Régen szerelmi varázslásokat tettek. Oldottak vagy kötöttek. Egyszer embernek, máskor állatnak ártottak. Ma a boszorkányok legkedvesebb szórakozása, hogy rontást küldenek a tévére, ráadásul pont focimeccsek alatt.
Hajdanában, ha a gyerek megbetegedett, azt keresték, hogy ki nézett rá ferde szemmel, azaz ki volt, aki szemmel verte. A Riska teje is azért apadt el, mert boszorkányok szívták el éjszaka a tejét, és a gazda sem a vacsorára evett csülöktől hánykolódott az éjszaka, a napnál is világosabb, hogy boszorkányok nyomták meg. Arról nem is beszélve, hogy a Pisti gyerek is azért hagyta el a régi szeretőjét, mert az új megigézte. Csupa-csupa boszorkányság, aminek a ma élő legöregebb emberek elmúltával a nyoma sem marad. Solymár József a palócföld boszorkányhagyományait gyűjtötte össze A szalmaszállal megkötött szekér c. kötetben. Most pedig Nádasi László operatőrrel forgatnak a helyszínen dokumentumfilmet.
Az ember azt hinné, hogy a boszorkánysággal kapcsolatos babonák, szokások összegyűjtése már túl lehet a 24. órán. Szerencsére még vannak, akik beszélni tudnak róla. Nem is kevesen. Solymár József, aki Mátraballán folytatta gyűjtése nagy részét, úgy véli, a fél falunak lenne mit mesélnie.
– A boszorkányokról, ki nyíltan, ki egy kicsit titkosan, vagy azt mondják, hogy már meghaltak, mások meg esküsznek rá, hogy vannak. Kulák Annuska Mátraballán az közölte, amikor legutóbb mikor beszélgettünk, hogy öt boszorkány van a faluba. Most, mikor lent voltunk már filmezni, mondta, már azt mondta, hogy heten vannak.
Régen szerelmi varázslásokat tettek. Oldottak vagy kötöttek. Akkor az állatokat átkozták el. Azt mondták, ha nincs elég teje a tehénnek, akkor azt boszorkány rontotta meg. Ma a boszorkányok legkedvesebb szórakozása, hogy rontást küldenek a tévére, ráadásul pont focimeccsek alatt. A legfurcsább a dologban, hogy mindezt nem egy felháborodott férfiember mesélte el Solymár Józsefnek, hanem egy Baka Mari nevű öregasszony. Solymár József kicsit tartott tőle, hogy ezekről a titkos történetekről nem szívesen beszélnek a jó palócok, de szerencsére tévedett. Ebben nagy szerepe van annak, hogy köztük nőtt föl.
– Immár 75 éve pólyába vittek oda, ezért állandóan firtatják, hogy hol születtem. Hát Tokajhegyalján, Tállyán, ami a szülői alkoholfogyasztást, remélem, helyes irányba befolyásolta. De aztán átkerültem ebbe a csodálatos, de nagyon szegény summás, kanadás, erdőmunkás faluba. Bányásznak nem mentek, mert azt mondták, még az én gyerekkoromban, hogy akkor mennek majd, hogyha muskátlis ablak lesz a bányán. De amilyen szegények voltak, olyan színes gondolkozásúak. Volt nekem egy csodálatos bátyám, később a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese, aki már akkor a népi írókhoz vonzódott. Úgyhogy 14 éves még nem voltam, amikor füzettel már tudatosan néprajzi gyűjtést folytattunk. Írtam én összesen talán 16 regényt, kisregényt, jelentősebb novellát, de mikor vénember lettem, akkor jöttem rá, hogy a szépirodalom az valami, de igazából itt egy óriási leletmentést kell elvégezni. Úgyhogy így átpártoltam a néprajzosokhoz, és amatőr gyűjtő lettem. Most két szót utálok én ezzel kapcsolatban igazán. Az egyik a falukutatás. Mert a falu az nem szekrény, nem tulipántos láda, hogy abba kaparászni kelljen. A másik ilyen szó a terepmunka. Én, ha elindulok, akkor mindig ünnepi lélekkel megyek. Régebben csak a magnót kapcsoltam be, most már kamerát is viszünk.
Solymár József ugyanis Nádasi László operatőrrel készít dokumentumfilmet a Duna televízió számára erről a különleges világról.
Solymár József: – Pontosan úgy viselkednek az én barátaim, mintha a Laci ott sem lenne, sőt, belőlük a filmezés a legjobbat hozza ki, mintha örülnének annak, hogy valamit üzenhetnek a halhatatlanság számára.
