A mi íróink, művészeink, akik a CanadaHun tagjai, és akikre büszkék vagyunk

Melitta témája a 'Irodalom' fórumban , 2004 Szeptember 23.

  1. skolikagnes

    skolikagnes Állandó Tag

    Bitosan elolvasnám a könyveidet, érdekesnek tűnnek. Megnézem majd MEK-en :)

    .
     
  2. skolikagnes

    skolikagnes Állandó Tag

    Régen jelentkeztem már ebben a fórumban.
    Azóta megjelent az első novelláskötetem, amelyet papír alapú könyvként és e-könyvben is meg lehet vásárolni:)
    Részletek a weboldalon: www.skolikagnes.hu
     

    Csatolt fájlok:

    TCL, Jártó Róza és Melitta kedveli ezt.
  3. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Gratulalunk!
     
  4. Jártó Róza

    Jártó Róza Állandó Tag


    Itt is szeretettel gratulálok munkásságodhoz! Ölellek!
     
    skolikagnes kedveli ezt.
  5. skolikagnes

    skolikagnes Állandó Tag

    Köszönöm, most olvastam csak az üzenetet:) Boldog új évet kívánok:)
     
  6. skolikagnes

    skolikagnes Állandó Tag

    Szeretném bemutatni nektek a könyveimet. Három meséskönyv és egy novelláskötet boldog tulajdonosa vagyok:)
    A könyvekből több részlet is olvasható a weboldalalom: www.skolikagnes.hu és majd rendszeresen fogok ide is feltenni részleteket.
    Ismeri esetleg közületek valaki az írásaimat? :)
     
  7. advocatus_diaboli

    advocatus_diaboli Állandó Tag

    Ezt is megírtam már rég... Íme az első fejezet abból a regényemből, melynek címe:
    Aranyatya birodalma

    1. fejezet
    A boszorkány koporsója

    Sötét és hűvös volt a pince mélye, még a csupasz dróton lógó villanyégő sem varázsolta kellemessé, barátságossá a jókora föld alatti helyiséget. Sarkaiban szinte tökéletes volt a fény hiánya, holott a foglalatba a legnagyobb teljesítményű hagyományos ízzó volt becsavarva, amit csak a kereskedelemben kapni lehetett. Ám a hideg kőfalak, melyek se vakolva, se festve nem voltak, szinte elnyelték a fényt, ezért az embernek olyan érzése volt, hogy tulajdonképpen még közvetlenül a lámpa alatt sincs igazán világosság.
    A pincét megvilágító lámpa fényköre egy jókora koporsóra hullott. Méghozzá kőkoporsóra. Tulajdonképpen ha nem lett volna rajta felirat, akár közönséges kőtömbnek is nézhették volna az igazán tekintélyes méretű sziklát. Nyomhatott bizony jónéhány mázsát, igazság szerint súlya az egy tonnától sem járhatott messze. Koporsó alakúra is csak úgy nagyjából faragták. Ama tájékán, ahol a koporsóban a halott feje szokott elhelyezkedni, kissé lecsiszolták a tetejét, és régi, ótrogg nyelven ezt vésték bele:

    Itt nyugszik Ráksi, a boszorkány. Vigyázz, mert nagy az ő hatalma!

