A velünk élő történelem..A bal képen a nagymamámmal – Salamon Sándorné (1914-2000) - ülök a teraszunkon 25 évvel ezelőtt..A jobb oldali fotón egy tanú kihallgatási jegyzőkönyv látható mely 1988-ban készült vele. Most erről fogok írni..A történetben szereplő személyek, események, cselekmények teljes mértékben valósak, a szereplők neveit sem változtattam meg. Az eseményekhez csak annyiban nyúltam hozzá, hogy az irodalmi jellegű közlést a saját reflexióimmal kiegészítve megkönnyítsem.
Helyszin: Szeged, Csongrád Megyei Főügyészség. Időpont, 1988 február 18-a 8 óra 30 perc..
"Látom magam előtt nagymamát, egyedül ül a vizsgálati helyiségben. Kalapját görcsösen a kezében szorítja, izgalommal eltelve várja a következő perceket. Kissé morcos mert lenne dolga bőven. Már elmúlt fél 9, ilyenkor már haza szokott érni a piacról, ráadásul a nagyobbik unokája, 3 napja töltötte be a 12-ik születésnapját, s még nem sikerült megvásárolni az ajándékot sem.
A szoba ajtaja kinyílik és öt férfi sétál be rajta, méltóságteljes arccal."
- Tisztelt Salamon Sándorné! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Én Dr Balassa Tibor vagyok a Legfőbb Ügyészségtől. Ő a kollégám Dr Győri János, a másik úr ott a sarokban Bácskai László. Ő lesz ma a tolmácsunk.
"Ezt követően két másik férfi is szólásra emelkedett. Nagymama látja rajtuk, hogy külföldiek, soha nem találkozott ilyen cicomás egyenruhás alakokkal, akik ráadásul egy általa nem ismert nyelven - angolul - kezdték el ünnepélyes beszédüket"
- Tisztelt Salamon Sándorné! Engem Christopher Amerasinghe-nek hívnak és a Kanadai Igászságügyi Minisztériumban dolgozom, ő pedig a kollégám Mr Clarence Lovenuk aki a Kanadai Királyi Lovasrendőrség tagja.
Azért jöttünk el Önhöz, hogy tájékoztassuk a következőről....
"Nagymamával forogni kezdett a világ..soha nem fordult még vele elő hogy ennyi fontos ember kíváncsi legyen rá..ráadásul a világ túlfeléről..és milyen szépen kiöltöztek mind a kedvéért.."
- Tájékoztatom Önt, hogy Kanada Szövetségi Bírósága 1987 december 1-én büntető eljárást kezdeményezett egy Kanadában élő egykori magyar csendőrtiszt Finta Imre ellen, háborús bűnök, népírtás valamint ártatlan személyek jogosulatlan fogvatartása, kifosztása konkrétan 8.617 szegedi és csongrád megyei zsidó ember bűnsegédként történő elpusztításában vagy megkínzásában!
Ön Özvegy Salamon Sándorné tudomásunk szerint a kérdéses időszakban azaz 1944 június hónapjában a Szegedi Gettóban és Téglagyárban tartózkodott gyermekeivel együtt, deportálásra kijelölt zsidó személyként.
Így szemtanúja és elszenvedője volt vagy lehetett mindazon kegyetlenkedéseknek és bűnöknek melyet nevezett személy, azaz Finta Imre egykori csendőrtiszt követett el a jelzett helyen és időpontban.
Kérdezzük Öntől, hogy kíván e tanúvallomást tenni az akkori eseményekkel kapcsolatban, hogy a vádlott elnyerje méltó büntetését, mely talán hozzásegíti a jelenkor emberét, hogy soha többé ne kövessünk el ilyen szörnyűségeket..
"Nagymama elkerekedett szemekkel nézte a vele szemben ülő urakat. Nem jött ki szó a száján, csak az a név „Finta…Imre..” kavargott a fejében..Hogy is felejthette volna el azokat az időket, azokat az embereket, azokat a szagokat és hangokat melyeket szeretett volna kitörölni emlékezetéből, de elkísérték őt a sírig.
- De hisz ennek már vagy 40 éve!! Mit is mondhatnék maguknak!
- Kérem, tisztában vagyunk azzal, hogy talán egy kicsit elkéstünk - mondta restellve Dr Balassa főügyész úr..De bármilyen emlék azokból az időkből hozzásegíthet bennünket a győzelemhez..
- Hol kezdjem akkor? – kérdezte nagymama kissé bizonytalanul, szemeivel a falon lévő órát kémlelve
- Ahol csak tetszik Salamonné, mondjon el mindent azokból az időkből
- Csak azért mert a kis unokámnak most volt a születésnapja s ma mindenképpen be kell érjek a városba ajándékot venni neki!
- Nem kell aggódnia Salamonné, ígyekszünk tartani az időt – mondta a Főügyész úr bátorító hangon
- Hát én ott kezdeném, hogy 1936-ban kötöttem házasságot Salamon Sándorral. Házasságkötésünk után Szegedre költöztem. Kiskereskedőként dolgoztunk, egy szatócs boltot vezettünk, ahol az alapvető élelmiszerektől kezdve a petróleumon át a rövidáruig mindent árusítottunk.
Mivel zsidók voltunk, a zsidókat érintő korlátozó rendelkezések ránk is vonatkoztak. Úgy emlékszem, hogy a férjemet 1940-ben hívták be munkaszolgálatra körülbelül 1 évig, majd ismét 1942-ben, amikor is a Don kanyarhoz vitték és soha többet nem láttam
Aztán még 1942-ben úgy emlékszem, hogy megtiltották nekünk, hogy az élelmiszereket áruljuk. Majd 1944 márciusában sárga csillagot kellett viselnem, ezt követően le kellett adni a kerékpárt, fényképezőgépet és a rádiómat is..
- Bocsánat asszonyom hogy közbeszakítom..- szólalt meg Mr Amerasinghe egy tisztviselőhöz méltó komolysággal.. A gyermekei hány évesek voltak ekkor?
- 1944-ben? A lányom két éves a fiam meg négy..
- Köszönöm, kérem folytassa.
- Na szóval le kellett adnunk ezeket a dolgokat. Aztán megtiltották nekünk, hogy a városban szabadon vásárolhassunk, csak meghatározott időben tartózkodhattunk a piacon meg a boltokban
Aztán meg egy szép napon be kellett költöznünk a gettóba
- Tudja pontosan ez melyik napon történt? – szólt közbe Dr Balassa főügyész úr
- Azt én meg nem tudom már mondani maguknak. Azt tudom hogy körülbelül 10 napot töltöttem a gettóban, de onnan továbbvittek a Téglagyárba, ott is 10 napot voltam nagyjából..Aztán innen vittek ki a koncentrációs táborba..
- Bocsánat azt Ön kitől tudta meg, hogy gettóba kell költöznie? – Dr Balassa főügyész úr ma elemében van. Fontos kérdéseket tesz fel, érezni némi rivalizálást közte és kollégája Dr Győri főügyész úr között aki feltünően csendes ezen a reggelen..
- Hát a Zsidó Tanácstól tudtam meg, mert oda jártam takarítani. Itt mondták meg nekem, hogy a Guttenberg utca páros számú házaiba kell mennem, ahol a Zsidó Iskola volt. Az iskolában egy tanteremben szállásoltak el bennünket..
- Ki volt Önnel ekkor? Gondolom a gyermekei is igaz? – kérdezte Mr Amerasinghe némi izgatottsággal hangjában
- Velem volt a lányom igen. A fiam ekkor nem volt velem, ő a szüleimnél lakott ebben az időben Jánoshalmán..őket onnan deportálták külön vonattal indultak el..Na és velem volt anyósom és a sógornőm is, ők végig velem voltak..- nagymama itt egy pillanatra eltűnődik, kissé zavarják a kérdések, de ennek ellenére minden erejével megpróbálja felidézni az akkori eseményeket pont úgy ahogy azok megtörténtek..
- Na szóval egy tanterembe kerültem, ahol vagy tíz család lakott együtt. Ekkor még bárki, bármilyen dolgot bevihetett magával a gettóba. Úgy emlékszem egy lovaskocsit is fogadtunk, amivel a holminkat bevittük a gettó területére. Megmondom őszintén ekkor még fogalmam sem volt mi fog történni velünk, meddig maradunk ott bent. Én még ekkor nem hallottam a koncentrációs táborról meg az emberek elgázosításáról sem.. Én arra sem számítottam, hogy a városból el kell mennünk hamarosan…Még a tüzifámat is magammal vittem amit szépen rendben leraktam a pincébe..
- Milyen volt bent az élet? A gettóban? – kérdezte Dr Balassa látva azt hogy nagymama kisebb szünetet tart, ahogyan az emlékek kezdenek előtolulni a múlt homályából
- Itt a gettóban egy közös helyen lehetett főzni, lavorban tudtunk mosni, villanyunk általában még volt, de előfordult hogy egy teljes napig is áramszünet lett..na és naponta egyszer jött egy pék aki kenyeret adott el. A pénzünket ekkor még magunknál tarthattuk, de a gettót csendőrök vagy rendőrök őrizték, onnan mi nem mehettünk ki.
- Ismerős Önnek ez a fotó? – Dr Balassa Főügyész úr egy régi fénymásolt képet mutat melyen a Szegedi Gettó kifüggesztett rendszabályzata látható..
- Én ilyet nem láttam, de megmondom maguknak őszintén, minden időmet a kétéves pici lányom gondozásával töltöttem. A boltunkból hoztam magammal teát és kekszet és azt adtam neki enni. Amúgy meg azt sem tudtam mi van a lakásunkkal meg a bolttal, az ottani értékek megőrzéséről senki nem gondoskodott, semmilyen leltárt nem vettek fel a dolgainkról.
