Rudy Hicks
Tejesfiúból dzsungelharcos
Exkluzív interjú Rudy Hicks vietnami
„Bármilyen konfliktus tör ki a világban, az emberek elvárják, hogy Amerika beavatkozzon, és megvédje őket. Utána viszont kritizálják ugyanezért" - mondja Rudy Hicks, aki egy évet szolgált Vietnamban, és bár fizikai sebesülései hamar begyógyultak, a háború borzalmai a mai napig kísérik. A veterán amerikai katonával Georgia állambeli otthonában beszélgettünk.
1967-ben már folyt a vietnami háború, mikor Ön élete legörömtelibb éveit élte. Hogyan változott meg mindez, mikor megkapta a behívót?
- Tizenkilenc évesen, éppen akkor nősültem, feleségem, Maude tizenhét éves volt. Békésen éltünk a farmunkon, ahol tejgazdasággal foglalkoztunk. Bizakodással tekintettünk a jövőbe, ráadásul hamarosan kiderült, hogy gyermeket várunk. Pár hét múlva azonban az idill szertefoszlott, mert megkaptam a katonai behívómat. Hirtelen úgy éreztem, hogy egész világom összeomlott, még mielőtt igazán elkezdődött volna. Csupán két hetet kaptam arra, hogy rendezzem az ügyeimet, elbúcsúzzak a családomtól, és jelentkezzek a kiképzőközpontban.
Tudott bármit is Vietnamról, amikor behívták?
- Csak amennyit a hírekben láttam. Úgy tudtam, hogy a kommunizmus agresszióját kell megállítanunk. Minket úgy neveltek, hogy feltétel nélkül tiszteljük a hazánkat és a vezetőinket. Apáink és nagyapáink harcoltak a két világháborúban, és a hazatért katonákat nemzeti hősként tisztelték. Ezért amikor ránk került a sor, nem kérdőjeleztük meg, hogy jó ügyért harcolunk-e.
Meg sem fordult a fejében, hogy Kanadába szökjön a sorozás elől, mint sokan mások?
- Egyáltalán nem. Megtiszteltetésnek, kiváltságnak tartottam, hogy szolgálhatok, bár nagyon féltem, hogy soha többé nem látom viszont a feleségemet és a születendő kisfiamat. A barátaim közül senki sem szökött meg, bár volt olyan ismerősöm, aki fizikai sérülést okozott magának, hogy ne legyen alkalmas a katonai szolgálatra.
Hogyan készítenek fel pár hét alatt egy tejgazdászt a harcra?
- Először egy nyolchetes alapkiképzésben vettünk részt, a további képzések pedig közelharcra, fegyverhasználatra, ejtőernyős bevetésre és különböző taktikák alkalmazására irányultak. Mivel én tizenhét éves koromban otthagytam az iskolát, hamar rájöttem, hogy képzettség hiányában csak gyalogsági bevetésre leszek alkalmas. Ezért mindent megtettem, hogy a lehető legjobban fel legyek készülve mind fizikailag, mind mentálisan, hogy túléljem ezt az egészet.
Ami a dolgok technikai részét illeti, remek képzést kaptunk. De a közelharc mindig annyira spontán alakul, hogy arra nem lehet felkészülni, hiszen általában nem úgy van, ahogy eltervezzük. Bár a kiképzésünk főleg második világháborús kézikönyvekből történt, próbáltak felkészíteni a dzsungelháborúra is, hiszen mikor én kimentem, már volt egy pár éves tapasztalatuk.
Milyen elképzelésekkel indult útnak?
- Sose felejtem el a huszonkét órás repülőutat Vietnamba. A repülőn csak katonák voltak, a legtöbben tizennyolc-tizenkilenc évesek, és mindenki néma csendben ült. Mintha egyszerre szakadt volna ránk annak a terhe, hová is megyünk. Vágni lehetett a félelmet és a bizonytalanságot. Viszont*látjuk-e a szeretteinket? A baráti körömben nem volt senki, aki visszajött volna Vietnamból, hogy megossza tapasztalatait. A híradóban persze láttam háborús közvetítéseket rengeteg halottal, sebesülttel és borzalommal, így végig azon gondolkodtam, hogy milyen is lesz ez a valóságban.