    A kőkoporsón hajszálnyi rés sem látszott. Nem volt külön alja és fedele. Egyetlen sziklatömb volt az egész. Elképzelni sem lehetett, miként kerülhetett bele valaki, élő vagy holt. Na de hát ha valóban egy boszorkány nyugszik benne, akkor ez némileg talán érthető. Elvégre egy boszorkány sokféle varázslatra képes lehet… Bár tulajdonképpen még ez sem magyarázza meg mindezt. Hiszen ha tud is egy boszorkány varázsolni, miért varázsolná bele saját magát egy koporsóba?! Mivégre tenné ezt? Meghalni ő sem akarhat!
    Ha pedig már halott volt, akkor nem varázsolhatta bele holttestét oda, hisz még a mágiához mit sem értők előtt is világos kell legyen, hogy egy mégoly nagy hatalmú boszorkány sem tud varázsolni a saját halála után!
    Mégis, ahol egy boszorkány bukkan fel, akár élő, akár holt, ott az ember fel lehet készülve a csodálatos, rendkívüli dolgokra. Így hát a kőkoporsó előtt álló két férfi sem azon töprengett, hogy miként kerülhetett bele a boszorkány a zárt koporsóba, az érdekelte csupán őket, hogy most ott van.
    Már ha ott van. Mert lehet hogy csak valami századokon átnyúló tréfa az egész. Mindenesetre kettejük közül a fiatalabbik, akit Zam Toáznak hívtak, őszintén remélte hogy benne lesz. Idősebb társa, Zam Ardamez, akié a pincét rejtő vár is volt, szintén reménykedett benne, de sokkal szkeptikusabb volt lelkesedő barátjánál. No persze, megengedhette magának a kételkedést. Azon kevesek közé tartozott, kik még e modern korban is várkastélyban laktak, volt tehát pénze, bár nem annyi mint amennyit szeretett volna magának. Mindenesetre Zam Toázhoz képest dúsgazdag volt. Zam Toáz ellenben eddigre már némi hírnevet szerzett magának mint afféle költő, bár ez nem hozott valami sokat a konyhára. Zam Ardamez azonban semmiféle különleges teljesítménnyel nem hívta fel magára eddigelé a világ figyelmét. Remélte persze, hogy ennek hamarosan vége szakad.
    —Úgy izgulok! - dörzsölte össze tenyerét Zam Toáz, mintha fázna. Persze, lehet hogy tényleg fázott is a hűvös pincében. —Nagyon remélem hogy sikerülni fog!
    —El is hiszem! - morogta a jóképűnek cseppet sem nevezhető, szinte teljesen kopasz Ardamez. —Egész vagyont költöttem erre a szikladarabra, Zam Kentár alig akarta eladni, hát most ajánlom is hogy sikerüljön!
    —Csak nyugi. Azt hiszem félreértettél! Abban teljesen biztos vagyok hogy ez a koporsó valóban a boszorkány tetemét tartalmazza, én csak abban nem vagyok biztos, hogy sikerül feltámasztanunk! S emiatt igazán nem vethetsz semmit a szememre, elvégre a te könyvedről van szó! Ha abban valami varázsigét rosszul írtak le, vagy rosszul fordították le…
    —A varázsigéket nem lehet lefordítani, vagy ha mégis, semmi hatásuk nem lesz!
    —Természetesen nem a varázsigék lefordítására gondoltam, hanem a kísérőszövegére! De a varázsigéket sem biztos hogy jól tudjuk kiejteni, s ha a mai kiejtés szerint olvassuk ezt a vagy kétezer éves szöveget, lehet hogy semmit nem ér az egész!
    —Te csak bízd ezt rám! Te a te dolgoddal törődj! Na nézz már oda, még csak az kéne hogy te oktass ki engem! A könyv természetesen hibátlan, elvégre Kajjámé volt, és egy Kajjám, az nem akárki! És a fordítás is tökéletes! Bár olyan biztos lehetnék a te csillagászati tudásodban, mint a fordításban! Mert ha elszámoltad a holdállásokat, vagy a csillagképek egybeesését…
    —Kikérem magamnak! Az iskolai amatőr csillagászversenyeket is mindig megnyertem gyerekkoromban! S különben is, műkedvelő asztrológus vagyok! Még a te halálodat is megjósolom, ha kell!
    —Csuda kedves fickó vagy, hallod-e!
    —Naná! Ha egyszer sértegetsz! Nem is tudom, miért vagy olyan büszke arra a könyvre, s főleg a fordításra! Már a múltkor sem fordították le neked a margóra írt széljegyzetet!
    —Persze, mert az más nyelven volt odaírva!
    —Na és? Ez akkor sem tökéletes munka!
    —Ne aggódj már annyit, megnéztem, ennél a résznél semmi széljegyzet sincs!
    —Jó, de akkor is le kellett volna fordítaniuk! Ha tudjuk hogy becsületesen kell hozzájutni a leányhoz, akinek vérére szükségünk van az életelixírhez, bele se kezdtünk volna!
    —Jó, jó, de mondtam már hogy itt semmi ilyesmi nem lehet, semmi nem jöhet közbe, ráadásul ehhez a koporsóhoz tökéletesen becsületesen jutottam hozzá, s ahhoz is ami benne van! Drága pénzen vettem meg Zam Kentártól, úgyhogy hallgass ha pénzt akarsz! Remélem a boszorkány elég hálás lesz nekünk amiért feltámasztottuk haló poraiból, és varázsol a kedvünkért egy kis aranyat!
