A madarak anatómiája
(az élőlények alkatával, testük felépítésével foglalkozó tudományág)
A madarak életben maradásának kulcsa, hogy tudnak repülni. A minél kisebb testsúly számukra létkérdés, így nem csoda, hogy csontvázuk jóval könnyebb, mint az emlősöké. Ennek természetesen ára is van; a madárkoponya például igen vékony és törékeny szerkezet. A madárröpdék legkényesebb lakói éppen a leggyorsabb röptű ausztráliai törpepapagájok, melyek könnyen nekiütközhetnek a rácsoknak vagy az üvegnek, s az ijedős fürjek, melyek, ha megriadnak, hatalmas lendülettel, függőlegesen rebbennek a magasba.
A szükséges tolóerő kifejtése érdekében a szárny csontjainak együtt kell mozogniuk. A repülést szolgáló mellizmok elsősorban a felkarcsonthoz tapadnak. A szárnyak lecsapódásakor különleges csontok védik a mellkas épségét. A szárnycsapások lökései a lapockákra is áttevődnek. A hollóorrcsont és a villacsont merevíti a törzset. A hatalmas mellizmok a hollóorrcsonthoz csatlakozó szegycsont széles taraján erednek.
A madár fejének további vizsgálatakor észrevesszük, hogy hiányoznak a fogak, s velük együtt az erőteljes rágóizmok is. A koponyán a szemüregek hatalmas helyet foglalnak el. A madarak legfontosabb érzéke a látás; ennek megfelelően szemük jócskán megnövekedett. A szem középső, sötét részét - a pupillát - nem egy fajnál színpompás szivárványhártya veszi körül.
Erős testfelépítés A madarak gerincoszlopa sokkal változatosabb, megoldásokat mutat, mint az emlősöké. Egyes csigolyák egybeolvadása - főleg a bordáknál és a medencetájon - fokozza a törzs szilárdságát, mechanikai ellenálló képességét, és elősegíti azt, hogy járáskor a testsúly egyenletesebben oszoljon meg a gerinc teljes hossza mentén.
Elméletileg a madárnak mind járáskor, mind pedig repüléskor komoly nehézségeket okoz testének tömegeloszlása és súlypontjának nem túl szerencsés helyzete. A test elvben hajlamos az előrebukásra, ám a kétféle helyváltoztatást (járás és repülés) megkönnyítik bizonyos medencetáji módosulások. A madarak csípőízülete alapjában ugyanolyan, mint az emlősöké, ahol a combcsont felső gömbje a medencén elhelyezkedő vápába illeszkedik, van azonban egy igen lényeges különbség: a combcsont egyenesen előrefelé áll, és erős izmok tartják egészen mereven a törzs mellett. Ennek eredményeként a comb jóval kevésbé mozog szabadon, mint az emlősök esetében, ellenben a test felfüggesztési pontja közelebb kerül a súlyponthoz.
A madár lábának hajlíthatósága, mozgékonysága tehát csak a voltaképpeni térdízülettől lefelé kezdődik. Ezután jön a mi bokaízületünknek megfelelő rész, ahol a sípcsont csatlakozik a lábtőhöz és lábközéphez. Ez az ízület a madárlábon jócskán megnyúlt, egészen a karmokban végződő ujjakig tart.
Nem különösebben meglepő, hogy az emlősök csontvázához képest a mellső végtag mutatja a legnagyobb eltérést. Minthogy ez egyedül a helyváltoztatást szolgálja, az ujjak eltűntek; csak a második, harmadik és negyedik ujj maradványait találjuk meg. Ez a fejlődési irány már az Archaeopteryxnél is felismerhető
A kéztő- és kézközépcsontok összeolvadtak, és szilárd csatlakozási felületet nyújtanak az elsődleges evezőtollaknak. A különböző fajok szárnyának csontozata nem túl változatos, de a tollak formája az adott faj röpképességétől függően nagyon is különböző.
A mellkast különleges bordaszerkezet erősíti. Az egyes bordák hátrafelé álló nyúlványai rálapolódnak a mögöttes bordára, s ezzel - főleg a búvármadarak esetében - igen ellenálló struktúrát alkotnak.
