L
lilli
Vendég
Hallgassuk a csendet.. És hallgassunk a csendre...
Versek, idézetek...
- Thread starter Sz.Szonja
- Start date
A törött cserép...
(Kínai történet)
Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
A legjobbakat kívánom az összes törött cserép barátomnak.
(Kínai történet)
Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
A legjobbakat kívánom az összes törött cserép barátomnak.
Vörösmarty Mihály
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843. február vége - március eleje
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843. február vége - március eleje
József Attila
FALU
Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst - remény -
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...
...Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind... Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta...
...Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.
Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...
...Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.
FALU
Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst - remény -
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...
...Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind... Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta...
...Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.
Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...
...Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.
Babits Mihály
Tüzek
Mivel ma nincs dolog, mivel ma nincs dirádó
s lelkünk a kósza vágy kész szállodája lett,
mondd meg ma hát nekem, te régi tűzimádó,
tüzek közt mely tüzet imádsz te más felett?
A kályha tüze, mely előttünk itt ropogva
agyagbörtön közül sohase szabadul,
hasonlít arra, mely testünkben háborogva
szívünket vereti néha nagyon vadul.
Ó, boldog az a tűz, melynek melegje vígan
bebarátságosít egy meghitt kis szobát
és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan
elomlik éjeken -- s megfullad a család.
A csillagok tüze, mely fenn a távol égen
tisztán, közömbösen, magányosan ragyog,
mégis mindég remeg, reszket az éji kéken --
mi égi szenvedély bánthat, ti csillagok?
Ó, boldog csillag az, amely áldott hevével
bolygókat éltet, úgy mint szép apánk, a nap --
de vannak miknek itt csak késett fényük évell,
míg fáradt lángjaik már régen alszanak.
Egykor az ifju vágy más tűz felé vonott,
mely szintolyan magas, habár nem olyan tiszta.
Ó, rejtsd el a szemed, ernyőzd be homlokod:
lélek! reád tapadt a világ durva piszka.
A dícsőség tüze akkor boldog, ha áldott,
boldog, ha boldogít, ha nem keresve jő:
oly isten ez, ki úgy áld meg, ha nem imádod,
gyönyör, ha nem gyönyör, erő, ha nem erő.
Az édes tiszta tűz, mely kedvesed szemében
oly szelíden ragyog, az áldott enyhe tűz,
mely bárkinek öröm, tenéked átok épen:
mi mást mulatni vonz, téged tépődni űz,
mi másnak lelket ád, tenéked lelked rágja,
kínpadi láng neked, mi másnak szent sugár:
lélekkel mit törődsz? de tested marja lángja
s hullád is égeti, majdan ha elbukál.
Az oltárok tüzét, gonosz, te rég leköpted,
a harci tűz, amely templomot gyujtogat,
rég elhamuhodott tebenned. Köd mögötted,
előtted köd -- bukott! megadhatod magad.
Nem tudsz már rontani, építni sohse tudtál;
a mennykövek tüzét szemed rég bámulá:
most, amikor tanyád a mennykövek között áll,
híres! nem búsz-e lám üvegharang alá?
A pokolnak tüze -- ó, pokol tüze mind!
a döglött csillagok! a dugult kályha gáza!
a szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint,
színpadi, kínpadi dícsvágyad gyáva gyásza,
a lusta fájdalom! ó, pokol tüze mind:
készítve lent a hely, már áll a máglya váza --
fuj, szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint!
fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza!
Tüzek
Mivel ma nincs dolog, mivel ma nincs dirádó
s lelkünk a kósza vágy kész szállodája lett,
mondd meg ma hát nekem, te régi tűzimádó,
tüzek közt mely tüzet imádsz te más felett?
A kályha tüze, mely előttünk itt ropogva
agyagbörtön közül sohase szabadul,
hasonlít arra, mely testünkben háborogva
szívünket vereti néha nagyon vadul.
Ó, boldog az a tűz, melynek melegje vígan
bebarátságosít egy meghitt kis szobát
és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan
elomlik éjeken -- s megfullad a család.
A csillagok tüze, mely fenn a távol égen
tisztán, közömbösen, magányosan ragyog,
mégis mindég remeg, reszket az éji kéken --
mi égi szenvedély bánthat, ti csillagok?