    —Jó, jó, jó! Elhoztad a könyvet?
    —Minek azt? Csak a megfelelő rész fordításának fénymásolatát! Itt van a zsebemben!
    —Helyes! Hogyan kezdünk hozzá?
    —Ki kell nyitni a koporsót!
    —Nem lesz könnyű. Nincs is lezárva, egy darabból van az egész!
    —Hát, ez sajnos igaz!
    Hallgattak egy sort. Végül Ardamez szólalt meg.
    —Sebaj! Van egy légkalapácsom, még a múltkor vettem, amikor…
    —Kit érdekel, mikor és miért! Hozd gyorsan!
    Ez a „gyorsan” beletellett ugyan vagy fél órába, mert meg kellett keresni a gépet, s könnyű sem volt épp, hogy a helyszinre cipeljék, de végül ott volt. Most már viszont Ardamez türelmetlenkedni kezdett.
    —Nem futunk ki az időből?!
    —Ne aggódj! Van még legalább három óránk, míg a csillagok elhagyják kedvező pozíciójukat! Végzünk addig!
    —De mi a biztosíték rá hogy valóban a boszorkány van a koporsóban, sőt hogy van benne egyáltalán valaki?
    —Láttad a felírást, nem?
    —Ki tudja, ki véste azt bele!
    —Ki, ki, hát a Kentár család egyik őse! Különben is, most kezdesz el ezen aggódni, most, amikor már a pénzt is kiadtad a koporsóért?! Törd fel és kész, majd meglátod mit rejt!
    —No igen, de ha nincs benne semmi, jobb lenne nem tönkretenni, úgy megmaradna a ritkaságértéke!
    —Akkor röntgeneztesd meg!
    —Egy ekkora behemót dögöt?! Hol van akkora röntgenkészülék, amibe belefér ez az egytonnás koporsó?! No meg úgy más is megtudná a titkot! Nem, nem, meggyőztél, kezdjük el, s lesz ami lesz!
    —Mi az hogy kezdjük? Kezdd talán te!
    —Miért én?
    —Hát mert a légkalapács is a tied! Te tudod kezelni! Én pedig még ha tudnám sem tehetek ilyesmit, nem bírnám el, sokkal gyöngébb vagyok mint te, ráadásul kímélnem kell a kezemet is! Ha megerőltetem, nem tudom leírni a verseimet gyorsan, a kellő pillanatban, mikor megszáll az ihlet! Márpedig a múzsát nem lehet megvárakoztatni!
    —Elegem van ebből a nyálas nyavalygásból! Ne játszd nekem a nagy költőt!
    —Ezt kikérem magamnak! Én tényleg nagy költő vagyok! Nekem nem kell azt játszani!
    —Te egy kis csipszar vagy! Itt a nagy cél az orrunk előtt, és te a bütykeid miatt aggódsz?! Többet ér a praclid mint az arany amit kapunk majd a boszorkánytól?!
    —Most mitől borult el úgy az agyad?! Hiszen a légkalapácsot úgyis csak egy ember kezelheti egyszerre! Ha nincs kedved hozzá, miért szídsz engem?! Én elvégeztem a számításokat, dolgoztattam az eszemet, neked dolgozzon cserébe a kezed!
    Zam Ardamez káromkodott egy sort, majd beindította a kompresszort, kézbevette a légkalapácsot, s óvatosságból a koporsó lábrészénél kezdve a munkát, nekigyűrkőzött, dolgozni kezdett.
    A szűk pincében elviselhetetlen lett a zaj. Egy légkalapács különben sem nevezhető halk eszköznek, de a pince ráadásul visszhangzott is. S fülvédőről persze nem gondoskodtak. Alig pár pillanat múlva Zam Toáz a kezét a fülére szorítva elkeseredetten kiáltott fel.
    —Ó jaj nekem, mintha az agyamat csépelné! Én ezt nem bírom tovább! - de Ardamez ebből természetesen mit sem hallott. Zam Toáz megfordult, és a kijárat felé kezdett el araszolni, időnként hátrasandítva, hogy barátja nem haragszik-e meg távozása miatt, de Zam Ardamez észre sem vette. A koporsón állt, két lábát terpeszben megvetve rajta, miközben minden erejét összeszedve nyomta, derékban kissé meghajolva, a légkalapácsot a koporsó fedelének, azaz annak a résznek, ami a fedél helyén volt. Felsőteste remegett a gép lökéseitől. A munka minden figyelmét lekötötte.
    Zam Toáz megnyugodva fordult a felfelé vezető lépcsősor felé. A pince nem volt mély, s ebben szerencséjük is volt, még így is alig tudták a szállítómunkások lecipelni annak idején ide a dögnagy koporsót.
    —Majd megvárom távolabb, míg végez vele, ahol kisebb a zaj! - gondolta. —Nem fogok megsüketülni semmiféle boszorkány kedvéért sem! Ha abbahagyja, visszajövök! S az sem érdekel ha gyávának tart, nem a boszorkánytól félek hanem a légkalapácstól, de annak is csak a zajától!
    Fellépett az első lépcsőfokra. Ám tovább nem ment. Ebben a pillanatban ugyanis hangos reccsenést hallott a háta mögül, kiáltást, mely a légkalapács hangját is túlharsogta, majd az el is hallgatott, ezután pedig jókora robajt, de ez egyáltalán nem hasonlított a légkalapács lármájára, sokkal inkább arra, amikor földre esik valaki vagy valami.