Minthogy a szárny meglehetősen merev, formájának kialakításához nincs szükség külön izmokra, és hatékonysága is megfelelő. A csontok rendkívül könnyűek és szivacsos szerkezetűek, hogy a szegycsonton eredő, s a testsúlynak akár a felét is kitevő hatalmas repülőizmoknak minél kisebb tömeget kelljen mozgatniuk.
Üreges csontok. Minél könnyebb a test, annál jobban hasznosul a repülésbe fektetett energia; a madár csontjai üreges, szivacsos szerkezetűek.
Zöldszárnyú ara csontváza: Elsőként a hatalmas csőr tűnik fel. A madarak gerince áltatában 40-60 csigolyából áll, melyek jó része mereven kapcsolódik szomszédaihoz, sokuk össze is forrt, hogy a törzs még erősebb, merevebb lehessen. A csontváz ott a legerősebb, akol a végtagok a törzshöz csatlakoznak, hiszen a szárnyak és a lábak hordozzák a teljes test súlyát, amikor az állat lépked, illetve repül. Az erős mellizmok a jócskán megnagyobbodott szegycsonthoz tapadnak.
A papagájok csípésre nemcsak az állkapcsukat (1) használják, hanem a felső kávájuk mögött egy külön izületük (2) is van, melyet erős izmok és szalagok (3) segítségével hatékony áttétellel működtetnek.
A légzőrendszer
A madarak és az emlősök légzőrendszere között lényeges különbségek vannak. A madarak tüdeje viszonylag merev, ám testükben számos légzsák található, melyek még a nagyobb csontok, például a felkarcsont belsejébe is benyúlnak.
Madár légzőszervei vázlatosan. Légcső (1), főhörgők (2), tüdő (3), légzsákok (4), egy kis hörgő kinagyítva (5), mely további kis hörgőcskékre (6) oszlik, melyek újra hörgőkben egyesülnek és a légzsákokba vezetnek. A légzsákok nemcsak a testüregben, hanem a csontokban (7) is megtalálhatók.
Oxigénigény
A repülés nagy erőfeszítéssel és hatalmas oxigénfelvétellel jár. A madarak tüdőlebenyei jóval kisebbek az emlősökéinél, ám működésük hatékonyabb, és független a tengerszint feletti magasságtól.
A gázcsere a tüdő hajszálereinek falán át megy végbe, ahol a vörösvérsejtek felveszik az oxigént s leadják a széndioxidot. A légzsákok közvetlenül nem vesznek részt a gázcserében, szerepük mégis igen fontos, mert sajátos fújtatókként javítják a folyamat hatékonyságát. Amikor a madár lélegzetet vesz, a levegő a hátsó hasi légzsákba jut, majd a kilégzéskor a tüdőn és az elülső hasi légzsákon át távozik.
A légzés feladatait két külön izomcsoport látja el. A madaraknak - az emlősöktől eltérően nincs rekeszizmuk, mely nyomáskülönbséget hozna létre a mellkas és a hasüreg között. Ennek hiányában a belégzés munkáját a bordaközi izmok végzik azáltal, hogy kitágítják a madár mellkasát, melyet kilégzéskor a hasi izomzat présel össze. Repüléskor a helyzet kissé megváltozik: a megfeszülő és elernyedő mellizmok a szegycsontot megemelik, majd eltávolítják a csigolyáktól.
A madarak légzőrendszerének nagy előnye, hogy a tüdőbe mindig tökéletesen friss levegő kerül, míg az emlősök tüdejében mindig marad valamennyi az elhasznált, oxigénszegény levegőből. A vérerek elrendeződése is hozzájárul az oxigén hatékony felvételéhez. A tüdőbe visszatérő vér elsőként az onnan éppen távozó levegővel találkozik, melynek kevéske oxigénje a vérbe jutva elősegíti a szén-dioxid kiválását. Amint pedig a vér közelebb jut a tüdőhöz, egyre több oxigénnel találkozik, s azt egyre nagyobb mértékben képes felvenni és továbbszállítani.
A légzésben játszott fontos szerepük mellett a légzsákok egyes fajoknál például a fregattmadaraknál (Fregatafajok) a vetélkedés és hivalkodás céljait is szolgálják. A hímek feszesre fújt, élénkvörös torokzacskóikkal kérkednek, megpróbálják elkápráztatni a tojókat
A madár légzőrendszere: a légzésben fontos szerep jut a levegő áramlását elősegítő kilenc légzsáknak.
