Egy tanulságos történet a saját életemből, a magyar egészségügyről.
Bocsánat, ha hosszú lesz.
Elöljáróban annyit, hogy nős vagyok, két kis gyermekem van.
Mikor első gyermekünket vártuk, a várandósság idején a feleségem vérnyomása csúnyán megugrott, sokat volt a kórházban, újra meg újra növelték a gyógyszer adagját, majd mikor már nem volt mód az emelésre (összesen napi 17 szem gyógyszernél jártunk ekkor), 3 héttel idő előtt, indított császárral, elég kicsi (3,2 kg) súllyal megszülte Angéla lányunkat, aki szép, okos, egészséges (és rossz), minden nehézség ellenére óriási örömünk és büszkeségünk.
Bő két évvel később megfogant újabb gyermekünk. A vérnyomás probléma most nem volt súlyos, napi 10 szem volt a gyógyszer adag a szülés idejére. Mivel a korábbi császár után a méh és a hasfal összenőtt, a magzat pedig jóval nagyobb volt, az utolsó három hétben már elég sok fájdalma volt a feleségemnek, mint ahogy az újabb, egyébként indokolt császármetszés során is, hiszen egy nagy (4,3 kg) súlyú csecsemőt kellett kiemelni. Egyébként a szüléssel más gond nem volt, megszüntették az összenövéseket, és újabb büszkeségünk, Amira lányunk megérkezett a családba. Három hónaposan már 7 kg fölött volt, szóval kis szumós...
A kálváriánk azonban csak ekkor kezdődött a magyar egészségüggyel.
Feleségem folyamatosan mellkasában, hátában, oldalában érzett fájdalomra, görcsökre panaszkodott. Pont egy hónappal a szülés után kerültünk be először a kórház sürgősségi osztályára egy heves rohammal, amit viszketés kísért, ahol megállapították, hogy mellkasi problémája nincs, bélrendszeri panaszok kisugárzását érzi. Vérképe szerint a májenzimjei magas értéket mutattak, a normális értékek háromszorosát-négyszeresét, de ezzel a ceglédi kórház sürgősségi osztályán nem foglalkoztak. Diagnózisuk terhesség és szülés utáni reflux, a gyomorszáj és a nyelőcső találkozásának megnyomódása folytán, gyomorsav pangása a nyelőcső alsó szakaszában.
Kb. egy hétre rá Szeged mellett, feleségem családjánál tartózkodtunk, amikor újabb roham tört rá. A szegedi éjszakai ügyeletes doktornő azzal köszöntötte, hogy hogyan lehet valaki ilyen kövér, ne csodálkozzon, ha fáj a gyomra, ha ennyit zabál. A kedves üdvözlés után negyedjére értette meg, hogy feleségem egy öt hetes csecsemőt szoptat, és így visszavette a szoptatós anyukáknak nem alkalmazható gyógyszer receptjét. A diagnózis ismét reflux, a javaslat diéta, fogyókúra.
A falubeli háziorvos beutalójával két napra rá megjelentünk a szegedi egyetem belgyógyászati klinikájának sürgősségi osztályán. Feleségem újra elmesélte a tüneteket, a görcsöket, a viszketést. Az orvos csak távolról, szemmel vizsgálta, valójában semmilyen vizsgálatot nem végzett el (pedig már nekem is nyilvánvaló volt, hogy hasi ultrahang, gyomortükrözés, vérvétel volna szükséges...). Reflux, diéta, viszlát...
Pár nappal később a feleségem már itthon, a városban összeesett, én gyűjtöttem be autóval, és vittem el a háziorvoshoz, aki soron kívül fogadott. Megtapogatta, meghallgatta a tüneteket, hümmögött egy sort, hogy ez bizony nem reflux, és már telefonált is a kórházba, hogy soron kívül fogadjanak a sürgősségi osztályon.
