Dobray Sarolta írása:
„Láttam egy babát, akit két anya szült. Láttam őt egyikük hasában, ahogy az puhán óvta a tenyerével, mindenével. És láttam a másikukat, aggódón, várakozva. Láttam a két nőt vajúdni – egymás kezét szorították. Egyikük testből, másikuk lélekből préselte ki minden erejét. És még annál is többet. Láttam egyiküket életet adni, majd lemondani róla, önként. Végleg. Láttam őt sírni a fájdalomtól, és a másikukat ragyogni a boldogságtól. Láttam egy nyílt örökbefogadást.
(Nyílt örökbefogadáskor – szemben a titkos örökbefogadással – a vérszerinti és az örökbefogadó szülők megismerik egymást, jellemzően már a szülés előtt. A szülés után a vérszerinti anya még meggondolhatja magát, és hazaviheti babáját. Ellenkező esetben egy nyilatkozat aláírásával véglegesen, és visszavonhatatlanul lemond róla az örökbefogadók javára. De mi zajlik egy anyában ilyenkor? Elképzelni sem tudtam. Nyílt örökbefogadással Magyarországon civil szervezetek foglalkoznak, köztük a Gólyahír Egyesület. Megkerestem utóbbi akkori elnökét, Móruczné Gabit, nem lehetne-e esetleg, hogy ott legyek, hogy lássam. Ígérte, ha lesz valaki, aki vállalja, szól. Úgy fél év múlva csörgött a telefonom. A szülés július végére volt várható. Átszerveztem a nyaralást. Szép volt és nehéz, pláne, hogy - bár ezt a riport készítésekor még pont nem tudtam - épp akkor kezdett növekedni a hasamban az én első gyerekem...)
„Miron. Ez lesz a neve. Balzsamot jelent. Lélekbalzsamot…” – Éva ragyog, de az arcán mégis halvány feszültség látszik. „Itt a kicsi keze, a pici orra, tiszta Feri!” – 4D-s ultrahangképet mutat, és a férjére nevet.
Fullasztó a hőség a szűkös autóban, de ez most senkit nem érdekel. Mert az autó Sára felé robog, Sára hasában pedig ott vár rájuk Miron. Éva és Feri kisfia. A leendő. Már csak pár hét. Ma újabb ultrahang vizsgálatra viszik Sárát, Budapestre. Átsüvít az ablakokon a szél.
Sárára gondolok, próbálom előre elképzelni az arcát, a szemét. A hasát. Dobolnak bennem az ismerősök kemény szavai: „Hogy odaadjam a gyerekem? Én inkább meghalnék! Olyan nincs, hogy egy egészséges anya saját húsát-vérét nem tudja felnevelni!”
Éva kimért, erős, két lábbal a földön járó, Feri nevetős szemű, szavaiban forr az optimizmus. Van már egy vérszerinti – ahogy ők nevezik – „saját tüneményük”, a tizennégy éves Noémi. Őutána Éva nem szülhetett többé, de ők mindig nagy családra vágytak. 2004-ben beálltak hát a babára váró örökbefogadók végtelennek tűnő sorába. Jelentkeztek több, nyílt örökbefogadásokat közvetítő egyesületnél is. És egy év múlva csöngött a telefon. Mórucz Gabi volt az, a Gólyahír Egyesület vezetője. Hogy lenne egy ötödik hónapos kismama, megismerkedhetnének vele. Aztán meglátják. Ugráltak örömükben. Találkoztak, a kismama szimpatikus volt nekik, ők is a kismamának. Így lett négy hónappal később egy „szív szerinti” gyerekük is, a vér szerinti mellé. Simon. Most már kétéves.
Megállunk házi befőttért. Sárának lesz. És még valakinek, ott a hasában. „Olyan csodát adott nekünk Simon!” – folytatja Éva. Feri izgatottan a szavába vág egy piros lámpánál: „Nem bírtunk magunkkal! Még szerettünk volna, még, még… Simon három hónapos volt, mikor újra jelentkeztünk a megfelelő helyeken örökbefogadónak. Néhol hülyének néztek…”
Újabb sorban állás következett. És alig két év múlva megint jött egy telefon, ismét a Gólyahírtől. Hogy Sárának, Simon szülőanyukájának újra babája lesz, örökbe fogadnák-e őt is, Simon mellé. A vér szerinti testvére mellé. „Hát ezért balzsam ő nekünk. Ennyi boldogságot hogyan kaphat az ember az élettől?” – Éva a férjére néz, mintha tőle várná a választ.
Mesélik, Sára ezúttal sokáig húzta, halasztotta velük a találkozást. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy másodszorra is ugyanilyen helyzetbe került. Aztán sokat beszélgettek, ismerkedtek, úgy igazán. Éváék gyakran látogatják, jönnek az ország másik feléből ide, ahol most megáll az autó. Bungalósor. Az egyik ajtó mögött a Gólyahír Egyesület három férőhelyes krízislakása kismamáknak, akiknek nincs hova menni, míg világra nem hozzák a babájukat. Kopogunk.
Sára áll, a szoba közepén. Lábán meggypiros tornacipő, kezében táska, kulcs. Nem akart várakoztatni senkit, elkészült hát jó előre. Sára szép. A haja fényes, a bőre sima. Az arca csendes. A hasa nagy. A tenyere rajta, puhán. A kézfején finoman áttűnnek az erek, ahogy a gyermeküket hordó anyáknak.
