Csillagászat és űrkutatás

Ahogy mi nem láthatjuk....




Az augusztus elején a Jupiterhez indított amerikai űrszonda 9,5 millió km távolságból fényképezte a Föld-Hold kettőst.







A NASA űrszondája 2016-ban ér majd a Jupiterhez.
Addig azonban látni fogja még a Földet sokkal közelebbről is, hiszen 2013 októberében visszatér egy lendítő hintamanőver érdekében.
Ezzel már el tudja érni az óriásbolygót, amely körül pályára áll majd, hogy jó egy éven át vizsgálhassa légkörét és környezetét.


Forrás:urvilag.hu
xxxxxxFrey Sándor

Koszonjuk a jo kis fotokat.

Masszív napkitörés száguld felénk

Umaksuman írta:

Itt két különböző dolog keveredik össze. Azt már többen, több helyről megerősítették, hogy a következő napfolt-maximum várhatóan hosszú idő óta a leggyengébb lesz. Az viszont egy sokkal gyengébb lábakon álló előrejelzés, hogy ilyen kis aktivitású ciklus-maximum idején a szokásosnál erősebb napkitörésekre lehet majd számítani. (De ha így lesz, akkor komoly károkat okozhat, ezért tartotta indokoltnak egy figyelmeztetés kiadását az USA illetékes kormányhivatala 2009-ben.)
A kamu-tudományos irodalomban viszont erre hivatkozva is megjelent egy csomó világvége-jóslat, ami a naptevékenységnek teljesen megalapozatlanul tulajdonít bizonyos katasztrofális földi következményeket.

Kattints a kibontásához...

A Föld felé irányuló, 5,3-as erősségű napkitörést észleltek a kutatók kedd hajnalban. Az erupció mintegy 2-3 napon belül éri el bolygónk mágneses mezejét.

A napkitörést szeptember 6-án, kedden hajnali 1 óra 50 perckor rögzítették, mely a Nap bolygónk felé néző oldalának közepén található napfoltból ered.


A szakemberek szerint a napfolt központi helyzetéből adódóan elképzelhető, hogy a napkitörés Földünk felé tart, akár el is érheti azt.

A NASA az ominózus kitörést az M osztályba sorolta. A földrengésekhez hasonlóan a napkitöréseket is kategorizálják erejük alapján. A leggyengébbeket az "A" osztályba sorolják, amit a B, C, M, végül a legerősebb, az X követ. Az osztályokon belül kilencfokú skálán is osztályozzák a kitörést. Az osztályok között tíz a váltószám, azaz egy B-s kitörés tízszer erősebb egy A-s erupciónál.

X osztályú napkitörésre kb egy hónapja volt példa. Az augusztus eleji erupció egy tízmilliárd tonnás felhőt zúdított az űrbe mintegy ötmillió mérföld per órás sebességgel. Szerencsére nem a Föld felé néző oldalon keletkezett, így csak elenyésző hatása volt bolygónkra.

Forrás: spaceweather.com

Napkitörés 2011 szept.07.







A 2013 környékére várható napaktivitási maximum, ami várhatóan nem okoz világméretű katasztrófát.

Az előrejelzések alapján Napunk aktivitása 2013-ban éri el a mostani ciklusban esedékes tetőpontját, így az előttünk álló három-négy évben várhatóan egyre több napfolt, napkitörés és - utóbbiakkal kapcsolatos - koronális anyagkidobódás (Coronal Mass Ejection, CME) megjelenésére lehet számítani.
Földünk és közvetlen környezete szempontjából különösen ez utóbbiak jelentősek, hiszen a központi csillagunk külső tartományaiból kiszakadó, óriási plazmafelhők akár bolygónkat is elérhetik.
Egy-egy CME - ami leegyszerűsítve egy forró, ám rendkívül ritka gázfelhő - közvetlenül nem fenyegeti Földünk élővilágát, de a plazmafelhőt alkotó, nagysebességű, töltött részecskék (elektronok, protonok, könnyű ionok) zápora komoly károkat vagy zavarokat okozhat a műholdas ill. a felszíni elektromos hálózatban.





Bár a legnegatívabb forgatókönyv csak extrém nagy energiájú napkitörések esetén valósulhatna meg (aminek a valószínűsége igen csekély), a NASA és a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) szakemberei június elején egy washingtoni konferencián egyeztettek a növekvő napaktivitás várható hatásairól és a szükséges előkészületekről.

Egy veszélyesen nagy energiájú napkitörés esetén a műholdakat és elektromos rendszereket biztonsági üzemmódba kapcsolják,
megóvva ezzel őket a megnövekvő intenzitású részecskezápor veszélyeitől.

Tehát, semmi "világvége" nem lesz 2013-ban se!
A csillagászati eseményeket szerencsésebb "szakoldalakon" olvasni, ne az ezoterikás és bulvár sajtós túlkapásokat fogadjuk el !

zsuzsanna03 írta:

Egy veszélyesen nagy energiájú napkitörés esetén a műholdakat és elektromos rendszereket biztonsági üzemmódba kapcsolják,

Kattints a kibontásához...