A kórházban percek alatt négy orvos vette körbe a feleségemet, majd hét napra az intenzív osztályra került. A magyarázat igen egyszerű. A kiváló magyar orvosoknak korábban heteken keresztül nem sikerült felismerni, hogy epeköve van, amikor rohamai voltak, azokat az epevezeték teljes elzáródása és gyulladása okozta (ennek volt egyértelmű jele a viszketés is). Ezek következtében a hasnyálmirigye sem tudott kiürülni, és hasnyálmirigy gyulladása lett. A lipáz enzim értéke, aminek a normál maximuma 42, és 2000 fölötti érték már halálos lehet, szerény 4800 (!) volt. Az orvosok elmondása szerint is kisebb csoda, hogy életben maradt, továbbá az, hogy nem károsodott maradandóan a hasnyálmirigye, de még csak cukorbeteg sem lett. Tíz napon át nem ehetett, nem ihatott semmit, vékonybél szondán keresztül táplálták. Tizenhat kilót fogyott ez idő alatt. Ennek ellenére az anyateje nem apadt el, csak felére csökkent a mennyisége. Mindennap bevittük hozzá a kicsit az intenzív osztályra, hogy megszoptassa, és a nap többi részében is fejte az anyatejet. Helyi nevezetesség lettünk, a hat-hét hetes csecsemővel az intenzív osztályon, a haldokló nénik között. A lipáz enzim értéke két nap alatt helyreállt. Ezek előtt a tények előtt az orvosok is csodálkozva álltak. Én, hívő emberként nem csodálkoztam, csak hálás voltam Istennek, hogy nem vesztettem el a feleségem, és nem maradtam egyedül két kicsi gyermekkel.
Néhány kisebb beavatkozás után, a múlt héten eltávolították az epehólyagját, ami a vizsgálatok alapján a terhesség, vagy a szülés során menthetetlenül megsérült, gyakorlatilag epekő-gyárként működött. Pár hét múlva már normálisan étkezhet, bár az epehólyag hiánya miatt kerülnie kell a zsíros ételeket, a hasnyálmirigy kímélése érdekében pedig nem fogyaszthat szeszes italokat.
A tanulság, ami miatt ezt a hosszú történetet leírtam, a következő. Egy mindennaposnak mondható, nem túl súlyos betegség felismerése négy orvosnak sem sikerült, beleértve egy egyetemi klinika szakorvosát. Ennek következtében egy amúgy erős, egészséges fiatal nő, két kisgyermek anyukája, majdnem meghalt. Mire számítsunk akkor egy ritkább, súlyosabb betegség esetén?
Az elmúlt nyolc évben egyre több megszorítás érte a magyar egészségügyet. A jó orvosok mind leléptek külföldre. Csak azok maradtak, akikben átlagon felüli a hivatástudat és a lojalitás, vagy akik képtelenek egy idegen nyelvet magas szakmai szinten elsajátítani, illetve azok, akik semmire sem jók.
Több hozzászólásban szó esett arról, milyen az emberek átlagos hangulata Magyarországon, hogy sok a depressziós, az emberek arckifejezése is szinte ijesztő már...
Az elmúlt egy évben részben az anyagi nehézségeink miatt, részben az ország dolgainak alakulása miatt magam is megroppantam, attól félek, mondhatni, hogy depressziós lettem. Megöl a stressz, a mindennapos problémák, és ezek képesek tönkretenni a családi békét is.
Nem csak pénzügyi okok miatt akarom elhagyni Magyarországot, Ha nagyon összehúznánk magunkat, itt is meg tudnánk élni.
Olyan országban szeretnék élni, a családomnak otthont teremteni, ahol megfizetik az orvosokat, ezért van reményem arra, hogy felismerik a betegségeinket (bár inkább ne legyenek). Van bármi, ami fontosabb az egészségnél?
Olyan országban szeretnék élni, ahol lehet, hogy nem leszek gazdag, de nem kell minden nap anyagi gondokon rágódnom, stresszelnem, depresszióba süllyednem stb. Ahol még létezik egészséges középosztály, amit Magyarországon tudatosan leépítenek, megsemmisítenek.
Szóval, irány Kanada!