Bezsúfolódunk az autóba. Kérdezzük Sárát, hogy van. Mielőtt felelne, alig észrevehető, puha mosolyra szorítja a száját. Később látom, gyakran tesz így. Mintha valami megfelelésvágyból – vagy kötelességérzetből? – csinálná. Mutatni – Éváéknak, a világnak, magának? –, hogy minden úgy van jól, ahogy van. A kezét egy pillanatra sem veszi le a hasáról. „Jól bírom – törli meg a homlokát. – Az utolsó heteim, ahhoz képest nem panaszkodom. Jól vagyok. Fizikailag.” „És…máshogy is?” – kérdezem sután. Úgy is. Igen.” A gesztusai, a hanglejtése... Előbbiek angyali finomak, szelídség futja át mindet, és ezzel együtt valami kőkemény, makacs határozottság. A mondatai egyszerűek, világosak. Úgy teszi némelyik végére a pontot, mintha acélszöggel akarná igazságukat a világba verni, mindenáron. „És alig várom a babát! – mondja most. – Hogy túl legyek rajta.”
Az autóban Éváék feljebb húzzák az ablakokat. Vigyáznak Sárára. És Mironra… „Túl régóta vagyok már itt. Négy és fél hónaposan jöttem ide, titokban. Hogy ne lássák rajtam otthon. Otthon senki nem tudja. Ők nem tudnak igazából erről semmit, hogy mi ez, hogy én miért döntöttem így. Csak az előítélet van bennük, hogy ilyet egy anya nem csinál. Pedig ez csakis rám tartozik. Az én dolgom. Még a fiam sem tudja.” „A fiad?” Valami büszkeségféle ül ki az arcára. „Igen, van egy fiam. Tizennyolc éves. Az még rám vár, hogy elmondjam neki. Majd, egyszer… Most úgy tudja, külföldre utaztam dolgozni.” „És az első baba?” „Ő… Ő a Simon. Én őt nem ismerem. Róla inkább Éva tudna mesélni.”
Csúcsforgalom van Pest felé. Sára homloka gyöngyözik, zsebkendővel itatja a verítékcseppeket. Olyankor nem látom a szemét. Időnként elhallgat, a fejét elfordítja, és csak nézi a kívül vánszorgó autótengert. „Mert… Mert ő nem az enyém, tudod? Én így gondolkodom. Egyrészt egy gyerek nem lehet valakinek a tulajdona. A zacskó tej, amit megveszel a közértben, az lehet a tiéd. De egy élet soha. Egy gyerek csak tartozhat valahova, valakikhez. Az az igazi kötelék. Aki felneveli. Nem a vér.”
Megint az a földbe vert pont a mondat végén. Mellettünk egy szemetes autóból sárga lé folyik. Azt nézi. „Én sem kötődöm ahhoz, aki csak megszült, aztán nem nevelt fel… Nem is tudom, kihez kötődöm.” A keze a hasát simogatja. „Szeretem őt itt benn, és vigyázok rá nagyon. De most sincs anyai érzés. Nem úgy gondolok rá, hogy „kisfiam”, tudod? Mert nem szeretném sem őt, sem magamat, sem senkit becsapni ezzel. Mert nem én leszek az anyja, hanem az Éva. Mi nem csapjuk be egymást. De tudom, nem mindenki így fogja fel. Éváék sokat segítettek, hogy kitartottak mellettem végig. Hogy emberként kezeltek.” Újabb zsebkendőt vesz elő. „Mert ezért a helyzetért a véletlen a felelős… Igen, csakis az. Elbújt a baba, csak négy és fél hónaposan mutatta az ultrahang. És akkor már nem volt visszaút. Úgy látszik, meg akart születni… Megtudtam, és azonnal hívtam Gabit (a Gólyahírtől).” „És fel sem merült, hogy megtartod?” „Nem. Mert nem tudnám újra egyedül végigcsinálni. Harminchat éves vagyok. Nekem soha nem volt senkim, úgy komolyabban. Nem volt férjem, élettársam. Egyedül nevelem a fiam, tizennyolc éve. És bármi is történt az életemben, azt hiszem, legjobb tudásom szerint. Gyerek voltam még én is az elején. De tudtam, hogy ez egy életre szól. Azt gondolom, vagy normálisan neveljen fel az ember egy gyereket, vagy sehogy. Én ezt a babát már nem tudnám… Idő, pénz, megfelelő körülmények kellenének hozzá. Nekem ez nincs meg. És… Most jutottam el odáig, hogy szeretnék egy kicsit magammal is törődni, szabadon élni, férfiak, mindenki nélkül. Nyugodtan. Egyetlen ember számít csak, a fiam.” „És Simon? Őt is rögtön örökbe akartad adni?” „Nem rögtön… És azt sem tudtam, hogy van ez a lehetőség, ez a nyílt örökbe adás. Aztán a védőnő mondta. Csak akkor még nehezebb volt. Még nem tudtam kezelni. Aztán lassan rájöttem, hogy hogyan kell gondolkodnom. Úgy, hogy ezzel én nem bántok senkit. Magamat sem, a babát meg főleg nem. Hogy ennek így kell lenni. És szerintem az, hogy olyan emberekhez adom, akik nem vágynak semmi másra jobban, mint erre a babára, nem bűn. Mert vannak a világban furcsa dolgok, eltérőek a megszokottól. Ez is olyan. Csak az emberek nem értik. És amikor ilyen helyzeteket hoz az élet, akkor ki kell hozni belőle a maximumot. Én így gondolom.”