- Hány napot is töltött a gettóban? – kérdezte Dr Balassa rutinosan
- Úgy nyolc talán tíz napot..
- Na és bántották Önöket ott bent?- vágott közbe Mr Amerasinghe kissé türelmetlenül, hiszen ő nem azért jött át az óceán túlfeléről, hogy a hétköznapi nyomorból gyúrjon össze vádiratot..
- Arról nincs tudomásom, hogy a gettóban akár a rendőrök, akár a csendőrök tettleg bántalmaztak volna valakit. Arról viszont hallottam, hogy többen öngyilkosságot követtek el, amikor egy este közölték velünk, hogy a gettóból tovább kell másnap mennünk. A háromtagú Haáy család megölte magát aznap este, na és Dr Katona Dávidné, ők mind megölték magukat..Merthogy aznap este közölték velünk, hogy másnap reggelre mindenki pakoljon össze, s már csak annyi dolgot vihetünk magunkkal amennyit elbírunk..
„Nagymama erős maradt! Túl volt az első „szelekciós” hullámon. Aznap este harmincnégy ember vetett véget az életének önkezével a gettóban. Igen, már a gettósítási szakaszban sokan voltak akik nem bírták, akik úgymond gyengének találtattak..mert épeszű ember nehezen tudja megmagyarázni, hogy miért is kell teljesen ártatlan embereket bezárni távol a lakásuktól, majd közölni velük: „Csomagoljatok! Mentek tovább az ismeretlenbe! Nagymama jól vette az első akadályt, egy olyan pályán ahol százezrek és milliók buktak el örökre”
- Amikor a csomagot összekészítettem, nem mondtak olyat, hogy a pénzt vagy az ékszert adjuk le. Ez még mindig nálunk volt. Na és aztán a Guttenberg utca 22 szám alá kellett menni a cserkészotthonba. Egy szobába vezettek be, ahol orvosok vártak ránk és meztelenre kellett vetkőzni és a nők testüregeit motozták értékek után kutatva..
- Önt is..hogy is fogalmazzak megmotozták ott? – Kérdezte kissé félszegen Dr Balassa Főügyész úr miközben arcán halvány vörös foltként terjedt tova a szégyen és zavar keveréke
- Nekem szerencsém volt. Az orvos egy ismerősöm volt, aki sem rajtam, sem sógornőmön, sem anyósomon nem hajtotta végre ezt a vizsgálatot. De ott volt Szeged Városi Tanács egyik alkalmazottja, aki kibontotta a csomagunkat átvizsgálásra. Ő döntötte el, hogy mit vihetünk tovább magunkkal és mit kell otthagyni. Ekkor vették el tőlem az ékszereimet, két jegy-gyűrűt, a brill fülbevalómat és néhány ezer pengőt. Erről nekem nem adtak semmilyen bizonylatot vagy igazolást. Úgy emlékszem, hogy ezeket az értékeimet egy külön asztalra tette le az ügyintéző ahol már több más hasonló értéktárgy is volt..
- Mekkora mennyiségben látott ott ékszereket, értéktárgyakat? – Kérdezte ismét Dr Balassa Főügyész Úr lényegesen nagyobb hangerővel
- Én erre már nem emlékszem, ezt nem tudom megmondani..
„Nos igen Nagymama! Államilag elkövetett szabadrablás volt ez, amely önmagában nem volt példanélküli a huszadik századi Európában a különböző rendszerek és diktátorok alatt..De ettől a ponttól kezdve már nem a vagyonodat kellett menteni hanem a puszta életedet és ezzel együtt anyám életét is”
- A csomagok ellenőrzése után ismét gyülekeznünk kellett, majd a csendőrök elhajtottak bennünket a Vasutas Futballpályára. A csendőröket én nem ismertem egyet kivéve..Volt egy Bokor nevű szomszédom, egy utcabelim..ő is hajtott bennünket, elég gyors tempót diktáltak és így előfordult főleg az idősekkel vagy betegekkel, hogy lemaradoztak..na ilyenkor bizony volt hogy a csendőr belerúgott ezekbe a szerencsétlenekbe..Ezt én a két szememmel láttam..
- Tehát ezek, akik rugdosták önöket magyar csendőrők voltak? – kérdezte Mr Amerasinghe, miközben olyan arccal nézett magyar kollégáira mint egy szigorú tanár a rendetlenkedő tanulókra
- Hát mivel a minket kísérők kakastollasak voltak, így merem azt állítani, hogy magyar csendőrők voltak mindannyian..igen. Na és körülbelül másfél óra alatt öt kilométeres gyalogút után értünk ki a futball pályához..Amikor odaértünk láttuk, hogy az sátrakkal van tele, ezek ilyen katonai sátorlapokból összeállított gúla alakú sátrak voltak. Ezek két személyes sátrak voltak, de négyünknek kellett belemennie. Nem volt kijelölve, hogy kié melyik..olyan dél körül értünk ki a pályára, de pár óra múlva olyan hatalmas esőzést kaptunk, hogy mindenkit teljesen kimosott onnan..a pályán állt a víz a sátor semmi ellen nem védett bennünket..
- Itt hány napot töltöttek? – kérdezte ismét Dr Balassa miközben a jegyzeteit rendezte.
- Csak egy éjszakát töltöttünk a sportpályán, nem lehetett ott meglenni, vittek tovább minket a Szegedi Téglagyárba. Ez olyan ötszáz méterre volt csak a pályától. Nagy ordibálás közbe összetereltek bennünket és úgy kísértek át.
- Kérem meséljen nekünk arról, milyen viszonyok voltak a Téglagyárban! – miközben a főügyész úr kérdezett, Nagymama csak most vette észre, hogy ül még valaki távolabb a szobában, egy fiatal hölgy aki szorgosan gépeli amit Nagymama mond..körülbelül annyi idős lehet mint ő akkor, azokban az időkben..
- Úgy emlékszem, hogy a Téglagyárba mi az elsők között kerültünk be, sőt az is lehetséges, hogy akkor még nem volt ott rajtunk kívül senki sem. Az biztos, hogy utánunk még rengetegen érkeztek, na és ekkor láttam először a németeket. Emlékszem a németek zubbonyának hajtókáján a horogkeresztes jelvényre, de hogy milyen rangjelzést viseltek azt nem tudom megmondani.
Ekkor valaki parancsba adta, hogy mindenki keressen ott magának helyet ahol tud. Persze mindenki igyekezett fedett helyet találni magának, mi végül négyen a téglaszárító alá fészkeltük be magunkat, ami mint később kiderült alig néhány méterre volt a latrinának nevezett ároktól. Ezt a tábort már kívül és belül is őrizték a csendőrők, akik köztünk cirkáltak.
- Le tudná írni a csendőrök viselkedését ott bent a gyárban? – tette fel a kérdést Dr Balassa Főügyész úr megelőzve kanadai kollégáját
- Én nem kerültem azokkal semmilyen kapcsolatba. Igyekeztem meghúzni magam. De alighogy elfoglaltuk a helyünket, megjelent Finta Imre a gyárkéménynél. Én őt előtte soha nem ismertem. Szóval ez a Finta egy szócsövön keresztül kihírdette, hogy azonnal gyülekezzünk a kémény mellett. Itt a kéménynél közölte velünk, hogy ha még maradt nálunk ékszer vagy pénz azt azonnal adjuk le, mert ha nem „akkor főbe lőlek benneteket!!”
- Elnézést, honnan tudta, hogy aki beszél az Finta Imre? – kérdezte most először a kihallgatás során Dr Győri főügyész úr kihasználva kollégája fáradtságát
- Onnan tudom, hogy a körülöttem lévő emberek ezt közölték velem. Hogy ő a Finta, a táborparancsnok. Na és ezután vagy tíz percenként, hosszú időn keresztül fenyegetőzött, hogy főbe leszünk mindannyian lőve..Ez a Finta aztán rendszeresen járkált a táborban, mindig egy szuronyos csendőr kíséretében. A kezében egy lovaglópálca volt és azzal ütögette a csizmáját. És állandóan azt üvöltötte, hogy ki fog bennünket végezni..
- Hogy emlékszik rá, milyen volt a külsőre ez az ember?- vette vissza a kezdeményezést Dr Balassa főügyész úr
- Úgy él emlékezetemben mint egy magas, vékony, elegáns tiszt, de pontosabban sem a haja színére vagy a szemére, vagy egyéb jellegzetességére már nem emlékszem. Azt határozottan állítom, hogy naponta többször láttam bent a táborban utasításokat adott és üvöltözött.
- Kérem asszonyom mesélne nekünk arról, milyen volt az élet ebben a táborban?..már ha életnek lehet ezt nevezni – szólalt meg Mr Amerasinghe miközben vöröses szakállán végighúzza csontos vékony jobb tenyerét.
- A gyárudvaron? Ott embertelen körülmények voltak! Embertelenek! Több ezren voltunk, talán 5-6 ezren is, nem csak Szegedről hanem a környező falvakból városokból is. Sokan ezt nem bírták elviselni és egyszerűen megőrültek. Például mellettem ott volt Wilhelm Albert fakereskedő, na ő gyakorlatilag teljesen megőrült s nem kapott semmilyen segítséget. Tele volt a tábor betegekkel, öregekkel és gyerekekkel..
„Nagymama! Ne haragudj, hogy félbeszakítalak! Tudjuk pontosan mennyien voltatok bent, a nácik mindenről és mindenkiről pontos nyilvántartást vezettek. Pontosan 8.617 ember volt ott bent veled és anyával együtt a gyár udvarán, úgy hogy az emberek szorosan egymás hegyén-hátán feküdtek vagy..nem találok jobb szót rá: fetrengtek a nyári hőségben..”