Az emésztőrendszer
A különféle madarak emésztőrendszerének felépítése alapjában igen hasonló, s nemigen függ az egyes fajok táplálkozási szokásaitól. A magvakat csőrükkel feltörik, s többnyire csak a belsejüket nyelik le, a többi táplálékot is általában felaprítják. A galambok és gerlék kivételek ez alól, ők ugyanis héjastul nyelik le a magokat.
A csőrből a táplálék a nyelőcsövön át a begybe jut. A begy elsősorban raktározásra szolgál, s ha a madár egy ideje nem evett, a táplálék gyorsan továbbkerül az emésztőcsatorna következő szakaszába. Egyes madárfajoknál, nevezetesen a gerléknél és galamboknál a költési időszakban a begy belső felszíne a prolaktin nevű hormon hatására megváltozik, és egy sajátos, zsírokban és fehérjékben gazdag, fehér váladékot - úgynevezett begytejet - kezd termelni; a tojásból kikelt fiókák az első napokban ezzel táplálkoznak.
A begynek az emésztési folyamatban nincs különösebben fontos szerepe, a bizarr hoacin azonban ebből a szempontból is kivételt képez.
Ez a madár szinte kizárólag növényi anyagokkal táplálkozik, melyekből hatalmas mennyiséget kell elfogyasztania, hogy kielégítse szervezetének energiaigényét. A hoacinnál az emésztés már a begyben megkezdődik.
A papagáj emésztőrendszere: A papagájok rendszerint kora reggel és sötétedés előtt esznek; ilyenkor teletöltik begyüket. Amikor fiókáikat táplálják, napközben is többször táplálkoznak.
A begyből a táplálék az előgyomorba (vagy mirigyes gyomorba) jut, ahol nyállal, sósavval és a fehérjéket lebontó pepszinnel elegyedik.
Maga a gyomor az emésztőcsatorna izmos falú szakasza, ahol a magvak végül felaprítódnak. A gyomorfal izomzatának fejlettsége és ereje a madár táplálkozásától függ. A papagájok többsége száraz, kemény magvakkal táplálkozik, ezért gyomorfaluk meglehetősen vastag, míg a nektárevő fajok, például a lórik gyomra viszonylag vékony falú.
A magevő madarak általában kavicsokat is nyelnek, melyek a zúzában a csőrből hiányzó fogak feladatát látják el. A kavicsok élei felaprítják, megőrlik a magvakat, s egyben azt is megakadályozzák, hogy a táplálék csomókba összeállva eltorlaszolja az emésztőcsatornát.
A madarak bélrendszere nem olyan fejlett, mint az emlősöké. A hasnyálmirigy és a máj a nyombélhez kapcsolódik. A hasnyál fontos szerepet játszik az emésztési folyamatban, mert enzimjei segítenek lebontani s a szervezet számára hozzáférhetővé tenni a táplálékot.
Az emésztőcsatorna alsóbb szakaszán vakon végződő csövecskéket találunk, melyek a növényevő madaraknál a legfejlettebbek: az itt tenyésző baktériumok a cellulózt emészthető anyagokká bontják le. A papagájoknál ezek a járatok hiányoznak; néhány más fajnál, például a kolibriknél pedig csökevényesek.
A végbél, az emésztőcsatorna utolsó szakasza a húgyutakkal és a nemi szervekkel együtt a kloákába torkollik. A madarak veséi a gerincoszlop két oldalán, a keresztcsont közelében helyezkednek el. Vizeletük fő alkotórésze legtöbbször húgysav, a madárpiszok fehéres folyadéka; ritkábban az emlősökre jellemző karbamid. A madaraknak - a strucc kivételével - nincs húgyhólyagjuk, ezért vizeletük közvetlenül a kloákába jut, ahonnan víztartalma ismét felszívódik a madár testébe, s csak maga a besűrűsödött húgysav ürül ki.
A madarak szájnyílása a csőr
A madarak testfelépítése és életmódja között soros kapcsolat van. Ez feltűnően megmutatkozik a a csőr alakján, nagyságán. Csőrük a táplálkozásuknak megfelelő alakú és szerkezetű és a táplálkozási szokásaikra utal.
