Nem tudom a XX századi dolgok lehetnek-e itt?
Mert van egy beszéd ami kissé árnyalja a magyar politikai elit mozgásterét az első világháború után.
Az ma a legnagyobb tragikuma az országnak, hogy mikor a
fegyvert letettük, ellenségeink nem tartották meg a velünk kötött szerződéseket, se a demarkációs vonal, se a közigazgatásnak kezünkben való meghagyása tekintetében. Az egész országot egymás után szállják meg a szerbek, csehek és románok. Sok vád éri a kormányt amiatt, hogy nincs hadsereg, amely kiverhetné a megszálló csapatokat, de ha volna is ilyen hadseregünk, nem verhetnők ki őket, talán azért, mert nem is lennénk képesek reá, de azért se, mert nagyobb eredmény lesz, ha a békekonferencián jogainkat hangoztatjuk, mintha ma kalandos hadjáratba bocsátkoznánk meggyengült erőnkkel.(...) A kormány vagy az erőre, vagy a jogra támaszkodhatik, kétféle politikát nem követhet. Ha az erőre támaszkodik, ez felette csekély az antant erejével szemben, és akkor kirúgjuk magunk alól a jogi alapot, az antanttal találjuk szemben magunkat és akkor semmiféle külpolitikai támasztékunk se marad.
(...) Nem állhatunk az erőnek, csak a jognak alapjára és nincs más politikánk, mint az antanttal való barátság. Lázadással semmit se érhetünk el, csak ellenséget szerzünk. A passzivitásban van ma a nyugalom és a jogban találhatja meg Magyarország az erőt. Ez az egyetlen, ami az országot megmentheti. Ezek azok a szempontok, amiket az új kormánynak szem előtt kell tartania, a jogot nem szabad feladni, fegyverhez oktalanul nyúlni nem szabad. Soha szomorúbb, soha lehangoltabb, soha kétségbeesettebb pillanatom nem volt, mint ma, amikor a nagy föladatot vállalonem csak nem volt, de sohasem lesz esélyünk.m.
Sajnos, nem öröm, nem büszkeség, nem ambíció tölti el lelkemet, csak az az egy gondolat, hogy megmenthessem az országot, lehetővé tegyem neki, hogy boldog, erős és hatalmas lehessen.”