Ó, boldog csillag az, amely áldott hevével
bolygókat éltet, úgy mint szép apánk, a nap --
de vannak miknek itt csak késett fényük évell,
míg fáradt lángjaik már régen alszanak.
Egykor az ifju vágy más tűz felé vonott,
mely szintolyan magas, habár nem olyan tiszta.
Ó, rejtsd el a szemed, ernyőzd be homlokod:
lélek! reád tapadt a világ durva piszka.
A dícsőség tüze akkor boldog, ha áldott,
boldog, ha boldogít, ha nem keresve jő:
oly isten ez, ki úgy áld meg, ha nem imádod,
gyönyör, ha nem gyönyör, erő, ha nem erő.
Az édes tiszta tűz, mely kedvesed szemében
oly szelíden ragyog, az áldott enyhe tűz,
mely bárkinek öröm, tenéked átok épen:
mi mást mulatni vonz, téged tépődni űz,
mi másnak lelket ád, tenéked lelked rágja,
kínpadi láng neked, mi másnak szent sugár:
lélekkel mit törődsz? de tested marja lángja
s hullád is égeti, majdan ha elbukál.
Az oltárok tüzét, gonosz, te rég leköpted,
a harci tűz, amely templomot gyujtogat,
rég elhamuhodott tebenned. Köd mögötted,
előtted köd -- bukott! megadhatod magad.
Nem tudsz már rontani, építni sohse tudtál;
a mennykövek tüzét szemed rég bámulá:
most, amikor tanyád a mennykövek között áll,
híres! nem búsz-e lám üvegharang alá?
A pokolnak tüze -- ó, pokol tüze mind!
a döglött csillagok! a dugult kályha gáza!
a szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint,
színpadi, kínpadi dícsvágyad gyáva gyásza,
a lusta fájdalom! ó, pokol tüze mind:
készítve lent a hely, már áll a máglya váza --
fuj, szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint!
fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza!
Nyisztor Miklós
Ártatlan
Nem érdekelte, mitől piros a meggy
s, hogy nyárra tél jön rendületlen
vásott, szennyes, bűnös világról
nem sokat tudott, csodálta a virágokat
erdőket, folyót, napot, holdat, csillagot
szerette a kandalló tüzét hosszan nézte
mélyen tűnödve, nem evett húst
az édes gyümölcsöket szerette, könyvek
rejtelmét nem ismerte és nem is beszélt
bár megértett mindent és nem bánta
langy esőben ha ázik a kertben
egyszer kővel dobálta a szomszéd kutyáját
nagyon zavarta, ha látta, hogy a galambok
néhány morzsa miatt verekszenek
sokáig sírt ilyenkor de lánnyá cseperedett
többé nem fürdött mezítlen a kert tavában
télen az ősz szülők gyorsvérű lovakkal
szánkázni vitték eljutottak a megye határig
legjobban a nyári kertet szerette, simogatta
a fákat, hajlongó lomboktól táncolni tanult
a könnyű szélben, az öreg hű szolga
megérintette a vállát, lankadtan állt, értette
ebédhez érkezett az idő
elindult, és egyre csak távolodni kezdett !
*********************************
Élet
Törtszárnyú sebzett madár vagy
óvlak, leheletemmel melengetlek,
hogy majd egy napon gyógyultan
tenyeremből röppenj tova,
mint a szerelem
mint az ifjúságom
mint egy gyönyörű
álom.
Ártatlan
Nem érdekelte, mitől piros a meggy
s, hogy nyárra tél jön rendületlen
vásott, szennyes, bűnös világról
nem sokat tudott, csodálta a virágokat
erdőket, folyót, napot, holdat, csillagot
szerette a kandalló tüzét hosszan nézte
mélyen tűnödve, nem evett húst
az édes gyümölcsöket szerette, könyvek
rejtelmét nem ismerte és nem is beszélt
bár megértett mindent és nem bánta
langy esőben ha ázik a kertben
egyszer kővel dobálta a szomszéd kutyáját
nagyon zavarta, ha látta, hogy a galambok
néhány morzsa miatt verekszenek
sokáig sírt ilyenkor de lánnyá cseperedett
többé nem fürdött mezítlen a kert tavában
télen az ősz szülők gyorsvérű lovakkal
szánkázni vitték eljutottak a megye határig
legjobban a nyári kertet szerette, simogatta
a fákat, hajlongó lomboktól táncolni tanult
a könnyű szélben, az öreg hű szolga
megérintette a vállát, lankadtan állt, értette
ebédhez érkezett az idő
elindult, és egyre csak távolodni kezdett !
