Advent és Karácsony
- Téma inditó kata53
- Kezdés dátuma
Csak legyen hó dögivel anélkül olyan hiányosnak érzem az ünnepet...
Karácsonyi üdvözlet
Mindenkinek Békés, Boldog Ünnepeket Kívánok!!
Mindenkinek Békés, Boldog Ünnepeket Kívánok!!
karácsonyi vers mindenkinek
Karácsony
Magyar népköltés
Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján
örüljetek, örvendjetek,
a kis Jézus megszületett.
A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz az anyja,
lábaival ringázgatja,
két kezével ápolgatja.
-Aludj, aludj, én kisdedem,
aludj, aludj, én kisdedem,
nem királyné a te dajkád,
szolgálóból lettem anyád
Nincs a Jézus ágyán paplan,
jaj, de fázik az ártatlan!
Takargatja édesanyja,
dirib-darab posztócskába.
Nincs a Jézusnak bundája,
osztóba van bepólyázva.
Elveszött a báránykája,
miből lett volna bundája?
irje-kirje kisdedecske,
betlehemi hercögöcske,
azért nekünk jót szörözté,
a pokoltól megmentettél.
Karácsony
Magyar népköltés
Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján
örüljetek, örvendjetek,
a kis Jézus megszületett.
A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz az anyja,
lábaival ringázgatja,
két kezével ápolgatja.
-Aludj, aludj, én kisdedem,
aludj, aludj, én kisdedem,
nem királyné a te dajkád,
szolgálóból lettem anyád
Nincs a Jézus ágyán paplan,
jaj, de fázik az ártatlan!
Takargatja édesanyja,
dirib-darab posztócskába.
Nincs a Jézusnak bundája,
osztóba van bepólyázva.
Elveszött a báránykája,
miből lett volna bundája?
irje-kirje kisdedecske,
betlehemi hercögöcske,
azért nekünk jót szörözté,
a pokoltól megmentettél.
Boldog karácsonyt
KARÁCSONY
Egy család emlékképein át
Már lassan nézed a fenyőfát, kicsit veszel - nem úgy mint régen amikor szintén kicsit akartál venni, de a csuklós buszból kilógott, a fél szekrénysort kitetted az udvarra, a gyerekre szemvédőt tettél, - álmában ne szúrja ki szemét a szobába telepített erdő.
Hány éve díszítem már a fát? Idegesít! Halászlé, melynek maradványát márciusban a fogorvos húzza ki az ínyedből. Mit vegyek – hogy örüljenek? Már a hócipőd is tele van!
Egyszerre csak bezuhan az ÜNNEP! Itt van! Áll a fa! Megnyugszol – eltölt valami fantasztikus ünnepi érzés, mindegy hány éves vagy – eláraszt a szeretet – ha kint hó van elnyeli a buszok zaját, mintha lábujjhegyen járnának. Állsz a fa előtt családoddal-szeretteiddel, és emlékképek suhannak át rajtad.
A kis faluban, Dunántúlon – hol nagyszüleim éltek-sok nyarat és sajnos kevés telet töltöttem el. Minden rendes faluban volt egy templom, de legalábbis egy kis kápolna, kocsma, iskola, vegyesbolt, tanácsháza, kultúrház-szaggatóval (ez mozi volt, 20 percenként cserélték a filmtekercseket), egy falubolondja, egy rosszlány, és legalább egy gólyafészek. Egyszóval: ez egy rendes kis falu volt.
Emlékek, melyek átsuhannak.
