A szenvedésről.
A szenvedésről.
Többen megkeresnek levélben (email) és felteszik nekem a kérdést, miért van a földön annyi szenvedés és miért van egyáltalán szükségünk a szenvedésre?
Nos nem azért születünk le ide a földre hogy szenvedjünk, ez igaz. Habár sokan úgy tartják, hogy a földi élet nagy része csak szenvedésből áll és valószínű hogy valami karmikus végzet az ami ennek a szenvedésnek az oka.
Nos a szenvedés nagyon relatív megélés. Ami egyik embernek szenvedést jelent az a másiknak talán örömöt. Így vagyunk az anyagi dolgokkal is. Sok ember számára a pénz hiánya szenvedésbe torkollik. Mások meg éppen örülnek, hogy kevés (vagy egyáltalán nincs pénzük) és mégis boldogok
A szenvedéssel is úgy vagyunk mint a félig teli pohárral. Nézőpont kérdése minden. Feltevődik a kérdés, hogy a félig telt pohár félig üres vagy félig tele van?
Nos vizsgáljuk meg ezt a témát a spirituális nézőpont szemszögéből.
A földi sík kitűnő fejlődési lehetőséget nyújtó sík. Sehol az Univerzumban nincs rá lehetőség az ilyen fokú fejlődés elérésére. Azt is mondhatnám, hogy a lelkek akik ide leszületnek, szinte versengenek a leszületésért. Szinte megtisztelve érzik magukat, hogy erre a Tanbolygóra születhetnek le. Itt a földi síkon érhetjük el a legrövidebb idő alatt a leggyorsabban a tudati fejlődésünket
Sokan ezt a fejlődést szenvedésnek élik meg.
Szenvedés egy fejlődési folyamat, ami a tisztuláshoz vezet.
Tehát szenvedés egy tisztulási folyamat.
A szenvedés egy érzelmi és lelki (tudati) érési folyamatot irányít.
A lelket nemesebbé teszi. Nem szabad nagyon nagy jelentőséget nyilvánítani a szenvedésnek, nem szabad a szenvedésben elmélyülni. Aki belemerül a szenvedésbe az állandó fogja marad ennek az érzésnek
A szenvedés egy felismeréshez vezet. A szenvedés maga a belső tisztulás.
A szenvedés által tudjuk a tudati szintünket emelni.
Tehát fogadjuk szeretettel (meg akkor is ha ez most így groteszkül hangzik) a szenvedésünket, mert ez egy szebb és magasabb világban fog minket elvezérelni.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy aki többet szenved az egy magasabb, szebb dimenzióba fog kerülni, hanem ha ez a szenvedés a felismeréshez vezet, akkor jobban meg fog nyílni a szeretet és a felismerés felé..
Mint ahogy Tatiosz mondta :A világ fennállása óta az ember legnagyobb tanítója a szenvedés.
Füle Lajos így írja a versében:
A szenvedés is gyönyörű,
ha van kiért, kivált ha önként.
Boldog, ki felismerheti
s betöltheti az ősi törvényt
megadván közben önmagát
fájdalmasan szép diadalra,
mint akiben elődereng,
s ragyogni kezd a KRISZTUS arca.
Nézzük csak meg, hogy mit mond az egyház a szenvedésről?
A szenvedés kikerülhetetlen a bűn világában. De igen fontos dolgokat szögez le a Szentírás a szenvedéssel kapcsolatban: aki szenved, nem biztos, hogy a saját bűnért szenved, és aki csügged, nem biztos, hogy nem jó keresztény. Ésaiásnál ezt olvassuk: Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!
Maga Pál apostol pedig, aki a hit és az állhatatosság mintaképe, ezt írja: Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.
Lehetséges tehát a legjobb keresztény életében is, hogy megfárad, vagy kétségeskedés, zavarodottság vesz rajta erőt. De nem szükséges, hogy az ember ebben megmaradjon: "kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe", s ahogy Ésaiásnál olvastuk, megtántorodnak a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!
Nos ezek a gondolatok is nagyon sok igazságot tartalmaznak
Van egy közmondás ami így hangzik:
Mondd meg nekem, mit tartasz a szenvedésről, és megmondom ki vagy!
Abban, hogy hogyan gondolkodik valaki az emberi szenvedésről, a lét mélysége tárul fel és világosan megmutatkozik az élet kérdéseinek megoldása.
Mások nyomorúsága sokkal jobban felőrli énünket, mint saját szenvedésünk. Létünket sokkal jobban veszélyezteti az idegen, mint saját törékenységünk. Az irgalmas szívű ember néha túlságosan érzi tehetetlenségét amikor mások szenvedését latja. Emberek jönnek hozzánk szenvedéstől felszántott arccal, és mi tehetetlenül állunk velük szemben anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hiszen már kimerítettünk minden lehetőséget a segítésre, mindennel szembeszálltunk, amit a mi világunkban – mint lelki és testi fájdalmat – kiirthatónak és lerombolhatónak véltünk. Ha aztán a szenvedés egyszer valóban a lélek mélyéig hatol, akkor sokszor nem tudunk másként segíteni, mint azzal, hogy egyszerűen együtt szenvedünk a másikkal. Az egyetlen, amit ilyenkor még tenni lehet: szívünket szélesre tárni és engedni, hogy mások szenvedése beléje áradjon, hogy kitartsunk ebben a szenvedésben addig, amíg a szenvedő ember felemelve nem érzi magát, mert egy szerető ember vele együtt hordozza keresztjét; amíg az irgalmas szívű ember Isten kegyelmévé, a remény tanújává nem lett a szenvedők számára.