Először egy gyönyörű tengerparti kis*városba, Cam Rahn Baybe érkeztünk, eligazításra. Pár nap múlva továbbmentünk az állomáshelyünkre. Amint éjszaka kinyílt a repülőgép ajtaja, szinte arcon vágott minket a pokoli forróság és az égő ürülék szaga.
Hozzá lehet szokni az állandó készültségi állapothoz?
- Eleinte nagyon félelmetes volt, folyton rettegtünk az ismeretlentől. Azután hozzászoktunk valamilyen szinten. Ugye Ön nem úgy ébred fel mindennap, hogy bármikor megölhetik? Mi viszont mindig úgy keltünk fel. Nagyon gyorsan felnő az ember egy ilyen helyzetben. A dzsungelháborúnak az a jellegzetessége, hogy nem látjuk az ellenséget. Ettől nagyon frusztrált lesz az ember, és mikor végre meglát valakit, akkor szinte mindegyiküket meg akarja ölni - nagypapát, gyerekeket, állatokat egyaránt. Előtte nem voltam ilyen, de én is ilyenné váltam. A második világháborúban az átlag katona egy év alatt mintegy tíz napot töltött harcban, Vietnamban ugyanez kétszáznegyvenhárom nap volt. Ez nagyon intenzív igénybevétel, és igencsak megviseli az ember idegrendszerét.
A világ többnyire az akciófilmekből ismeri a vietnami háborút. Mennyire tudták ezek a filmek visszaadni a valóságot?
- Van, amelyik elég pontosan, mint például a Katonák voltunk, de a legtöbb inkább idealizálja a háborút. Sose néztem ilyeneket, mert igyekeztem elfelejteni mindazt, ami történt. Legtöbbünk ezt tette. Mikor hazajöttem, senki sem volt körülöttem, aki megértette, hogy min is mentem keresztül, se a feleségem, se a barátaim, így nem is volt senki, aki segített volna feldolgozni a sok szörnyűséget.
Magába temette az élményeit anélkül, hogy bárkivel beszélt volna róla?
- Igen, de néha előtört, mint valami vulkán, és akkor nagyon nehéz volt kezelni. Ilyenkor depressziós lettem, és jellemzők voltak a dühkitörések, különösen a családtagjaimmal szemben. Mindig ugrásra készen álltam, és mindenben veszélyt láttam. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kapcsoljam ki ezt az állapotot. Úgy éreztem, hogy nagyon rossz ember vagyok, mert szörnyű dolgokat tettem. Egy ideig úgy gondoltam, hogy Isten a szeretteimen keresztül fog megbüntetni mindezért. Inkább próbáltam magamba zárni mindent, hogy ne kelljen vele foglalkozni.
Hosszú ideig minden rendben ment, azután váratlanul előtörtek az emlékek?
- Igen, egyszer csak egy szag vagy egy kézfogás miatt az összes emlék kirobbant. A kézfogás volt a legrosszabb. Egyszer halott vietnami katonákat kellett arrébb pakolnunk, mert meg kellett számolni a holttesteket, hogy lássuk mi a veszteség mindkét oldalon. Elkövettem azt a nagy hibát, hogy az egyiket a kezénél ragadtam meg.
A kéz nagyon személyes és emberi. Már akkor is sokkolt az, hogy milyen érzés egy halott embernek megfogni a kezét. Rögtön elengedtem, és soha többet nem tettem ilyet. Ez az emlék akkor jön vissza, ha valakivel kezet fogok, és az csak úgy odaplattyintja a kezét anélkül, hogy megszorítaná.
Nem fordult orvoshoz a problémáival?
- Majdnem negyven évvel azután, hogy visszajöttem, elmentem egy kivizsgálásra a katonai kórházba, ahol az orvosom csak egy kérdést tett fel: „Jól alszik?" Ettől a kérdéstől teljesen összeomlottam, hiszen dehogyis aludtam jól. Úgy tűnt, hogy az egész elmúlt negyven év kontrollálatlanul tört elő, és egyikünk se tudta, hogyan kezelje ezt. Ő mutatott be egy neves katonai pszichológusnak, Dr. Troy Luckettnek. Először roppant kínosnak éreztem, hogy én, egy katonaviselt férfi, komoly üzletember, pszichológushoz járjak, de úgy tűnik, erre volt szükség.
