Folytatsd a verset!

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...



Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

.......


Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Lenne egy javaslatom: aki új verset kezd, a befejezetthez írja oda a költő nevét. Gondolom, másokat is érdekel, kitől is erednek a szép sorok. Köszi!

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.

Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
(Babits:Emlékezés gyermeteg telekre)


Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
........................................

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
(Karinthy Frigyes: Előszó)


Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikoltak a jázminok,
.....................................

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
/József Attila: Hazám (részlet)/


Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

...................

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek,
s halált hozó fű terem
gyönyörű szép szívemen.

Dunának, Oltnak egy a hangja...

Morajos,halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.



Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér....

"És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?"
....

"A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott."

(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered

Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)
(Ady:A vár fehér asszonya)



A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy amlékezés:
.................................................

Megáldalak:
„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért.
Sok hallgatásodért.
És gonoszságodért.
Sok rosz, bántó szódért
Áldassék melegen.
Sok hidegségedért.
Hevülj a szivemen.
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom.
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak;
De a mig áldalak,
Csókolj, de ne Nagyon.
Áldva, csöndben, békén.
Emlékkel és csókkal
Akartak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk.
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

Ady Endre

Boldog hazug, kinek van istene,
ki rettenetes, de maga a jóság;
kinek sebet kap reszkető keze,
ha leszakítja a tilalmas rózsát.



Boldog hazug - értetlen szelleme
...........................................

a meg nem fogant, ártatlan valóság;
pihen rajta a mindenség szeme,
bámulja őt, az öröklét lakósát.

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömör arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelid ..........
.......................................................