...lesz egy pont, ahol a nem-tudás sokkal izgalmasabbá válik, mint a tudás...
amikor belemész egy helyzetbe, és ahelyett, hogy azt mondanád "szerintem ez így-vagy-úgy van..." egyszerűen csak állsz ott, és az mondod "nem tudom"...de ez nem amolyan, "nem tudom a vizsgakérdésre a választ, mert nem emlékszem" hanem ez amolyan végtelenül üres "nem tudom"...nem lehet igazán elmondani, de talán ahhoz lehetne hasonlítani, amikor egyszerűen nem foglakoztat a válasz, olyannyira, hogy már a kérdés is fárasztó...
amit eddig bőszen hangoztattál volna, egyszerűen nem lesz fontos többé...és oda, ahova benyomulna a válasz, ott üresség marad...békés, megnyugató...semmihez nem fogható...majd ezekből egyre több lesz...már erre sem tudom a választ...azaz "tudnám, ha akarnám, de nem tudom, mert nem akarom, és jobb ez így" érzés jön, és csak állsz ott, hogy "basszus, ez nagyon jóóóóó, micsoda helyzeeeet! apáááám!"....de nem az, hogy nem tudod, csak az, hogy VAN..."eddig totál másra figyeltem...és most....apukáááám....tök jóóó...fogalmam sincs, mi történik"....
tudom, hülyén hangzik...de tényleg nagyon vicces...
és közben békés...nagyon...