- A szükségletünket a latrinán végezhettük el, ami tulajdonképpen nem jelentett mást, mint egy tíz méter hosszú árkot, amelyet előzőleg e célból ástak ki. Semmiféle korlát vagy kapaszkodó ott nem volt..Odaálltunk a két szélére aztán leguggoltunk és elvégeztük a dolgunkat. Mivel nyár volt, rendkívül nagy volt a bűz. Kész csodának tartom, hogy ennyi ember ott összezárva nem kapott pestist vagy valamilyen más fertőzést. Ezt a latrinát soha nem fertőtlenítették, tele voltunk legyekkel, bogarakkal…
„Igen nagymama! Ez már az a stáció amikor nem csupán az állampolgári jogaidtól fosztottak meg mint a gettóban..ez már az a rész amikor az emberi mivoltodat is tagadják, innen már csak egy apró lépés..csak egy egészen apró lépés kell, hogy az életedet is elvegyék..de még életben voltál és anyát is életben tartottad!!”
- A táborban nem adtak élelmet, mindenki azt evett amihez hozzá tudott jutni, vagy amit bevitt magával..Én naívan azt hittem hogy majd tudok ott bent főzni vittem magammal a lábost meg a fakanalat is, hiszen ott volt mellettem a kisgyerekem!
„Istenem nagyi, dehogy voltál naív! Te csak azt gondoltad, hogy az ember alapvetően jónak születik, s a gonoszság csak csak egy pillanatnyi időre telepszik meg szívében. De az, hogy egy rendszer tartósan mások sanyargatására épüljön, s hogy ebben a rendszerben egyesek ne csupán közreműködjenek, hanem élvezettel a lelkükben zúzzanak porrá másokat..nos ezt nem tudtad elképzelni..”
- Emlékszem egy kiskunhalasi Stein Sándor nevű férfire, aki elvállalta, hogy az összeadott anyagokból főz nekünk. Mi ezt ettük. Tüzelőhöz úgy jutottunk, hogy a tábor területén ami éghető volt, azt mi összeszedtük, azt gyújtottuk meg.
- Volt ivóvízük bent a táborban? -kérdezte fáradt hangon Dr Balassa Főügyész úr
- Naponta egyszer jött be a táborba egy lajtoskocsi, az hozott vizet. Sorba álltunk és csak addig kaptunk vizet, amíg a tartály ki nem ürült. Akinek nem jutott víz, az aznapra szomjan maradt..
Én nem emlékszem arra, hogy lett volna ott egy kút vagy bármi ami vizet ad. Nagyon be kellett osztanunk a vizet abban a nyári hőségben..
- Végül hány napot is volt bent a téglagyárban? – érdeklődött Mr Amerasinghe miközben finoman megigazította a karóráját jelezve, hogy az ő idejük is véges, s lassan ebédidő van, talán ideje egy kis szünetnek. Nagymamának azonban még bőven volt mondanivalója, a szenvedések özöne csak ezt követően zúdult rá..
- A téglagyárban talán egy hetet töltöttünk. Ez lehetett több is, de ennél kevesebb semmiképp. Az időérzékünk teljesen elveszett ebben a helyzetben, mint említettem kisgyermekem ápolása, gondozása teljesen lekötött. Csak vele foglalkoztam, nem is járkáltam a gyáron belül sehova, igyekeztem „láthatatlan” maradni amennyire lehet.
- Kérem mesélne még arról, hogy hogyan történt az „eltávolításuk” a téglagyárból? – vette át a szót végül Dr Győri Főügyész úr
- Egy napon késő délután parancsba adták, hogy gyülekezzünk. A gyárudvaron öt férfi jelent meg akik közül én Dr Frenkel Jenő főrabbit ismertem csak. Ők közölték velünk hogy három vonat fog hamarosan érkezni és három csoportra osztva fognak bennünket elszállítani! Na és akkor közölték azt is, hogy kiválasztottak közölünk 2.400 embert, akiknek a neveit hamarosan fel fogják olvasni, így nagyon figyeljünk. Aki hallja a nevét az a hármas számú transzportba fog kerülni. Aki meg nem hallja a nevét az csomagoljon mert holnap már indulni fog az első vonat. Elkezdték sorolni a neveket. Hallottam ahogy az én nevem, meg a lányom és anyósom neve elhangzik. De a sógornőm nevét nem mondták be..
Akkor ezután én odamentem Dr Frenkelhez és azt mondtam neki: Idefigyelj Frenkel!!!- nagymama felemelte mutatóujját a kihallgatószobában, teljes beleéléssel mesél, arca vörös napként ragyogja be a szürke hivatalnok szobát, a töpörödött kis asszony felháborodása óriássá változtatja őt..
Ide figyelj Frenkel! Hallod amit mondok? Mi ide négyen jöttünk egyszerre és egyszerre is fogunk távozni! Írass át bennünket is a kettes számú transzportba ahol a sógornőm van!
Erre azt mondta Frenkel, hogy hát rendben ő csak jót akart! Én rendkívül mérgesen faképnél hagytam, de még visszaszóltam neki, hogy ha a saját családjáról lenne szó, akkor is így viselkedne e..
„Nagymama, drága nagymama! A szíved majdnem a végzetedet okozta! Te még akkor nem tudtad és Frenkel sem igazán tudta, hogy mi lesz a sorsa azoknak akik az 1-es és 2-es számú transzporttal mennek el. Még nem tudtad, hogy a 2.400 kiválasztottnak ahová Te is tartozhattál volna némileg jobb sorsot szántak. De igazad van! A családnak együtt kell maradnia akár a halálban is”
- Emlékezetem szerint a transzportok listáinak összeállítása utáni napon ment el az első transzport. Ezt követően két nappal jött a kettes számú transzport, amibe mi is tartoztunk.
A transzport elindítása úgy történt, hogy valaki előző este közölte velünk, hogy másnap érkezik a vonat, szedjük össze a holmijainkat. Aznap talán délelőtt gyülekezni kellett, de itt már nem volt semmilyen létszámolvasás. Kihajtottak minket a Rókusi Vasútállomásra, úgy hogy az öregeket, betegeket stráfkocsikkal tolták ki a marhavagonokhoz. Ezeket a szerencsétleneket a csendőrök nagy ordibálás, rugdosás közepette rakták fel a vagonokra. Amikor kiléptünk a téglagyárból még láttam a parancsnokot, a csendőröket és a németeket is de a számukról nem tudok nyilatkozni. A csendőrök durván lökdöstek bennünket a vonathoz vezető úton, volt akit puskatussal ütöttek ahol érték. Emlékszem arra is, hogy a vagonokig tartó úton, ahol tereltek bennünket több helyi lakos még élelmiszert dobált be közénk. A csendőrök ezt megpróbálták megakadályozni és azt ordítozták az embereknek hogy aki élelmiszert dobál nekünk, azt közénk rakják be a vagonba..
- Asszonyom, hadd kérdezzem meg, mit mondtak végül is Önöknek, hová viszik Önöket? – Mr Amerasinghe kérdése igen logikus emberi mércével mérve. Ha már az embert kizavarják a saját otthonából, bezárják egy gettóba, majd onnan tovább egy bűzölgő infernóként lüktető korhadt téglagyárba, hogy aztán puskatussal ütlegelve marhavagonra rakják, az a minimum, hogy megmondják hová is vezet ez az út..de az emberi mérce itt már régen nem számított..
- Azt senki nem közölte velünk, hogy hova utazunk és mennyi ideig fog tartani és milyen körülmények között..semmit nem tudtunk. Arra emlékszem hogy még mielőtt belökdöstek a vagonokba, lehetőséget biztosítottak arra, hogy a nálunk lévő kis edényeket vízzel megtöltsük. De erre nagyon kevés időnk volt, sokaknak nem sikerült itt vizet szerezni.
Aztán az állomáson 75 fős csoportokra osztottak bennünket és kijelölték ki melyik vagonba szálljon be. A vagonon belül a padló vékony szalma réteggel volt borítva. Úgy hat vagy nyolc vödört is láttam bent, ezek ilyen lóitató vödrökre emlékeztettek. Én a kislányommal igyekeztem minél hamarabb felszállni és minél jobb helyet találni amennyire lehet.
- Elnézést asszonyom látta Ön Finta Imrét a bevagonírozásukkor?- kérdezte Dr Balassa Főügyész úr miközben a kezében lévő zsebkendővel megtörölte izzadságcseppekkel finoman beborított homlokát
- A németeket láttam ott a vagonoknál, de Fintát nem láttam. Az egész bevagonírozás fél napot vett igénybe nagyjából. Aztán a csendőrők ránk zárták a vagonajtót, s alig kaptunk levegőt. A zsúfolt vagon szellőzését négy kis rácsos ablak biztosította.
Úgy rémlik hogy már sötétedett amikor végre elindultunk. Aztán egyszer csak Miskolc mellett megállt a vonat. Ez egy Felsőzsolca nevű hely volt, ezt onnan tudom, hogy ki volt világítva a megálló neve és a rácsokon keresztül ez látható volt. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a vagonunk mellett két vasutas beszélget. Ekkor én fogtam a nálam lévő lapos üveget és azt kicsúsztattam a rácson és kértem őket: adjanak vizet a pici babának. Az egyik vasutas szó nélkül elvette, megtöltötte vízzel és visszaadta azt nekem..
„Igen Nagymama! Az emberség apró szigete az embertelenség óceánjában..Egy másik dimenzióban talán az a vonatvezető aki a mozdonyban ült beteget jelent aznap, azok a vasutasok akik a vonatokat irányították sztrájkba lépnek aznap, azok a csendőrök akik végig ütlegeltek, otthon maradnak a családjukkal aznap, azok a hivatalnokok akik elvették az értékeidet szabadságra mennek aznap..de a rendszer nem így működik, az bedarál mindent és mindenkit tettest és áldozatot egyaránt.”