Már ahol tudják. Ráadásul egy ilyen lekapcsolás mind a műholdak (kommunikáció, gps), mind az elektromos hálózat esetében súlyos következményekkel járna, biztosan lennének halálos áldozatai is. Ha pedig akár technikai, akár politikai okokból vagy az előrejelzés hibája miatt a lekapcsolás nem sikerül, annak a technikai civilizációt súlyosan, akár katasztrofálisan is érintő következményei is lehetnek.

(OT) Imádok pánikot kelteni Nemrég olvastam egy jó kis napkitöréses-világvégés sci-fit: Larry Niven: Változó Hold. Nem kapcsolódik szorosan az itt tárgyalt témához, de a szómágia szabályai szerint minden stimmel: nap=nap, kitörés=kitörés

Na igen. A NASA kijelentéseit sem lehet szentírásnak venni.
/sok esetben/
Annak érdekében, hogy ne duguljanak el a források, néha nagyitgatja vagy bagatellizálja a problémát, asszerint, hogy mennyi pénzt akar kifacsarni egyéb célokra.

Időzített bombák a Tejútrendszerben?

A haldokló csillagok általában jól látható jelzéseket adnak, mielőtt szupernóvaként felrobbannának. Rosanne Di Stefano, a Harvard-Smithsonian Center for Astrophysics kutatója és munkatársai szerint viszont lehetnek olyanok is, amelyek időzített bombaként várakoznak, nem jelezve előre pusztulásukat.
Az ún. fehér törpék olyan csillagok, amelyekben a nukleáris fúzió már leállt, és (csillagászati mértékkel mérve) apróra összezsugorodva lassan sugározzák ki maradék hőjüket. Ha viszont egy ilyen fehér törpe egy közeli társcsillagától hidrogénben gazdag anyagot tud elszippantani, akkor tömege, és ezzel együtt a nyomás a magjában megnövekszik, és ha tömege meghaladja a Nap tömegének kb. 1,4-szeresét, a nyomás hatására újra beinduló magfúzió robbanásszerűen szétveti az egész csillagot. A csillagászok ezt Ia típusú szupernóva robbanásnak nevezik.
Több, látszólag Ia típusú szupernóva viszont Di Stefanóék szerint nem követi ezt a forgatókönyvet: nem találják nyomát a társcsillagnak, vagy az arról ledobott anyag maradékának. Ennek magyarázata szerintük a fehér törpe pörgése lehet. Ha a csillag anyagot nyel el, ezzel a forgása is felgyorsul. A gyors forgás csökkenti a belsejét terhelő nyomást, így tömege az 1,4 naptömegeses, ún. Chandrasekhar-határ fölé is növekedhet anélkül, hogy felrobbanna. A pörgés újbóli lelassulása viszont akár egymilliárd évig is eltarthat, ezalatt a társcsillag is fehér törpévé válhat, és a róla ledobott anyag szétoszolhat. Aztán ha az első fehér törpe kellően lelassul, és belső nyomása eléri a kritikus határt, annak rendje és módja szerint felrobban.
A kutatók becslése szerint akár több tucat ilyen, robbanás előtt álló csillag is lehet Földünk néhány ezer fényéves környezetében. Eddig még egyetlen egyet sem ismernek, de alig várják, hogy felkutathassák őket.

(A physorg.com cikke nyomán)

Kepler-16

Megtalálták az első exobolygót, amely egy szoros kettőscsillag körüli külső pályán kering.






A legújabb felfedezés egy olyan bolygórendszerről szól, amelyben egy Szaturnuszhoz hasonló méretű bolygó kering közel nyolc hónapos pályán egy szoros kettőscsillag körül.
A felfedezést bejelentő Science-cikk társszerzői között találjuk Fűrész Gábort, azMTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetmunkatársát, akinek kutatásait az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok is támogatták.

A Laurance R. Doyle (SETI Institute) és munkatársai által a tekintélyes Science magazinban publikált tanulmány elsőként számol be egy olyan exobolygó felfedezéséről, amely nem csak egy kettőscsillagot övező pályán kering, hanem ráadásul pályája fél fokos pontossággal beleesik a két csillag kölcsönös pályasíkjába.


Ez arra utal, hogy a bolygó a rendszer korai történetében, a csillagpárt övező anyagkorongban keletkezhetett.
A központi égitestet egy 0,69 és egy 0,20 naptömegű hideg törpecsillag kettőse alkotja, ezek elnyúlt pályán, 41 nap alatt járják körbe a tömegközéppont körüli útjukat.
Hozzájuk képest a bolygó 229 napos pályán kering, miközben a véletlennek köszönhetően a Földről nézve mindkét csillag korongja előtt átvonul.










Az adatok részletes elemzéséből kiderült, hogy a Jupiternél jelentősen kisebb tömegű a bolygó, átmérője pedig a Szaturnuszéval összevethető.
Sűrűsége 0,964 g/cm<SUP>3</SUP>, ami a Szaturnusz 0,687 g/cm<SUP>3</SUP> átlagos sűrűségétől jelentősen nagyobb.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy összetételét tekintve kb. fele részben hidrogénből és héliumból, fele részben nehéz elemekből állhat (jég és szikla).
Összehasonlításképpen: a Szaturnusz tömegének kb. 2/3 része áll gázokból.
Felszínén a hőmérséklet 170-200 K (-100 .. -70 celsius) körül lehet, azaz messze kívül esik a kettős lakhatósági zónáján.