Nádasi László operatőr: – Számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy mennyire élő ez, hogy a mai napig mennyire hisznek az emberek valamiben. Minden olyan dolog, amit nem nagyon tudnak megmagyarázni maguknak, ami történik a hétköznapi életben magukkal, a köré kis népmeséket faragnak. Attól, hogy valakinek például valamilyen pszichés baja lesz, mondjuk depressziós lesz, ezt nem nagyon tudják orvosi módon vagy nagyon szárazon felfogni. Minden olyan ember, amelyik a természettel közvetlen kapcsolatban van, az azonnal kitalál hozzá történeteket. Így ezek a boszorkánytörténetek sem gonosz indulatok szüleményei, inkább az emberi érzések megszemélyesítései. Nekem a legnagyobb élmény talán az volt, hogy Rozsnyó mellé egy picike kis tanyára jutottunk most el ezzel a filmmel, ahol egy 91 éves pásztorral készítettünk egy interjút, aki a mai napig 16 kecskével járja a hegyi réteket és igazából nála ez már szerintem tényleg népmesei szintű. Gyönyörűen beszél, mindenféle betyártörténetekkel összedolgozott boszorkánytörténeteket és egy igazi hitvilágot tárt elénk. Tehát én ott kezdtem el igazából azt érezni, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, hogy azt a generációt, ezt a most már 90 éves generációt, akik ezt még valóban napi hittel élték át, ezeket még lencsevégre tudjuk kapni, és ezt rögzíteni tudjuk. Kicsit úgy érzem magam, és lehet, hogy most nagyon nagyképűnek hangzik, amit mondok, mint hogyha Bartók Béla vagy Vikár Béla nyomában járnánk, hiszen ők az utolsó pillanatban vettek fel népdalokat a maguk korában. Igazából a mi gyűjtésünk egy ilyenfajta értékmentés.
Solymár József: – Hogy mit csinálnak a boszorkányok? Minden rosszaságot. De érdekes, mint hogyha a palóc boszorkányok kedvesebbek lennének. Pl. ezen a tájon nem volt soha boszorkányüldözés, börtön meg máglya. Nálunk ebbe valami kis palóckedélyesség még mindig van. Tehát a boszorkány sem olyan nagyon ártalmas. Hol béka képében jelenik meg, és akkor megvesszőzik, és aztán kiderül, hogy egy szomszédasszony utána nem tud járni. Az egyik kedves barátom elmondta, hogy őt legény korában a boszorkány lepisilte a padlásról, meg mindenféle alattomos dolgokat művelnek. Hát természetesen a tehén volt a központi állat, amit meg akartak rontani. Ugye a tehén tejét, de pl. a lovakat meg tudták úgy kötni, hogy ne tudjon megindulni. A könyvem címe is az, hogy Szalmaszállal megkötött szekér, hogy a menyasszonyt vitték volna négylovas hintóba, és nem tudtak elindulni egész addig, míg egy javasember ki nem vett egy szalmaszálat a szekér kerekéből, és akkor száguldani kezdtek a lovak. Horpácson, Mikszáth falujába megöntik azt, hogy ki verte meg szemmel a gyereket. Egy fazékba vizet tesznek, két seprűgally és faszén segítségével kérdezik meg a vizet. Itt kiderült, hogy a gyereket szemüveges kopasz ember rontotta meg. Az pedig a keresztelő pap volt. A boszorkányok elleni legjobb védekezés a fokhagyma. Hogy miért? Arra itt egy mese.
Belzebub elindult a tüzes pokolból, hogy rosszat tegyen a palócoknak. Jött felfele, és eltévesztette az utat, és bekeveredett egy kútba, ahova beszorult, és nem tudott onnan feljebb jönni. Kikiabált segítségért, és az emberek nem tudták, hogy mit csináljanak. Kiszabadítsák-e, ahogy illenék, vagy hagyják ott. Létrát adjanak le neki vagy rudallókötelet. Végül úgy döntöttek, hogy fokhagymaszárból fűznek egy hosszú kötelet, azt leengedik, aztán ha fel tud vele jönni az ördög, feljöhet, ha nem tud feljönni, akkor lenn marad. Leengedték a kötelet, az ördög elkezdett felmászni ezen a fokhagymaszár kötélen. De fél útnál a kötél elszakadt, ő meg visszaesett a kútba. Nem volt mit tegyen, vissza kellett menjen a pokolba. Mivel a boszorkánynép tulajdonképpen az ördög nemzetsége, így a védekezés legbiztosabb módja feltétlenül a fokhagyma.
Azt persze csak többnyire suttogják, hogy egy faluban ez vagy az a boszorkány. De még ma is megesik, hogy az illető is elhiszi. Volt olyan fiatalasszony, akinek a kisbabáját azért nem tiszte meg az öreg Orsi nene, mert őt boszorkánynak mondják a faluban, és hát mit lehet tudni…Mit gondolnának, ha a kisgyerek később beteg lenne.
Solymár József elmesélte, hogy pontos címeket kaptak arról, hogy ki a boszorkány,de se őt, se az operatőrt nem vitte rá a lélek, hogy bárkihez is bekopogtassanak azzal, hogy „Jó napot kívánunk! Azt hallottuk, hogy ön boszorkány”. De ha valakiről ezt mondják, és szívesen mesélni magáról, akkor Solymár József és Nádasi László azonnal futnak hozzá.
Hihetetlen, h mik fordulnak elo a vilagban..