- Ekkor hallom ezektől a vasutasoktól, hogy „szerencséjük van ezeknek a zsidóknak, mert nem fogadja Auschwitz őket, ezeket nem viszik a gázba..” Én itt és ekkor hallottam először Auschwitz nevét..Na és akkor fogták a vonatot és átirányították Hatvan városa felé..
- Asszonyom tehát Önöket az utolsó pillanatban lekapcsolták az Auschwitz felé tartó mozdonyról és ha jól tudom új útirány felé mentek Ausztriába, Strasshof-ba az ottani munkatáborba – foglalja össze a lényeget a főügyész úr.
- Igen Starsshoffnál hagyhattuk csak el végleg a vagonokat..
- Meddig voltak bezárva a vagonba? – veti közbe ismét Dr Balassa miközben kollégáinak jelzi hamarosan vége a kihallgatásnak
- Úgy 3 napig tartott az út. Csak Ausztriában Bécsújhelynél szállhattunk ki vizet venni és itt történt az…- itt ennél a mondatnál nagymama szeme könnytengerbe borul
Itt történt az, hogy megláttam szüleimet és a kisfiamat is..ők Bácsalmásról indultak el, de kiderült, hogy Szegednél az ő vonatukat is hozzákapcsolták a miénkhez
„Bizony Nagymama! Ez így történt. A 2-es számú szegedi deportáló transzportot Felsőzsolcánál kettéválasztották. Az egyik fele Auschwitzba ment közel 3 ezer emberrel a biztos halálba. A Te vagonodat pedig a bácsalmási transzporttal együtt Ausztriába irányították. Te még nem tudtad azt akkor, hogy Neked is Auschwitzba kellett volna menned, de a felzsőzsolcai vasutasok tévedésből a megelőző kecskeméti transzportot küldték tovább Auschwitzba, pedig nekik kellett volna Ausztriába menni. Mikor a tévedés kiderült a kecskemétiek már a szlovák-lengyel határon voltak..már nem hívták vissza a szerelvényüket..mentek az örök sötétségbe”
- A vagonban az utazás alatt egyszer csak kidőlt egy Rostos vezetéknevű ember..
- Elnézést, hogy érti azt, hogy kidőlt? – Mr Amaresinghe láthatóan belefáradt a kihallgatásba, amely már 4 órája zajlott, de hamarosan a végéhez közeledett. Más különben nem kérdezné meg, hogy egy marhavagonban több napig jórészt állva utazó ember esetén a kidőlés mit is jelent.
- Meghalt. Ez a Rostos egy 65 év körüli ujságíró volt és határozottan emlékszem, hogy ő már a vagonajtó első kinyitásakor Hatvannál halott volt. Merthogy az út során kétszer engedték kinyitni a vagon ajtaját, hogy a vödrök tartalmát amibe a szükségünket végeztük kiürítsük.
De a holttestét nem engedték kiadni, az jött velünk tovább. Aztán újabb és újabb emberek dőltek ki, mind idősebb férfiak. Összesen 3 halott utazott végig velünk a vagonban. Végül Ausztriában Bécsújhelyen megengedték, hogy kidobjuk a testüket..
„Nagymama! Látlak magam előtt a nyári hőségben bezárva, lelakatolva halottakkal és összeaszott testű élő szellemekkel, emberi ürülékben, vizeletben, legyekkel és szúnyogokkal küszködve még reménykedve hogy férjedet élve látod, miközben ő már több mint egy éve halott volt több ezer kilométerre tőled. ..Te nem dőlhetsz ki! Te erős vagy! Nem dőlhetsz ki mert akkor a lányodat is viszed magaddal, s ha Ő nincs akkor én sem vagyok..Nem dőltél ki, életet adtál, életben tartottad anyámat és ez által életben tartottál engem is, aki akkor ott sem volt..
Mit mondhatnék Neked 80 év távlatából! Köszönöm? Nem, ezt nem lehet megköszönni. Nekem még ahhoz sincs jogom, hogy ezt megköszönjem. Mert ha az én létezésemnek az az előfeltétele, hogy te ennyi szenvedésen menj keresztül, akkor jobb lett volna, ha meg sem születünk így együtt kézenfogva mindannyian! Ennek így semmi értelme Nagymama! Ez nagyon igazságtalan Nagymama! Boldog ember vagyok Nagymama! Sikeres ember vagyok Nagymama! Nem érzek hálát Nagymama! A megnyomorított testeden és lelkeden taposva élem az életem Nagymama! Bűnösnek érzem magam Nagymama!!
Mr Amaresinghe ünnepélyesen feláll a székéből. Hosszú nyúlánk kezeivel nyolc darab fényképet terít ki Nagymama elé, melyen nyolc férfi látható
- Felismeri valamelyiket drága Salamonné?
- Nem..egyiket sem ismerem
Mr Amaresinghe egy újabb 1930-as években készült fényképet is bemutat, melyen tizenöt ember látható
- Na és erről a képről esetleg felismer valakit?
- Nem, erről sem- mondja halkan Nagymama, miközben szemével hunyorítva végigpásztáz a fotón
- Nos kedves Salamonné – szólal meg Dr Balassa Főügyész úr _ Hálásan köszönjük hogy befáradt hozzánk és ezekről a tragikus emlékekről hallhattunk
- Ó, hát az nem érdekli az urakat, hogy mik történtek velem Strasshoff-ban? A kényszermunkatáborban?
- Drága Salamonné! – Dr Balassa, Nagymama vállára teszi a kezét, s udvarias hangon folytatja..-Drága Salamonné! A mi megbizatásunk csupán arra terjed ki, hogy a vád alá helyezett Finta Imre egykori csendőrtiszttel kapcsolatban gyűjtsünk adatokat. A Strasshof-i események már nem tartoznak a mi hatáskörünkbe. Még egyszer nagyon-nagyon köszönjük hogy befáradt hozzánk..és boldog születésnapot kívánunk az unokájának..mit is mondott hogy hívják őt?
- Tamáskának hívják a drága kis unokámat- mondta Nagymama miközben kalapja alá igazította szürkés-fehér ősz haját..Most lett 12 éves
„ A szoba ajtaja nyílik Nagymama örökre eltűnik a homályban. Nem látom őt a szobában. Nem látom őt sehol sem. Fényképek. Jegyzőkönyvek. Ajándékok. Nagymama.
P-O-S-T S-C-R-I-P-T-U-M
Nagymamám 1945 májusában szabadult ki a Strasshoff-i kényszermunkatábor fogságából. 9 hónapon át egy papírgyárban kellett kényszermunkásként fizetés nélkül dolgoznia. A munka tűrhető volt, az élelmezés viszont rendkívül szegényes. A fogjok takarmány zöldségből, rodhadt takarmány krumpliból és marharépából főztek maguknak. Ezt az „ételt” Dörgemüsé-nek hívták, alig ehető főzelékféle volt. Anyám és nagybátyám emiatt többször is lebetegedett, de életben tartották őket az ottani orvosok. Ők voltak a „szerencsések” a Strasshofi „jégre tett” zsidó kényszermunkások és gyerekei kb 17 ezren. Abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy Blaschke Bécs akkori polgármestere levelet írt Adolf Eichmann deportálásokért felelős SS tisztnek. A levelet 1944 június 7-én táviratozta. Sürgősen szüksége volt Bécsnek mezőgazdasági munkásokra, a város ellátása érdekében.
Eichmann belement abba, hogy pénzért cserébe 17 ezer zsidót átirányít Ausztriába, akik a helyi gazdáknak vagy gyárosoknak segítenek rabszolgaként. Fizetést nem kaptak. A gazdák a bérüket egy külön bankszámlára fizették be, melyet a bécsi Landesbank vezetett és a nácik tulajdona volt ez a számla.
A foglyok egynegyede nem élte túl a 9 hónapos fogvatartást. De ez az arány még mindig lényegesen jobb volt, mint Auschwitz ahol valójában alig voltak foglyok, mivel az nem munkatábor volt, hanem nagyobbrészt exterminációs vagyis haláltábor, ahonnan az oda érkezett emberek kevesebb mint 10%-a jött ki élve.
Finta Imre egykori csendőrtiszt 1945 januárjában vonattal Németországba szökött. Az amerikai katonák letartóztatták őt, de megszökött és Kanadában telepedett le.
Tisztes öregúrként élte életét Torontóban, ahol két étterme is volt. 1983-ban egy kanadai oknyomozó televíziós társaság leleplezte őt. Kiderült, hogy ő volt a szegedi téglagyári tábor rettegett ura. Finta beperelte a TV társaságot, a jó hírnév megsértéséért, de elvesztette a pert.
1987 december 1-én Kanada Szövetségi Bírósága emberiség ellenes cselekedetek, háborús bűnök és népírtás vádjával perbe fogta. Így jutottak el a vádlók Nagymamámhoz 1988-ban
Hosszú per kezdődött mely 1990 tavaszán ért véget. A kanadai esküdtszék felmentette Finta Imrét a háborús bűnök alól! Nem vitatták azt, hogy Finta volt a táborparancsnok. Azt sem vitatták, hogy az áldozatok szörnyű szenvedéseken mentek keresztül.
Ugyanakkor a kanadai esküdtek több mint 40 év elteltével nem találták elegendőnek a tanúvallomásokat, mondván nem lehet kideríteni azt, hogy maga Finta saját személyében mit is tett pontosan azokban a tragikus napokban.
Finta védői azzal érveltek, hogy védencük csak parancsot teljesített, ő maga soha nem ölt embert, nem is ütött meg embert, illetve ezt nem lehetett bizonyítani. Lehet, hogy fenyegetőzött főbelövéssel, de végül ilyen parancsot nem adott ki
Finta csak egy fogaskerék volt a gépezetben, a felelősség nem az ővé…ö csak a feladatát látta el amivel megbízták és különben is Kanadában tisztességes életet él, környezete megbecsüli őt, szeretik őt, hasznos tagja a társdalomnak
Finta 2003-ban halt meg ágyban, párnák között egy tartalmas, boldog élettel a háta mögött 93 évesen….