A különleges csillag-bolygó rendszer felfedezésében részt vett Fűrész Gábor magyar csillagász, aki a központi csillag első földfelszíni spektroszkópiai méréseit végezte az 1,5 m-es Tillinghast-teleszkóppal az arizonai Fred Lawrence Whipple Obszervatóriumból.
A bostoni Center for Astrophysics, illetve az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet munkatársaként dolgozó fiatal kutatót az OTKA MB0C 81013 Mobilitás-pályázat támogatta.



Forrás: Doyle és munkatársai, Science, 2011
xxxxxx Magyar Csillagászati Egyesület hírportálja

Így kémkedtek az űrből

Eddig szigorúan titkolt „múlt századi” kémműholdakat mutattak be a minap Amerikában.
A kémkedés e módszere persze most is él, de az akkori csúcstechnológia mai szemmel már igen ósdinak tűnik.




Huszonöt évvel azután, hogy műszaki szempontból véget ért az űrből végzett felderítéseknek egy nagy korszaka, az Egyesült Államok erre illetékes kormányhivatala (National Reconnaissance Office, NRO) – még ha csak egyetlen napig is – kiállította a kémkedésre használt műholdak életnagyságú példányait.
A különleges eseményre a Smithsonian Nemzeti Légi- és Űrmúzeum Steven F. Udvar-Hazy Központjában került sor szeptember 17-én – igaz, csak meghívottak vehettek részt rajta. A bemutatón azonban jelen lehettek újságírók, így a Space.com űrkutatási hírportál munkatársai is.




A három műholdtípus, a KH-7 GAMBIT-1, a KH-8 GAMBIT-3 és a KH-9 HEXAGON működését, felépítését mindeddig a legnagyobb titokban tartották. A szombati ünnepség volt az első alkalom, hogy a most 50 éves jubileumát ünneplő NRO egykori alkalmazottai – akik számára az ünnepi találkozót szervezték – végre elmesélhették családtagjaiknak és barátaiknak, hogy mivel is foglalkoztak hivatali munkájuk évei alatt.





A hidegháború korszakának mindhárom amerikai műholdtípusa a CORONA kémműhold-sorozatot követte, amelyről 1995-ben már lehullt a titok fátyla.
Ha nagyon röviden kellene összefoglalni a jellemzőiket, akkor azt lehetne mondani: méretük és tömegük hatalmas volt, felvételeiket filmre vették, amit vissza kellett juttatni a Földre.
Pályán töltött élettartamuk igen rövid volt, ezért rengeteget indítottak belőlük.
Mindebből pedig egyenesen következik, hogy az űrkémkedés drága mulatság volt.
Az NRO KH-7 GAMBIT műholdsorozatának célja nagyfelbontású felvételek készítése volt a Föld egyes kijelölt területeiről.
Az első GAMBIT-1 sorozatú hold, fedélzetén egy közel 2 m-es fókusztávolságú, KH-7 jelzésű kamerával 1963 júliusában állt pályára.
Az elsőként 1966-ben startolt GAMBIT-3 típus kamerája már 4,5 m-es fókusztávolságú volt. A korai változat 0,6-1 m-es, a későbbi sorozat 60 cm-esnél is jobb felszíni felbontásra volt képes.

A GAMBIT program egészen 1984 áprilisáig folyt, a műholdak a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpontról álltak Föld körüli pályára.

A GAMBIT-1 sorozat tagjai 1,5 m széles, 4,5 m hosszú űreszközök voltak, 523 kg tömeggel.
Rendkívül rövid időt töltöttek csak a pályán, átlagosan hat és fél napot!
Az NRO statisztikái szerint összesen 38 alkalommal indítottak ilyen kémműholdat, de közülük elég sok, 10 start sikertelennek bizonyult.

A GAMBIT-3 széria tagjainak hossza már 9 m-es volt, tömegük 1873 kg.
Valamivel tovább, átlagosan 31 napig repültek, de még ez sem számít túlságosan hosszúnak egy nagyméretű műhold számára.
A kémkedés azonban folyamatos feladat volt, így nem kevesebb, mint 54 alkalommal állítottak pályára ilyen műholdakat.
(A startok közül négy nem sikerült.)

A GAMBIT-3 és a később kifejlesztett, még újabb, széles látómezejű képek készítésére alkalmas HEXAGON műholdak összehangoltan is dolgoztak.
Ez utóbbiak felvételei alapján először kijelölték az érdekesnek ígérkező ellenséges katonai célterületeket, utána a megfelelő GAMBIT-3 holdakat úgy irányították, hogy még nagyobb felbontású, részletesebb képeket készítsenek a helyszínekről.


</EMBED>

"Földet ért" az UARS műhold

Az utóbbi napokban megkülönböztetett „médiafigyelem” kísérte a kiszolgált amerikai távérzékelő műhold irányítatlan belépését a légkörbe.
A dolog megtörtént, s ahogy várható volt, nem lett belőle semmi baj.

