Versek, idézetek...
- Téma inditó Sz.Szonja
- Kezdés dátuma
Üdv a topicban és a fórumon Medve Zsolt alias JeepCKing 
- Úgy gondolom véletlenek nincsenek...
- Gratulálok az írásaidhoz, verseidhez... :meghajolo és remélem mielőbb neve lesz a nevesincs amatőrnek!
- Csöcsike...Ő mindig is ilyen volt, de semmi szándékosságot nem kell a feledékenysége mögé képzelned... pironkodo
http://dumcsi.com/index.php?showtopic=2427&st=120
Érezd jól magad köztünk!
lyvian
- Úgy gondolom véletlenek nincsenek...
- Gratulálok az írásaidhoz, verseidhez... :meghajolo és remélem mielőbb neve lesz a nevesincs amatőrnek!
- Csöcsike...Ő mindig is ilyen volt, de semmi szándékosságot nem kell a feledékenysége mögé képzelned... pironkodo
http://dumcsi.com/index.php?showtopic=2427&st=120
Érezd jól magad köztünk!
lyvian
Kálnoky László
A megalázott
1
Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.
Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.
Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.
Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.
2
Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,
s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.
Én mindig tudtam Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,
gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.
3
Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.
Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.
4
Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.
Talán csoda történik képzelegtem.
Felejtünk kínokat, förtelmeket.
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.
Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.
A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.
5
Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.
Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.
Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.
6
Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.
És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.
Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.
Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.
7
Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.
Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.
Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.
A megalázott
1
Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.
Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.
Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.
Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.
2
Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,
s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.
Én mindig tudtam Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,
gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.
3
Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.
Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.
4
Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.
Talán csoda történik képzelegtem.
Felejtünk kínokat, förtelmeket.
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.
Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.
A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.
5
Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.
Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.
Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.
6
Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.
És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.
Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.
Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.
7
Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.
Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.
Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.
Tízig számolok...
Mondd, ha csak egy a fizetség,
miért mindig kettő a kötelesség?
Hiszen három a magyar igazság,
bár van, hogy a négy is hazugság,
mert kétszer kettő sajnos sokszor öt,
és hat ökörre a sors annyi igát köt,
hogy hét rétre görnyed görbe háta,
hiába szerződött csak nyolc órára
Így van hát a világnak kilenc csodája:
tíz órát van oda, mégis éhezik családja!
2005. július 11.
Mondd, ha csak egy a fizetség,
miért mindig kettő a kötelesség?
Hiszen három a magyar igazság,
bár van, hogy a négy is hazugság,
mert kétszer kettő sajnos sokszor öt,
és hat ökörre a sors annyi igát köt,
hogy hét rétre görnyed görbe háta,
hiába szerződött csak nyolc órára
Így van hát a világnak kilenc csodája:
tíz órát van oda, mégis éhezik családja!
2005. július 11.
Hitimitátorok
"Mese-mese, mákos,
fekete nadrágos,
ide figyelj Zolika,
ne legyél most álmos"
Isten éltessék!
Hutkeresők, hitehagyottak,
hitbecsaptak, éberség!
Hiszen élnek még
hitvány, hitetlen hitbuzgók
hittömött madárijesztő-szónokok,
akik kopár dombokat védnek,
csiricsáré zászlóikba a szél se téved,
a szabadság gesztusait mímelik,
bölcs költemények rímeit,
időtlen hitek igéit elorozva,
idétlen szöveggé állítva sorba,
bugyuta dallal öntik nyakon,
s már szól is a himnusz
az ajkakon.
"Mese-mese, mákos,
fekete nadrágos,
ide figyelj Zolika,
ne legyél most álmos"
(P. Papp Zoltán)
"Mese-mese, mákos,
fekete nadrágos,
ide figyelj Zolika,
ne legyél most álmos"
Isten éltessék!
Hutkeresők, hitehagyottak,
hitbecsaptak, éberség!
Hiszen élnek még
hitvány, hitetlen hitbuzgók
hittömött madárijesztő-szónokok,
akik kopár dombokat védnek,
csiricsáré zászlóikba a szél se téved,
a szabadság gesztusait mímelik,
bölcs költemények rímeit,
időtlen hitek igéit elorozva,
idétlen szöveggé állítva sorba,
bugyuta dallal öntik nyakon,
s már szól is a himnusz
az ajkakon.
"Mese-mese, mákos,
fekete nadrágos,
ide figyelj Zolika,
ne legyél most álmos"
(P. Papp Zoltán)
Hallgatás
Némaságtól puszta évek,
gond, s gondolat-gyötörte fő -
a hallgatásból, ím, kilépek,
mint aki sírból jön elő.
Még eszméletem világára
beúszik elmúlt éjjelek
s névtelen napok sivársága,
nem rejtve mást, csak végzetet.
Még félelemtől meggebedve
- noha nem fogja körbe rács -
gondolat borong nyílt egekre,
s csupán óhaj a szárnycsapás.
Mint aki betegágyról fölkel,
csak botladoz a költemény,
minden szó erőtlen dühömmel
s megfeszült kínomtól tömény.
Elszántan a szó a szóhoz rakva,
kurta az írás, mint amit
halálraítélt ró a falra,
míg sortűz várja odakint.
(Atanasz Dalcsev - Nagy László fordítása)
Némaságtól puszta évek,
gond, s gondolat-gyötörte fő -
a hallgatásból, ím, kilépek,
mint aki sírból jön elő.
Még eszméletem világára
beúszik elmúlt éjjelek
s névtelen napok sivársága,
nem rejtve mást, csak végzetet.
Még félelemtől meggebedve
- noha nem fogja körbe rács -
gondolat borong nyílt egekre,
s csupán óhaj a szárnycsapás.
Mint aki betegágyról fölkel,
csak botladoz a költemény,
minden szó erőtlen dühömmel
s megfeszült kínomtól tömény.
Elszántan a szó a szóhoz rakva,
kurta az írás, mint amit
halálraítélt ró a falra,
míg sortűz várja odakint.
(Atanasz Dalcsev - Nagy László fordítása)
Szabó Lőrinc
Tücsökzene
195
Sugártörés
Bármelyik perc: nem tudhattam soha,
mi valóság és mi fantázia
körülöttem: a burok lebegett,
tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet
röpdösött benne: anyagtalanúl,
láthatatlan-tapinthatatlanúl
gurúlt velem a védő csillogás,
a szakadatlan képhamisitás,
a buborék, a lélek, lépteim
szerint, engedve bármilyen kicsiny
nyomásnak, mozdulatnak, ingatag
hiedelemnek, minden gondolat
lehelletének, s az icipici
sugártörés, amellyel falai
a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan
zavart teremtett, hogy mindúntalan
ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért:
mást szidtam a tévedéseimért.
Ottlik Géza
AZ UTOLSÓ MESE
Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.
- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.
- Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.
- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.
- Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
- No csak.
- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és elaltatlak megint.
- Jó!
- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
AZ UTOLSÓ MESE
Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.
- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.
- Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.
- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.
- Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
- No csak.
- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és elaltatlak megint.
- Jó!
- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Tótágas szonett
Fejre állt világ, nem sok jót birtokol,
lent van a menny, és odafenn a pokol
Lentről süt a nap, fentről nő a paraj,
most alattam tornyosulnak fellegek,
s lábam alól sem csúszhat ki a talaj,
hát a gondok súlyától sem rettegek
Most én nehezedek az ő vállukra,
és ettől sokkalta vidámabb vagyok,
de nem akarnak felvenni hátukra,
tézisem felől így kétséget hagyok
Talán úgy érzem, jobb tótágast lenni,
de csak látszólag van minden fordítva,
s ha fejre állok sem változik semmi,
csak sokan nevetnek rajtam ordítva
2005. április 29.
Fejre állt világ, nem sok jót birtokol,
lent van a menny, és odafenn a pokol
Lentről süt a nap, fentről nő a paraj,
most alattam tornyosulnak fellegek,
s lábam alól sem csúszhat ki a talaj,
hát a gondok súlyától sem rettegek
Most én nehezedek az ő vállukra,
és ettől sokkalta vidámabb vagyok,
de nem akarnak felvenni hátukra,
tézisem felől így kétséget hagyok
Talán úgy érzem, jobb tótágast lenni,
de csak látszólag van minden fordítva,
s ha fejre állok sem változik semmi,
csak sokan nevetnek rajtam ordítva
2005. április 29.
Tükröm, tükröm...
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
- de őszinte légy ám hozzám -
ki a legszebb a vidéken?
(aztán rám szégyent ne hozzál)
Szép vagy, szép vagy szép királylány,
messze földön nincsen párod,
mert jellemed egy kész botrány,
köszönd magadnak magányod!
Mert az orcád igen csak szép,
de túl vastag rajta a bőr,
minden herceg olajra lép,
mert a nyelved, akár a tőr!
erényed meg kissé foltos,
mint a vándor rossz szandálja
combod töve is már rojtos!
(a fél kastély azt használja!)
Most már ebből elég legyen,
én csak igazságot kértem,
nem, hogy képed tönkre tegyen,
s szétkürtölje léha vérem!
Kérdésemet rosszul mondtam,
- nem tetszik e gyarló képem -
felteszem hát újra nyomban:
Tükröm, tükröm hazudj nékem
2005. április 25.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
- de őszinte légy ám hozzám -
ki a legszebb a vidéken?
(aztán rám szégyent ne hozzál)
Szép vagy, szép vagy szép királylány,
messze földön nincsen párod,
mert jellemed egy kész botrány,
köszönd magadnak magányod!
Mert az orcád igen csak szép,
de túl vastag rajta a bőr,
minden herceg olajra lép,
mert a nyelved, akár a tőr!
erényed meg kissé foltos,
mint a vándor rossz szandálja
combod töve is már rojtos!
(a fél kastély azt használja!)
Most már ebből elég legyen,
én csak igazságot kértem,
nem, hogy képed tönkre tegyen,
s szétkürtölje léha vérem!
Kérdésemet rosszul mondtam,
- nem tetszik e gyarló képem -
felteszem hát újra nyomban:
Tükröm, tükröm hazudj nékem
2005. április 25.
Fodor Ákos
KAVAFISZ-VISSZHANG
legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájoshibás személyedet apránként elfogadja,
m á s -ként?
Mesterlegény, - ha lány vagy is -
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"-e.
V i s s z a k e l l j ö n n öd , hogy itt l e h e s s .
És ha szived töröd össze - ímmár: megint -
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szív-
törős az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben.) El kell menni
KAVAFISZ-VISSZHANG
legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájoshibás személyedet apránként elfogadja,
m á s -ként?
Mesterlegény, - ha lány vagy is -
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"-e.
V i s s z a k e l l j ö n n öd , hogy itt l e h e s s .
És ha szived töröd össze - ímmár: megint -
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szív-
törős az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben.) El kell menni
...Te azt hiszed, hogy hallgatok,
Pedig csak nem beszélek.
Jöttek kegyetlen, zord napok,
Bús tegnapok, vad holnapok,
Belémfagyott a lélek.
Nem élhetek, csak halhatok,
Te azt hiszed, hogy hallgatok,
Pedig csak nem beszélek.
***********************
...Az a gyáva,
Ki, amit érez, elrejti magába
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri,
Miért várod őt, ha nem ezért?
A boldog élet vágyni nem kísért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés családi kör, parányi házban.
Az élet szép...Tenéked magyarázzam?"
...
/Heltai Jenő: A NÉMA LEVENTE/
Heltai Jenő 1871.augusztus 11-én született Pesten.
Heltai Jenő: DAL
Néha ugy néz rám, mint a jó barát,
Kivel közös a lelkünk búja, gondja,
Ki tékozolva, biztatóan ontja
Szelíd szemének nyájas sugarát.
Néha ugy néz rám, mint a jó barát.
Állok előtte, mint a kis gyerek,
Bizonytalan, homályos, néma vágyban.
Ó, ha kezével simogatna lágyan!
Csak nézem őt de szólni nem merek.
Állok előtte, mint a kis gyerek.
Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Végigröpűl a pillantása rajtam,
Mint sürü füstben, szikrázó zsivajban
A gyorsvonat közömbös síneken
Néha ugy néz rám, mint az idegen.
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Ilyenkor úgy fáj, hogy hiába minden,
Ingyen gyötrődöm, elpusztulok ingyen,
Ő sohse fogja tudni, hogy miért?
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért
Néha úgy néz rám, mintha sejtené,
Hogy ő az édesem, hogy ő a szépem,
Hogy szeretem a gyötrelmek tüzében
S megyek, megyek az elmulás felé
Néha ugy néz rám, mintha sejtené.
Én hallgatok és ő tovább siet
Mint, aki zordon szakadékba nézett
S a lesben álló, fekete enyészet
Szédületéből életre ijedt
Én hallgatok és ő tovább siet.
Pedig csak nem beszélek.
Jöttek kegyetlen, zord napok,
Bús tegnapok, vad holnapok,
Belémfagyott a lélek.
Nem élhetek, csak halhatok,
Te azt hiszed, hogy hallgatok,
Pedig csak nem beszélek.
***********************
...Az a gyáva,
Ki, amit érez, elrejti magába
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri,
Miért várod őt, ha nem ezért?
A boldog élet vágyni nem kísért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés családi kör, parányi házban.
Az élet szép...Tenéked magyarázzam?"
...
/Heltai Jenő: A NÉMA LEVENTE/
Heltai Jenő 1871.augusztus 11-én született Pesten.
Heltai Jenő: DAL
Néha ugy néz rám, mint a jó barát,
Kivel közös a lelkünk búja, gondja,
Ki tékozolva, biztatóan ontja
Szelíd szemének nyájas sugarát.
Néha ugy néz rám, mint a jó barát.
Állok előtte, mint a kis gyerek,
Bizonytalan, homályos, néma vágyban.
Ó, ha kezével simogatna lágyan!
Csak nézem őt de szólni nem merek.
Állok előtte, mint a kis gyerek.
Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Végigröpűl a pillantása rajtam,
Mint sürü füstben, szikrázó zsivajban
A gyorsvonat közömbös síneken
Néha ugy néz rám, mint az idegen.
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Ilyenkor úgy fáj, hogy hiába minden,
Ingyen gyötrődöm, elpusztulok ingyen,
Ő sohse fogja tudni, hogy miért?
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért
Néha úgy néz rám, mintha sejtené,
Hogy ő az édesem, hogy ő a szépem,
Hogy szeretem a gyötrelmek tüzében
S megyek, megyek az elmulás felé
Néha ugy néz rám, mintha sejtené.
Én hallgatok és ő tovább siet
Mint, aki zordon szakadékba nézett
S a lesben álló, fekete enyészet
Szédületéből életre ijedt
Én hallgatok és ő tovább siet.
Szabó Lőrinc
A rét meghal
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyutózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol,
Fáradt vagy, ráérsz, ez a fő, pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel, az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp,, csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!...
Emléked vagy, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. - De te tudod, milyen!
*******************************
Lénárd József
Az ősz jelei
Itt a nagy köveket, amott az árnyékokat
kerülgetik a bogarak. Futrinkák bújócskáznak,
s közben azt keresik, hol lakjanak.
Az ősz jele van itt. A szellő már susog,
a fák mororognak, rázogatják a lombot.
A tettyei romokon átsuhan a fényben
a délutáni szél, virágterítéken lépdel
s itt-ott kutat. Még látom a kopott padokat.
Hanyatt fekszik egyiken a Nap,
s amott egy szarka csörög madár mondatokat.
Egy fa alatt rigó keresgél, csipeget,
s ha nem talál semmit, odébb ugrik egyet.
Nézem, mily könnyed, s lágyan múló az idő
Fényében a vágy, csak elképzelt szerető.
Gyengülő fénybe csomagolom lelkem.
Már tudom, hogy az ősz is könyörtelen,
s egy vitorlázó gém elrepült felettem.
A rét meghal
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyutózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol,
Fáradt vagy, ráérsz, ez a fő, pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel, az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp,, csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!...
Emléked vagy, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. - De te tudod, milyen!
*******************************
Lénárd József
Az ősz jelei
Itt a nagy köveket, amott az árnyékokat
kerülgetik a bogarak. Futrinkák bújócskáznak,
s közben azt keresik, hol lakjanak.
Az ősz jele van itt. A szellő már susog,
a fák mororognak, rázogatják a lombot.
A tettyei romokon átsuhan a fényben
a délutáni szél, virágterítéken lépdel
s itt-ott kutat. Még látom a kopott padokat.
Hanyatt fekszik egyiken a Nap,
s amott egy szarka csörög madár mondatokat.
Egy fa alatt rigó keresgél, csipeget,
s ha nem talál semmit, odébb ugrik egyet.
Nézem, mily könnyed, s lágyan múló az idő
Fényében a vágy, csak elképzelt szerető.
Gyengülő fénybe csomagolom lelkem.
Már tudom, hogy az ősz is könyörtelen,
s egy vitorlázó gém elrepült felettem.
Amikor..
Amikor Rád talál a bánat,
amikor sírsz, mikor nem látnak,
amikor befelé folynak a könnyek,
amikor ettől sem lesz könnyebb,
amikor a padlón heversz,
amikor úgy érzed, többé föl nem kelsz,
amikor üresnek érzed magad,
amikor gondolataid rútúl elhagynak,
amikor fájnak a kimondott szavak,
amikor szíved meghasad,
amikor nem Neked süt fent a nap,
amikor nincs nappal és nincs holnap,
amikor szeretnéd lehunyni szemed,
akkor kérlek tedd meg ezt!!!
akkor behunyt szemmel gondolj a múltra,
akkor csak jóra emlékezz, és semmi rosszra,
akkor keresd meg szívedben azt a kis helyet,
mely megőrízte még a meleget,
akkor mosolyogva csak arra emlékezz,
hogy valaha szerettél, és Téged is szerettek.
(Nem tudom, hogy kinek a verse, a neten találtam)
Amikor Rád talál a bánat,
amikor sírsz, mikor nem látnak,
amikor befelé folynak a könnyek,
amikor ettől sem lesz könnyebb,
amikor a padlón heversz,
amikor úgy érzed, többé föl nem kelsz,
amikor üresnek érzed magad,
amikor gondolataid rútúl elhagynak,
amikor fájnak a kimondott szavak,
amikor szíved meghasad,
amikor nem Neked süt fent a nap,
amikor nincs nappal és nincs holnap,
amikor szeretnéd lehunyni szemed,
akkor kérlek tedd meg ezt!!!
akkor behunyt szemmel gondolj a múltra,
akkor csak jóra emlékezz, és semmi rosszra,
akkor keresd meg szívedben azt a kis helyet,
mely megőrízte még a meleget,
akkor mosolyogva csak arra emlékezz,
hogy valaha szerettél, és Téged is szerettek.
(Nem tudom, hogy kinek a verse, a neten találtam)
Fehér koporsó
Álmomban, egy hófehér koporsóban feküdtem,
Kívülről figyeltem mozdulatlan, élettelen testem.
A némaságban csak a pap erős hangja tört utat,
De szemem gyászoló emberek után hiába kutat.
Csak egyetlen ember állt ott magába roskadva,
Remegő kezeiben egy szál rózsát szorongatva.
Csak egyetlen ember volt, aki értem könnyezett,
Ő volt az, igen csak Ő, aki ravatalom elé térdepelt.
Fiatal arcán a fájdalom mély nyomokat hagyott,
Megtört a szíve, amelyben a boldogság lakott.
Az arcomat takaró fehér szatént félve emelte fel,
Jéghideg ajkával homlokomra búcsúcsókot lehelt.
A fagyos föld hangosan dörömbölt a koporsón,
Ő csak nézett utánam, zokogva, vágyakozón,
Barna haját a sűrűn hulló hó, fehérre színezte,
S a zord idő a könnyeket arcára dermesztette.
Nem akarok itt maradni! Engedjetek szabadon!
Nem haltam meg, még élek, ne búcsúzzatok!
Kétségbeesve kapartam a sötétben a koporsót,
De senki nem hallotta a segítséget kérő szót.
A föld dübörgése egyre elviselhetetlenebb lett,
De már friss kávé illatát éreztem a földé helyett.
Zihálva, izzadtan riadtam fel puha ágyamban,
S a dübörgés helyett játékkockák zörejét hallottam.
Álmomban, egy hófehér koporsóban feküdtem,
Kívülről figyeltem mozdulatlan, élettelen testem.
A némaságban csak a pap erős hangja tört utat,
De szemem gyászoló emberek után hiába kutat.
Csak egyetlen ember állt ott magába roskadva,
Remegő kezeiben egy szál rózsát szorongatva.
Csak egyetlen ember volt, aki értem könnyezett,
Ő volt az, igen csak Ő, aki ravatalom elé térdepelt.
Fiatal arcán a fájdalom mély nyomokat hagyott,
Megtört a szíve, amelyben a boldogság lakott.
Az arcomat takaró fehér szatént félve emelte fel,
Jéghideg ajkával homlokomra búcsúcsókot lehelt.
A fagyos föld hangosan dörömbölt a koporsón,
Ő csak nézett utánam, zokogva, vágyakozón,
Barna haját a sűrűn hulló hó, fehérre színezte,
S a zord idő a könnyeket arcára dermesztette.
Nem akarok itt maradni! Engedjetek szabadon!
Nem haltam meg, még élek, ne búcsúzzatok!
Kétségbeesve kapartam a sötétben a koporsót,
De senki nem hallotta a segítséget kérő szót.
A föld dübörgése egyre elviselhetetlenebb lett,
De már friss kávé illatát éreztem a földé helyett.
Zihálva, izzadtan riadtam fel puha ágyamban,
S a dübörgés helyett játékkockák zörejét hallottam.
Én vagyok a szelíd őszi eső
Ne állj zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
Ne állj zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
Zene, amelyet veled hallgattam
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem -
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már -
ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.
Conrad Aiken
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem -
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már -
ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.
Conrad Aiken
Lyvi, szép szomorú versek itt: http://pax.echt.hu/lelkitaplalek/vigaszszava
A szerelem létezése
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
Ám a halál ténye
Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.
Marjorie Pizer
(Végigrázott a hideg, olyan szép ez a vers...és olyan igaz)
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
Ám a halál ténye
Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.
Marjorie Pizer
(Végigrázott a hideg, olyan szép ez a vers...és olyan igaz)