Vége
2023-01-21
Szipszer Tamás
Helyszin: Szeged, Csongrád Megyei Főügyészség. Időpont, 1988 február 18-a 8 óra 30 perc..
"Látom magam előtt nagymamát, egyedül ül a vizsgálati helyiségben. Kalapját görcsösen a kezében szorítja, izgalommal eltelve várja a következő perceket. Kissé morcos mert lenne dolga bőven. Már elmúlt fél 9, ilyenkor már haza szokott érni a piacról, ráadásul a nagyobbik unokája, 3 napja töltötte be a 12-ik születésnapját, s még nem sikerült megvásárolni az ajándékot sem.
A szoba ajtaja kinyílik és öt férfi sétál be rajta, méltóságteljes arccal."
- Tisztelt Salamon Sándorné! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Én Dr Balassa Tibor vagyok a Legfőbb Ügyészségtől. Ő a kollégám Dr Győri János, a másik úr ott a sarokban Bácskai László. Ő lesz ma a tolmácsunk.
"Ezt követően két másik férfi is szólásra emelkedett. Nagymama látja rajtuk, hogy külföldiek, soha nem találkozott ilyen cicomás egyenruhás alakokkal, akik ráadásul egy általa nem ismert nyelven - angolul - kezdték el ünnepélyes beszédüket"
- Tisztelt Salamon Sándorné! Engem Christopher Amerasinghe-nek hívnak és a Kanadai Igászságügyi Minisztériumban dolgozom, ő pedig a kollégám Mr Clarence Lovenuk aki a Kanadai Királyi Lovasrendőrség tagja.
Azért jöttünk el Önhöz, hogy tájékoztassuk a következőről....
"Nagymamával forogni kezdett a világ..soha nem fordult még vele elő hogy ennyi fontos ember kíváncsi legyen rá..ráadásul a világ túlfeléről..és milyen szépen kiöltöztek mind a kedvéért.."
- Tájékoztatom Önt, hogy Kanada Szövetségi Bírósága 1987 december 1-én büntető eljárást kezdeményezett egy Kanadában élő egykori magyar csendőrtiszt Finta Imre ellen, háborús bűnök, népírtás valamint ártatlan személyek jogosulatlan fogvatartása, kifosztása konkrétan 8.617 szegedi és csongrád megyei zsidó ember bűnsegédként történő elpusztításában vagy megkínzásában!
Ön Özvegy Salamon Sándorné tudomásunk szerint a kérdéses időszakban azaz 1944 június hónapjában a Szegedi Gettóban és Téglagyárban tartózkodott gyermekeivel együtt, deportálásra kijelölt zsidó személyként.
Így szemtanúja és elszenvedője volt vagy lehetett mindazon kegyetlenkedéseknek és bűnöknek melyet nevezett személy, azaz Finta Imre egykori csendőrtiszt követett el a jelzett helyen és időpontban.
Kérdezzük Öntől, hogy kíván e tanúvallomást tenni az akkori eseményekkel kapcsolatban, hogy a vádlott elnyerje méltó büntetését, mely talán hozzásegíti a jelenkor emberét, hogy soha többé ne kövessünk el ilyen szörnyűségeket..
"Nagymama elkerekedett szemekkel nézte a vele szemben ülő urakat. Nem jött ki szó a száján, csak az a név „Finta…Imre..” kavargott a fejében..Hogy is felejthette volna el azokat az időket, azokat az embereket, azokat a szagokat és hangokat melyeket szeretett volna kitörölni emlékezetéből, de elkísérték őt a sírig.
- De hisz ennek már vagy 40 éve!! Mit is mondhatnék maguknak!
- Kérem, tisztában vagyunk azzal, hogy talán egy kicsit elkéstünk - mondta restellve Dr Balassa főügyész úr..De bármilyen emlék azokból az időkből hozzásegíthet bennünket a győzelemhez..
- Hol kezdjem akkor? – kérdezte nagymama kissé bizonytalanul, szemeivel a falon lévő órát kémlelve
- Ahol csak tetszik Salamonné, mondjon el mindent azokból az időkből
- Csak azért mert a kis unokámnak most volt a születésnapja s ma mindenképpen be kell érjek a városba ajándékot venni neki!
- Nem kell aggódnia Salamonné, ígyekszünk tartani az időt – mondta a Főügyész úr bátorító hangon
- Hát én ott kezdeném, hogy 1936-ban kötöttem házasságot Salamon Sándorral. Házasságkötésünk után Szegedre költöztem. Kiskereskedőként dolgoztunk, egy szatócs boltot vezettünk, ahol az alapvető élelmiszerektől kezdve a petróleumon át a rövidáruig mindent árusítottunk.
Mivel zsidók voltunk, a zsidókat érintő korlátozó rendelkezések ránk is vonatkoztak. Úgy emlékszem, hogy a férjemet 1940-ben hívták be munkaszolgálatra körülbelül 1 évig, majd ismét 1942-ben, amikor is a Don kanyarhoz vitték és soha többet nem láttam
Aztán még 1942-ben úgy emlékszem, hogy megtiltották nekünk, hogy az élelmiszereket áruljuk. Majd 1944 márciusában sárga csillagot kellett viselnem, ezt követően le kellett adni a kerékpárt, fényképezőgépet és a rádiómat is..
- Bocsánat asszonyom hogy közbeszakítom..- szólalt meg Mr Amerasinghe egy tisztviselőhöz méltó komolysággal.. A gyermekei hány évesek voltak ekkor?
- 1944-ben? A lányom két éves a fiam meg négy..
- Köszönöm, kérem folytassa.
- Na szóval le kellett adnunk ezeket a dolgokat. Aztán megtiltották nekünk, hogy a városban szabadon vásárolhassunk, csak meghatározott időben tartózkodhattunk a piacon meg a boltokban
Aztán meg egy szép napon be kellett költöznünk a gettóba
- Tudja pontosan ez melyik napon történt? – szólt közbe Dr Balassa főügyész úr
- Azt én meg nem tudom már mondani maguknak. Azt tudom hogy körülbelül 10 napot töltöttem a gettóban, de onnan továbbvittek a Téglagyárba, ott is 10 napot voltam nagyjából..Aztán innen vittek ki a koncentrációs táborba..
- Bocsánat azt Ön kitől tudta meg, hogy gettóba kell költöznie? – Dr Balassa főügyész úr ma elemében van. Fontos kérdéseket tesz fel, érezni némi rivalizálást közte és kollégája Dr Győri főügyész úr között aki feltünően csendes ezen a reggelen..
- Hát a Zsidó Tanácstól tudtam meg, mert oda jártam takarítani. Itt mondták meg nekem, hogy a Guttenberg utca páros számú házaiba kell mennem, ahol a Zsidó Iskola volt. Az iskolában egy tanteremben szállásoltak el bennünket..
- Ki volt Önnel ekkor? Gondolom a gyermekei is igaz? – kérdezte Mr Amerasinghe némi izgatottsággal hangjában
- Velem volt a lányom igen. A fiam ekkor nem volt velem, ő a szüleimnél lakott ebben az időben Jánoshalmán..őket onnan deportálták külön vonattal indultak el..Na és velem volt anyósom és a sógornőm is, ők végig velem voltak..- nagymama itt egy pillanatra eltűnődik, kissé zavarják a kérdések, de ennek ellenére minden erejével megpróbálja felidézni az akkori eseményeket pont úgy ahogy azok megtörténtek..
- Na szóval egy tanterembe kerültem, ahol vagy tíz család lakott együtt. Ekkor még bárki, bármilyen dolgot bevihetett magával a gettóba. Úgy emlékszem egy lovaskocsit is fogadtunk, amivel a holminkat bevittük a gettó területére. Megmondom őszintén ekkor még fogalmam sem volt mi fog történni velünk, meddig maradunk ott bent. Én még ekkor nem hallottam a koncentrációs táborról meg az emberek elgázosításáról sem.. Én arra sem számítottam, hogy a városból el kell mennünk hamarosan…Még a tüzifámat is magammal vittem amit szépen rendben leraktam a pincébe..
- Milyen volt bent az élet? A gettóban? – kérdezte Dr Balassa látva azt hogy nagymama kisebb szünetet tart, ahogyan az emlékek kezdenek előtolulni a múlt homályából
- Itt a gettóban egy közös helyen lehetett főzni, lavorban tudtunk mosni, villanyunk általában még volt, de előfordult hogy egy teljes napig is áramszünet lett..na és naponta egyszer jött egy pék aki kenyeret adott el. A pénzünket ekkor még magunknál tarthattuk, de a gettót csendőrök vagy rendőrök őrizték, onnan mi nem mehettünk ki.
- Ismerős Önnek ez a fotó? – Dr Balassa Főügyész úr egy régi fénymásolt képet mutat melyen a Szegedi Gettó kifüggesztett rendszabályzata látható..
- Én ilyet nem láttam, de megmondom maguknak őszintén, minden időmet a kétéves pici lányom gondozásával töltöttem. A boltunkból hoztam magammal teát és kekszet és azt adtam neki enni. Amúgy meg azt sem tudtam mi van a lakásunkkal meg a bolttal, az ottani értékek megőrzéséről senki nem gondoskodott, semmilyen leltárt nem vettek fel a dolgainkról.
- Hány napot is töltött a gettóban? – kérdezte Dr Balassa rutinosan
- Úgy nyolc talán tíz napot..
- Na és bántották Önöket ott bent?- vágott közbe Mr Amerasinghe kissé türelmetlenül, hiszen ő nem azért jött át az óceán túlfeléről, hogy a hétköznapi nyomorból gyúrjon össze vádiratot..