A kórház meleg, a nyüzsgés nagy. Ez egyike annak a néhány szülészetnek, ahol rendszeresen megfordulnak „gólyahíres” mamák. Sára mostantól alig beszél. Megy, ahová küldik, csinálja, amit mondanak neki. Az ultrahangra várunk. Éváék Simon születéséről nosztalgiáznak. Hogy éppen Éva születésnapján történt. „Nehéz volt, ugye, Éva?” „Kínlódtunk nagyon” – teszi hozzá a magáét Sára. Éva pedig mesél, a részletekről, Sára helyett is. Császár volt. De Éva így is ott ült végig mellette, simogatta a homlokát… Most is együtt szülnek majd. Sára nagyon szeretné, ha természetes úton sikerülne. Abból könnyebb felépülni. „És nekem sietni kell, haza, tudod? – magyarázza, aztán újra Évához fordul. – Az a pár óra fáj, de mikor vége, rögtön el is felejtjük, ugye? Ugye, Éva?” Az bólint. Aztán bútorokról beszélgetnek Ferivel, mi hol lesz majd, ha hazaviszik a babát. Sára hallgat, a terheskönyvét babrálja. „Azért megnézed majd őt? Szülés után” – kérdezem. „Nem akarom. Simont sem néztem meg. Nem akarok emlékképeket.”
Aztán újra csend. Szólítanak az ultrahangra. Sára engedelmesen fekszik az ágyra, húzza fel a pólóját. A neont nézi, a plafonon. Éva és Feri kipirultan figyeli a monitort, rajta most ott gomolyog egy élet. Egy kórházi hang szárazon sorol: „25, 14, fejvégű, átlagos magzatvíz, combcsont hetvenes, lepény a hátsó falon. Minden rendben. Kisfiú. Tudja már, anyuka?” emeli a szemét a nő a monitorról az ágyon fekvőre, majd zavartan át, a mellette ácsorgó Évára. Feri arca egyre szélesebben ragyog. „Jó forma, mi? Rám hasonlít! Akárcsak Simon!” – neveti büszkén. Éva is nevet. Kifelé, a folyosón boldog apukák csodálják frissen született, gyűrött babáikat. Feri sóhajtozva nézi őket. „Én attól a pillanattól, hogy Simon megszületett, már nem tudtam különbséget tenni, hogy vérszerinti fiam, vagy sem. Talán azért is, mert itt van időnk, alkalmunk teljesen ráhangolódni a fogadására. Hogy részesei lehetünk az egésznek…” Sára most csak annyit mond: „Láttátok? Egészséges. Jó érzés.”
Orvosi szoba. Sára feszeng. A főorvos szerint a szülés várható időpontja a mostantól számított tizenhatodik és huszonhatodik nap közé esik. Nagy eséllyel császár lesz. Kérdezi Sárát, elkössék-e, ha az lesz. Ő rávágja, igen. Sára most a CTG-ágyon, hasán műszerek. A levegő megtelik súlyos, hangos lüktetéssel. Tüdü- düm-düm-düm-tüdü-düm-düm-düm… A hanggal, ahogy a hasában, egy pici testben zubog a vér. „Milyen eleven már most! – csapja össze tenyerét a leendő apa. – Akárcsak Simon!” Sára megint hallgat, szája szegletében az a fura, megfejthetetlen félmosoly. Közeledik a délután. Bezsúfolódnak az autóba. És mostantól várakozás. Telefonok éjjel-nappali üzemmódban…
Két héttel később, hajnali ötkor veri ki szememből az álmot a csörgés. „Szülünk!” Éva hangja elfúló. Rohanás. Mire a kórházba érek, a csapat már indulni készül. Vaklárma… Csak jóslófájások. Sára már nagyon türelmetlen, az arca gyűrött. Csak a piros tornacipője vidám. „És a cica? Mi van a cicával?” – kérdezi hirtelen. Sárához szegődött egy kiscica, néhány hete. Követte mindenhova. De Sára nem engedhette be magához. Nem lehetett… Hát megkérdezte Éváékat, nem vinnék-e magukkal. Vitték. A cica boldog. Növekszik, eszik, játszik… Simon imádja. „Szóval akkor most mégsem a magzatvíz volt?” Már Éva homloka is gyöngyözik. Ferié is. És megint várunk. Két anya, egy apa, egy újságíró, és egy fotós. Telefonok bekapcsolva.
2. rész: KÖLDÖKZSINÓR NÉLKÜL
„Elfolyt a magzatvíz! Felforrt a hűtővíz! Szülünk!” – mint a penge, hasít a telefonba Éva hangja. Hajnali fél hat. Ők még valahol Ajka és Budapest között, kétségbeesve. Igyekeznek feltámasztani az autót. Sára már a kórházban, vajúdja egy új élet kezdetét, a saját fiáét, Éváéknak. Én kapkodom magamra a ruhát, riasztom Robit, a fotóst, rohanás.
Hét óra tíz, Dél-pesti kórház, foghíjas „Szülészet” felirat, vibráló neon. Két perces fájások, figyelik a szívhangokat, most jók, ha változnak, császár lesz, azt mondják, a magzatvíz zavaros. „Már nagyon szenved”. Éva arca fehér, akárcsak vállán a kórházi köpeny. Csak helyzetjelenteni szaladt ki a szülőszobából izgalomtól kipirult férjének, Ferinek, és a nagylányuknak, Noéminek. Úgy fél órája érkeztek, Éva azonnal szaladt Sára mellé. Feri arca egész más, mint egy hete, mikor utoljára láttam. Homlokáról dől a veríték, minden kimértség elszállt belőle. A telefonját szorongatja, nem ül le. Akár az a másik, vékony, idegen fiú, a lift mellett. Kispapák, a szülőszoba előtt. „Kavarog minden, az érzések… - mondja Feri. - Ott benn épp születik egy élet, egy gyerek, aki a miénk lesz… Érted te ezt?! Remélem, simábban megy majd, mint Simonnál. Két éve is együtt szültek, Évával. És a Sára… Nagyon kívánom, hogy ne szenvedjen annyit. Hiába nem a feleségem. Mégiscsak a gyerekeim anyja. Az egyik… „
„Citromot!” – dugja ki fejét a csapóajtón váratlanul a gyerekek másik anyja. Éva. „Hozzál nekünk egyet! Sára szomjas. Már közel a baba...” És eltűnik újra.