A falu fölött tornyosultak a dombok, ott hegyeknek hívták őket. A falu utolsó házától – ami nagyszüleim háza volt közvetlenül a hegyek alatt – másfél kilométerre volt présházuk: arrafelé pincének mondták. Ez több mint száz éves, gerendákból ácsolt épület volt, benne szőlőprés, amiben lábbal taposták ki a szőlőt. Pince is volt alatta, felül a prés mellett kis szoba, szalmazsákos ággyal. A pince, hátával szinte neki támaszkodott a – legalább hatvan kilométer hosszú erdő, utolsó, mintegy harminc méteres fenyőfájának, előtte pedig leszakadt a hegyoldal déli lejtője, rajta szőlőtábla, benne őszibarack fák. A szőlőtáblák között kaszáló, ahonnan tehenes szekérrel vitték haza a szénát. A pince mellett volt egy tóka (ásott gödör, amibe összegyűlt a talajvíz), és onnan vettek vizet a permetlé készítéshez). Átsuhan nagypapám emléke, ahogy ült a pinceajtóban, ősz hajú, fehér bajuszú, kérges kezében csengettyűszót adó hegedű, és az öreg, ősz pofájú szarvas, aki hosszú-hosszú éveken át inni járt a tókához. Nagy agancsa a pince oldalsó gerendáiba már árkot vájt: amint számtalanszor inni lehajolt. Barátok voltak, ő és nagypapám. Aztán meghalt nagypapám, nemsokára az öreg szarvast sem látták már inni járni a tókához.
Nagymamán füves asszony volt – természetesen a háború előtt kötelezően előírt vizsgával rendelkezett. Nem volt olyan növény, állat, amit ő ne ismert volna, illetve amitől félt volna, kivéve a cserebogarat, azzal a világból kilehetett volna üldözni. A cserebogarakat, a kora tavasztól késő őszig az udvar fáin alvó tyúkjai ették meg. Négy éves unokáját képes volt egész nap a hátán hurcolni – mit ebédelnél kisfiam? – főzök azt! Válogatós gyerek lévén volt úgy – négyszer főzött, négy félét, mert amikor elkészült az ebéd, nem volt gusztusom rá.
- Nem baj, majd megeszik a disznók – mondta és újból nekiállt az ebédfőzésnek. (amikor Pestre hazahoztak szüleim, egy-egy evésnél ki tudja miért mindig a Lipót mezőt emlegették.) Mondanom sem szükséges: nagymamám mangalicái voltak a legkövérebbek és a legváltozatosabban táplálkozó disznók a faluban. A tehén (Bárán-nak hívták) amikor megjött a legelőről, bőgve követelte a kapu kinyitását, ha elfelejtettük volna. Sokszor hatalmas szelet sós kenyérrel vártam, ha az nem volt, lepisiltem az orrát, amit igen szívesen vett. Hányszor aludtunk az istálló feletti szénapadláson, persze nem egyedül, mert mint előbb már írtam, ez egy rendes kis falu volt.
„Téeszesítés”! Volt, aki felakasztotta magát, amikor elvitték tehénkéjét, elvették kis földjét.
A kosárfonó is felakasztotta magát, mert nagyon szeretett liliomot tiporni, és ezért börtön várt rá. Nagybátyám vette meg a házát, ahol nálam három nappal idősebb unokanővéremmel, az akasztott ember szellemével ijesztgettük egymást.
Csepel: Háború! – Bezárt, megalázott emberek, akik papírcetlikre írt üzeneteikbe követ csomagoltak, és azt kidobva a drótkerítésen: kértek segítséget, élelmet. Barátnőmmel összeszedtük, üzentünk, élelmet vittünk: - barátnőmet agyonlőtték, nekem a méhemet rúgták le, s nagy szerencsével nyolc évvel később született koraszülött gyermekem.
Borospince a szőlőhegyen. December: - karácsony előtt. Decis poharakból kóstolgattuk a bort, de igen szaporán. Rettentően berúgtunk. Azután énekelni kezdtünk. A másfél kilométerre lévő faluban, a legidősebbek érdeklődve jegyezték meg: - Utoljára gyerekkorunkban láttunk errefelé farkast, amikor elvitték Naca néni birkáit.
Fenyőfa – mely most karácsonyfa – előtt állsz. Teljesen mindegy – kis Jézus megszületett-e vagy sem: - átjárja szíved a szeretet, családodra nézve, esetleg egy könnycseppet morzsolsz el szemeden.