- Arról nincs tudomásom, hogy a gettóban akár a rendőrök, akár a csendőrök tettleg bántalmaztak volna valakit. Arról viszont hallottam, hogy többen öngyilkosságot követtek el, amikor egy este közölték velünk, hogy a gettóból tovább kell másnap mennünk. A háromtagú Haáy család megölte magát aznap este, na és Dr Katona Dávidné, ők mind megölték magukat..Merthogy aznap este közölték velünk, hogy másnap reggelre mindenki pakoljon össze, s már csak annyi dolgot vihetünk magunkkal amennyit elbírunk..
„Nagymama erős maradt! Túl volt az első „szelekciós” hullámon. Aznap este harmincnégy ember vetett véget az életének önkezével a gettóban. Igen, már a gettósítási szakaszban sokan voltak akik nem bírták, akik úgymond gyengének találtattak..mert épeszű ember nehezen tudja megmagyarázni, hogy miért is kell teljesen ártatlan embereket bezárni távol a lakásuktól, majd közölni velük: „Csomagoljatok! Mentek tovább az ismeretlenbe! Nagymama jól vette az első akadályt, egy olyan pályán ahol százezrek és milliók buktak el örökre”
- Amikor a csomagot összekészítettem, nem mondtak olyat, hogy a pénzt vagy az ékszert adjuk le. Ez még mindig nálunk volt. Na és aztán a Guttenberg utca 22 szám alá kellett menni a cserkészotthonba. Egy szobába vezettek be, ahol orvosok vártak ránk és meztelenre kellett vetkőzni és a nők testüregeit motozták értékek után kutatva..
- Önt is..hogy is fogalmazzak megmotozták ott? – Kérdezte kissé félszegen Dr Balassa Főügyész úr miközben arcán halvány vörös foltként terjedt tova a szégyen és zavar keveréke
- Nekem szerencsém volt. Az orvos egy ismerősöm volt, aki sem rajtam, sem sógornőmön, sem anyósomon nem hajtotta végre ezt a vizsgálatot. De ott volt Szeged Városi Tanács egyik alkalmazottja, aki kibontotta a csomagunkat átvizsgálásra. Ő döntötte el, hogy mit vihetünk tovább magunkkal és mit kell otthagyni. Ekkor vették el tőlem az ékszereimet, két jegy-gyűrűt, a brill fülbevalómat és néhány ezer pengőt. Erről nekem nem adtak semmilyen bizonylatot vagy igazolást. Úgy emlékszem, hogy ezeket az értékeimet egy külön asztalra tette le az ügyintéző ahol már több más hasonló értéktárgy is volt..
- Mekkora mennyiségben látott ott ékszereket, értéktárgyakat? – Kérdezte ismét Dr Balassa Főügyész Úr lényegesen nagyobb hangerővel
- Én erre már nem emlékszem, ezt nem tudom megmondani..
„Nos igen Nagymama! Államilag elkövetett szabadrablás volt ez, amely önmagában nem volt példanélküli a huszadik századi Európában a különböző rendszerek és diktátorok alatt..De ettől a ponttól kezdve már nem a vagyonodat kellett menteni hanem a puszta életedet és ezzel együtt anyám életét is”
- A csomagok ellenőrzése után ismét gyülekeznünk kellett, majd a csendőrök elhajtottak bennünket a Vasutas Futballpályára. A csendőröket én nem ismertem egyet kivéve..Volt egy Bokor nevű szomszédom, egy utcabelim..ő is hajtott bennünket, elég gyors tempót diktáltak és így előfordult főleg az idősekkel vagy betegekkel, hogy lemaradoztak..na ilyenkor bizony volt hogy a csendőr belerúgott ezekbe a szerencsétlenekbe..Ezt én a két szememmel láttam..
- Tehát ezek, akik rugdosták önöket magyar csendőrők voltak? – kérdezte Mr Amerasinghe, miközben olyan arccal nézett magyar kollégáira mint egy szigorú tanár a rendetlenkedő tanulókra
- Hát mivel a minket kísérők kakastollasak voltak, így merem azt állítani, hogy magyar csendőrők voltak mindannyian..igen. Na és körülbelül másfél óra alatt öt kilométeres gyalogút után értünk ki a futball pályához..Amikor odaértünk láttuk, hogy az sátrakkal van tele, ezek ilyen katonai sátorlapokból összeállított gúla alakú sátrak voltak. Ezek két személyes sátrak voltak, de négyünknek kellett belemennie. Nem volt kijelölve, hogy kié melyik..olyan dél körül értünk ki a pályára, de pár óra múlva olyan hatalmas esőzést kaptunk, hogy mindenkit teljesen kimosott onnan..a pályán állt a víz a sátor semmi ellen nem védett bennünket..
- Itt hány napot töltöttek? – kérdezte ismét Dr Balassa miközben a jegyzeteit rendezte.
- Csak egy éjszakát töltöttünk a sportpályán, nem lehetett ott meglenni, vittek tovább minket a Szegedi Téglagyárba. Ez olyan ötszáz méterre volt csak a pályától. Nagy ordibálás közbe összetereltek bennünket és úgy kísértek át.
- Kérem meséljen nekünk arról, milyen viszonyok voltak a Téglagyárban! – miközben a főügyész úr kérdezett, Nagymama csak most vette észre, hogy ül még valaki távolabb a szobában, egy fiatal hölgy aki szorgosan gépeli amit Nagymama mond..körülbelül annyi idős lehet mint ő akkor, azokban az időkben..
- Úgy emlékszem, hogy a Téglagyárba mi az elsők között kerültünk be, sőt az is lehetséges, hogy akkor még nem volt ott rajtunk kívül senki sem. Az biztos, hogy utánunk még rengetegen érkeztek, na és ekkor láttam először a németeket. Emlékszem a németek zubbonyának hajtókáján a horogkeresztes jelvényre, de hogy milyen rangjelzést viseltek azt nem tudom megmondani.
Ekkor valaki parancsba adta, hogy mindenki keressen ott magának helyet ahol tud. Persze mindenki igyekezett fedett helyet találni magának, mi végül négyen a téglaszárító alá fészkeltük be magunkat, ami mint később kiderült alig néhány méterre volt a latrinának nevezett ároktól. Ezt a tábort már kívül és belül is őrizték a csendőrők, akik köztünk cirkáltak.
- Le tudná írni a csendőrök viselkedését ott bent a gyárban? – tette fel a kérdést Dr Balassa Főügyész úr megelőzve kanadai kollégáját
- Én nem kerültem azokkal semmilyen kapcsolatba. Igyekeztem meghúzni magam. De alighogy elfoglaltuk a helyünket, megjelent Finta Imre a gyárkéménynél. Én őt előtte soha nem ismertem. Szóval ez a Finta egy szócsövön keresztül kihírdette, hogy azonnal gyülekezzünk a kémény mellett. Itt a kéménynél közölte velünk, hogy ha még maradt nálunk ékszer vagy pénz azt azonnal adjuk le, mert ha nem „akkor főbe lőlek benneteket!!”
- Elnézést, honnan tudta, hogy aki beszél az Finta Imre? – kérdezte most először a kihallgatás során Dr Győri főügyész úr kihasználva kollégája fáradtságát
- Onnan tudom, hogy a körülöttem lévő emberek ezt közölték velem. Hogy ő a Finta, a táborparancsnok. Na és ezután vagy tíz percenként, hosszú időn keresztül fenyegetőzött, hogy főbe leszünk mindannyian lőve..Ez a Finta aztán rendszeresen járkált a táborban, mindig egy szuronyos csendőr kíséretében. A kezében egy lovaglópálca volt és azzal ütögette a csizmáját. És állandóan azt üvöltötte, hogy ki fog bennünket végezni..
- Hogy emlékszik rá, milyen volt a külsőre ez az ember?- vette vissza a kezdeményezést Dr Balassa főügyész úr
- Úgy él emlékezetemben mint egy magas, vékony, elegáns tiszt, de pontosabban sem a haja színére vagy a szemére, vagy egyéb jellegzetességére már nem emlékszem. Azt határozottan állítom, hogy naponta többször láttam bent a táborban utasításokat adott és üvöltözött.
- Kérem asszonyom mesélne nekünk arról, milyen volt az élet ebben a táborban?..már ha életnek lehet ezt nevezni – szólalt meg Mr Amerasinghe miközben vöröses szakállán végighúzza csontos vékony jobb tenyerét.
- A gyárudvaron? Ott embertelen körülmények voltak! Embertelenek! Több ezren voltunk, talán 5-6 ezren is, nem csak Szegedről hanem a környező falvakból városokból is. Sokan ezt nem bírták elviselni és egyszerűen megőrültek. Például mellettem ott volt Wilhelm Albert fakereskedő, na ő gyakorlatilag teljesen megőrült s nem kapott semmilyen segítséget. Tele volt a tábor betegekkel, öregekkel és gyerekekkel..
„Nagymama! Ne haragudj, hogy félbeszakítalak! Tudjuk pontosan mennyien voltatok bent, a nácik mindenről és mindenkiről pontos nyilvántartást vezettek. Pontosan 8.617 ember volt ott bent veled és anyával együtt a gyár udvarán, úgy hogy az emberek szorosan egymás hegyén-hátán feküdtek vagy..nem találok jobb szót rá: fetrengtek a nyári hőségben..”