A vigasztalónak először szenvedővé kell válnia – és ezt a szeretet hozza létre –, ha a másik embert egyáltalán meg akarja érteni. Ha így mondja ki a vigasztaló szavakat, akkor azok már nem „kívülről”, hanem „belülről”, magának a szenvedőnek lelkéből jönnek. Itt már nem egyszerűen „a” szenvedésről van szó, hanem a „te” szenvedésedről, amely az egymás iránt érzett szeretetből a „mi” szenvedésünkké lett. Aki azonban így, megélt együtt szenvedésével mer vigasztalni, annak magára kell vennie önátadásának következményeit is: „Teremtő jelenlétét” mindig újra és újra meg kell valósítania, vagyis magára kell vennie azt a kemény, saját egzisztenciánkat elhasználó kötést, amelyet egyszerűen hűségnek nevezünk. A szenvedés csak úgy lesz igazi szenvedéssé, ha időben kihúzódik és így nehezedik egzisztenciánkra. Csak így fejti ki romboló hatásának egész erejét; csak akkor kezdi megmérgezni az élet forrásait, csak akkor kezdi szétmarni az egzisztencia belső rostjait. Az emberi életnek ezt a lassú, hosszan tartó felbomlását megélni a szenvedésben, és közben mindig új, „teremtő jelenlét”-et adni másoknak – ez kétségtelenül keresztény életünknek egyik legkeményebb követelménye. Az ilyen hűség végtelenül felülmúlja az „emberileg-előírhatónak” határait. Ez már Isten abszolút jóságának jelenléte a mi sötétbeborult világunkban, a mennyország megjelenése a szenvedésben. Az az ember, akinek Isten küld valakit, akin meg tud és meg szabad könyörülnie, valóban boldognak nevezhető. Isten arra választotta ki, hogy megélje a maradéktalan önátadás követelményét, hogy fenntartsa az emberiség reményét, hogy megvalósítsa a keresztény örömet életének tündöklő tanúságtételével.
Felvetődik a kérdés, miért tapasztalunk szenvedést? Ebben a világban mind untalanul tudatosan vagy öntudatlanul hibákat vétünk. Amikor tudatosan hibázunk, azzal meglehetősen jól tisztában vagyunk. De sajnos nem vesszük észre, mennyi mindent teszünk öntudatlanul helytelenül. Ezek az öntudatlan hibák megnyilvánulnak a fizikai világban, az eredményük pedig szenvedésként érkezik hozzánk. A hétköznapi, nemtörekvő emberi lények esetében hatalmas szenvedés után virrad fel az őszinteség, és a lélek elvezeti őket a tudáshoz és a bölcsességhez. Ha az ismételt hibát elkövető embereknek van törekvésük, és tudni akarják, hogy miért szenvednek, akkor a lélek Fénye felszínre jön, és elmondja nekik. Ha spirituális emberek vagyunk, próbálkozunk, hogy tudatosan semmi helytelen dolgot se tegyünk, de öntudatlanul nagyon sok helytelen dolgot követünk el. Az öntudatlan hibákat csak törekvésünkkel, imánkkal és meditációnkkal előzhetjük meg. Ha törekszünk, akkor Isten kegyelme és könyörülete megvéd minket.
Nem szükséges szenvedésen átmenni, mielőtt a gyönyör királyságába lépünk. Nagyon sok ember valósította meg Istent a szeretetén keresztül. Az Atya szereti a gyermekét, és a gyermek szereti az Atyát. Ez a szeretet elvisz minket a célunkhoz.. A mi filozófiánk az Igazság pozitív megközelítési módját hangsúlyozza. Korlátozott Fényünk van. Növeljük hát meg! Haladjunk a több Fénytől, a bőséges Fény, a végtelen Fény felé.
A legmagasabb felfedezés a következő: A szeretetből jöttünk, a szeretetben növekszünk, és utazásunk végén a szeretetben térünk vissza. A szeretet most a belső világban van, miközben a külső világ csupa szenvedés. Azt látjuk, hogy az emberek vitatkoznak és veszekednek. Félelem, kétség, harag, féltékenység és más istentelen elemek kínoznak minket. De ha mélyen magunkba merülünk, legmagasabb meditációnk segítségével felfedezzük, hogy a szeretet volt az eredetünk, a forrásunk. Látjuk, hogy a szeretetben játsszuk a kozmikus játékot és a kozmikus játék végén megint csak a szeretetben térünk meg.