*********************************
Élet
Törtszárnyú sebzett madár vagy
óvlak, leheletemmel melengetlek,
hogy majd egy napon gyógyultan
tenyeremből röppenj tova,
mint a szerelem
mint az ifjúságom
mint egy gyönyörű
álom.
Szabó Lőrinc: Ardsuna és Síva
- Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem bírod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?
- Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én a boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
- Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál vagy katicabogár?
Ami él és mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.
- Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
- Volnál csak az, látnád amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.
- De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
- A szorongás csak ott volna szívedben!
- Nincs biztonság? - Sehol az ég alatt!
- Mi kéne hozzá? - Hogy te légy az isten.
- Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
- Megmondtam már: vállald a sorsodat!
- Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem bírod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?
- Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én a boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
- Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál vagy katicabogár?
Ami él és mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.
- Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
- Volnál csak az, látnád amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.
- De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
- A szorongás csak ott volna szívedben!
- Nincs biztonság? - Sehol az ég alatt!
- Mi kéne hozzá? - Hogy te légy az isten.
- Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
- Megmondtam már: vállald a sorsodat!
Kányádi Sándor:
Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
1958
Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
1958
Presser Gábor : Meddig jössz velem?
Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol.
Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól,
Tudod, hogy messzi úton járok már valahol,
És olyan jó, jó.
Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő,
S néhány halvány arcot hív elő,
Szelíd emberek voltak, s nincsenek,
És hozzam szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt.
Meddig jössz velem, hogyha hívlak,
Csukott házakon nyitni ablakot,
Hova napsugár rég nem ragyog?
Meddig jössz velem, hogyha hívlak
Hűvös messzi tájba menni mindhiába?
Csak szól, hangról-hangra másképp érkezem,
S valamit talán súgnak még nekem
Az ismeretlen, rég volt emberek,
És tőlük van az összes hang és szó, a rossz és jó.
Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak
Jobban érteni régi képeket,
Újra kezdeni, ami elveszett.
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak?
Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd?
Meddig jössz velem, ha hívlak
Őket keresni, akik szerettek,
Örök fák alatt, örök föld felett?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak
Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek?
Meddig jössz, ha hívlak,
Hogyha megérteném, utak nincsenek,
Csak az érzés van, csak a hang vezet?
Meddig jössz, meddig jössz?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak,
Hogyha látod már, hova indulok,
Hogyha nem tudom, vissza hogy jutok?
Meddig jössz?
Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol.
Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól,
Tudod, hogy messzi úton járok már valahol,
És olyan jó, jó.
Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő,
S néhány halvány arcot hív elő,
Szelíd emberek voltak, s nincsenek,
És hozzam szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt.
Meddig jössz velem, hogyha hívlak,
Csukott házakon nyitni ablakot,
Hova napsugár rég nem ragyog?
Meddig jössz velem, hogyha hívlak
Hűvös messzi tájba menni mindhiába?
Csak szól, hangról-hangra másképp érkezem,
S valamit talán súgnak még nekem
Az ismeretlen, rég volt emberek,
És tőlük van az összes hang és szó, a rossz és jó.
Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak
Jobban érteni régi képeket,
Újra kezdeni, ami elveszett.
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak?
Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd?
Meddig jössz velem, ha hívlak
Őket keresni, akik szerettek,
Örök fák alatt, örök föld felett?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak
Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek?
Meddig jössz, ha hívlak,
Hogyha megérteném, utak nincsenek,
Csak az érzés van, csak a hang vezet?
Meddig jössz, meddig jössz?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak,
Hogyha látod már, hova indulok,
Hogyha nem tudom, vissza hogy jutok?
Meddig jössz?
Majakovszkij: LEVÉL HELYETT LILIKÉNEK
Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? -
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kinoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?
Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.
-
fordította: Szabó Lőrinc
Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? -
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kinoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?
Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.
