60 felett
Ha azt hiszed:
Delelő után alkony következik,
Tévedsz.
A verőfényes délután közbeesik.
Ha azt hiszed:
A virág ősszel múlik el,
Tévedsz.
A télben megpihen, s tavasszal új életre kel.
Ha azt hiszed:
Észrevétlen, lassan éghetsz el,,
Tévedsz.
A gyertyacsonk is nagy lánggal lobban el.
Ha azt hiszed:
A világ szépségei Nekednmár nem ragyognak:
Tévedsz.
Az ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.
Nem kell várnod, itt a napfényes délután,
Tavasz, nyár ősz, tél, pihenést hoz ezután.
Gyertyád égjen, majd nagy lánggal lobbanjon el.
A holnap rejtélyes ígérete üdítsen naponta fel.
Ültettél fákat,neveltél embervirágot,
Próbáltad jobbra bírni a világot.
Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,
Saját fájdalmad, mindig kisebbnek tűnjön.
Emberi szívekhez épÍtettél utat,
Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.
Dolgoztál értelmes , emberibb életért,
Pihenj most egy kissé csupán ÖNMAGADÉRT
Bódi Irén:
AZ IDŐ VONATÁN
Nyugdíjas búcsúztató
Egy pálya útja
véget ér.
A gyorsvonat megáll,
s a búcsúzó útitárs
más vonatra száll.
Az idő vonatán
lassan döcög tovább,
s ha kinéz ablakán,
nem fut el úgy a táj,
ahogy elfutott –
az ifjúság.
Az ember a múltba
ezerszer visszanéz,
s szeretné újraélni
mindazt, ami szép.
Lassítaná az időt,
s megállítaná
a legszebb perceket,
de az idő kerekét
megállítani nem lehet.
Amilyen hosszú volt az út,
annyi szépet rejt a múlt!
Ahogy este a Nap leszáll,
úgy válik múlttá a jelen,
míg pirkad a hajnal,
a jövő csak sejtelem.
Az ember a múltba
ezerszer visszanéz,
könnyűnek látszik a búcsúzás,
De búcsúzni mindig nehéz.
A NYUGALOM ELŐESTÉJÉN
KEDVES BARÁTOM! – ki most
megütötted a főnyereményt;
remegő lábakkal állsz itt,
hogy jelképesen legyints
elátkozott munkatárgyaidra,
rigolyás főnöködre
a nyugalom éveinek előestéjén,
miközben agysejtjeid barkochbáznak:
Vajon hány nap még a postás?
Nyugdíj-e vagy nyögdíj a folytatás?!
S hogyha a vekker már csak az időt mutatja,
hasadon a napsugár kánkánt ropna,
önfeledten röpködnél, mint
egykor Ádám és Éva a paradicsomban;
De csavaros eszű génjeid begörcsölnek,
s felsikolt a reuma!
Megsúgom halkan, majdan az anyaföld
életed sebeit a mennyek országába szívja!
De addig BARÁTOM, fel a fejjel,
le a reggeli féldecivel, a Seduxennel!
A féldecis pohárból forrásvíz
csörgedezzen torkodon,
éltessen az isten jókedvben még a százhúszon!
Látom, amint a mosoly táncot röppent
Szemed tükrében!
Lépj hát a rejtelmes világba,
a nyugalom országába!
Élettől meggyötört testedre
borítson fátylat a nyugalom órája,
szíved melegítse az egykori kollégákkal,
barátokkal töltött meghitt percek varázsa,
meglásd, a pihenés évei az élet
legszebb virágja!
Szíved szerint szakíts,
S óvjad a nyugalom gyermekét!
Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.