A nektárt evők csőre -- mint például a kolibriké - keskeny, hegyes és hosszú, hogy könnyen hozzáférjenek a virágok kelyhében lévő táplálékhoz.
A magevő pintyféléké rövid és vaskos, ( itt is különválik a fű és gabonaféléket evők és a keményebb magot kedvelők csőrformája, illetve annak nagysága Pl. amandinák, vagy a meggyvágó csőre )hogy megbirkózzon a magot védő kemény héjjal.
A lágyevők csőre eltér a magevőkétől hosszabb és hegyesebb, mivel gyümölcsökön és bogyókon él.
A rovarevők csőre vékony, hegyes, mellyel könnyen elcsípik és a kéreg alól kisedik a rovarokat.
A kizárólag gyümölcsevők terjedelmes nagy csőrrel rendelkeznek.
A halevők csőre éles és hegyes, kiváló fogóeszköz a tulajdonosa számára.
A hűsevő madarak éles, horgas, kampóban végződő csőrrel vagdalják, tépik a táplálékot.
A papagájok esőre igen erős, a legkeményebb magvakat és terméseket is feltörik.
A kakaduk előszeretettel rágják szét a ponthegesztett volier rácsokat és szabadulnak ki a helyükről. Ezután nem mindig sikerül újra befogni őket.
A csőr formája
A madarak ivarszervei
A legszaporább, legtermékenyebb fajok, például a hullámos papagájok gyakorlatilag egész évben képesek a szaporodásra. Más madarak, így a kanárifélék az év egy meg- határozott szakaszában: tavasszal és nyár elején párosodnak, tojnak és költenek. Minderre csakis akkor kerül sor, ha a madarak megfelelő egészségi állapotban és testi kondícióban vannak, és jól érzik magukat lakóhelyükön. Célravezető tehát, ha még a tél előtt költöztetjük össze a tenyészteni kívánt párokat, hogy a következő év tavaszára már megszokják új helyüket, és szaporulatban is reménykedhessünk. Ha tavasszal helyezzük a párt új környezetbe, föltehetőleg csalódást fognak okozni, még akkor is, ha előzőleg már sikeresen párosodtak.
A frissen importált vagy befogott madaraknak még több időre van szükségük ahhoz, hogy megnyugodjanak, és valószínűleg csak akkor számíthatunk szaporulatra, ha új helyükön túlesnek az első vedlési időszakon. A párzásra való hajlandóság jelei félreismerhetetlenek: a hím fokozott figyelmességgel veszi körül a tojót, és sokkal többet énekel, ami a kanárik esetében kedves és szívderítő, a papagájok rekedtes kiáltozása azonban már kevesebb örömöt okoz.
Sok madárbarát és -tenyésztő egy-egy meghatározott fajra vagy csoportra "szakosodik"; ha komoly tenyésztési céljaink vannak, a kiszemelt fajból nekünk is legalább két párt kell beszereznünk. Ekkor, ha mindketten eredményesen szaporodnak, a következő nemzedékben már két, egymással rokonságban nem levő fészekaljunk lesz, melyeket szabadon, tenyésztési céljainktól függő szempontok szerint párosíthatunk. A nemzedékváltás ideje madárfajonként változik; a kis testű lágyevők egyévesen, a papagájok négy-öt éves korukban válnak ivaréretté.
A hím madár ivarszervei - a tojó ivarszerveitől eltérően - szimmetrikusak: a testüregben két működő here helyezkedik el. A hím ivarsejtek az ondóvezetéken keresztüljutnak a kloákanyílásba. Párosodáskor innen egyenesen a tojó kloákájába kerülnek, s a petevezetéken felfelé vándorolva érik el a megtermékenyítendő petesejtet. Egyetlen párosodás is elegendő egy egész fészekaljra való tojás megtermékenyítéséhez, mert a petevezetékben a hím ivarsejtek sokáig életben maradnak. A petesejt akkor termékenyül meg, amikor a petefészekből kiszabadul - ez fajtól függően egy-vagy kétnaponként következik be.
A tojó ivarszervei: A petefészekből kiszabaduló pete hosszú fejlődésen megy keresztül, míg a tojás végül a fészekbe pottyan, de néha megesik, hogy nem a petevezetékbe, hanem a testüregbe kerül, ahol beágyazódva hashártyagyulladást okozhat.