Mindjárt nyolc. Feri jár, fel és alá. Robi, a fotós is. Mindkettejük körül forr a levegő. Az órájukat nézegetik, percenként. Egy Miron nevű kisemberre várnak, hogy a világra jöjjön. Csak más-más okból várnak. „A tészta! A tésztateszt! Nekem azt tízkor le kell fotóznom a hetedik kerületben!” – fogja fejét a fotós kolléga, mert a munka az munka, a szülés meg nem hagyja magát kiszámítani. A két férfi még forrong egy darabig, majd egymásra néznek, és kitör belőlük a nevetés. Ebbe a nevetésbe toppan bele újra Éva, éppen a közepébe, a férjéhez bújik, és csak szorítja, szorítja. Rázza a zokogás. A régi kimértség belőle is messze szállt. Alig érteni, ahogy elfúlón hüppögi a szavakat. „Feri, most láttam megszületni egy babát, egy pici lány… Nincs ennél nagyobb csoda, Feri!” Az csak öleli, csókolja a felesége homlokát. „És… és úgy néz ki, egy fél óra és a mienk is meglesz! A mi fiunk!” Mondja még, hogy Sára nagyon rosszul van. Hogy hajtogatja, már nem bírja. De a szívhang tökéletes, életre való. Úgy tűnik, bár korábban orvosilag minimális esélyt adtak rá, császár nélkül fogja világra hozni a kicsit, ahogy szerette volna. Az előbbi vékony fiú, ott a lift mellett, a kezét tördeli. Még mindig. Már tegnap este óta. Feri, a sorstárs lép hozzá, arcán széles a mosoly: „Uram, valakinek kislánya született az előbb odabenn. És nem nekem…” A fiú néz jobbra, néz balra, sápad, vörösödik, a fejét fogja, könnyek préselődnek át a szeme sarkán. A torkán alig jön ki hang: „Annyiszor elképzeltem már ezt… Hogy majd jövünk szülni, és én szépen felöltözöm… Erre a festőlétráról szedtek le az este. Munkapólóban” – mutat magára. Bámuljuk a feliratot a trikóján: „I am the daddy” „Véletlen…– mosolyog könnyesen. – Én erős ember vagyok. Én csak kétszer sírtam életemben. De ezt most nem értem. Ezek az érzések… Ezek az érzések…” Feri áradozik most róluk, a születés csodájáról, amit átélt már testközelből is Éva mellett, mikor a vérszerinti lányuk, Noémi született. Tizennégy éve. „De a Miron is egészen a miénk lesz. Ahogy Simon is a miénk. Olyan csodálatos nézni, ahogy formálódik, ahol formáljuk. Látni az eredményét, hogy egy nyugodt, szerető családban él. Soha, de soha nem jut eszünkbe, hogy a vér nem köti hozzánk. A szeretetnél úgysincs nagyobb dolog. És mi ezt adjuk neki.”
Majdnem tizenegy óra. Húsz körüli lány ücsörög a folyosón, kezei ökölben a combjain, rajta micimackós köntös. „Na, bejön?”– szólítják a műtő felől, szárazon. Bemegy. Nem néz senkire. Évára sem, aki éppen mellette lép ki az ajtón. Éva szeme karikás, vállai előreesnek. „Elfáradtam… – mondja erőtlenül.– Tartom a fejét. Nagyon kínlódik… Szegénykém.”
Sára már bármelyik pillanatos. A szülésznő már csak egy újabb, nagy fájást vár, ami elindítja Miront kifelé a szülőcsatornából. Aztán Éva még visszaszól, hogy benn leteszi majd valahova a mobilt, és akkor élő közvetítést kapunk az eseményekről. Ahogy eltűnik a csapóajtó mögött, a férje csak néz utána, csupa szeretettel. „Ők most tényleg együtt szülnek, elhiszed? A feleségem egészen ott van, lelkileg, fizikailag, mindenhogyan. Csak azt az óriási fájdalmat nem tudja átvenni Sárától…”
Percek, és mindnyájan a pici, kihangosított mobil körül szorongunk. Feri kintről pattanásig feszülten, Éva bentről, sírósan: „Jön? – így Feri. „Aha…” „Mi látszik?” „Én már… én nagyon meg vagyok hatódva…” „De a feje kinn van?” Kiabálás szakítja át a könnyes szavakat. „Toljon, tovább, ne engedje!” Aztán Sára eltorzult hangjai: „Istenem, nem bííííírom!!!!”
Feri mintha most elemelné a fülétől a telefont. Csak egy pillanatra. „Furcsa belegondolni… – tűnődik. – Hogy végigcsinálja ezt a szenvedést, tulajdonképpen a semmiért. Éva is kínlódott, mikor megszülte a lányunkat. De ő legalább tudta, miért csinálja. Ez adott erőt neki. De Sárának mi adhatja az erőt?”