-
fordította: Szabó Lőrinc
Na, közben versrészlet alapján megtaláltam, amit kerestem. Mint kiderült, nem is az a címe A lényeg, hogy megvan a vers, úgyhogy a kérésem aktualitását vesztette
Csanádi Imre: Búcsúzva köszöntő
Szállj, szállj,
Ökörnyál, -
Jön az ősz,
Megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
Komolykodva jön az ősz,
Csillámló derekkel, sárga levelekkel,
Szőlővel, mosolyogóval,
Fűre koccanó dióval.
A lényeg, hogy megvan a vers, úgyhogy a kérésem aktualitását vesztette Csanádi Imre: Búcsúzva köszöntő
Szállj, szállj,
Ökörnyál, -
Jön az ősz,
Megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
Komolykodva jön az ősz,
Csillámló derekkel, sárga levelekkel,
Szőlővel, mosolyogóval,
Fűre koccanó dióval.
"A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral kezemben.
- Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az
örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen.
Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta.
De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot.
Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni.
De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.
Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el.
De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az
élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem.
Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire.
Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is.
Az idő megtanitott reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság,
mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet.
Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul."
Márai Sándor
:meghajolo
Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral kezemben.
- Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az
örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen.
Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta.
De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot.
Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni.
De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.
Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el.
De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az
élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem.
Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire.
Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is.
Az idő megtanitott reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság,
mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet.
Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul."
Márai Sándor
:meghajolo
Originally posted by Sz.Szonja@Sep 23 2005, 06:35 AM
Lyvi, ez nagyon ütős meno (pláne így kora reggel félkómában...egyből kipattant a szemem
[post=240780]Quoted post[/post]
Ismerős érzés... pironkodo hasonlót éreztem éjjel, amikor megtaláltam és már sokadszorra olvastam végig...
Gyóni Géza: Nem bánat az
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már Tiéd volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka,
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz -
Nem bánat az!
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságban,
Dalos fohászban, kérve, sírva, vágyva.
Tiéd se volt s már életedhez kötve,
És akkor, érzed, elveszett örökre,
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat!
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már Tiéd volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka,
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz -
Nem bánat az!
De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságban,
Dalos fohászban, kérve, sírva, vágyva.
Tiéd se volt s már életedhez kötve,
És akkor, érzed, elveszett örökre,
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat!
Michael Ende: Bocsáss meg
Bocsáss meg, nem tudok hangosabban beszélni.
Nem tudom, mikor hallasz meg, te, akihez szólok. És egyáltalán, meghallasz-e?
A nevem Hor.
Kérlek, tedd a füled a számhoz, akármilyen távol vagy is tőlem, most vagy bármikor. Különben nem tudom magam megértetni veled. És még ha hajlandó vagy is teljesíteni kérésemet, éppen elég homályos pont marad, amit magadból kell majd kiegészítened. Ott, ahol az én hangom csődöt mond, a tiédre van szükségem.
Talán abból magyarázható ez a gyengeség, hogy mi Hor lakhelye. Ő ugyanis, ameddig csak vissza tud emlékezni, mindig is egy hatalmas, teljesen üres épületben lakott, ahol minden hangosan kimondott szó szinte soha véget nem érően visszhangzik.
Ameddig csak vissza tudok emlékezni. Vajon mit jelent ez?
Hor mindennapos vándorlásai során, a termeken és folyosókon keresztül még mindig beleütközik valamelyik régen elkiáltott hangja bolyongó utórezdülésébe. Nagyon kínos neki, hogy ily módon a múltjával kénytelen találkozni, jóllehet az akkor belőle kiszakadt szó időközben formáját és tartalmát a felismerhetetlenségig elveszítette. Ezt az ostoba visszhangmaradékot, Hor immár meg sem hallgatja.
Megszokta, hogy a hangját ha használja egyáltalán csak ama ingadozó határig eressze ki, amelyen túllépve visszhangot keltene. Ez a határ alig magasabb a tökéletes csendnél. Ennek a háznak ugyanis kegyetlenül éles a hallása.
Tudom, hogy sokat kívánok, de kénytelen leszel visszafojtani a lélegzetedet is, ha Hor szavait fel akarod fogni. A beszédszervei elhaltak a sok hallgatástól vagyis átalakultak.