Az amerikai űrhivatal mindent megpróbált megtenni azért, hogy megfelelően tájékoztassa a világ közvéleményét a kb. 6 tonnás műhold pályafutásának várható végéről.
Az UARS (Upper Atmosphere Research Satellite) nevű űreszköz 1991-ben, a Discovery űrrepülőgépből kibocsátva indult, s 2005-ig volt aktív, sikerrel kutatva a felsőlégkört, alacsony Föld körüli pályáról.
Jelentős tudományos eredményeket ért el például a magaslégköri ózonnal kapcsolatban. 2005-re azonban elfogyott a hajtóanyaga, kikapcsolták. Szerepét időközben átvették új, korszerűbb berendezésekkel repülő mesterséges holdak.
Azóta fokozatosan egyre csökkent a pályamagassága, mígnem mostanra elért a légkör sűrűbb tartományaiba, s a fékeződés miatt megsemmisült.


Az ijedelmet az okozta, hogy a műhold túlságosan nagy volt, nem semmisült meg maradéktalanul a zuhanás közben.
Az előzetes modellszámítások jóslatai szerint 20-30 darab túlélhette a légkörön át tartó tüzes utat, s elérhette a Föld felszínét.
A darabok össztömege mintegy 500 kg lehetett, és egy kb. 800 km-es kiterjedésű területen szóródhattak szét.
A becslések szerint mindössze 1:3200 volt az esélye, hogy bármiféle emberi sérülést okozzanak a lezuhanó darabok.
Mivel a műhold maradványai 57° déli és 57° északi szélesség között bárhol földet érhettek, a tömegtájékoztatás természetesen felkapta, néhol kicsit ki is színezte a hírt.
Akinek tehát rettegni, esetleg az egész űrtevékenységet kárhoztatni volt indíttatása, az most kedvére megtehette. Természetesen nem volt száz százalékig kizárható, hogy valakinek a fejére esik egy műholdalkatrész – ezért is adott ki elővigyázatosságból figyelmeztetést a NASA.
De egy adott emberre vetített kockázat kevesebb mint egy tízbilliomod (!) résznyi volt. Ezzel az élet más, sokkal veszélyesebb területein – például a közlekedésben – bizony örömmel kiegyeznénk. (Összehasonlításul: az ötös lottón egy szelvénnyel telitalálatot elérni sok-sok nagyságrenddel valószínűbb: „csak” kb. egy a 44 millióhoz...)



A NASA közölte, hogy az UARS műhold darabjai magyar idő szerint szeptember 24-én (szombaton) reggel 6 és 7 óra között estek le.
A sűrű légkörbe lépés a Csendes-óceán fölött következett be. Bár az interneten mindenféle információ terjed (például Kanada nyugati részéről), hivatalosan megerősített hírek jelen pillanatban még nincsenek arról, pontosan hol csapódtak be a darabok.

Híres leesések

Most, hogy különösebb károkozás nélkül földet értek az amerikai UARS műholdnak a légkörben el nem égett darabjai, felidézzük a legemlékezetesebb hasonló eseteket az űrkorszak elmúlt 54 évéből.

Hasonlóság alatt azt értjük, hogy egy-egy nagy méretű űreszköz passzívan lépett a légkörbe, vagyis a földi irányítóknak nem volt már lehetőségük úgy alakítani a pályáját, hogy biztosan lakatlan terület fölött zuhanjanak le.
Az esetek túlnyomó többségében ezt mindenképpen igyekeznek elkerülni.
(Ellenőrzött körülmények között tért vissza például a Csendes-óceán fölött 2001 márciusában a Mir űrállomás.)





Előfordulhat azonban, hogy valamilyen okból – például mert már elfogyott a fedélzeti hajtóanyag, vagy az űreszköz korábban meghibásodott – az irányítás lehetetlen.
Igazából még ebben az esetben is meglehetősen kicsi a valószínűsége, hogy a lezuhanó darabok lakott területre érkezzenek, s így személyi sérülést vagy komolyabb anyagi kárt okozzanak.
Ennek egyszerűen az az oka, hogy bolygónk nagyobb részét óceánok borítják, s a szárazföldi területek túlnyomó többsége is lakatlan. Valóban, az űrkorszak egésze alatt még nem jegyeztek fel olyan eseményt, amikor egy visszatérő űreszközdarab valakinek sérülést okozott volna.
Azért előfordultak érdekes esetek, amelyeket most röviden felidézünk.

A NASA 1973-ban állította pályára a Skylab űrállomást, amelyet abban és a következő évben három alkalommal látogattak meg űrhajósok.
Az eredeti elképzelések szerint nagyjából egy évtizedig szerették volna pályán tartani az űrlaboratóriumot, de a megerősödő naptevékenység, a légkör felső határának kiterjedése miatt a tervezettnél gyorsabban csökkent a pályamagassága.
A vég 1979 közepén jött el.
Az amerikai szakemberek nem sokat tudtak tenni a Skylab irányításáért, egyedül az űrállomás térbeli helyzetét, bukdácsolását tudták manőverekkel némileg befolyásolni.
A zuhanás végül az Indiai-óceán és Nyugat-Ausztrália térségében következett be, 1979. július 11-én.
Néhány nagyobb darab a szárazföldön, Perth közelében csapódott be.
Személyi sérülés szerencsére nem történt, de Esperance városa 400 dollárra (!) bírságolta az amerikai űrhivatalt – szemetelésért. A NASA ezt ugyan nem fizette ki, de 2009-ben egy kaliforniai rádiós műsorvezető megtette helyettük: gyűjtést szervezett a hallgatói körében.