Tizenegy óra tizenkettő. Sietősen tolnak kifelé valakit a műtőből. A micimackós lány. Szeme csukva, szája félig nyitva. Mikor bement, még dobogott a hasában egy picike szív. Már nem dobog. Ennyi volt egy élet. „Ebbe a rubrikába megy a halálozás ideje…” – szűrődik felénk az osztályiroda nyitott ajtaja felől, majd az iratokat hátára kapja a hirtelen huzat, papírok szállnak a levegőben halálozásról, születésről, kezdetről és végről, a nővérek nevetve kapkodnak utánuk. És akkor kiszakad a telefonból egy utolsó kiáltás. Tizenegy óra tizenöt perckor felsír egy vékonyka, kétségbeesett hangocska. „Ez a Miron, ez a Miron, ez a Miron!!!!” – kiabálja ezerszer a leendő apa, aki most sír és nevet egyszerre, öleli a lányát, öleli a világot. Aztán pár perc, és már hozzák is a párnányi csomagot, benne egy 3200 grammos, 50 centis kisfiúval, akit reménybeli szülei Mironnak neveztek el, és akit most a karjukban tartanak. Hivatalosan még Sára az anya. Míg – ha addig nem gondolja meg magát – pár nap múlva alá nem írja a gyámhatóságon a lemondó nyilatkozatot. Sára, aki múltkor azt mondta nekem, el fogja fordítani a fejét, mikor megszületik a fia. Hogy könnyebb legyen.
Nézem a pici arcot, mintha Sára orra lenne. „Tiszta Simon! Az orra!” – ragyogja Éva. – Én vágtam el a köldökzsinórt! Aztán szépen bemutatkoztam neki. Mondtam, szia, kicsim, én vagyok a mami!” A család indul lefelé, az újszülött osztályra. Évának etetni kell a kicsit, kezdeni vele a boldog, új életet. Sára marad a műtőben. Most altatják. Bennszakadt a méhlepény, műteni kell.
Másnap. Móruczné Gabi, a Gólyahír Egyesület vezetője egy borítékot bontogat. Elmosolyodik, csak úgy befelé, ahogy kibújik belőle a vastag papírlap. Fotó, rajta nyolcéves forma, kacagó kislány egy medence szélén. Hálás örökbefogadók küldik. Gabival most a kórház felé tartunk, látogatni Miront, Évát, Sárát. Gabi mindig bemegy a frissen szült anyához, sokaknak ő az egyetlen támasza ilyenkor. Útközben mesél. Hogy a működésük hét éve alatt háromszázkilenc olyan baba került a segítségükkel szerető családba, akiket a szüleik nem akartak, vagy nem tudtak volna felnevelni. És akik közül ki tudja hányan talán szemeteskukában, vagy hasonló helyeken végezték volna, ha ők nincsenek. Persze ennél jóval több kismama kérte nagy hassal, kétségbeesve, segítsenek. De sokuk – úgy egyharmaduk – meggondolja magát. Gyakran közvetlen a szülés előtt, vagy éppen utána. Akkor, ott, talán erősebb az ösztön, mint az ész vagy a félelem. Erre mindig felkészítik a leendő örökbefogadókat. Ez benne van a pakliban. „És ha a szülőanya meggondolja magát, persze segítjük abban is, hogy hazavigye a babáját, anyaotthont keresünk, babaruhát adunk – magyarázza. – Mindent megteszünk, hogy csak az a gyerek kerüljön örökbeadásra, akinek tényleg nem tud más megoldást az anyukája.”
A kórház mintha még kopottabb lenne, mint tegnap. Gabi körülnéz, sóhajt. „Itt nagyon rendesek ám. Nem éreztetik az anyával, hogy micsoda kapca ő, ha örökbe adni készül a gyerekét. Mert vannak kórházak, ahol nem beszélnek ilyen szépen velük, alig figyelnek rájuk. Talán a pénz… Mi sosem engedjük, hogy az örökbefogadó család pénzt adjon az orvosnak, bárkinek. És van, ahol nem tolerálják ezt.” – Megszólal a mobilja, sokadszor. Újabb örökbefogadásra jelentkezők. Sokan vannak, nagyon sokan. A várakozási idő most úgy három év. Gabi csóválja is a fejét. „Ilyen ütemben nem születnek gyerekek!”
Újszülött osztály. Miron nyöszörög az ismeretlen világban. Éva óvatosan felemeli, a karjaiban megnyugszik. Etetés. Anyatej híján tápszer és babatea, azaz cukros víz C-vitamin porral. A hőség kegyetlen kinn is, benn is. „Miri, csillagom, büfizzél, kincsem, kisfiam” – gügyögi szeretettel Éva. Mutatja, már el is múlt a kicsi buksiján a szülés okozta horpadás. Gabi meséli, volt már olyan örökbefogadó, aki „túl horpadtnak” találta a friss baba fejét. Nem kérte mégsem. Válogatós volt… „Sára is jól van” – mondja Éva, tegnap még bement hozzá. Még bocsánatot is kért Évától, hogy annyira kiabált szülés alatt. „És kérdezgetett. Mironról… Hogy hogy van, hogy egészséges-e” – teszi hozzá, aztán pillanatokra elhallgat. „Furcsa volt… Hogy miért kérdez annyit. És akkor valami nagyon szorítani kezdte a szívem. Iszonyú nehéz volt kimondani, de kimondtam: Ha mégis haza szeretnéd vinni a fiad, vidd haza. Nyugodt szívvel. De akkor most mondd meg. – Újabb csönd, más, mint az eddigiek. - Mert azt nem élném túl, hogy napokig etetem, az anyjává leszek, és akkor…”
Már megvan az időpont a gyámhivatali tárgyalásra, a lemondás aláírására. Hat nap még. Együtt megyünk majd, mindnyájan. Most viszont kettesével veszem a lépcsőfokokat, egy emelettel lejjebb meglátogatom Sárát. Egy anyát, aki tegnap egy Miron nevű fiút szült, akit még sosem látott.