Hor nem tud érthetőbben szólni hozzád, mint amennyire a hangja engedi, ahogyan azok a hangok szólnak, amelyeket röviddel elalvás előtt hallasz. És te kénytelen leszel az alvás és ébrenlét közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozni vagy lebegni, mint azok, akiknek a fenn és a lenn között nincs különbség.
A nevem Hor.
Jobb lenne úgy mondani: Hornak hívom magam.
Mert ugyan ki hív a nevemen rajtam kívül?
Említettem már, hogy az ház üres?
Úgy értem, teljesen üres. Hor, ha aludni akar, egy sarokban kuporodik össze, vagy lefekszik, ahol éppen van, esetleg egy terem közepén is, amelynek messze vannak a falai.
Táplálkozási gondjai nincsenek Hornak. A falak és az oszlopok ehető anyagból vannak kissé áttetsző masszából, amelynek élvezete nagyon gyorsan csillapítja az éhséget és szomjúságot. Azonkívül Hor igényei ebben a vonatkozásban szerények.
Az idő múlása neki nem jelent semmit. Nincs lehetősége, hogy mérje, legfeljebb a szívverésével. De az nagyon változó. Hor nem ismeri a nappalokat és éjszakákat, örökké egyforma szürkület veszi körül.
Ha nem alszik, akkor a lakatlan épületben bolyong céltalanul. Ez egyszerűen kényszere, igénye, amelynek kielégítése örömet szerez neki. Amellett csak ritkán érzékeli, hogy olyan térbe ért, amely ismerős a számára, mintha időtlen időnek előtte már járt volna itt. Másrészt néha olyan hely mellett megy el, ahol valaha járt már; erre kétségtelen jelek utalnak: például a falból kiharapott sarok, vagy egy halom beszáradt ürülék. Maga a helyiség éppen olyan idegen Hor számára, mint az összes többi. Talán változnak a helyiségek Hor távollétében, tágulnak vagy összemennek. Talán éppen az váltja ki ezeket a folyamatokat, hogy Hor végigment a termeken, de ő nem szereti ezt a gondolatot.
Kizártnak tartom, hogy rajta kívül más is lakna ebben a házban. Természetesen az épület elképzelhetetlen mértei mellett erre nincs bizonyíték. Éppen olyan kevéssé lehetetlen, mint amennyire lehetséges.
Sok szobának van ablaka, de ezek csak további szobákra nyílnak, rendszerint nagyobb helyiségekre. Bár a tapasztalat mostanáig nem bizonyította, Hor azt képzeli, hogy egyszer eljut majd a legutolsó, a legkülső falhoz, amelynek az ablakai valami egészen más kilátást nyújtanak. Hor nem tudja megmondani, mi lenne ez, de néha hosszan töpreng rajta. Helytelen volna azt állítani, hogy valósággal vágyódik az ilyen kilátásra ez csak afféle játék, cél és értelem nélkül. Álmaiban Hor élvezett ilyen kilátást, de mire felébredt, semmi elmondható nem maradt az álmaiból. Csak azt tudja, hogy így volt, és hogy legtöbbször könny áztatta arccal ébredt. De Hor nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek, csak a furcsasága miatt említi
Rosszul fejeztem ki magam. Hor sohasem álmodik és emlékei sincsenek. És mégis egész létét az élmények rémülete és gyönyöre tölti be, amelyek hirtelen feltámadó emlékek módján öntik el a lelkét.
Persze, nem mindig. Időközönként sokáig olyan nyugodt marad a lelke, mint egy mozdulatlan víztükör, máskor meg minden felől megrohanják ezek az élmények, rátámadnak, mint az üres folyosókon vágtató villámok, úgy hasítanak belé, amíg kimerülten lezuhan, fekve marad és megadja magát. Mert ez ellen Hor védtelen.
A hirtelen emlékek föltolulása ellen. Így mondtam?
A nevem Hor.
De ki az az Én-Hor? Egy személy vagyok? Vagy ketten vagyunk, és a másiknak az emlékei tolulnak fel bennem? Sokan vagyok? És mind a többiek, akik én vagyok, odakinn élnek, ama legkülső, utolsó falon túl? És ők sem tudnak semmit az élményeikről, semmit az emlékeikről, mert náluk odakünn nincs maradásuk? Jaj, de Hornál megmaradnak, együtt élnek az életével, rá könyörtelenül rátámadnak. Összenőnek vele, maga után húzza uszályként ezeket az élményeket és emlékeket, amelyeket már vég nélkül hurcolt a termeken és szobákon át, és ez az uszály csak nő, egyre nő.
Vagy belőlem is indul valami felétek, kintiek, egyikőtök vagy sokatok felé, akik egyek vagytok velem, mint a méhek a királynőjükkel? Éreztek engem, törzsem szétszórt végtagjai? Halljátok nem hallható szavaimat, most, vagy az időn kívül? A végén te is engem keresel még, te énem másik fele? Hort keresed, aki magad vagy? Emlékeidet kutatod, amelyek nálam vannak? Közeledünk-e egymáshoz a végtelen tereken át, mint a csillagok, lépésről lépésre, képről-képre?
És mik leszünk azután? Vagy nem leszünk többé? Kioltjuk egymást kölcsönösen, mint az Igen és a Nem?
De egyet meglátsz majd: mindent hűségesen megőriztem.
A nevem Hor.
Lázár Magda fordítása
Bocsáss meg, nem tudok hangosabban beszélni.
Nem tudom, mikor hallasz meg, te, akihez szólok. És egyáltalán, meghallasz-e?
A nevem Hor.
Kérlek, tedd a füled a számhoz, akármilyen távol vagy is tőlem, most vagy bármikor. Különben nem tudom magam megértetni veled. És még ha hajlandó vagy is teljesíteni kérésemet, éppen elég homályos pont marad, amit magadból kell majd kiegészítened. Ott, ahol az én hangom csődöt mond, a tiédre van szükségem.
Talán abból magyarázható ez a gyengeség, hogy mi Hor lakhelye. Ő ugyanis, ameddig csak vissza tud emlékezni, mindig is egy hatalmas, teljesen üres épületben lakott, ahol minden hangosan kimondott szó szinte soha véget nem érően visszhangzik.
Ameddig csak vissza tudok emlékezni. Vajon mit jelent ez?
Hor mindennapos vándorlásai során, a termeken és folyosókon keresztül még mindig beleütközik valamelyik régen elkiáltott hangja bolyongó utórezdülésébe. Nagyon kínos neki, hogy ily módon a múltjával kénytelen találkozni, jóllehet az akkor belőle kiszakadt szó időközben formáját és tartalmát a felismerhetetlenségig elveszítette. Ezt az ostoba visszhangmaradékot, Hor immár meg sem hallgatja.
Megszokta, hogy a hangját ha használja egyáltalán csak ama ingadozó határig eressze ki, amelyen túllépve visszhangot keltene. Ez a határ alig magasabb a tökéletes csendnél. Ennek a háznak ugyanis kegyetlenül éles a hallása.
Tudom, hogy sokat kívánok, de kénytelen leszel visszafojtani a lélegzetedet is, ha Hor szavait fel akarod fogni. A beszédszervei elhaltak a sok hallgatástól vagyis átalakultak.
Hor nem tud érthetőbben szólni hozzád, mint amennyire a hangja engedi, ahogyan azok a hangok szólnak, amelyeket röviddel elalvás előtt hallasz. És te kénytelen leszel az alvás és ébrenlét közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozni vagy lebegni, mint azok, akiknek a fenn és a lenn között nincs különbség.
A nevem Hor.
Jobb lenne úgy mondani: Hornak hívom magam.
Mert ugyan ki hív a nevemen rajtam kívül?
Említettem már, hogy az ház üres?
Úgy értem, teljesen üres. Hor, ha aludni akar, egy sarokban kuporodik össze, vagy lefekszik, ahol éppen van, esetleg egy terem közepén is, amelynek messze vannak a falai.
Táplálkozási gondjai nincsenek Hornak. A falak és az oszlopok ehető anyagból vannak kissé áttetsző masszából, amelynek élvezete nagyon gyorsan csillapítja az éhséget és szomjúságot. Azonkívül Hor igényei ebben a vonatkozásban szerények.
Az idő múlása neki nem jelent semmit. Nincs lehetősége, hogy mérje, legfeljebb a szívverésével. De az nagyon változó. Hor nem ismeri a nappalokat és éjszakákat, örökké egyforma szürkület veszi körül.