1979 mozgalmas év volt ebből a szempontból, történt egy hasonló kontrollálatlan visszatérés.
Még 1965-ben, ugyancsak Amerikából indult a 11,6 tonnás Pegasus-2 műhold.
Feladata a mikrometeorok előfordulási gyakoriságának megállapítása volt az alacsony Föld körüli pályák térségében. Három éven át végezte méréseit, majd további 11 évig keringett passzívan, mire olyan alacsonyra jutott, hogy végül lezuhant.
Az 1979. november 3-án történt eseményben az Atlanti-óceán közepén csapódtak be a légkörben el nem égett nagyobb darabok.




A Szaljut-7 az 1971 és 1982 között folyt szovjet Szaljut űrállomásprogram utolsóként indított űreszköze.
1982. április 19-én startolt, közel kilenc éven át volt szolgálatban.
Ezalatt hat különböző állandó legénységet és négy „látogató” űrhajót fogadott. A 22 tonnás űrállomás 16 m hosszú és a legszélesebb helyen 4,15 m átmérőjű volt.





Az 1991. februári visszahullása idején hozzá volt kapcsolva a Kozmosz-1686 (TKSZ-3) jelű ember nélküli űrhajó is, amivel korábban a kiegészítő modulok csatlakoztatását gyakorolták.
A Kozmosz-1686-tal nagyjából megduplázódott a komplexum tömege.
A roncsok Argentína fölött estek le, Capitan Bermudez városa közelében, de emberek szerencsére akkor sem sérültek meg.










A 3,8 tonnás kémműhold 1977-ben indult azzal a feladattal, hogy az amerikai atom-tengeralattjárók mozgását figyelje.
Maga a mesterséges hold is nukleáris volt: fedélzeti energiaellátását egy reaktor biztosította, amelyet nem sikerült biztonságos, magasabb pályára juttatni.
A műhold darabjai 1978. január 24-én értek földet Kanada északnyugati részén.
A szovjetek végül 3 millió dollárt – az igényelt összeg felét – fizettek ki Kanadának kártérítés gyanánt, a keresési és kármentesítési munkákért.

Érdekes

Amikor az államhatár az űrből is látszik

Az India és Pakisztán közötti határ vonala a Nemzetközi Űrállomásról készített éjszakai fényképen jól kivehető.

​

A fényes sárga foltok kisebb-nagyobb városokat jelölnek. Közülük néhány – például az indiai főváros, Újdelhi, és a pakisztáni főváros, Iszlámábád – nevét fel is tüntették.
(A két főváros távolsága kb. 700 km.)
A városokat összekötő nagyobb utak szintén fényes vonalakként látszanak az éjszakai felvételen. Kevésbé feltűnő, de észrevehető még a részben felhővel borított Himalája hegyvonulata.
(Az északi irány a képen balra lefelé mutat.)

​

De mi az a narancsszínű vonal, amely a kép közepén kígyózik, és az autópályáknál is fényesebbnek és folytonosabbnak tűnik?
Nem más, mint a két – egymással túl barátságos – szomszédos állam közötti, kerítéssel megerősített, fényárban úszó határzóna.
A kerítés elsődleges szerepe a csempészet megakadályozása.
Hasonlóan kiépített határszakasz húzódik India keleti, Bangladessel közös határán (ez nem látható a felvételen).

A horizont fölött, a kép tetején látszó, a Föld görbületét követő csíkból jövő fényt a légkör felső részében (kb. 80 km magasan) a Nap ultraibolya sugárzása által gerjesztett molekulák bocsátják ki.


Forrás: urvilag.hu
Frey Sándor cikke

Meteoreső októberben - Drakonida meteorraj








A LiveScience hírportál szerint akár 1000 meteor is felbukkanhat óránként, a magyar előrejelzések azért sokkal hihetőbben csak 100 meteor észlelhetőségét feltételezik.
A z International Meteor Organization - Nemzetközi Meteorészlelési Szervezet - az egy percre jutó meteorok számát egyre vagy annál kevesebbre teszi.




A Drakonidák 1933-ban és 1946-ban okoztak igazán meglepetést.
Az akkori meteorészlelőknek valóságos "csillag-záporban" lehetett részük, ugyanis egy óra alatt nagyjából a rajhoz tartozó tízezer törmelékdarab lángolt fel pillanatokra az égbolton.





A meteorraj láthatósága különböző időzónákban:

Felvételek a Gyűrű-nebuláról

Az 1 fényév átmérőjű Messier 57, vagy NGC 6720 katalógusjelű objektum kétezer fényévnyire található a Földtől, a Lant csillagképben, a Béta és Gamma Lant csillagok között félúton helyezkedik el.

