A Legemlékezetesebb...
Nemsokára lejár a szabadságom, - és megint visszamegyek dolgozni.
Addig azonban felteszek még egy két dolgot.
A mostani, - olyasmi, amiről nem igen szoktam írni.
Csók és szerelem.
A Legemlékezetesebb...
A LEGEMLÉKEZETESEBB CSÓK...
( Ilyen címmel fut egy kérdés, a Velveten, hogy melyik volt a legemlékezetesebb?... Az Első, a Legforróbb, és a,.. stb. stb.)
Hát, nekem, ez volt a leg emlékezetesebb.
AZ ÉLETVESZÉLYES CSÓK...
Olyanok voltunk Alival, mint a kissé megviselt porcelánbabák. Picik, érzékenyek, finomak, és nagyon törékenyek.
Leginkább Ali. Igen.
Ali, - különösen törékenynek látszott, - és az is volt valójában.
Vörösesszőke volt, a bőre, mint a porcelán, - a szeplők, szinte világítottak az arcán.
Alig volt nagyobb, mint én. Szinte gyerekek voltunk, és csak nem régóta házasok.
Ő, karcsú volt, és szép mozgású, - én nem.
Én, - egy kicsit vaskosabb, és erőteljesebb voltam, nem annyira finom, mint ő.
Szeplős voltam én is, - nem túl magas, és nagyon vékony, - ruhástul se voltam ötven kiló. Elöl deszka, hátul palló, - a fejem pedig, mint egy szénaboglya.
De, akármilyenek is voltunk, szépnek látszottunk egymás szemében, - a legszebbnek, - mert szerettük egymást.
Egyszer, egy vasárnap délután, amikor otthon voltunk a szüleimnél, - a Papa valamiért nem jött velünk horgászni, - mi pedig egyedül indultunk el.
Ali, azt gondolta, - hogy nem baj. Egyedül is tud kukacot fűzni a horogra, a botot is elbírja, - én meg ugye tudtam. Tudtam, hogy tudja, igen, mert máskor is horgásztam már vele.
Hát, mért ne próbáltuk volna meg?
A stégen aztán leraktuk a cuccainkat, és csak néztük egymást gyönyörködve.
Egyedül voltunk.
Kora ősz volt, kellemes, langyos, napsugaras.
Álltunk a stégen, és néztük egymást, boldogan, fülig érő szájjal.
Lábunk alatt, hullámzott a Balaton.
A stég mellett, a nádas védettségében himbálódzott a Papa kikötött, leláncolt csónakja.
A stég alatt, kis kuttyogások, csobbanások hallatszottak, ahogy a hullámok, a lábazaton megtörtek.
Egyedül voltunk.
Álltunk. Csak álltunk, - és néztük egymást. Aztán, egymásba feledkezve, csókolózni kezdtünk. Végeérhetetlenül.
Körülöttünk, susogott a nádas, - aztán eltűnt ez a világ.
Már, nem kuttyogott semmi, - és a nádas sem susogott.
Hogy ki és hogyan lépett félre, - az sose derült ki. De a következő pillanatban, - a vízben voltunk, ruhástól.
Összekapaszkodva zuhantunk a víz fenekére, majd azonnal fel, levegőért kapkodva. Aztán, megint le.
Tudtam, - abban a pillanatban tudtam, hogy most, meghalunk, - belefulladunk.
Ezt a szégyent!
Egész életemben tudtam úszni, - de most belefulladunk.
Ali, kétségbeesetten kapaszkodott belém, egy pillanatra el nem engedett.
Nem tudtam, hogy mit akar, - ő akar engem megmenteni, - vagy én mentem, mentsem, őt?
Fel-le jöttünk-mentünk, levegőért kapkodva.
Nagyon mély volt ott a víz.
Aztán, valahogyan az egyik kezemet sikerült kiszabadítanom Ali szorításából, - és többszöri próbálkozás után elkaptam a Papa csónakját.
Aztán, már nem merültünk le.
Kapaszkodtam, és tartottam Alit, aki folyamatosan öklendezett, és úgy tűnt, talán nem is fogta fel a helyzetet.
Nem tudtam, mit csináljak.
Még soha nem voltam ilyen helyzetben.
Abban a pillanatban döbbentem rá, - ami eddig soha szóba nem került, a tény, - hogy Ali, nem tud úszni.