Ha nem alszik, akkor a lakatlan épületben bolyong céltalanul. Ez egyszerűen kényszere, igénye, amelynek kielégítése örömet szerez neki. Amellett csak ritkán érzékeli, hogy olyan térbe ért, amely ismerős a számára, mintha időtlen időnek előtte már járt volna itt. Másrészt néha olyan hely mellett megy el, ahol valaha járt már; erre kétségtelen jelek utalnak: például a falból kiharapott sarok, vagy egy halom beszáradt ürülék. Maga a helyiség éppen olyan idegen Hor számára, mint az összes többi. Talán változnak a helyiségek Hor távollétében, tágulnak vagy összemennek. Talán éppen az váltja ki ezeket a folyamatokat, hogy Hor végigment a termeken, de ő nem szereti ezt a gondolatot.
Kizártnak tartom, hogy rajta kívül más is lakna ebben a házban. Természetesen az épület elképzelhetetlen mértei mellett erre nincs bizonyíték. Éppen olyan kevéssé lehetetlen, mint amennyire lehetséges.
Sok szobának van ablaka, de ezek csak további szobákra nyílnak, rendszerint nagyobb helyiségekre. Bár a tapasztalat mostanáig nem bizonyította, Hor azt képzeli, hogy egyszer eljut majd a legutolsó, a legkülső falhoz, amelynek az ablakai valami egészen más kilátást nyújtanak. Hor nem tudja megmondani, mi lenne ez, de néha hosszan töpreng rajta. Helytelen volna azt állítani, hogy valósággal vágyódik az ilyen kilátásra ez csak afféle játék, cél és értelem nélkül. Álmaiban Hor élvezett ilyen kilátást, de mire felébredt, semmi elmondható nem maradt az álmaiból. Csak azt tudja, hogy így volt, és hogy legtöbbször könny áztatta arccal ébredt. De Hor nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek, csak a furcsasága miatt említi
Rosszul fejeztem ki magam. Hor sohasem álmodik és emlékei sincsenek. És mégis egész létét az élmények rémülete és gyönyöre tölti be, amelyek hirtelen feltámadó emlékek módján öntik el a lelkét.
Persze, nem mindig. Időközönként sokáig olyan nyugodt marad a lelke, mint egy mozdulatlan víztükör, máskor meg minden felől megrohanják ezek az élmények, rátámadnak, mint az üres folyosókon vágtató villámok, úgy hasítanak belé, amíg kimerülten lezuhan, fekve marad és megadja magát. Mert ez ellen Hor védtelen.
A hirtelen emlékek föltolulása ellen. Így mondtam?
A nevem Hor.
De ki az az Én-Hor? Egy személy vagyok? Vagy ketten vagyunk, és a másiknak az emlékei tolulnak fel bennem? Sokan vagyok? És mind a többiek, akik én vagyok, odakinn élnek, ama legkülső, utolsó falon túl? És ők sem tudnak semmit az élményeikről, semmit az emlékeikről, mert náluk odakünn nincs maradásuk? Jaj, de Hornál megmaradnak, együtt élnek az életével, rá könyörtelenül rátámadnak. Összenőnek vele, maga után húzza uszályként ezeket az élményeket és emlékeket, amelyeket már vég nélkül hurcolt a termeken és szobákon át, és ez az uszály csak nő, egyre nő.
Vagy belőlem is indul valami felétek, kintiek, egyikőtök vagy sokatok felé, akik egyek vagytok velem, mint a méhek a királynőjükkel? Éreztek engem, törzsem szétszórt végtagjai? Halljátok nem hallható szavaimat, most, vagy az időn kívül? A végén te is engem keresel még, te énem másik fele? Hort keresed, aki magad vagy? Emlékeidet kutatod, amelyek nálam vannak? Közeledünk-e egymáshoz a végtelen tereken át, mint a csillagok, lépésről lépésre, képről-képre?
És mik leszünk azután? Vagy nem leszünk többé? Kioltjuk egymást kölcsönösen, mint az Igen és a Nem?
De egyet meglátsz majd: mindent hűségesen megőriztem.
A nevem Hor.
Lázár Magda fordítása