A Gyűrű-köd fényessége 8,8 magnitudó.
Az égitestek fényességének meghatározására használt, a fény intenzitásának logaritmusával arányos skála fordított, azaz minél kisebb a magnitúdó értéke, annál fényesebb az objektum.
A Nap látszó fényessége -26,8 magnitúdó, a teleholdé -12,6 magnitúdó, a szabad szemmel látható leghalványabb csillagé +6,5 magnitúdó körüli.
Ebből következik, hogy a Gyűrű-köd szabad szemmel ugyan nem látható, de kiválóan megfigyelhető akár kis teleszkópok segítségével is.


Forrás:hvg.hu/Tudomany
Space.com űrkutatási hírportál

Az északi-sark felett újabb ózon lyuk alakult ki, "Az ok egy szokatlanul hosszú hideg időszak, ezek között a körülmények között a legaktívabbak ugyanis az ózonpusztító klórvegyületek."

NEM UFO !!! - ürállomás

A Nemzetközi Űrállomás (ISS) átvonulása Magyarország felett.





Egy ilyen esemény meglehetős gyakorisággal előfordul hazánkban a hajnali és az esti órákban.
Amiért most külön is felhívjuk olvasóink figyelmét, az az a ritkábban látható, érdekes eset, hogy az űrállomás 2011. október 6-án (most csütörtökön) hajnalban éppen Budapest felett vonul majd át, s az égbolton mozgó fényes pont látszólagos pályája a napjainkban igen fényesnek látszó Jupiter közelében, valamint közvetlenül a Mars bolygó mellett is elhalad.

ALMA - Atacama Large Millimeter/submillimeter Array

Munkába állt és elkészítette első felvételét a világ legnagyobb (szub)milliméteres hullámhosszakon működő távcsőrendszere.
A valaha épített legbonyolultabb földi csillagászati obszervatórium, az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) hivatalosan megnyílt a csillagászok számára.
A még építés alatt álló ALMA első képe az univerzum olyan arcát mutatja meg, amely az optikai vagy infravörös fényre érzékeny távcsövek számára láthatatlan.
Az elmúlt hónapokban tudósok ezrei versenyeztek a világ minden tájáról azért, hogy azon néhány kutató közé kerülhessenek, akik ezzel az új műszerrel deríthetik fel a világegyetem legsötétebb, leghidegebb, legtávolabbi, és legrejtettebb titkait.


Az ALMA gyökeresen más, mint az optikai és infravörös távcsövek.
A műszer egy sok összekapcsolt antennából álló rendszer, amely egyetlen óriástávcsőként használható és a látható fénynél sokkal hosszabb hullámhosszú sugárzás észlelésére képes.
A távcsőrendszer jelenleg is épül az észak-chilei Chajnantor-fennsíkon, 5000 méteres tengerszint feletti magasságban. Egyelőre a tervezett 66 rádióantennának csak a harmada van készen, az antennák közötti legnagyobb távolság pedig 400 méter, a végleges 16 km helyett.
Az épülőfélben levő antennarendszer azonban már most egyedülálló a maga nemében.
„Az ALMA már ebben a kezdeti fázisban többre képes, mint bármelyik másik szubmilliméteres antennarendszer.
Az, hogy elértük ezt a mérföldkövet, azon kutatók és mérnökök együttes erőfeszítésének köszönhető, akik a világ minden tájáról részt vettek az ALMA projektben“ – mondta Tim de Zeeuw, az ALMA európai résztvevőjeének, az Európai Déli Obszervatóriumnak (ESO) a főigazgatója.
Az ALMA milliméteres és szubmilliméteres sugárzásra érzékeny, amelynek a hullámhossza nagyjából ezerszerese a látható fényének.
A fényéhez képest hosszú hullámhosszú mérések lehetővé teszik, hogy a csillagászok a világűr rendkívül hideg objektumait – például a csillagok és bolygók szülőhelyéül szolgáló sűrű kozmikus por- és gázfelhőket, vagy a korai univerzum nagyon távoli objektumait – tanulmányozzák.


Ahogy az obszervatórium tovább növekszik, a rendszerhez hozzácsatolt újabb és újabb antennáknak köszönhetően tovább javul majd az észlelések élessége, sebessége és minősége. A Csáp-galaxispár két látványosan eltorzult ütköző galaxis. Míg látható fényben a galaxisok csillagai látszanak, addig az ALMA képén új struktúrák bukkannak fel: sűrű, hideg gázfelhők, melyekből új csillagok keletkeznek. Ez a valaha készült legjobb minőségű szubmilliméteres kép a Csáp-galaxisokról. Nagytömegű gázfelhők nemcsak a galaxisok központjában fordulnak elő, hanem abban a kaotikus régióban is, ahol a galaxisok összeütköznek. Az itt található gáz teljes tömege sok milliárdszorosa a Napénak. Ebből a nagy mennyiségű anyagból új csillagok egész generációja fog majd születni. Mindez jó példa arra, hogyan lehet majd az ALMA-val a látható és infravörös távcsövek számára láthatatlan világegyetemet tanulmányozni.