    Megfordult, s ekkor olyasmit látott, amitől a szája is tátva maradt.
    A koporsó megadta magát, s kettérepedt, de nem hosszában, hanem keresztben. Zam Ardamez lepottyant a tetejéről, most a földön ült, nem éppen méltóságteljes pózban, s mellette hevert a légkalapács is, mely már nem működött. Úgy volt megcsinálva, biztonsági okokból, hogy amint kieresztik a marokból, azonnal leálljon. Ám nem ez volt az érdekes.
    Ami egészen elkápráztatta Zam Toázt, s pillantása után ítélve Zam Ardamezt is, az az volt, hogy a kettétört koporsó láthatóan üreges volt, miként a koporsók általában lenni is szoktak, s nagyobbik felében mozgott valami, ami egészen úgy nézett ki, mint egy emberi láb. Két kis, szandálba bújtatott lábacska. Méghozzá gyereklábacskák, felnőtt méretű szandálban!
    Namármost, arra hogy a koporsóban találnak egy hullát, természetesen mindketten számítottak. Hogy szandált visel a hulla, az ő dolga, magánügy. Elvégre miért ne rakhatták volna be ide szandálostól?
    Hogy a hulla gyerekméretű, már némileg meglepő, de hát ki tudja, lehet hogy gyerekboszorkányról van szó! Az életkoráról úgysem írtak semmit a koporsóra! Az már azonban furcsa, hogy e gyerekboszorkányt felnőtt méretű szandálba bújtatták. Ilyesmit bohócok szoktak végezni, nem boszorkányok!
    Hanem ez mind semmi. Igazi iszonyattal az töltötte el őket, hogy a két láb mozgott! Mozogni még friss, egy-két napos hulláknak sem szabadna, egy legalább kétezer esztendős hullától pedig már aztán valóban minden tisztességes és jóízlésű ember bízvást elvárhatja hogy békésen és nyugodtan aszalódjék utolsó pihenőhelyén!
    De ez a hulla, a boszorkány hullája nem így tett. Mozgolódott, mozgatta lábfejeit, sőt nemcsak ide-oda, de határozottan mind kijjebb dugta őket a koporsóból, vagyis a boszorkány ki akart onnan jönni!
    —De hiszen még fel sem olvastuk a varázsigét! - kiáltott fel hirtelen Zam Toáz, és a hideg borzongás futott végig a hátán.
    —Nem is kell. Ez él. Soha nem is volt halott! - suttogta Zam Ardamez, és a veríték gyöngyözött végig a homlokán. —Itt kuksolt kétezer évig, és arra várt hogy valaki kinyissa a koporsóját!
    Zam Toáznak eszébe jutott, hogy talán vissza kéne oda tolni a lábainál fogva, de letett róla. A koporsó tönkrement, kettétört, s egyébként is, ki merné megérinteni a boszorkány lábait?! Aztán az jutott eszébe, hogy elszalad, de csak várt mégis, tehetetlenül, lenyűgözve, talán az egyszerű emberi kíváncsiság marasztotta ott minden rémülete ellenére is, de tény hogy mégis ott maradt, látni akarta milyen egy olyan boszorkány, akiről jogosan írták hogy „nagy az ő hatalma”, mert lám, élve kibírt kétezernél is több évet egy kicsinyke koporsóban!
    S a koporsóból pár pillanat múlva olyasvalaki bukkant ki, akire egyáltalán nem számítottak: egy gyermek. Egy kislány. Kibújt belőle, majd felállt, és volt benne valami furcsa: nagy, hosszú, felnőtteknek való ruha lógott kezén-lábán, miközben ő legfeljebb hét-nyolc esztendősnek látszott, de talán hat esztendős sem volt. S most felnézett. Legelőször nem is rájuk nézett, hanem a plafonon világító villanyégőt nézte pár pillanatig, méghozzá szemlátomást csodálkozva, majd csak ezután tekintett körbe. S amikor rájuk nézett, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól, Zam Toáz fel is kiáltott: mert a kislány szeme furcsa volt, nem is volt fehérjéje, mert az a rész mely az emberek szemében fehér, nála zöld volt, szembogara pedig sárga, mint némelyik macskának. S ekkor a leány mondott valamit, valami furcsa, ősi nyelven, kezét feléje nyújtotta, s közelebb lépett.
    Ennyi már túl sok volt Zam Toáznak, ezt már nem bírta elviselni. Nem érdekelte már az arany sem, semmi sem, megfordult és futásnak eredt, fel a lépcsőn, valósággal kinyargalt a pincéből, nyakába szedte a lábát, és olyan gyorsan futott, ahogy már igen rég nem. Még az sem érdekelte, hogy Zam Ardamez esetleg gyávának tartja. Csak arra vette a bátorságot, hogy egy pillantást vessen hátra, hogy lássa, nem követi‑e a boszorkány, s akkor látta, hogy ettől nem kell félnie, de attól sem hogy barátja legyávázza: Zam Ardamez ugyanis ott futott a nyomában, s arca halálsápadt volt a félelemtől.
     