Milyen technikákkal próbálják feldolgozni az emlékeket?
- A megtörtént eseményeket átbeszéljük, értelmezzük. Például néhány nappal hazautazásom előtt én voltam a rangidős tiszthelyettes a bázison. Éjszakai járőrözésre kellett kiküldenem egy csapatot, többek között a barátomat, Gordont, aki nem akart kimenni, mert neki is már csak egy rövid ideje volt hátra a szolgálatból. Tőrbe csalták őket, és egész éjszaka tartott a tűzharc. Nekem már nem volt szabad elhagynom a bázist, de egy barátommal elhatároztuk, hogy titokban kiszökünk, és a segítségükre sietünk. Ezért majdnem katonai bíróság elé állítottak minket. Másnap reggel vettük észre, hogy a barátomat, Gordont is eltalálták. Gyakorlatilag én küldtem a halálba. Ezt hogy lehet feldolgozni? Életem végéig nyomasztani fog. Dr. Luckett mindig arra emlékeztet, hogy csak huszonegy éves voltam, és ez egy embert próbáló feladat volt. Egy háborúban nem kiszámíthatóan működnek a dolgok. Különböző technikákkal segít feldolgozni a szégyenérzetet, dühöt és félelmeket, hogy az elmém meg tudjon nyugodni.
A kormány ma hogyan segíti a háborús veteránok visszailleszkedését?
- Most már szerencsére több segítséget nyújtanak, megtanulták a leckét. Amikor mi visszatértünk, szörnyű fogadtatásban volt részünk. Úgy kezeltek minket, mint valami utolsó gyilkosokat, még az ismerőseink is elkerültek. A kormány és maga a hadsereg is félre akart minket söpörni, hiszen rossz fényt vetettünk az egész nemzetre. Mintha az egész a mi ötletünk lett volna! Azt gondolták, hogy ha csak elfeledkeznek rólunk, majd megoldódnak a problémáink maguktól. De nem oldódtak meg. Csak azt vették észre, hogy egyes veteránok megölték a feleségüket, drogosokká, alkoholistákká váltak, és egyéb szörnyűségeket követtek el. Mindenki úgy próbált harcolni a démonjaival, ahogy tudott.
A hetvenes évek előtt kissé idealisták voltunk, nagy reménységgel és biztos jövőképpel. Úgy gondoltuk, hogy a legnagyszerűbb országban élünk a világon, és az a feladatunk, hogy mások előtt is erkölcsi példák legyünk. A vietnami háború nagyon megváltoztatta az országunkat is, sokat tanultunk belőle.
Most, amikor a katonák hazajönnek Irakból vagy Afganisztánból, felkészítik őket a civil életbe való visszaállásra. Nagyon sokat segít a helyreállásban az is, ha méltányolják az embert. Tizenöt évvel ezelőtt végre nekünk is megköszönték a szolgálatunkat, de annak már nem ugyanaz volt a hatása, mintha ez időben jött volna. Én ha meglátok egy katonát a repülőtéren vagy az utcán, sose mulasztom el, hogy megköszönjem neki azt, hogy a hazáját szolgálta.
Fel lehet egyáltalán dolgozni a háború és a halál szörnyűségeit, vagy ez egy életen át kíséri az embert?
- Az ember élete végéig hordozza a háborúban szerzett sebeket. Gondoljon csak bele! Tizenkilenc évesen egy tejgazdaságban dolgoztam, egyszerű vidéki srácként, aki semmit nem tudott háborúról vagy bármilyen erőszakról, majd kevesebb mint egy éven belül szétlőttem egy ember fejét közelről. Ha én nem lövök, ma nem beszélgetnénk itt. Fel lehet ezt dolgozni valaha? Igazán elmondani se lehet.
