Folytatsd a verset!

Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

----------


Caesar! üdv neked, ó, ifju vezér, kinek
Gyűrűs úrkezed ím hajtani nyúlt komor...

Vérszín orrliku mént ősi kocsink előtt,
Végzet nagy fekete lovát!
______________________________
Nem tudom mi ez, de jó nagyon
elrévedezni némely szavadon...

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
______________________________

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!

-------------------------------------

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
(...)
-----------------------------------
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
--------------------------------------------

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
-------------------------------------------------

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dzsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
(....)

-----------------------

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;

(...)
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Dylan Thomas verse, fordította Kálnoky László
____________________________________________


Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
(...)

Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

-----------------------


Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.
(...)

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Juhász Gyula: Milyen volt...
------------------------------------------------------------

Megtettem mindent, amit megtehettem,
Kinek tartoztam, mindent megfizettem.
(...)

Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
_______________________________

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
(...)

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene, s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Ady: Lédával a bálban
------------------------------

A hetyke dölyf sosem kapat erőre:
akármi jön, előre, csak előre.
Az esti széllel szállok én s a csolnak,
a tó enyelgő habjai locsolnak.
(...)

(...)
A völgy felé vitorlákat eresztek,
csodálva a tündöklő Délkeresztet,
a lágy ködöt, a fák alján a kancsal
és görbe holdat, két ezüst aganccsal.
Nincs már világi gond az én eszembe,
Egy agg vagyok, horgászbottal kezembe.
Csolnak tavasszal a Jo-Ja tavon, Csi Vu Csien verse, fordította Kosztolányi Dezső
.............................................................................................
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
(...)

s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy ťmegszületettŤ! Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Babits Mihály: Karácsonyi ének

következő:

Előttünk már havassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fénynek földi mása,
A félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása...
.......................................

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes,
- S lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - ó,
Nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
De annak is jut ám

Egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd őrzi görcsösen, -
S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
Lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
Csak tán csöppnyit puhább,
S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
Csak tán picinyt tovább...

Robert Browning: Az Elveszett Kedves - Tóth Árpád fordítása
.......................................................................................

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
(...)

Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN

következő:

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

............................................................

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.
(...)

Szól a szellõ, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.
Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hûséget.
József Attila: Flóra
---------------------------------------------------



a következő:


Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak,hogyha belelát
a mennybe s odalehel egy imát,
hol telt mosollyal kékszinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mintha hullámzó réteket talált
s olvas,gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
.........