- A szükségletünket a latrinán végezhettük el, ami tulajdonképpen nem jelentett mást, mint egy tíz méter hosszú árkot, amelyet előzőleg e célból ástak ki. Semmiféle korlát vagy kapaszkodó ott nem volt..Odaálltunk a két szélére aztán leguggoltunk és elvégeztük a dolgunkat. Mivel nyár volt, rendkívül nagy volt a bűz. Kész csodának tartom, hogy ennyi ember ott összezárva nem kapott pestist vagy valamilyen más fertőzést. Ezt a latrinát soha nem fertőtlenítették, tele voltunk legyekkel, bogarakkal…
„Igen nagymama! Ez már az a stáció amikor nem csupán az állampolgári jogaidtól fosztottak meg mint a gettóban..ez már az a rész amikor az emberi mivoltodat is tagadják, innen már csak egy apró lépés..csak egy egészen apró lépés kell, hogy az életedet is elvegyék..de még életben voltál és anyát is életben tartottad!!”
- A táborban nem adtak élelmet, mindenki azt evett amihez hozzá tudott jutni, vagy amit bevitt magával..Én naívan azt hittem hogy majd tudok ott bent főzni vittem magammal a lábost meg a fakanalat is, hiszen ott volt mellettem a kisgyerekem!
„Istenem nagyi, dehogy voltál naív! Te csak azt gondoltad, hogy az ember alapvetően jónak születik, s a gonoszság csak csak egy pillanatnyi időre telepszik meg szívében. De az, hogy egy rendszer tartósan mások sanyargatására épüljön, s hogy ebben a rendszerben egyesek ne csupán közreműködjenek, hanem élvezettel a lelkükben zúzzanak porrá másokat..nos ezt nem tudtad elképzelni..”
- Emlékszem egy kiskunhalasi Stein Sándor nevű férfire, aki elvállalta, hogy az összeadott anyagokból főz nekünk. Mi ezt ettük. Tüzelőhöz úgy jutottunk, hogy a tábor területén ami éghető volt, azt mi összeszedtük, azt gyújtottuk meg.
- Volt ivóvízük bent a táborban? -kérdezte fáradt hangon Dr Balassa Főügyész úr
- Naponta egyszer jött be a táborba egy lajtoskocsi, az hozott vizet. Sorba álltunk és csak addig kaptunk vizet, amíg a tartály ki nem ürült. Akinek nem jutott víz, az aznapra szomjan maradt..
Én nem emlékszem arra, hogy lett volna ott egy kút vagy bármi ami vizet ad. Nagyon be kellett osztanunk a vizet abban a nyári hőségben..
- Végül hány napot is volt bent a téglagyárban? – érdeklődött Mr Amerasinghe miközben finoman megigazította a karóráját jelezve, hogy az ő idejük is véges, s lassan ebédidő van, talán ideje egy kis szünetnek. Nagymamának azonban még bőven volt mondanivalója, a szenvedések özöne csak ezt követően zúdult rá..
- A téglagyárban talán egy hetet töltöttünk. Ez lehetett több is, de ennél kevesebb semmiképp. Az időérzékünk teljesen elveszett ebben a helyzetben, mint említettem kisgyermekem ápolása, gondozása teljesen lekötött. Csak vele foglalkoztam, nem is járkáltam a gyáron belül sehova, igyekeztem „láthatatlan” maradni amennyire lehet.
- Kérem mesélne még arról, hogy hogyan történt az „eltávolításuk” a téglagyárból? – vette át a szót végül Dr Győri Főügyész úr
- Egy napon késő délután parancsba adták, hogy gyülekezzünk. A gyárudvaron öt férfi jelent meg akik közül én Dr Frenkel Jenő főrabbit ismertem csak. Ők közölték velünk hogy három vonat fog hamarosan érkezni és három csoportra osztva fognak bennünket elszállítani! Na és akkor közölték azt is, hogy kiválasztottak közölünk 2.400 embert, akiknek a neveit hamarosan fel fogják olvasni, így nagyon figyeljünk. Aki hallja a nevét az a hármas számú transzportba fog kerülni. Aki meg nem hallja a nevét az csomagoljon mert holnap már indulni fog az első vonat. Elkezdték sorolni a neveket. Hallottam ahogy az én nevem, meg a lányom és anyósom neve elhangzik. De a sógornőm nevét nem mondták be..
Akkor ezután én odamentem Dr Frenkelhez és azt mondtam neki: Idefigyelj Frenkel!!!- nagymama felemelte mutatóujját a kihallgatószobában, teljes beleéléssel mesél, arca vörös napként ragyogja be a szürke hivatalnok szobát, a töpörödött kis asszony felháborodása óriássá változtatja őt..
Ide figyelj Frenkel! Hallod amit mondok? Mi ide négyen jöttünk egyszerre és egyszerre is fogunk távozni! Írass át bennünket is a kettes számú transzportba ahol a sógornőm van!
Erre azt mondta Frenkel, hogy hát rendben ő csak jót akart! Én rendkívül mérgesen faképnél hagytam, de még visszaszóltam neki, hogy ha a saját családjáról lenne szó, akkor is így viselkedne e..
„Nagymama, drága nagymama! A szíved majdnem a végzetedet okozta! Te még akkor nem tudtad és Frenkel sem igazán tudta, hogy mi lesz a sorsa azoknak akik az 1-es és 2-es számú transzporttal mennek el. Még nem tudtad, hogy a 2.400 kiválasztottnak ahová Te is tartozhattál volna némileg jobb sorsot szántak. De igazad van! A családnak együtt kell maradnia akár a halálban is”
- Emlékezetem szerint a transzportok listáinak összeállítása utáni napon ment el az első transzport. Ezt követően két nappal jött a kettes számú transzport, amibe mi is tartoztunk.
A transzport elindítása úgy történt, hogy valaki előző este közölte velünk, hogy másnap érkezik a vonat, szedjük össze a holmijainkat. Aznap talán délelőtt gyülekezni kellett, de itt már nem volt semmilyen létszámolvasás. Kihajtottak minket a Rókusi Vasútállomásra, úgy hogy az öregeket, betegeket stráfkocsikkal tolták ki a marhavagonokhoz. Ezeket a szerencsétleneket a csendőrök nagy ordibálás, rugdosás közepette rakták fel a vagonokra. Amikor kiléptünk a téglagyárból még láttam a parancsnokot, a csendőröket és a németeket is de a számukról nem tudok nyilatkozni. A csendőrök durván lökdöstek bennünket a vonathoz vezető úton, volt akit puskatussal ütöttek ahol érték. Emlékszem arra is, hogy a vagonokig tartó úton, ahol tereltek bennünket több helyi lakos még élelmiszert dobált be közénk. A csendőrök ezt megpróbálták megakadályozni és azt ordítozták az embereknek hogy aki élelmiszert dobál nekünk, azt közénk rakják be a vagonba..
- Asszonyom, hadd kérdezzem meg, mit mondtak végül is Önöknek, hová viszik Önöket? – Mr Amerasinghe kérdése igen logikus emberi mércével mérve. Ha már az embert kizavarják a saját otthonából, bezárják egy gettóba, majd onnan tovább egy bűzölgő infernóként lüktető korhadt téglagyárba, hogy aztán puskatussal ütlegelve marhavagonra rakják, az a minimum, hogy megmondják hová is vezet ez az út..de az emberi mérce itt már régen nem számított..
- Azt senki nem közölte velünk, hogy hova utazunk és mennyi ideig fog tartani és milyen körülmények között..semmit nem tudtunk. Arra emlékszem hogy még mielőtt belökdöstek a vagonokba, lehetőséget biztosítottak arra, hogy a nálunk lévő kis edényeket vízzel megtöltsük. De erre nagyon kevés időnk volt, sokaknak nem sikerült itt vizet szerezni.
Aztán az állomáson 75 fős csoportokra osztottak bennünket és kijelölték ki melyik vagonba szálljon be. A vagonon belül a padló vékony szalma réteggel volt borítva. Úgy hat vagy nyolc vödört is láttam bent, ezek ilyen lóitató vödrökre emlékeztettek. Én a kislányommal igyekeztem minél hamarabb felszállni és minél jobb helyet találni amennyire lehet.
- Elnézést asszonyom látta Ön Finta Imrét a bevagonírozásukkor?- kérdezte Dr Balassa Főügyész úr miközben a kezében lévő zsebkendővel megtörölte izzadságcseppekkel finoman beborított homlokát
- A németeket láttam ott a vagonoknál, de Fintát nem láttam. Az egész bevagonírozás fél napot vett igénybe nagyjából. Aztán a csendőrők ránk zárták a vagonajtót, s alig kaptunk levegőt. A zsúfolt vagon szellőzését négy kis rácsos ablak biztosította.
Úgy rémlik hogy már sötétedett amikor végre elindultunk. Aztán egyszer csak Miskolc mellett megállt a vonat. Ez egy Felsőzsolca nevű hely volt, ezt onnan tudom, hogy ki volt világítva a megálló neve és a rácsokon keresztül ez látható volt. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a vagonunk mellett két vasutas beszélget. Ekkor én fogtam a nálam lévő lapos üveget és azt kicsúsztattam a rácson és kértem őket: adjanak vizet a pici babának. Az egyik vasutas szó nélkül elvette, megtöltötte vízzel és visszaadta azt nekem..
„Igen Nagymama! Az emberség apró szigete az embertelenség óceánjában..Egy másik dimenzióban talán az a vonatvezető aki a mozdonyban ült beteget jelent aznap, azok a vasutasok akik a vonatokat irányították sztrájkba lépnek aznap, azok a csendőrök akik végig ütlegeltek, otthon maradnak a családjukkal aznap, azok a hivatalnokok akik elvették az értékeidet szabadságra mennek aznap..de a rendszer nem így működik, az bedarál mindent és mindenkit tettest és áldozatot egyaránt.”
- Ekkor hallom ezektől a vasutasoktól, hogy „szerencséjük van ezeknek a zsidóknak, mert nem fogadja Auschwitz őket, ezeket nem viszik a gázba..” Én itt és ekkor hallottam először Auschwitz nevét..Na és akkor fogták a vonatot és átirányították Hatvan városa felé..