1956. Tankok csörömpölnek végig a külvárosi utcán, ahol lakunk. Édesanyám karján ülve is félek a hangjuktól. Megállnak. Édesanyám oroszul szól hozzájuk, - erre ráfogják a PPS-t. nem tudnak oroszul! Persze, hisz a szemük is ferde. Végre előkerül egy oroszul beszélő tiszt. Megúsztuk. Azuán éjjel szétlőtték az alvó Pestet. Karácsonykor traktorok huzigálják a város romjait. Egy kisleány (aki most a feleségem) – vörös csillagot látva egy gyár falán – hangosan felkiált a villamoson: - Anyu ezt miért nem verték még le? Ő csak segíteni akart, látta a felnőttek örömét csillaghullató elfoglaltságuk alatt.
Vakbélműtét. Dunaharasztiban földrengés van. Nővérkék rohangálnak velünk gyerekekkel. Majd egy fantasztikus találmányt kapok: háromkerekű biciklit, - a mai napig salakdarabok látszanak a térdemben.
A kis faluban nemsokára karácsony van. Asztalos nagybátyjám készít egy Luca-széket.
- Ennek hírét kelti. Azon a karácsonyon kevés öregasszony volt éjféli misén a templomban. Gyerek fejjel meg voltam róla győződve, közülük egypáran sok söprűt koptattak el repülés közben. Karácsony éjfélén, ha benézel saját házad ablakán – tartja a babona – meglátod melyik hozzátartozód hal meg a következő évben. Egyszer családom minden tagját kiterelve a házból, az ablakhoz mentünk, hogy benézzünk rajta. Mint később kiderült egyikünknek sem volt bátorsága hozzá.
- Kőrös-folyó. Tehéncsorda legelészik a túlparton. Rossz kislány voltam, szoknyámat levéve lengetni kezdtem a másik parton teheneit féltve őrző bika felé. Az őrült bőgéssel a folyóba vetette magát, és úszni kezdett felénk. Nekünk az innenső parton semmi menedékünk nem volt, szerencsére a gulyás észrevette a bajt. Puliját a bika után küldte, az elmarva a megvadult állat heréit visszaterelte a vízbe a túlsó part felé.
Apám 1945 előtt hithű kommunista volt. Akkor ezért nem Szoc. Hazáért – kitüntetés járt, hanem csendőrpofon. A Kőrösökből bányászta a homokot, vállalkozó volt, és gazdag. Minden nap szerenádot adott anyámnak egy tucat muzsikus cigánnyal. Fele bevételét a szegényeknek adta, a többit anyámnak. Anyámnak még sem volt jó. Elhagyta. Mi gyerekek egyik menhelyből a másikba kerültünk. Anyám, ezután még sok férjet elkoptatott. Mi pedig tizenkétévesen nem az iskolapadot, hanem a novemberi fagyos répaföldön mezítláb a kapanyelet koptattuk.
Állsz a karácsonyfa előtt. Eszedbe jut menyasszonyod hűsége, mialatt katona voltál. Eszedbe jut a Meg Nem Írt Vers, amit nem tudtál megírni, mikor fiad született. Akkor hagytad abba a versírást, mert ne írjon az verset, aki hömpölygő örömét nem tudja kifejezni, aki nem talál szavakat saját boldogságára.
Eszedbe jut fiad: aki „16 éves múltam, útálom szüleimet, és farkamban hordom az eszem” korban volt. Eszedbe jut az érte aggódó, szereteted. Eszedbe jut a méhed lerúgó csizma, eszedbe jut tiltott első áldozásod, eszedbe jut templomi esküvőd, később fiad megkeresztelése – ahová nem mentél be elveid miatt, majd az Úr-vacsora, templomi szeretett vendégség, a soproni középkori zsinagóga, az Olt völgyi kolostor. Konfirmálás, Isten, mindenki Istene.
Állasz a karácsonyfa előtt – szeretteiddel. Gondold el: Egy Föld nevű bolygón keringsz. Ki tudja honnan hová? Ki tudja hol? Ki tudja minek? Azt sem tudod mi van a belsejében. Közben mindenki éli rajta egyetlen életét. Karácsonykor töltsön el minden és mindenek iránti szeretet, gondolj a szegényekre, a nálunk élő 150 000 éhező gyerekre, gondolj a gonoszokra, gondolj az életedre, gondolj arra, miként tudod – ha felnősz, vagy megöregszel – jobbá tenni az emberek és minden élő életét.