    Georgina Bojana és Ekira kedveli ezt.
  8. advocatus_diaboli

    advocatus_diaboli Állandó Tag

    Hát tényleg örülök neki ha tetszik neked az írásom, de bevallom, én nem is tartom olyan hű de félelmetesnek... Ezt annak ellenére mondom hogy amúgy rém büszke vagyok a műveimre, sokak szerint egyenesen elképesztően beképzelt!

    És igen, bevallom a többségüket remekműnek tartom, ha öndicséret büdös is. De nem azért mert félelmetesek, mert szerintem nem igazán azok. Oké, ez a beidézett rész biztos nagyon izgalmas. A félelmetestől azonban távol áll úgy érzem. Nekem egyszerűen nem megy a félelmetes művek megalkotása, habár bevallom, sokszor megpróbáltam. De nem jött össze. Tudod mi a félelmetes? Stephen King írásai, na AZOK, azok aztán félelmetesek, az biztos is! De nekem sosem jött össze hogy olyasmit írjak, hiába próbáltam!

    Másrészt, az én műveimben messze több a humor mint az övéiben. Az ő műveiben a humor kábé annyi mint a forróság a déli sark közepén, télen, egy különösen hűvös periódusban amikor még a pingvinek is csonttá fagynának...

    Hiába, nem megy mindenkinek minden stílus, mert „a stílus maga az ember”...

    De tényleg örülök neki hogy tetszik.
     

Megosztás