Nem tudtam mit csináljak.
Nem.
Végül ráordítottam:
- Itt a csónak! Fogd meg, és másszál be!!...-
- Nem tudok!!!...- ordított vissza.
- De igen!
- Nem tudok!!
- De igen!
- Nem!!
- De igen, fogd meg, aztán segítek!...Kapaszkodj bele!
És lőn. Elengedte egyik kezével a vállamat, és megkapaszkodott. Aztán, elengedett a másik kezével is, - és azzal is a csónakba kapaszkodott.
- Húzd fel magad, emeld fel a lábadat és másszál be!...Segítek...-
- Nem megy...-
- De igen...-
- Nem, nem,... nem bírok, nem megy...-
- De igen.
Aztán, már szinte teljesen váratlanul, a következő próbálkozásánál, amikor rásegítettem, és elkaptam ruháját, szinte belebukfencezett a csónakba. Aztán, úgy is maradt, oldalra fordulva, ahogy beleesett.
Tiszta szerencse, hogy a csónakot a próbálkozásainkkal nem borítottuk föl.
Pár pillanattal később, bemásztam mellé.
Nekem, könnyebb volt, mert én ezt korábban is sokszor megtettem már.
Ali, öklendezett és vacogott. A fogai hangosan kocogtak.
Mit tehettem volna? Mit?
Ölembe vettem, megöleltem, és simogattam, amíg megnyugodott.
Aztán, csak ültünk.
Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttünk így.
Ringattak bennünket a hullámok.
Közben, száguldottak a gondolataim, - hogy jutunk innen ki?
Hogyan?
A víz, nagyon mély. Ali nem tud úszni.
( A méreg is elfutott közben, - hogy lehet, hogy valaki ekkora nagy melák, és nem tud úszni?! Hogy lehet?! Hogyan?!...)
Aztán számításba vettem ami volt, - a csónak ugye?...de le volt a lánca lakatolva. Aztán, ott volt a két evezőlapát a csónak fenekén, - de mire mennék vele?
A stégen pedig, ott volt a horgászbot, és a merítőháló, de hiába, egyikkel se megyek semmire.
Nincs más hátra, - gondoltam, - segítséget kell hoznom.
A közelben azonban, se másik móló, se strand, se lakott rész nem volt. A faluból hozhatnék csak segítséget, a falu pedig messze van.
Nincs más hátra, - el kell mennem.
- Ali, ...- nyögtem, - el kell mennem segítségért...-
Rémülten kapaszkodott belém újra.
- Ne menj el, ...ne hagyj itt,..- könyörgött.
És abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatom itt, - mert talán bele is halna. Mást kell kitalálnom.
Sebesen száguldottak a gondolataim, és hirtelen aztán, bevillant valami.
És abban a pillanatban, tudtam, hogy menni fog.
- Jól van, ..jól van Ali, - nyugtattam, - nem hagylak itt. Bízol bennem?
- Igen.
- Akkor jó. Akkor jó. Én most kimegyek a stégre, csinálok kötelet, - aztán tedd azt, amit mondok.
Csak bólintott.
Én pedig kimásztam a csónakból, majd fel a stégre. Már pontosan tudtam, hogy mit csinálok, és hogyan.
Ali, közben újra öklendezni, és vacogni kezdett.
Kiléptem a bokáig érő, bő kartonszoknyámból, és felhasítottam a két oldalát, a közepét az arasznyi széles gumírozott dereka tartotta..
Kétfelé hajtottam és összesodortam. Megrángattam, - elég erős volt.
- Jól van...- mondtam, - Ali, ez most egy kötél, gondolt azt, hogy ez egy kötél, és most odadobom neked...-
Ali, bólogatott. Aztán néhány próbálkozás után, elkapta a kötelet.
- Jól van Ali, bízol bennem?
Csak rábólintott, de én tudtam, hogy bízik bennem.
- Jólvan, akkor fogd erősen a kötelet, el ne ereszd, ne szólj egy szót sem, és ha azt mondom, hogy ugorj, akkor ugorj...-
Nem szólt. Fogta a kötelet.
- Ugorj!...Most!...-
És Ali ugrott. Szó nélkül. Haláltmegvető bátorsággal. Fogta a kötelet, és ugrott.
Én pedig azonnal felhúztam a víz színére. Prüszkölt, nyögött, bugyborékolt, - de kapaszkodott, és ott volt a víz színén.