Állok a karácsonyfa előtt, és jó lenne látni nagypapámat csengettyűszót adó hegedűjével, kisfiam szerető szívű, székely dédpapáját, nemrég meghalt édesapámat, nagymamámat óriási, búbos kemencében sült, kelt pereceivel, miközben az öreg őszpofájú szarvas kandikálna ki a karácsonyfa díszei közül.
Legyen boldog karácsonyotok, és karácsony egész életetek
Makaró Antal
KARÁCSONY
Egy család emlékképein át
Már lassan nézed a fenyőfát, kicsit veszel - nem úgy mint régen amikor szintén kicsit akartál venni, de a csuklós buszból kilógott, a fél szekrénysort kitetted az udvarra, a gyerekre szemvédőt tettél, - álmában ne szúrja ki szemét a szobába telepített erdő.
Hány éve díszítem már a fát? Idegesít! Halászlé, melynek maradványát márciusban a fogorvos húzza ki az ínyedből. Mit vegyek – hogy örüljenek? Már a hócipőd is tele van!
Egyszerre csak bezuhan az ÜNNEP! Itt van! Áll a fa! Megnyugszol – eltölt valami fantasztikus ünnepi érzés, mindegy hány éves vagy – eláraszt a szeretet – ha kint hó van elnyeli a buszok zaját, mintha lábujjhegyen járnának. Állsz a fa előtt családoddal-szeretteiddel, és emlékképek suhannak át rajtad.
A kis faluban, Dunántúlon – hol nagyszüleim éltek-sok nyarat és sajnos kevés telet töltöttem el. Minden rendes faluban volt egy templom, de legalábbis egy kis kápolna, kocsma, iskola, vegyesbolt, tanácsháza, kultúrház-szaggatóval (ez mozi volt, 20 percenként cserélték a filmtekercseket), egy falubolondja, egy rosszlány, és legalább egy gólyafészek. Egyszóval: ez egy rendes kis falu volt.
Emlékek, melyek átsuhannak.
A falu fölött tornyosultak a dombok, ott hegyeknek hívták őket. A falu utolsó házától – ami nagyszüleim háza volt közvetlenül a hegyek alatt – másfél kilométerre volt présházuk: arrafelé pincének mondták. Ez több mint száz éves, gerendákból ácsolt épület volt, benne szőlőprés, amiben lábbal taposták ki a szőlőt. Pince is volt alatta, felül a prés mellett kis szoba, szalmazsákos ággyal. A pince, hátával szinte neki támaszkodott a – legalább hatvan kilométer hosszú erdő, utolsó, mintegy harminc méteres fenyőfájának, előtte pedig leszakadt a hegyoldal déli lejtője, rajta szőlőtábla, benne őszibarack fák. A szőlőtáblák között kaszáló, ahonnan tehenes szekérrel vitték haza a szénát. A pince mellett volt egy tóka (ásott gödör, amibe összegyűlt a talajvíz), és onnan vettek vizet a permetlé készítéshez). Átsuhan nagypapám emléke, ahogy ült a pinceajtóban, ősz hajú, fehér bajuszú, kérges kezében csengettyűszót adó hegedű, és az öreg, ősz pofájú szarvas, aki hosszú-hosszú éveken át inni járt a tókához. Nagy agancsa a pince oldalsó gerendáiba már árkot vájt: amint számtalanszor inni lehajolt. Barátok voltak, ő és nagypapám. Aztán meghalt nagypapám, nemsokára az öreg szarvast sem látták már inni járni a tókához.