- Asszonyom tehát Önöket az utolsó pillanatban lekapcsolták az Auschwitz felé tartó mozdonyról és ha jól tudom új útirány felé mentek Ausztriába, Strasshof-ba az ottani munkatáborba – foglalja össze a lényeget a főügyész úr.
- Igen Starsshoffnál hagyhattuk csak el végleg a vagonokat..
- Meddig voltak bezárva a vagonba? – veti közbe ismét Dr Balassa miközben kollégáinak jelzi hamarosan vége a kihallgatásnak
- Úgy 3 napig tartott az út. Csak Ausztriában Bécsújhelynél szállhattunk ki vizet venni és itt történt az…- itt ennél a mondatnál nagymama szeme könnytengerbe borul
Itt történt az, hogy megláttam szüleimet és a kisfiamat is..ők Bácsalmásról indultak el, de kiderült, hogy Szegednél az ő vonatukat is hozzákapcsolták a miénkhez
„Bizony Nagymama! Ez így történt. A 2-es számú szegedi deportáló transzportot Felsőzsolcánál kettéválasztották. Az egyik fele Auschwitzba ment közel 3 ezer emberrel a biztos halálba. A Te vagonodat pedig a bácsalmási transzporttal együtt Ausztriába irányították. Te még nem tudtad azt akkor, hogy Neked is Auschwitzba kellett volna menned, de a felzsőzsolcai vasutasok tévedésből a megelőző kecskeméti transzportot küldték tovább Auschwitzba, pedig nekik kellett volna Ausztriába menni. Mikor a tévedés kiderült a kecskemétiek már a szlovák-lengyel határon voltak..már nem hívták vissza a szerelvényüket..mentek az örök sötétségbe”
- A vagonban az utazás alatt egyszer csak kidőlt egy Rostos vezetéknevű ember..
- Elnézést, hogy érti azt, hogy kidőlt? – Mr Amaresinghe láthatóan belefáradt a kihallgatásba, amely már 4 órája zajlott, de hamarosan a végéhez közeledett. Más különben nem kérdezné meg, hogy egy marhavagonban több napig jórészt állva utazó ember esetén a kidőlés mit is jelent.
- Meghalt. Ez a Rostos egy 65 év körüli ujságíró volt és határozottan emlékszem, hogy ő már a vagonajtó első kinyitásakor Hatvannál halott volt. Merthogy az út során kétszer engedték kinyitni a vagon ajtaját, hogy a vödrök tartalmát amibe a szükségünket végeztük kiürítsük.
De a holttestét nem engedték kiadni, az jött velünk tovább. Aztán újabb és újabb emberek dőltek ki, mind idősebb férfiak. Összesen 3 halott utazott végig velünk a vagonban. Végül Ausztriában Bécsújhelyen megengedték, hogy kidobjuk a testüket..
„Nagymama! Látlak magam előtt a nyári hőségben bezárva, lelakatolva halottakkal és összeaszott testű élő szellemekkel, emberi ürülékben, vizeletben, legyekkel és szúnyogokkal küszködve még reménykedve hogy férjedet élve látod, miközben ő már több mint egy éve halott volt több ezer kilométerre tőled. ..Te nem dőlhetsz ki! Te erős vagy! Nem dőlhetsz ki mert akkor a lányodat is viszed magaddal, s ha Ő nincs akkor én sem vagyok..Nem dőltél ki, életet adtál, életben tartottad anyámat és ez által életben tartottál engem is, aki akkor ott sem volt..
Mit mondhatnék Neked 80 év távlatából! Köszönöm? Nem, ezt nem lehet megköszönni. Nekem még ahhoz sincs jogom, hogy ezt megköszönjem. Mert ha az én létezésemnek az az előfeltétele, hogy te ennyi szenvedésen menj keresztül, akkor jobb lett volna, ha meg sem születünk így együtt kézenfogva mindannyian! Ennek így semmi értelme Nagymama! Ez nagyon igazságtalan Nagymama! Boldog ember vagyok Nagymama! Sikeres ember vagyok Nagymama! Nem érzek hálát Nagymama! A megnyomorított testeden és lelkeden taposva élem az életem Nagymama! Bűnösnek érzem magam Nagymama!!
Mr Amaresinghe ünnepélyesen feláll a székéből. Hosszú nyúlánk kezeivel nyolc darab fényképet terít ki Nagymama elé, melyen nyolc férfi látható
- Felismeri valamelyiket drága Salamonné?
- Nem..egyiket sem ismerem
Mr Amaresinghe egy újabb 1930-as években készült fényképet is bemutat, melyen tizenöt ember látható
- Na és erről a képről esetleg felismer valakit?
- Nem, erről sem- mondja halkan Nagymama, miközben szemével hunyorítva végigpásztáz a fotón
- Nos kedves Salamonné – szólal meg Dr Balassa Főügyész úr _ Hálásan köszönjük hogy befáradt hozzánk és ezekről a tragikus emlékekről hallhattunk
- Ó, hát az nem érdekli az urakat, hogy mik történtek velem Strasshoff-ban? A kényszermunkatáborban?
- Drága Salamonné! – Dr Balassa, Nagymama vállára teszi a kezét, s udvarias hangon folytatja..-Drága Salamonné! A mi megbizatásunk csupán arra terjed ki, hogy a vád alá helyezett Finta Imre egykori csendőrtiszttel kapcsolatban gyűjtsünk adatokat. A Strasshof-i események már nem tartoznak a mi hatáskörünkbe. Még egyszer nagyon-nagyon köszönjük hogy befáradt hozzánk..és boldog születésnapot kívánunk az unokájának..mit is mondott hogy hívják őt?
- Tamáskának hívják a drága kis unokámat- mondta Nagymama miközben kalapja alá igazította szürkés-fehér ősz haját..Most lett 12 éves
„ A szoba ajtaja nyílik Nagymama örökre eltűnik a homályban. Nem látom őt a szobában. Nem látom őt sehol sem. Fényképek. Jegyzőkönyvek. Ajándékok. Nagymama.
P-O-S-T S-C-R-I-P-T-U-M
Nagymamám 1945 májusában szabadult ki a Strasshoff-i kényszermunkatábor fogságából. 9 hónapon át egy papírgyárban kellett kényszermunkásként fizetés nélkül dolgoznia. A munka tűrhető volt, az élelmezés viszont rendkívül szegényes. A fogjok takarmány zöldségből, rodhadt takarmány krumpliból és marharépából főztek maguknak. Ezt az „ételt” Dörgemüsé-nek hívták, alig ehető főzelékféle volt. Anyám és nagybátyám emiatt többször is lebetegedett, de életben tartották őket az ottani orvosok. Ők voltak a „szerencsések” a Strasshofi „jégre tett” zsidó kényszermunkások és gyerekei kb 17 ezren. Abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy Blaschke Bécs akkori polgármestere levelet írt Adolf Eichmann deportálásokért felelős SS tisztnek. A levelet 1944 június 7-én táviratozta. Sürgősen szüksége volt Bécsnek mezőgazdasági munkásokra, a város ellátása érdekében.
Eichmann belement abba, hogy pénzért cserébe 17 ezer zsidót átirányít Ausztriába, akik a helyi gazdáknak vagy gyárosoknak segítenek rabszolgaként. Fizetést nem kaptak. A gazdák a bérüket egy külön bankszámlára fizették be, melyet a bécsi Landesbank vezetett és a nácik tulajdona volt ez a számla.
A foglyok egynegyede nem élte túl a 9 hónapos fogvatartást. De ez az arány még mindig lényegesen jobb volt, mint Auschwitz ahol valójában alig voltak foglyok, mivel az nem munkatábor volt, hanem nagyobbrészt exterminációs vagyis haláltábor, ahonnan az oda érkezett emberek kevesebb mint 10%-a jött ki élve.
Finta Imre egykori csendőrtiszt 1945 januárjában vonattal Németországba szökött. Az amerikai katonák letartóztatták őt, de megszökött és Kanadában telepedett le.
Tisztes öregúrként élte életét Torontóban, ahol két étterme is volt. 1983-ban egy kanadai oknyomozó televíziós társaság leleplezte őt. Kiderült, hogy ő volt a szegedi téglagyári tábor rettegett ura. Finta beperelte a TV társaságot, a jó hírnév megsértéséért, de elvesztette a pert.
1987 december 1-én Kanada Szövetségi Bírósága emberiség ellenes cselekedetek, háborús bűnök és népírtás vádjával perbe fogta. Így jutottak el a vádlók Nagymamámhoz 1988-ban
Hosszú per kezdődött mely 1990 tavaszán ért véget. A kanadai esküdtszék felmentette Finta Imrét a háborús bűnök alól! Nem vitatták azt, hogy Finta volt a táborparancsnok. Azt sem vitatták, hogy az áldozatok szörnyű szenvedéseken mentek keresztül.
Ugyanakkor a kanadai esküdtek több mint 40 év elteltével nem találták elegendőnek a tanúvallomásokat, mondván nem lehet kideríteni azt, hogy maga Finta saját személyében mit is tett pontosan azokban a tragikus napokban.
Finta védői azzal érveltek, hogy védencük csak parancsot teljesített, ő maga soha nem ölt embert, nem is ütött meg embert, illetve ezt nem lehetett bizonyítani. Lehet, hogy fenyegetőzött főbelövéssel, de végül ilyen parancsot nem adott ki
Finta csak egy fogaskerék volt a gépezetben, a felelősség nem az ővé…ö csak a feladatát látta el amivel megbízták és különben is Kanadában tisztességes életet él, környezete megbecsüli őt, szeretik őt, hasznos tagja a társdalomnak
Finta 2003-ban halt meg ágyban, párnák között egy tartalmas, boldog élettel a háta mögött 93 évesen….
Vége
2023-01-21
Szipszer Tamás