3. rész: „GYERMEKEMRŐL LEMONDOK”
„Büfizzél, kincsem, kisfiam, Mironkám…” Még fejemben Éva puha hangja, és a kép, ahogy boldogan szorítja magához a világra csodálkozó, egynapos kisfiút. Anya és gyermeke, csend, idill, babaillat. Így hagytam őket ott, alig fél perce, az újszülött osztályon. A hetediken. A nyolcadikra indulunk Gabival. Nőgyógyászat. A különbség csak néhány lépcsőfok, most mégis egy egész világ. A huszonnyolcas kórteremben barna hajú nő ül, türkizszínű köntösben. Sára. Ahogy meglát, már egyenesedik is fel, üdvözöl minket. Kedves, mint mindig. Nézem, milyen könnyen mozog. Alig huszonnégy órája hozott világra egy gyönyörű, egészséges, Miron nevű babát. Nehéz szülés volt. Hellyel kínál, a kezét néha finom zavarban a melleihez érinti. A köntös alatt áttűnik a vizes borogatás. „A tej miatt kell, elapasztani – magyarázza gyorsan. – Meg kapok rá gyógyszert. Erőset. De jól vagyok. Jól. Tegnap már hajat is mostam” – mosolyog azzal az ismerős, megfejthetetlen, finom, megfelelni vágyó mosollyal. Aztán Gabihoz fordul. És mintha a korábban megismert, végletekig határozott, rendíthetetlen erős nőből egyszerre kislány változna. Mikor ezelőtt láttam, szűken mérte a szavakat. Most meg mintha dőlnének belőle, végre, valami hosszú bezártság után. Nem a lelkesedés teszi. Talán a megkönnyebbülés. „Gabi néni, látja, hát meglett a baba! Képzelje el, Gabi néni, azt mondták, hogy kis százalékom van csak, hogy ne császárral, és mégis rendesen sikerült! Az Éva végig ott ült mellettem, olyan aranyos volt. És… Érdekes volt a szülés, Gabi néni, nagyon. Se nem rossz, se nem jó, hanem érdekes, nagyon. Nem tudom, hova rakjam… Aztán utána még volt egy kisebb műtétem. Nem nagy dolog. Bennszakadt a méhlepény, Gabi néni. De elaltattak, kiszedték. Aztán a főorvos úr ébresztett, olyan aranyos meg kedves volt ő is. Megdicsért… Én meg megköszöntem mindenkinek a hozzáállását, és akkor mondta, hogy jöjjek vissza hat hét múlva és akkor elköt. De akkor én már nem leszek itt, Gabi néni, én akkor már Békéscsabán leszek. Otthon, a fiammal.” Kicsit most megáll, a haját babrálja, az arca még megfejthetetlenebb, mint ezelőtt. Magától folytatja. „A kisbabát nem akartam megnézni. De véletlenül ránéztem. És akkor így elfordultam…” Apró, de kemény mozdulattal mutatja, hogyan. „De láttam a kisbabát. Véletlenül néztem rá, Gabi néni.”
Gabi mondja neki, öt nap múlva, hétfőre kaptak időpontot a gyámhivatalba. Ott kell majd Sárának aláírnia a lemondást, azzal lesz végleges és visszavonhatatlan a döntése. Sára hozzám fordul, egész a szemem mélyére néz: „De most vissza kell térni a rendes kerékvágásba. A régi életbe.” „Vissza lehet?” – nézek rá óvatosan. „Vissza kell…” A hangja bizonytalan. „Nem várni senkire és semmire, hogy csodát tegyen. Hogy kitörölje, ami történt. Mert csodák nincsenek.”
Rövid csönd, osztják a kórházi ebédet. Kitörölni… Ezen töröm közben a fejem. Eszembe jut a fénykép. Hogy Éva mesélte, nemrég, mikor a második baba kapcsán újra találkoztak, megkérdezték Sárát, szeretne-e fényképet Simonról. És Sára szeretett volna. „Igen, a fénykép… Furcsa volt. Én ezt nem tudom megfogalmazni…” – mereng. A köntösére rásüt a nap, vakító kék. Hosszú csönd. „Először, mikor ránéztem, ismeretlen volt. És utána is… Úgy látszik, ez tényleg működik, hogy akit nevel az ember, az az övé, az tartozik őhozzá. Simon Éváékhoz tartozik. Én őt meg sem néztem, mikor megszületett. Nem voltak emlékképeim róla. De persze az ember úgy elképzeli, sokszor…” Úgy beszél most, mintha életében először mondaná ki ezeket a szavakat. „Úgy gondolok rá mindig, hogy… Hogy biztosan ő a legjobb, a legokosabb, a legszebb, a leglegleg… De hát ez természetes… Az anyák mind így gondolnak a gyerekükre, nem? Ez az anyai ösztön.”
Gabi szól közbe, meglepve: „De Sára, maga soha nem érdeklődött, hogy mi van vele! Ha ennyit gondol rá… (Nyílt örökbefogadásnál az életet adó anya a lemondás után időnként érdeklődhet az örökbe adott gyerekéről, fényképet is kérhet róla, de kizárólag a közvetítő Egyesületnél, közvetlenül a családnál soha.) „Nem… Én nem kérdezősködtem” – hajtja le a fejét Sára. „Nem mertem. Nem akartam, hogy az Éváék félreértsenek. Hogy véletlenül zaklatásnak vegyék… De tegnap megbeszéltük ezt, és most már nem fogják félreérteni.” Pillanatnyi öröm lazítja fel a vonásait. „És ez olyan jó. Hogy most már tudok majd nyugodtan érdeklődni Gabi néninél. Két fiú után… Már meg van beszélve.”