Nagymamán füves asszony volt – természetesen a háború előtt kötelezően előírt vizsgával rendelkezett. Nem volt olyan növény, állat, amit ő ne ismert volna, illetve amitől félt volna, kivéve a cserebogarat, azzal a világból kilehetett volna üldözni. A cserebogarakat, a kora tavasztól késő őszig az udvar fáin alvó tyúkjai ették meg. Négy éves unokáját képes volt egész nap a hátán hurcolni – mit ebédelnél kisfiam? – főzök azt! Válogatós gyerek lévén volt úgy – négyszer főzött, négy félét, mert amikor elkészült az ebéd, nem volt gusztusom rá.
- Nem baj, majd megeszik a disznók – mondta és újból nekiállt az ebédfőzésnek. (amikor Pestre hazahoztak szüleim, egy-egy evésnél ki tudja miért mindig a Lipót mezőt emlegették.) Mondanom sem szükséges: nagymamám mangalicái voltak a legkövérebbek és a legváltozatosabban táplálkozó disznók a faluban. A tehén (Bárán-nak hívták) amikor megjött a legelőről, bőgve követelte a kapu kinyitását, ha elfelejtettük volna. Sokszor hatalmas szelet sós kenyérrel vártam, ha az nem volt, lepisiltem az orrát, amit igen szívesen vett. Hányszor aludtunk az istálló feletti szénapadláson, persze nem egyedül, mert mint előbb már írtam, ez egy rendes kis falu volt.
„Téeszesítés”! Volt, aki felakasztotta magát, amikor elvitték tehénkéjét, elvették kis földjét.
A kosárfonó is felakasztotta magát, mert nagyon szeretett liliomot tiporni, és ezért börtön várt rá. Nagybátyám vette meg a házát, ahol nálam három nappal idősebb unokanővéremmel, az akasztott ember szellemével ijesztgettük egymást.
Csepel: Háború! – Bezárt, megalázott emberek, akik papírcetlikre írt üzeneteikbe követ csomagoltak, és azt kidobva a drótkerítésen: kértek segítséget, élelmet. Barátnőmmel összeszedtük, üzentünk, élelmet vittünk: - barátnőmet agyonlőtték, nekem a méhemet rúgták le, s nagy szerencsével nyolc évvel később született koraszülött gyermekem.
Borospince a szőlőhegyen. December: - karácsony előtt. Decis poharakból kóstolgattuk a bort, de igen szaporán. Rettentően berúgtunk. Azután énekelni kezdtünk. A másfél kilométerre lévő faluban, a legidősebbek érdeklődve jegyezték meg: - Utoljára gyerekkorunkban láttunk errefelé farkast, amikor elvitték Naca néni birkáit.
Fenyőfa – mely most karácsonyfa – előtt állsz. Teljesen mindegy – kis Jézus megszületett-e vagy sem: - átjárja szíved a szeretet, családodra nézve, esetleg egy könnycseppet morzsolsz el szemeden.
1956. Tankok csörömpölnek végig a külvárosi utcán, ahol lakunk. Édesanyám karján ülve is félek a hangjuktól. Megállnak. Édesanyám oroszul szól hozzájuk, - erre ráfogják a PPS-t. nem tudnak oroszul! Persze, hisz a szemük is ferde. Végre előkerül egy oroszul beszélő tiszt. Megúsztuk. Azuán éjjel szétlőtték az alvó Pestet. Karácsonykor traktorok huzigálják a város romjait. Egy kisleány (aki most a feleségem) – vörös csillagot látva egy gyár falán – hangosan felkiált a villamoson: - Anyu ezt miért nem verték még le? Ő csak segíteni akart, látta a felnőttek örömét csillaghullató elfoglaltságuk alatt.
Vakbélműtét. Dunaharasztiban földrengés van. Nővérkék rohangálnak velünk gyerekekkel. Majd egy fantasztikus találmányt kapok: háromkerekű biciklit, - a mai napig salakdarabok látszanak a térdemben.
A kis faluban nemsokára karácsony van. Asztalos nagybátyjám készít egy Luca-széket.