A kezdeti kutatási fázis első kilenc hónapja alatt csak mintegy száz megfigyelési projektre lesz lehetőség.
Ennek ellenére lelkes csillagászok a világ minden tájáról több mint 900 észlelési pályázatot nyújtottak be az elmúlt hónapok során. Ez a kilencszeres túljelentkezés világrekord a távcsövek körében. A sikeres projekteket a tudományos értékük alapján választották ki, figyelembe véve a regionális sokféleséget és az ALMA fő tudományos céljainak való megfelelést is.

„A tudomány és csillagászat, sőt, az emberiség történetének egy felejthetetlen fejezetét éljük most át“ – nyilatkozta Thijs de Graauw, az ALMA igazgatója.




A kezdeti kutatási fázis alatt is folytatódik majd az ALMA építése a chilei Andokban, az Atacama-sivatag zord viszonyai közt.
Az antennákat úgy tervezték, hogy ellenálljanak a szélsőséges természeti hatásoknak.
Minden egyes új antennát optikai kábelekkel csatolnak a meglevőkhöz.
Az egymástól távoli antennák jelét a világ egyik leggyorsabb szuper-célszámítógépe, az ALMA korrelátor fogja egyetlen képpé kombinálni.
Az ALMA korrelátor másodpercenként 17 billiárd (1,7 × 1016) művelet elvégzésére képes.

2013-ra az ALMA rendszer egy 16 km-es kiterjedésű területen elszórt 66 darab ultrapontos milliméteres/szubmilliméteres rádióantennából fog állni, melyek együtt, egy távcsőként működnek majd. Az ALMA egy nemzetközi csillagászati létesítmény, melyet Chile közreműködésével európai, észak-amerikai és kelet-ázsiai partnerek építenek.


Magyar kutatók is sikeresen versenyeztek ALMA távcsőidőért
A kezdeti kutatásra kiválasztott egyik projektet Kóspál Ágnes, az Európai Űrügynökség (ESA) munkatársa vezeti.
A kutatócsoportban több magyar csillagász is részt vesz: Moór Attila, Ábrahám Péter és Kiss Csaba az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetéből, Juhász Attila a Leideni Obszervatóriumból, Csengeri Timea a Bonni Egyetemről, és Apai Dániel az Arizonai Egyetemről.
A csoport olyan viszonylag fiatal csillagokat vizsgál, amelyek körül porszemcsékből és kisebb-nagyobb kövekből, bolygó-kezdeményekből (planetezimálokból) álló törmelékgyűrű van. Ilyen törmelékgyűrű a Naprendszerben is van, ennek köszönhető tiszta sötét éjszakákon az ekliptika síkjában megfigyelhető állatövi fény.

„Más csillagok körüli törmelékkorongok vizsgálatával esélyünk nyílik arra, hogy a saját bolygórendszerünk múltját is megértsük“ – mondja Kóspál Ágnes.
A bolygók a fiatal csillagokat körülvevő protoplanetáris korongokban keletkeznek.
Idővel a korong por- és gázanyaga részben összeáll planetezimálokká és bolygókká, részben pedig behullik a csillagba vagy más módon távozik a rendszerből.
A megmaradó kisebb testek ütközéseik során fokozatosan ledarálódnak, és a keletkező por sugárzását a szubmilliméteres tartományban észlelni lehet.

„A csillagkörüli korongok gáztartalma általában 10 millió év alatt teljesen eltűnik, és csak por marad. Az ALMA kísérleti antennájaként szolgáló APEX műszerrel a múlt évben felfedeztünk azonban egy kivételes csillagot, a 30 millió éves HD 21997-et, amelynek korongjában nagyon kis mennyiségben, de gáz jelenlétét észleltük“ – emeli ki Moór Attila.

„Az ALMA kivételes érzékenységének köszönhetően alkalmunk nyílik arra, hogy a HD 21997 körüli gázgyűrűről képet alkothassunk“ – teszi hozzá Kóspál Ágnes, a projekt vezetője.
„Az a célunk, hogy megállapítsuk, vajon a csillag körül talált gáz a csillagkeletkezési folyamat maradványa, vagy olyan anyag, amit folyamatosan pótol a bolygókeletkezés során keletkezett planetezimálok és üstökösök elpárolgása.“


Az Űrvilág.hu cikke nyomán.

Aki lemaradt az augusztusi csillaghullásról, most bepótolhatja, ugyanis október 8-án óránként akár 1.000 hullócsillagot is láthatunk, ha az eget kémleljük. A pompás meteorzivatart a Drakonida meteorrajnak köszönhetjük, ami október elején halad át a Föld pályáján. A rengeteg hullócsillaghoz nem árt már most összeírni a kívánságlistát.
A 21P/Giacobini-Zinner üstökös maradványa a Drakonida meteorraj. Neve onnan származik, hogy a törmelék kiindulópontja a Sárkány csillagképhez hasonlít.
A meteorok érkezése északnyugati irányból várható, Magyarország felett október 8-án, 22 óra körül látható a legtöbb hullócsillag. A látványt némileg zavarhatja a 90%-os fényességében tündöklő telihold fénye, de még ennek ellenére is számtalan hullócsillagban gyönyörködhetünk, ha az eget fürkésszük.
A livescience hírportál szerint óránként akár 1.000 hullócsillagot is láthatunk, ezzel szemben a magyar előrejelzések óránként „csak” 100 hullócsillagot jósolnak.
A Drakonidák 1933-ban és 1946-ban nagy meglepetést okoztak, ugyanis akkor valóságos “csillag-záport” zúdítottak a Földre, mivel egy óra leforgása alatt 10.000 törmelékdarab lángolt fel pillanatokra az égbolton.
A NASA szerint a mostani hullócsillagzápor megrongálhatja a Nemzetközi Űrállomást (ISS) és a Hubble űrtávcsövet is.