Indulni készülünk, de Sára nyugtalan. Hirtelen újra beszélni kezd, gyorsan, lendülettel. Mintha az élete múlna rajta. „Egyébként nem bántam meg. Ennek a babának meg kellett születnie, mindennek így kellett lenni, így kell elfogadni. Nincs „ha”. Ez a valóság. A valóságban kell maradni. És abból kihozni a legjobbat. Sokan vannak ám ilyen helyzetben, akiknek jobb lenne ez a megoldás. És nem csak egy olyan nőnek, mint én, aki egyedül vagyok, nincs férjem, nincs senkim. Millióféle helyzet van az életben… Nem tudom, hogy ha majd ezt olvassák, mit tartanak fontosnak belőle. Hogy ki mit mond, én miért adtam örökbe a gyerekem. De ez a baba mehetett volna intézetbe is, és én azt nem akartam. Vagy mások megfojtják az újszülöttjüket. Van, ahol megtartják a babát, és utána szidják, hogy minek született meg. Ütik, verik, kínozzák, testileg, lelkileg. És akkor ők a »jó szülők« az emberek szerint, mert nem adták örökbe a gyereküket. Ezt sem könnyű eldönteni ám, kimondani magamnak, hogy nem tudom felvállalni a kisbabámat. Azt hiszem, én így gondoskodtam a legjobban róla. Hogy azonnal családba adom, ahol szeretik őt…” „És ilyenkor, szülés után? Nem fáj pillanatokra sem? Elszakadni…” „Nem… Fájni nem fáj. Mert ha most engedném, hogy fájjon, akkor… Nem engedhetem. Nincsenek fájdalmaim, csak ösztöneim vannak, amik akaratlanul is előjönnek. De ezt lehet kezelni. Megtanultam.”
Öt nappal később, Százhalombatta, Fő tér. A gyámhivatal előtt csendes kis csoport álldogál. Éva, férje, Feri, és vér szerinti kislányuk, Noémi. Gabival beszélgetnek halkan. Mellettük Sára, némán. A magas sarkú megnyújtja lábát, szűk pólója kiemeli alakját. A kislányosság most nincs benne sehol, ahogy a szokott nyugalom sem. Az arca gyűrött, de még mindig szép. Feszül a levegő, ahogy az ügyintézőre várakozunk. Aztán ők bevonulnak a barna irodába. Egy óra telik el. Nyílik az ajtó, sorban jönnek ki. Sára elsőnek. „Itt van. A határozat.” – mondja halkan Éva, és a kezembe ad egy paksamétát. Megkönnyebbülés és zavar keveredik a hangjában. Most nem néz Sárára. Az meg csak megy, siet előre, cipője kopog a fakó kövön. Kétszer is megbicsaklik a bokája azon a pár méteren. Kinn, a téren bevár. A szemembe néz és beszélni kezd. A hangja remeg. Nem sír. Nem is hinném, hogy sírna bármikor. Erősebbnek látszott eddig annál. „Ez most fáj. Írd meg, hogy ilyenkor a legrosszabb… Hogy igen…ez most nagyon fáj. És elindulni ide, reggel. Eldönteni, hogy elindulok. Ezt az érzést nem kívánom senkinek.”
Más nő áll most előttem. Elveszett, zavart, szárnyaszegett kismadár. „De nem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassak bármit. Erősnek kell lennem, mert megyek nemsokára haza, és vár a fiam. Ő nem tud semmit. És nem is tudhat. Csak ő van nekem. De ilyenkor a legrosszabb. Most nagyon fáj. Csak tartanom kell magamat. És ez a rituálé ott benn… – bök vissza fejével a gyámhivatal felé – Az szörnyű volt.”
Nézem a papírt a kezemben. „… gyermekemről lemondok, azzal a szándékkal, hogy őt a jelen lévő T. Ferenc és felsége örökbe fogadja. …A gyermekemet azért kívánom örökbe adni, mert nem tudom felnevelni. … Ügyintéző tájékoztatja az örökbeadó szülőt, hogy nyilatkozatát nem vonhatja vissza.” Muszáj kérdeznem. „És most hogy gondolsz a babára?” „Hogyan? Hát…” – keserű, fájdalmas mosolyra rándul a szája. Nem felel, sokáig. Aztán kizuhannak a könnyek a napszemüvege alól. „Mivel tudom, hogy jó helyen lesz, ez valamennyire vigasztal, de… de mégsem… Nem tudom megfogalmazni. Erre nincsen szó. Én nem tudok rá. Tudom, hogy kilencvenkilenc százalékban az a fontos, aki felneveli a babát. De az az egy százalék… Az itt van.” A szívére mutat. „Az nálam van. És nálam is lesz mindig.” Utolérnek a többiek. Megtörli a könnyeit, nagy levegőt vesz. Az arcára illeszti a jól ismert (és megismerhetetlen) apró mosolyt.
Kocsiba szállunk, visszavisszük Sárát a krízislakásba. A bungalóknál megáll az autó. Búcsú, ölelés. Éva Sárát, Sára Évát szorítja. Őrülten dalolnak a madarak. Aztán Sára távolodó, magányos alakja. Nem néz vissza. Kegyetlenül tűz a nap, hamar felégeti a barna nő körvonalait, elnyeli cipője kopogását. Éváék közben kiemelik a gyerekülést a csomagtartóból. Sietniük kell, a kórházban várja őket egy kisbaba.
És hozza is a nővér a picit, most már Éva és Feri kisfiát. Mindenki ragyog. De Sára távolodó alakja nem megy ki a fejemből. „Hála van bennem, hogy ezt így végigcsinálta” – mondja Feri, felszabadultan. „De ugyanakkor óriási teher ment le rólunk… Hogy végre vége van, hogy végre a miénk” – nyom óvatos puszit Miron fejére. „Soha nem fogjuk megérteni, hogy valójában mi zajlott le benne – teszi hozzá Éva halkan. – De most már nem is ez a fontos.”