- Ennek hírét kelti. Azon a karácsonyon kevés öregasszony volt éjféli misén a templomban. Gyerek fejjel meg voltam róla győződve, közülük egypáran sok söprűt koptattak el repülés közben. Karácsony éjfélén, ha benézel saját házad ablakán – tartja a babona – meglátod melyik hozzátartozód hal meg a következő évben. Egyszer családom minden tagját kiterelve a házból, az ablakhoz mentünk, hogy benézzünk rajta. Mint később kiderült egyikünknek sem volt bátorsága hozzá.
- Kőrös-folyó. Tehéncsorda legelészik a túlparton. Rossz kislány voltam, szoknyámat levéve lengetni kezdtem a másik parton teheneit féltve őrző bika felé. Az őrült bőgéssel a folyóba vetette magát, és úszni kezdett felénk. Nekünk az innenső parton semmi menedékünk nem volt, szerencsére a gulyás észrevette a bajt. Puliját a bika után küldte, az elmarva a megvadult állat heréit visszaterelte a vízbe a túlsó part felé.
Apám 1945 előtt hithű kommunista volt. Akkor ezért nem Szoc. Hazáért – kitüntetés járt, hanem csendőrpofon. A Kőrösökből bányászta a homokot, vállalkozó volt, és gazdag. Minden nap szerenádot adott anyámnak egy tucat muzsikus cigánnyal. Fele bevételét a szegényeknek adta, a többit anyámnak. Anyámnak még sem volt jó. Elhagyta. Mi gyerekek egyik menhelyből a másikba kerültünk. Anyám, ezután még sok férjet elkoptatott. Mi pedig tizenkétévesen nem az iskolapadot, hanem a novemberi fagyos répaföldön mezítláb a kapanyelet koptattuk.
Állsz a karácsonyfa előtt. Eszedbe jut menyasszonyod hűsége, mialatt katona voltál. Eszedbe jut a Meg Nem Írt Vers, amit nem tudtál megírni, mikor fiad született. Akkor hagytad abba a versírást, mert ne írjon az verset, aki hömpölygő örömét nem tudja kifejezni, aki nem talál szavakat saját boldogságára.
Eszedbe jut fiad: aki „16 éves múltam, útálom szüleimet, és farkamban hordom az eszem” korban volt. Eszedbe jut az érte aggódó, szereteted. Eszedbe jut a méhed lerúgó csizma, eszedbe jut tiltott első áldozásod, eszedbe jut templomi esküvőd, később fiad megkeresztelése – ahová nem mentél be elveid miatt, majd az Úr-vacsora, templomi szeretett vendégség, a soproni középkori zsinagóga, az Olt völgyi kolostor. Konfirmálás, Isten, mindenki Istene.
Állasz a karácsonyfa előtt – szeretteiddel. Gondold el: Egy Föld nevű bolygón keringsz. Ki tudja honnan hová? Ki tudja hol? Ki tudja minek? Azt sem tudod mi van a belsejében. Közben mindenki éli rajta egyetlen életét. Karácsonykor töltsön el minden és mindenek iránti szeretet, gondolj a szegényekre, a nálunk élő 150 000 éhező gyerekre, gondolj a gonoszokra, gondolj az életedre, gondolj arra, miként tudod – ha felnősz, vagy megöregszel – jobbá tenni az emberek és minden élő életét.
Állok a karácsonyfa előtt, és jó lenne látni nagypapámat csengettyűszót adó hegedűjével, kisfiam szerető szívű, székely dédpapáját, nemrég meghalt édesapámat, nagymamámat óriási, búbos kemencében sült, kelt pereceivel, miközben az öreg őszpofájú szarvas kandikálna ki a karácsonyfa díszei közül.
Legyen boldog karácsonyotok, és karácsony egész életetek
Makaró Antal
Ez egy szép vers. Békés Karácsonyt!
Áprily Lajos: Karácsony-est
Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
Áldásokban, szeretetben, békességben, jóságban gazdag Karácsonyi Ünnepeket Kívánok kedves mindnyájatoknak!
Nagyon-nagyon nagy szeretettel Erzsi.
Nagyon-nagyon nagy szeretettel Erzsi.
Dsida Jenő: Itt van a szép karácsony
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi finom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhítat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
Hasonló témák