Nekem az első tíz évben szinte mindig szörnyű rémálmaim voltak, kiabálva ébredtem fel, durva és kiszámíthatatlan voltam a feleségemmel, a gyerekeimmel. Ezt vajon más családok hogy bírják? Szerencsére a feleségem kitartott mellettem, bár biztos vagyok benne, hogy többet szenvedett, mint én. Gyakorlatilag egyedülálló anyukaként kellett felnevelnie a két fiunkat, mivel rám nem lehetett számítani. Ő az igazi hős a családban. Sok család van hasonló helyzetben mind az Egyesült Államokban, mind a világ többi táján. Tíz évvel hazatérésem után, 1978-ban megtértem, és reméltem, hogyha ezt átadom Istennek, véget érnek a gyötrelmeim. Ez azért nem volt ilyen egyszerű.
Azt is említette korábban, hogy komoly lelkiismeret-furdalást okozott, hogy miért pont Ön élte túl, és nem mások.
- Igen. Én is megsebesültem háromszor, de mégis nagyon szerencsésnek mondhatom magam másokhoz képest. Hogy miért pont én maradtam életben, és nem a barátaim, azóta is bénító bűntudatként és szomorúságként nehezedik rám. Az egész életemet áldozatuk tiszteletére akarom szentelni, valamint azon veteránok meg*segítésére, akik még nem találtak megnyugvást. Szeretném, hogy a gyermekeim és az unokáim is tudják, hogy annak a szabadságnak, amit ők élveznek, ára van.
Milyen katonai kitüntetéseket kapott?
- Nem annyira tartom ezeket számon, de ami a legértékesebb számomra az a Harci Gyalogsági Jelvény, egy kis kék puska, koszorúval. Ezt csak azok kapják, akik harcoló alakulatban szolgáltak. Kaptam még egy Bronzcsillagot harcban való részvételért, három Hadsereg Dicséret Érmet hadműveleti területen tanúsított hősies magatartásért és bátorságért, három Bíbor Szív kitüntetést sebesülésért, három Légi Érmet és a Vietnami Köztársaság Bátorság Keresztjét.
Bár szerintem csak azért kaptam ezeket a kitüntetéseket, mert sose voltam elég gyors, hogy elszaladjak, hanem mindig rossz időben, rossz helyen voltam. (nevet) Egyszer éjszaka rakétatámadás érte a szállásunkat, és mindenki rohant a bunkerbe. Egyik katonatársunk, Steve hiányzott, így rohantam vissza érte. Tök részegen feküdt egy barakkban. Hiába rángattam, nem akart velem jönni, be is húzott egyet, hogy tűnjek el. Ahogy siettem vissza a bunkerbe az udvaron elestem, és pont akkor csapódott be egy rakéta, de olyan szögben történt a robbanás, hogy semmi bajom se lett. Steve meg csak átaludta az egészet.
Az amerikai katonák nemrég vonultak ki Irakból, és még ott vannak Afganisztánban. Amerikát sokan vádolják azzal, hogy a világ csendőrének szerepét játssza - mit gondol erről?
- Ezen már sokat gondolkodtam. Mi a felelőssége egy nagyhatalomnak, amelyik képes megakadályozni az elnyomást és az igazságtalanságot a világ más tájain? Amikor látjuk, hogy kegyetlen diktátorok népirtást végeznek, és saját népük ellen kegyetlenkednek, mit kellene tennünk? Tudván azt, hogy hatalmunkban áll segíteni, forduljunk el ettől, mintha mi se történt volna? Néha úgy tűnik, hogy csak beleavatkozunk olyan dolgokba, amikhez semmi közünk, de hát hogy lehet nem beavatkozni? Afganisztán megtámadására nyomós okunk volt, hiszen ott tervelték ki a szeptember 11-ei támadást.
Bármilyen konfliktus van a világban, az emberek elvárják, hogy Amerika beavatkozzon, és megvédje őket. Utána viszont kritizálnak minket azért, hogy beleavatkoztunk a dolgaikba. Bár nem vagyunk tökéletesek, Amerika sok embernek segített, és bőkezűen osztogatta azt az áldást, amiben nekünk van részünk. Lehet, hogy néha olyanoknak is, akik nem tartottak rá igényt.
Somorjai Krisztina