Ózonréteg a Vénuszon /is /

Az európai Venus Express szonda úgy találta, hogy belső bolygószomszédunk légkörének felső régióiban is van egy ózonréteg.






*A Venus Express az Európai Űrügynökség első űrszondája a Vénusz kutatására.
A Mars Express és a Rosetta űrszonda tartalékműszerinek felhasználásával építették meg. Felépítésében hasonlít a Mars Expresshez.


A Föld, a Mars, és ezek szerint a Vénusz légkörében is jelen levő ózonréteg összehasonlítása segíthet abban, hogy kiderítsék: hogy függ össze a háromatomos oxigénmolekulából álló réteg és az élet jelenléte egy bolygón.
Ha már egyáltalán összefügg, hiszen a Marson és a Vénuszon ismereteink szerint jelenleg nincs élet.
A Vénusz pedig a hatalmas felszíni nyomásával és hőmérsékletével különösen alkalmatlannak tűnik az ilyesmire.

(Olvasóinknak talán kár is mondani, hogy ez nem jelenti azt, hogy „a csillagászok élet után kutatnak a Vénuszon”, amint azt az MTI-t idézve világgá kürtölte az egyik internetes hírportál. – A szerk.)





A Földön a felsőlégköri ózonréteg alapvető fontosságú az élet fennmaradása szempontjából, hiszen megszűri a Napból érkező, káros ultraibolya sugárzást.
Az oxigén (a szokványos kétatomos molekula) és az ózon 2,4 milliárd évvel ezelőtt kezdett el felgyülemleni bolygónk légkörében. Az oxigén folyamatos utánpótlását jelenleg a növények biztosítják.
Egyes asztrobiológusok szerint az oxigén, az ózon és a szén-dioxid együttes jelenléte egy bolygó légkörében arra utalhat, hogy ott a földihez hasonló élet létezhet.
Ennek később lehet jelentősége, amikor távoli exobolygók légkörének összetételét már pontosan mérni tudjuk.
A mostani eredmény hatására ezt az elképzelést mindenképpen finomítani kell.
Kézenfekvő, hogy az ózonnak nem csak a jelenléte, de a koncentrációja is fontos paraméter lehet.

A Nemzetközi Űrállomásról készített felvételek

A képekből a NASA néhány rövid videót is összeállított.

A filmhez felhasznált felvételeket a Nemzetközi Űrállomás (ISS) lakói, a jelenleg ott dolgozó 29. számú személyzet tagjai készítették, szeptember 17-én.
Ekkor az űrállomás a Föld déli része fölött haladt el, Madagaszkártól az Indiai-óceán fölött egészen Ausztrália északi partvidékéig.
(A képmező tetejét és jobb felső részét az ISS napelemei és egyéb részegységei takarják ki.)

Amit ez alatt a rövid idő alatt az űrhajósok láttak – és a mi szerencsénkre fényképeztek is –, az egy gyönyörű sarki fény, változatos, függönyre, tekeredő szalagokra emlékeztető formákban.





A jelenség akkor jön létre, amikor az eredetileg a Napból származó elektromosan töltött részecskéket csapdába ejti Földünk mágneses tere. A nagy energiával rendelkező elektronok és protonok a pólusok környékén a légkörbe lépve gerjesztik a gázt. A filmen látható sarki fényt előidéző részecskék a Napon szeptember 14-én bekövetkezett nagy koronakitörés eredményeként jutottak el a Földig. A nitrogén kék és lila, az oxigén jellemzően zöld vagy vörös fényt bocsát ki, miközben elektronjaik visszatérnek az alapállapotukba. A jelenség leggyakrabban 100 és 400 km felszín feletti magasság között jön létre, vagyis nem csak lentről, de az alacsony föld körüli pályáról talán még jobban megfigyelhető.



A rövid film vége felé, a sarki fény zónájából kikerülve, az űrállomásról készített képeket már a földfelszíni fények dominálják. Ausztráliában bozóttüzek (esetleg mezőgazdasági területeken szándékosan gyújtott tüzek) fénylenek. Az éjszakai űrfelvételen halványan még az ezekhez tartozó füstfelhők is felderengenek. Távol, a horizont fölött, a Föld görbületével párhuzamosan fut a felsőlégköri fénylés íve, amit az ISS-ről készített fotókon már megszokhattunk. Ezt a fényt kb. 80 km magasban a Nap ultraibolya sugárzása által gerjesztett molekulák bocsátják ki.