1950-ben történt...
"Amikor végetért szentelésem nyara,szembekerültem egy titokkal,amely lekem mélyeiben kezdett föltárulni,s amely rettegéssel töltött el.Ne kérdezzék mi volt ez.Magyarázkodhatnék és nevezhetném "szenvedésnek".Azonban nem találó ez a szó sem,mert fizikai fájdalmat juttat az ember eszébe,pedig egyáltalán nem ilyenekre gondolok.Igaz ugyan,hogy valami megtámadta az egészségemet,de bármi történt is a szervezetemmel,úgy látom,mind ebből az elképzelhetetlen eseményből adódott,amely lényem mélyeiben zajlott le.
S ismét csak azt mondhatom:nem tudom megmagyarázni,mi történt.
Valami lassú,tengeralatti földrengés,amely furcsa lökéseket idézett elő életem látható,pszichológiai felületén.Harcolnom kellett örömmel és félelemmel,mindig tudva,hogy a harc értelmetlen,hogy látszólagos ellenfeleim illúzió csupán,s hogy az egész nyugtalanság egyszerűen olyasminek az eredménye,ami az én tudtom nélkül már kitört a rejtett vulkánban.
Ettől kezdve a napló össze-vissza foltozott irománnyá vált.Néha egyik oldalt irtam a másik után,aztán mindent összetéptem.Néha hetek múltak el úgy,hogy egy oldalt sem voltam képes leirni.Végül 1950 áprilisában felhagytam az egésszel,ahogy akkor gondoltam - végleg.
Mégis,lelkem feneketlen megpróbáltatásának és szétesésének mélyén,1950 decemberében hirtelen teljesen új erkölcsi forrásokat fedeztem föl,egy új élet tavaszát,olyan békét és boldogságot,amelyet nem is ismertem azelőtt,de amely ott rejtőzött a névtelen belső rettegés felszine alatt.
Ebben a naplóban a békét irtam le,nem a rettegést:azt hiszem jól tettem,mert az idő múlásával a béke növekedett,a rettegés pedig eloszlott.
A béke volt a valóság,a rettegés csupán illúzió.
Erre rátalálva,most kezdtem életemben először megizlelni azt a boldogságot,amely oly teljes,és oly mély,hogy már nem is kell reflektálnom rá.
Nem kellett többé emlékeztetnem magam arra,hogy boldog vagyok - ezzel hiába is próbáljuk megnyújtani múló örömeinket -,mert az a boldogság valóságos volt,tartós,sőt bizonyos értelemben örök.
Teljesen átjárta lelkem tudatalatti mélyét,s minden viharban,minden félelemben,még a legmélyebb sötétségben is változatlanul megmaradt."
/Thomas Merton:A csend szava/