Most már nem is ez a fontos. Ajka. Napsütötte, fehérre meszelt ház, vidáman zöldellő fű. Szőrmók kutya, nagymamák, nagypapa rohan boldogan az érkező kocsi elé. Egyikük ölében pisze orrú kisfiú. Simon. Benn a házban minden puha, édes, biztonságos. Mindenki az új családtag körül, dicsérik, babusgatják, szeretik. Fényképezőgép kattog, hogy majd megmutassák neki, első pillanattól ide tartozott. A nagymamák olvadozva pakolásznak, a nagypapa meghatva nézeget jobbra meg balra, Éva pelenkáz, Miron nyöszörög, Feri narancslevet facsar, a kutya korcsolyázik a márványpadlón. Simon csigát rajzol. Minyon!!! – nyújtja karját a másik piszeorrú felé. A testvére, ugyanabból a vérből való.
(2008)
Az írás az Őrült világ c. kötetemben is megjelent.
---
Éva írt, miután fél éve újra megosztottam a történetüket. Az engedélyével bemásolom, amit írt:
"Szia Saci! Olyan jó volt visszaolvasni a történetünket! Csodálatos, ahogy megírtad! Olvasom a kommenteket is . Sok empatikus, mély érzésű ember hozzászólt. Ez jól esik, főleg Sárának eshet jól, ha olvassa. Remélem igen!
Örökre a szívembe zártam ŐT! Jó lenne találkozni vele !Van egy álmom (ébren) . Álmomban, ha a fiúk már egészen felnőttek, az is lehet, hogy már idősek leszünk, szóval egyszer együtt sétálgatunk és arról beszélgetünk , hogy a végén minden - minden jó lett , megharcoltuk, megcsináltuk!
Remélem fel tudta dolgozni a traumáit. Ahogy egy - két hozzászóló helyesen feltételezte, súlyos terheket cipelt. Nekem mesélt a gyermekkoráról, a nagyfia apjával történtekről. Nem vagyok felhatalmazva ezeket továbbadni. Nem tudom, ezeken keresztül menve , kiből , milyen ember vált volna!? Neki alapélménye lett, hogy egyedül van. Nincs hátország, nincs támasz. Talán ideig - óráig, aztán megint eltűnik minden és mindenki. Nem mert kötődni már senkihez. Az volt minden vágya, a fiainak ne így kelljen élni. Miért történt meg ugyanaz kétszer egymás után? Én megértem, a harmincas éveinek a végén, - mikor a nagyfia is már majdnem felnőtt - kétségbeesetten próbált kapcsolódni valakihez. Nem sikerült. Vannak nehéz sorsok. Aki könnyebb hátizsákot kapott, örüljön neki és ne vesse meg azokat, akik a rettenetesen nehéz alatt bukdácsolnak.
Olyan gondoskodó volt, mindenre gondolt. Emlékszem, egyszer meglátogattam a kórházban. Simonnal volt a kilencedik hónapban. Kimentünk sétálni a folyosóra. Aggódva kérdezte, érzem -e, milyen huzatos ez a hely. Hoznod kell egy kis sapkát, hogy ne fázzon meg Simi ha kijöttök sétálni! - mondta nekem. Aztán az a sok kérdés a fiúk születése után. Egészségesek -e?, de teljesen egészségesek? , mindenük?, biztos? Meg a visszatérő nagy kérdés: Noémi lányunk szereti-e majd őket? Milyen a kapcsolatuk Simonnal? Vajon szeretni fogja Miront is? Ha már itt tartunk ! Igen szeretik egymást! Noémi védőnő, férje és két gyermeke van már. Mi boldog nagyszülők vagyunk, a fiúk pedig, - főleg Miron - lelkes nagybácsik. Miron az, aki türelmesen órák hosszat játszik a kicsikkel és hagyja magát nyúzni. Simon, ha gondja akadt, sokszor Noémit hívta. Készült egy rajz is "a világ legjobb nővérének".
Emlékszem Saci, Sára neked azt mondta, időnként érdeklődni fog a fiúk után. Mi beszéltünk még erről , míg a kórházban volt. Végül úgy tartotta helyesnek, ha nem perdül be csak úgy, újra meg újra az életünkbe. Fotót pedig semmiképp nem akart küldetni magának, hiszen titokban akar tartani mindent , nem szeretne fotókat rejtegetni. De a szívében maradnak örökre és ő biztos benne, megérezné, ha valami baj lenne. Ezt mondta nekem.
Simonnak és Mironnak elmeséltünk mindent, amit csak tudtunk. Ismerik mindketten születésük történetét. Egyelőre nem szeretnének kapcsolatba lépni Sárával. Mindketten azt mondják, ha a születésük ekkora titok ( Sárának), maradjon is az . Nem akarják felforgatni az ő életét sem meg a sajátjukat sem . Szerintük minden úgy jó, ahogy van. Szeretnék, ha így maradna minden. Azt mondták írjam meg az érdeklődőknek, hogy minden oké.
Azért kicsit bővebben: Felső - Ausztriában élünk már 13 éve. Itt jártak/járnak iskolába, kétnyelvűek. Mindketten nagyon társasági emberek. Barátok, programok. .. Utóbbiból jó sok! Szóval élnek, mint sokan a hasonló korú srácok közül. Nekünk szülőknek pedig néha égnek áll a hajunk, mint sok szülőnek, akik hasonló korú srácokat nevelnek.
Különben minden oké. Maradjon így!
Üdv mindenkinek, akiket szívből érdekelt, mi van velünk! Köszönjük!"