Csak kétrét görnyedve értem el, úgy, hogy az orrom, majdnem a pallót érte, de ez most nem számított.
- Jól van, - mondtam, - és innentől nem beszélünk. Nézz rám, és kapaszkodj. Kimegyünk....-
Csak oldalazva, nagyon apró lépésekkel indultam kifelé, továbbra is hétrét görnyedve, mert másképpen nem értem volna el Alit.
Aztán, csak mentünk.
Csak mentünk.
Néha, egy-egy pillanatra megálltunk, aztán újra.
Vittem Alit kifelé.
Ő pedig kapaszkodott, és le nem vette rólam a szemét.
Egy-egy lépéssel mindig előbbre jutottunk.
A móló, valóban hosszú volt, de még annál is sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Csak mentem, csak mentem.
Még akkor is tartottam és húztam Alit, amikor már rég talajt ért a lába, és a hasán csúszva a nád torzsája véresre bökte a meztelen karjait.
Amikor leugrottam hozzá, a kötél, mindkettőnk kezében benne volt még.
Akkor se engedte el, amikor már mellette térdeltem. De én se, nekem is a kezemben volt a kötél, és erősen szorítottam.
Aztán, csak levetődtem mellé, és átöleltem.
Akkor kezdtünk el sírni.
Amikor aztán megnyugodtunk, felkanalaztuk magunkat a vízből. Hogy hogyan is néztünk ki, azt le sem lehet írni.
Ali karjaiból, vékony patakocskákban csorgott a vér, ahol a nád elvágta, és azonnal szétfutott a vizes, iszapos, rothadó náddal teli ruháján.
Nekem, - ugye, nem is volt ruhám, csak egy vékonyka kötött pulcsi, meg egy fehér bugyi.
Mind a kettő, teljesen átázott, átlátszott, és rám tapadt. Az egyik szandálom meg elveszett.
De, - nem számított.
Kicsavartam a kötélnek használt szoknyámat, - amikor Ali végre elengedte, - és beleléptem. Csak a széles gumis dereka tartotta, és jobbról balról kilátszott belőle a fenekem, - de ez sem számított.
- Menjünk haza, - mondtam Alinak, és megfogtam a kezét.
Csak bólintott. Beszélni, még mindig nem tudott, de engedelmesen megindult mellettem.
- Haza...haza, ...haza a Mamához, - gondoltam, mint régen is mindig, ha nagy baj volt.
Kikerültük a falut, hogy ne botránkoztassunk meg senkit az öltözetünkkel. A kertek alatt mentünk.
Amikor hazaértünk, és Anyám meglátott bennünket, csak összecsapta a kezét és egy szót se tudott szólni. Csak nézett ránk.
Mi is hallgattunk.
Aztán kijött az Édesapám, aki, szó nélkül magához ölelte Alit, ő pedig azonnal sírva fakadt.
Anyám akkor elkapta a kezemet, - és behúzott a konyhába.
Úgy gondolta, - jobb, ha nem látom sírni Alit.
Jobb.
Ő se igen látta az Apámat sírni.
Én is csak kétszer, egyszer, amikor meghalt a nagymamám, - és később pedig akkor, amikor élve kotortak ki engem a lebombázott kórház romjai alól. A Papa, - úgy tudom, nem sírt máskor.
Vagy pedig nem láttam, - ahogy Anyám sem.
A férfiak, - állítólag nem igen sírnak.
Én ugyan, nem tartottam szégyennek azt, hogy Ali sír. Fiatalok voltunk, szinte még gyerekek.
Szabad nekünk sírni.
Igen.
Sírtunk mi már Alival máskor is, - és valószínűleg, még fogunk is.
A történteket, nehezen hevertük ki. Azonban, ez az iszonyú sokk, a halálveszedelem, - ha egyáltalán lehetséges, - még közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Megacélozta bennünk az egymás iránt érzett bizalmat és vakhitet. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra.
Biztosan tudtuk, hogy, bármikor, bármi történik, - számíthatunk egymásra.
A csók pedig, csodálatos volt.
És, - emlékezetes.
A legemlékezetesebb...
( Részlet a: HOL NEM VOLT...c. könyvből )
során kerültem ide…. Van egy virágom, egy Amarillys, amelynek az ápolásához kértem tanácsot.
3638.jpg
