Még annyit tennék hozzá a korábbiakhoz (lásd, ha mindenki elmegy, ki marad az országban), hogy magam is sokat vívódtam a kivándorláson, és kicsit még mindig "lelkiismeret" furdalásom van, amiért szeretnék Kanadába menni, mivel minket úgy neveltek otthon, hogy bármi van, bárhogyan is élek, akkor is Magyarország a hazám, itt nőttem föl, itt tanultam meg járni, beszélni, szeretni, nevetni...itt tanultam meg, mi az a hűség, kitartás, önzetlenség, segítség...itt értjük meg egymást félszavakból... és ezért az országért, ezért a népért, nemzetért vagyok felelős, ami rajtam áll, azt kötelességem megtenni. Családban, rokonságban még az átkosban voltak szakemberek, akiket csábítottak nyugati munkahelyekre, egyetemekre, kutatóintézetekbe, de nem mentek, mondván, rájuk ennek az országnak van szüksége. Viszonylag sokat voltam külföldön ösztöndíjakkal, és jó kozmopolitaként mindenhol nagyon jól éreztem magam, mindenhol voltak barátaim, de mindenhol - nem bántó értelemben - "büszke" magyar voltam, és jó érzés volt, hogy az ismerőseim, barátaim, tanáraim is elkezdtek Magyarország, a magyarok iránt érdeklődni, sőt, eljöttek ide nyaralni.
Viszont, az ember elsődlegesen a családjáért felel, az összes többi utána jön. És most úgy érzem, itthon nem fogjuk tudni a gyerekeinknek azt megadni, amire "állampolgári joguk" lenne, pl. még a tiszta levegőt sem (Budapesten lakunk), vagy az egészséges és friss gyümölcsöt sem... Borzasztóan rossz érzés a tehetetlenség, látom a problémákat, pl. a környezeti ártalmakat, és hiába dolgoztam környezetvédelmi mérnökként, noha szóbeli és erkölcsi elimerésben volt részem, változtatni nem sokat tudtam, mert nem az számít, mi a jó és a helyes, hanem az, hogy Fontos Elvtársnak mik a személyes és anyagi érdekei. Lehet, hogy nem hiszitek el, de sajnos ez még mindig így van. Meg az is számít, ki kinek a kije, és te benne vagy-e a klikkben. Sokáig azt hittem, én vagyok a hülye (persze biztos így is van), de azért az nagyon szomorú volt, amikor egy témavitán kiderült, hogy öregróka tapasztal tervezők meg egyetemi tanárok hatalmas elméleti és gyakorlati munkássággal a hátuk mögött ugyanazokba az akadályokba ütköznek, mint én, ugyanazokat a visszásságokat tapasztalják, és még ők, az elismert szaktekintélyek sem tudnak tenni semmit a gyakorlatban.
A férjem mikro-vállalkozó a bátyjával (házakat terveznek + építenek), pár éve úgy tűnt hatékonyabban beindulnak a dolgok, most meg a csőd kellős közepén vagyunk, hitel + kölcsön hegyeket vettek fel, hogy az elkezdett munkát be tudják fejezni, ill. az alvállalkozókat ki tudják fizetni (legalább azoknak legyen pénze) persze uzsorakamatra, pedig reggeltől reggelig dolgoznak, ráadásul kiválóan (valaki szóvá is tette nekik, az a baj, hogy túl jó munkát végeznek, és ezt senki nem fogja nekik megfizetni), az embereknek meg már egyre kevésbé van pénzük lakást venni, akinek meg van pénze, az - általában - nem fizet (kivétel nélkül minden más hasonló vállalkozótól ugyanezt hallottam, ami azért szomorú).
Szóval úgy érezzük, nemcsak a családunknak (egyenlőre 1 gyerek van, a többi 2-3 szerepel a listán közeljövős sorszámmal) nem tudjuk megadni azt, amit szeretnénk, de az országunknak sem. Ezért arra jutottunk - biztosan naív csacsiként - , hogy meg kell mászni az Üveghegyet, át kell úszni az Óperenciás-tengert, és le kell győzni a 7-fejű sárkányt, és nem hivalkodó, de stabil és biztonságos egzisztenciát kell kialakítani magunknak. Aztán ha ez sikerült, talán még az is megoldható lesz valamikor, hogy kettős állampolgárok legyünk, és mindkét országban dolgozzunk, és a hazánkért is tegyünk valami érdemlegeset.
Ráadásul a korábban felhozott "ki fizeti az orvostanhallgatókat" meg egyéb diákokat téma is erősen érintett, mivel miközben itthon tobzódom gyeden, elkezdem az orvosi egyetemet, és pont emiatt is lelkiismeret furdalásom van, hogy min. 2 évet itthon szeretnék tanulni, aztán meg jól lelépek, hogy Kanadában folytassam...
Amúgy pont az orvosképzést szeretném megvédeni, Magyarországon igenis nagyon jó a képzés, és általában az orvosok is. Szakértők szerint pl. a SOTE-n (vagy SE-n) a képzés a Harvard és Cambridge színvonalán van.
Amikor Hollandiában tanultam és egyszer éjjel ügyeletre kerültem, akkor döbbenetes volt, hogy ott milyen modern és hiper-szuper gépek, berendezések vannak, viszont az is megdöbbentett, hogy a hiába a csúcstechnika, ha nincsenek olyan lelkiismeretes és jó orvosok mellette, mint Magyarországon. Na jó, elismerem, itthon sokat szidják az orvosokat, szerintem néha jogosan, de általában nem jogosan. De bizonyára én vagyok a nagyon-nagyon szerencsés kivétel, mert - bár sokszor volt orvossal dolgom - az esetek 90-95 %-ában jó fej, és szakmailag is nagyon jó, és nagyon lelkiismeretes orvosokkal találkoztam (ezt sokan nem hiszik el, de így van.)
De gáz, már megint billentyű-menésem volt... :-(
Ígérem, többé nem leszek ilyen hosszú.
Ja, és bocsánat, ez is kicsit szomorúkásra sikerült, de ettől mi még nem vagyunk ám szomorúak, és ez nem panaszkodás akart lenni, csak helyzetismertető. (Mostantól befogom a szám, és nem untatok többé senkit, ígérem)
Alapvetően vidámak vagyunk, és van egy tündéri, jófej, és nagy zsivány másfél éves kisfiúnk
Aki mindent megér