A madarak nemének orvosi módszerekkel való megállapításakor a műszer mindig baloldalról, az utolsó borda mögött hatol be a testüregbe. A művelethez a bőrön hegyes eszközzel parányi szúrást ejtenek, s ha altatógázt használnak, a madár néhány perc múlva újra az ülőrúdon tollászkodhat, mintha mi sem történt volna.
A hím madaraknak két heréjük van, melyek a vesék közelében helyezkednek el, a tojóknak pedig két petefészkük, ezek közül azonban csak az egyik, a bal oldali működik. A peték a petefészekhez csatlakozó petevezetéken keresztüljutnak az ivarjáratba, majd onnan a kloákába, ahová az emésztőcsatorna és a húgyvezeték is torkollik. Innen a tojást erőteljes izom-összehúzódások segítik a szabadba.
A fejlődő tojás
A petesejt fejlődése számos szakaszra oszlik. A megtermékenyülés közvetlenül a petefészekből való kijutása után, a petevezeték legfelső részén, a tölcsér tájékán következik be. A tojásfehérje (albumin) rétege a járat következő szakaszán alakul ki, az izmos, bőrszerű szűkület előtt.
A folyamatleghosszabb szakasza a méhben zajlik: itt válik ki a madár véréből a kalcium, s jön létre belőle a tojás kemény, meszes héja. A héj színe és mintázata fajonként változó. Az üregben költő madarak, például a papagájok tojásai fehérek, míg a nyílt helyen fészkelő fajokéit pöttyök, foltok tarkázzák.
A rajzon a tojás belső felépítése látható. A héj kalciumtartalma részben beépül az embrió testébe, a sárgája pedig energiát szolgáltat a növekedéshez, s végül a héj feltöréséhez is.
A tojáson lévő mintákat a tojáshéjba beépülő elhalt vérsejtek alkotják, és értelmük az álcázás, hisz, e nélkül minden ragadozó könnyen észrevehetné a vakítóan fehér tojásokat. A méhben töltőt alig egy nap után - általában a kora reggeli órákban - a tojás a napvilágra jut. Az egy fészekaljban található tojások száma és a költések gyakorisága a fajra jellemző vonás.
A tojás felépítése alapján látható, hogy egy nagy, .sok szikanyagot tartalmazó petesejt, melyet a madaraknál kívülről meszes tojáshéj véd A tojásban a pete tulajdonképpen a tojás sárgája, melyen a csíra helyezkedik el. A sárgája és a csira szikhártyával vara körülvéve. Ez a felépítés egyetlen sejt jellegével és értékével bír.
Tápértéke nagy és vitaminokban (A - D - E - K - BI - B z ) gazdag.
Felépítése : 1, meszes hej, 2. csírakorong, 3. fehérszik, 4. belső héjhártya, 5. légkamra, 6. külső fehérjetelep, 7, belső fehérjetelep, 8. szikhártya, 9. chorion, l0. kalaza, 11. sárgaszik.
Dr. Hubert Schwabl, a New York-i Rockefeller Egyetem biológusa nemrég meg/zökkentő felfedezést tett. A vad-kanári tojó minden fiókát egyfajta " hormondoppinggal " indít útjára. Az első tojásban még kevés van belőle, a legtöbb az utolsóban található. Így az összes fióka nagyjából azonos esélyekkel indul.
Az említett doppingszer tulajdonképpen hímivari hormon a tesztoszteron, de ez nem befolyásolja az ivart, erről a kromoszómák gondoskodnak. A hormon a test gyorsabb fejlődését segíti és ellenálló képessé teszi a fiókát. Az agy fejlődését is előmozdítja, így a fióka gyorsabban megtanulja, hogy amikor eleséget kér, a fejét minél magasabbra kell emelnie. Így kiegyenlítődik a lemaradás, illetve a legutolsó tojásból kel ki a legerősebb fióka. A kiegyenlítést még azzal is elősegíti, hogy csak akkor kezdenek folyamatosan kotlani amikor az utolsó tojást is lerakták. A háziasított kanáriknál más a helyzet.
Így kerül a hormon a tojásba
A petefészekben az érő petesejtet sűrű hajszálérhálózat borítja (részletrajz) és a tesztoszteron ebben a korai fejlődési stádiumban jut a leendő tojásba.
