Folytatsd a verset!

... És nem mondom,
hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

/Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani/


...S ugy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;
Robbanó golyónak mikor fénye támad...

"S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz."
(Gyónyi Géza: Csak egy éjszakára..)

"Uccu Lajcsi, hoppsza Lenke,
Volt egyszer egy jó Istenke,
Azt gondolja magában:
Mit ülök itt hiában?
Megteremtem a világot,
Hogy olyat még kend nem látott.
Hogyha látod, szádat tátod,
Mesterségem megcsodálod"

Uccu Lajcsi, hopsza Lenke,
Volt egyszer egy jó Istenke,
Azt gondolja magában:
Mit ülök itt hiában?
Megteremtem a világot,
Hogy olyat még kend nem látott.
Hogyha látod, szádat tátod,
Mesterségem megcsodálod.
Amint mondta, úgy is tett,
Dolgozott egy keveset,
Hat nap alatt úgy, ahogy
Összecsapta valahogy,
Rajta nem is másított,
Csak nagyot ásított.
(Karinthy: Az emberke tragédiája)

A hegytetőn púp: hordó és szekér,
lomhán csurog bele az őszi vér,
az ostorszó s a tréfa messze pattan.

Egy meglesetlen, édes pillanatban
két imbolygó alak egymáshoz ér,
s a mustos, édes ajkuk összecsattan.
(Áprily Lajos FALUSI ELÉGIA Szüret)



Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit a
hallgatag szegények.

Pilinszky János: Te győzz le


Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.






nem maradt más tőled
mikor messze voltál
csak neved zsongott bennem
mint a zsoltár
mint drága játékkal a gyermek
önfeledten
játszottam vele
míg darabokra szedtem
ízeire bontom most
újra betűzöm
mindegyik betűjét
koszorúba fűzöm

Úgy látom "PERLA100" idézetét lassan két hónapja nem tudjuk megfejteni, hogy újra menjen a játék én írok egy idézetet amit meg lehet fejteni. :0)
Persze kíváncsi lennék" PERLA100" idézetének címére


Hová levél? te szebb reményeimnek
Korán kiégett hajnalcsillaga!
Keresni foglak; - hasztalan kereslek?
Vagy még meglátjuk egymást valaha?

Petőfi Sándor


HOVÁ LEVÉL?....

Hová levél? te szebb reményeimnek
Korán kiégett hajnalcsillaga!
Keresni foglak; - hasztalan kereslek?
Vagy még meglátjuk egymást valaha?

Ha majd az éjnek hallgatag felében
Halvány sugárt a hold a földre vet:
A temetőnek küszöbét átlépem,
S fejem lehajtom sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól:
A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt pilláimról
Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják
S csak a mennyben találkozol velem?...
Vagy többé sem az éj, sem a mennyország
Meg nem mutat már tégedet nekem?!

Pest, 1845. január

Folytasd!

Hajrá Samu, gyúrd az ipart
,amig a Szent Lélek kitart.

Szécsi Margit


Kondor Bélának
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.

Ajánlás
Hajrá Samu, gyúrd az ipart,
amíg a Szent Lélek kitart.
E világ tiszta és rohadt,
s ha átsugárzod mint a nap,
szívedre szennye nem ragad,
hajrá Samu, ne hagyd magad.


Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?


Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,

Éreztem megöl,ha hagyom,..

A mélyben néma,hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány......




Harminckét éves lettem én -

Harminckét éves lettem én --
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltõtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" --
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj --
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!


[SIZE=+0]Ülj ide mellém[/SIZE]

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?





Aranypiros pillangó száll le

Aranypiros pillangó száll le
sötét, örökzöld éjszakába:
egy idetévedt lombos fának
tépett, hervadt, beteg-szép álma.
Szakállas vén torony-fenyők
heverőt feszítnek alája.

E függő-ágyban elpihenhet
míg eljő csendes elmúlása
aranypiros pillangó száll le
nagy, feketezöld éjszakába.


Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát . . .

Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kivánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.

Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság:
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk ti meg én.

Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk egy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérebek.

Ha nem láttok testvéreteknek,
Megsokasodnak a redők
Bús homlokomon és lelkem táján,
De még mindig ifjan állok meg
Bősz Júdásaim előtt.

Még csak mártir-fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól, szépen,
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.

Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.
Jaj, hogy elfed e Naptól néha
A gonoszság fellege. /Ady/

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon