Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

bubamama · 2008 December 29

A madár...

Csak egy "röpke", - addig is, - amíg ideérek, ma vagy holnap...-

Mátyás, a madár... <O

</O

Miska, egyszer, törött szárnyú, szép tollú, soványka, vánnyadt madarat hozott nekem.
Az erdőben találta egy fa alatt.
Kiderült róla, hogy „Mátyás-madár”.
Valaki, - hozzáértő szomszéd mondta, hogy fel kell vágni a nyelvét, - akkor majd megtanul beszélni.
Anyám, - ezt némi vívódás után megengedte, de hogy jól csinálták-e ?…azt nem tudom.
Mert, - bár rengeteget foglalkozott vele a család, sőt még én is, -…. beszélni nem tudott.
<O

</O

Sok idő múlva aztán egyszer, -…. Apám éppen a szobájában pipázott, és olvasott, amikor már vagy tizenhetedszer hallotta Anyám hangját :
-„Mááárti, …gyere be, sír a kislááány !…”-
-„Máááárti, gyere be, sír a kislááány…!…”-
Végül megunta hallgatni, nem bírta tovább,- idegesen rohant ki Anyámhoz a konyhába:
-„Mért nem csapsz már a fenekére?…”-
-„Kinek?… „-hökkent meg Anyám
-„Hát a Mártinak….”-
-„Nincs is itthon….”-
-„Akkor mért kiabálsz neki, …hogy sír a kislány….?..”-
-„Nincs is itt…”-
Értetlenül néztek egymásra, - ….és akkor, ….megint megszólalt a hang :
-„Mááárti, …gyere be, …sír a kislááány…”-
<O

</O

Anyámék összenevettek.
Megszólalt a madár.
A Mátyás.
Megtanult beszélni, - úgy, hogy észre se vettük.
<O

</O

Mátyás, - beszélt.
Igen.
Mármint hogy akkor, - amikor neki, - kedve tartotta.
Mátyás beszélt, - de csak azt, amit ő akart.
Amit mi, - azt nem.
Amikor akartuk, - akkor sem.
<O

</O

Egyszer, a hangos sikoltásomra:
-„Mamiii,….Mamiiii,…Mamiii!!!.”- fejvesztve rohant ki Anyám az udvarba, - …honnan estem le?.. mit csináltam? …mi történt velem?…-
Aztán, csak állt, és nézett, - mert nem voltam ott, - nem voltam sehol.
<O

</O

Mami pedig rájött, hogy a Mátyás sikoltozott a verandán.
<O

</O

-„Teee, …teee,…te huncut, …”- fenyegette meg Anyám visszafelé - …teee, ..te huncut…”-
Aztán, - jártában-keltében, többször is megfenyegette, és többször is elmondta neki.
<O

</O

Nem sokkal később egy napon, apám békésen olvasgatott, és pipázott a verandán, - amikor váratlanul, anyám hangját hallotta, valahonnan közelről :
-„Teee, …teee, …te huncut,…teee,…teee,…te huncut…”-
<O

</O

A pipa, csaknem kiesett a szájából, a meglepetéstől.
Azonnal abbahagyta a pöfékelést.
Anyám ilyet, soha nem mondott még neki, -…. így, teljesen elvörösödve, és nagy zavarban hallgatta a hangját.
-„Teee, …teee, …te huncut,…teee,…teee,…te huncut…”-
<O

</O

Eltöprengett pár pillanatig.
<O

</O

Végül, bement a konyhába, hogy tisztázza a mamával, - miért is huncut ő?
Mama nevetett, és visszakérdezett:
<O

</O

-„Huncut vagy? ..Igen?… kérdezd a Mátyást, ..talán tudja miért…”-
Aztán már együtt nevettek.
<O

</O

A madár neve, - később, Huncut lett.
Rászolgált.

bubamama · 2008 December 29

Kedves Vigi!
<O

</O

Szeretettel üdvözöllek, - és köszönöm, a gyönyörűszép, karácsonyi üdvözletedet, -mindannyiunk nevében.
Külön köszönöm, a tartalmas, szép karácsonyi linkeket, - amelyekkel megajándékoztál minket.
Többször is elolvastam, - és nekem, nagyon tetszett:
<O

</O

"Amit "látsz", - nem púp, csak a szárnyaim... " -
"Ne szomorkodjatok, - az angyalok sosem halnak meg..." - írja Vigi, - „ A Pad „ című gondolatsorban.
Hát, - higgyünk benne!
Sokszor lesz még szükség, - karácsony után is - a hitre és az angyali segítségre.

Márta

bubamama · 2008 December 30

RADVÁNYÁNAK....

Idézet, Tőled:<O

</O

"Karácsony…Egy újabb a sorban, mint egy újabb gyöngy egy láncon.. Újabb Év lezárása, elengedés.Mit is jelent a karácsony a mostani és a régi? .Emlékek sorjáznak a fán mint egy-egy szappanbuborék melyben meglátom a múltat és szét is pukkan. Nézegetjük a régi megsárgult képeket.. a gyermekkori emlékeket- emberek , rokonok… azok akiket ismertünk és azok akiket már mi sem.. Feltolulnak az emlékek , illatok.. voltak és már nincsenek. Mi végre van ez az egész? Hol a lánc vége? Hogy adom át ezeket a töredékeket a gyermekemnek? Meddig lehet rakosgatni a tárgyakat melyek emlékek tanúivá váltak, de már nem a mi emlékeink többé.. emberek akik voltak, de már nem tudjuk kik voltak ők… de nem dobjuk ki, mert….miért is? Kegyeletből? Sajnálatból? Szortírozunk tárgyakat és emlékeket.. hagyományt teremtünk.. mit tudok adni abból amit én kaptam.. a családi együttlétet, a sütik illatát, az ünnepvárás hangulatát? De őket nem lehet pótolni… Elmentek az idén akik ezt nekem adták…örülhetek mert sokáig volt nagymamám és pótnagymamám… a gyermekemnek már nem lesz…mert Elmentek…Bennünk élnek tovább, de meddig? mit tudok belőlük tovább adni? Képeket, emlékfoszlányokat melyek már nem lesznek a lányom emlékei, velem együtt azok is megszűnnek és marad a papír, átmentem az időn lemezre, de az is elmúlik..Nem tudom átadni neki az együtt töltött esték hangulatát, az érzéseket melyek maradtak utánuk.. de egy valamit igen.. a szeretetüket, és talán ez az ami összeköti a múltat és jövőt..."<O

</O

Drága Radványa!
<O

</O

Köszönöm, hogy megosztottad velünk a gyönyörűszép, karácsonyi gondolataidat.
Hozzáfűznék, néhány gondolatot a magaméból, - és az ezzel kapcsolatos tapasztalataimból.
<O

</O

Azt írod:
<O

</O

„Feltolulnak az emlékek , illatok.. voltak és már nincsenek. Mi végre van ez az egész? Hol a lánc vége? Hogy adom át ezeket a töredékeket a gyermekemnek? Meddig lehet rakosgatni a tárgyakat melyek emlékek tanúivá váltak, de már nem a mi emlékeink többé.. emberek akik voltak, de már nem tudjuk kik voltak ők… de nem dobjuk ki, mert….miért is? ….”-
<O

</O

Igen, - az ember, sok mindent megőríz, és gyűjtöget, - és valahányszor a kezébe kerül, - mindig szóba kerül a családban, valamilyen történet is, - ami a tárgyhoz, és a tulajdonosához tartozik.
Talán, - harmincszor is elmondja az ember ugyanazt.
A gyerekek, meseként hallgatják végig, - de mégiscsak megjegyeznek belőle sok mindent.
Néha volt alkalmam hallani, amikor, a saját kis unokáim meséltek a régi családi album képeiről, imígyen:
-„Ez itt, ez a gyönyörű néni, az én nagymamám, szökdösős nagymamája volt, aki elpazalta a vagyonát, és nem törődött a gyerekeivel,….- ő, egy rossz asszony volt…”-
Ebben, - röviden, - benne van a véleményük, - ami ugyan az én meséim alapján alakult ki bennük, - de tömören benne van a rosszalásuk is.
A mese, - hatása, és következménye is.
„Nem szabad rossz asszonynak lenni.”
<O

</O

Egy jóképű, elegáns katonatiszt képére, pedig ezt mondták,:
-„Ez a bácsi, a mamám „jó” nagymamájának a férje volt, - elmulatta minden vagyonukat, aztán amikor már semmijük se volt, akkor inkább fejbepuffantotta magát, mert nem szeretett dolgozni, és nem volt kedve hajléktalannak lenni, ..….”-
„Ez is rossz ember volt, nem szabad ilyennek lenni…”-

Ezek, a tönkrement életű emberek, - nekik meseként is valóságosak, - ide vezet az, - ha valaki, nem helyesen él.
Vagy:
-„Ez a néni, ebben a gyönyörű ruhában a nagymamámnak a jó nagymamája volt, aki igazi bárónő volt, és még ipszilonja is volt neki, - mégis elment dolgozni, amikor kellett, és nem lett belőle hajléktalan, meg koldus…és még nem is kéregetett, ...”
Sorolhatnám még, - hiszen ahány kép, - annyi történet.
Annyi, - megőrzött emlék.
S ezek az emlékek, - ma is tudnak adni valamit, - amire nekünk és a gyerekeinknek, unokáinknak szüksége van.
A tanulságot, - ami a történetükben benne van.
<O

</O

Azt írod:
<O

</O

„Szortírozunk tárgyakat és emlékeket.. hagyományt teremtünk.. mit tudok adni abból amit én kaptam.. a családi együttlétet, a sütik illatát, az ünnepvárás hangulatát? De őket nem lehet pótolni… Elmentek az idén akik ezt nekem adták…örülhetek mert sokáig volt nagymamám és pótnagymamám… a gyermekemnek már nem lesz…mert Elmentek…Bennünk élnek tovább, de meddig? mit tudok belőlük tovább adni? Képeket, emlékfoszlányokat melyek már nem lesznek a lányom emlékei, velem együtt azok is megszűnnek és marad a papír, átmentem az időn lemezre, de az is elmúlik..Nem tudom átadni neki az együtt töltött esték hangulatát, az érzéseket melyek maradtak utánuk.. de egy valamit igen.. a szeretetüket, és talán ez az ami összeköti a múltat és jövőt….”-
<O

</O

Igen, - azt gondolom, - hagyományt teremtesz:
<O

</O

Mert a gyereked, tovább fogja őrízni ugyanúgy az emlékeket, - beleértve a sütemények illatát, közös készülődéseket, és a varázslatos, együtt töltött ünnepek emlékét, - ahogy azt Tőled látta.
Majd, - ugyanúgy tovább is adja.
Ha az ember belegondol, - bizony valószínű, -….. ha a Te kislányod már nagymama lesz, el fogja mondani, az unokáinak, hogy ….
-”Ez itt a dédi, az én anyukám, mellette meg az apukám, …..akik olyan sok áldozatot vállaltak azért, hogy én, megszülethessek…”-
<O

</O

Így adod át, így adod tovább a múlt érzéseit, szokásait, és emlékeit.
Ez az, ami a múltat, jelent és a jövőt összeköti.

Mártakiss

apolika · 2008 December 31

Kedves MINDENKI::::
Köszönöm a gyönyörű tanulságos történeteket, amiből vén fejjel bizony még én is tanulhattam. Köszönöm, hogy megosztottátok legbelső gondolataitokat is....
Maradjatok továbbra is ilyen nyílt, tisztaszívű emberek...Nagyon a szivemhez nőttetek

Kívánok nektek csak így egyszerűen BOLDOG ÚJ ÉVET

Apolika

bubamama · 2008 December 31

Sík Sándor - Újévi reménykedés

"Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép -, jóra kelendő.
Napos és fehér, - ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete tónál!

Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző.)
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!

Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.

Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?

Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk fölül a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra, - az igaz imádság.

Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: Szeretet, Béke!

Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.

Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, - mit az Isten áthall:
,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól, - szegény mieinket!''

Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!''

Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, - éveket, szíveket teremtő,-
Teremtsen újjá ez az újesztendő!..."

bubamama · 2008 December 31

Kedves MIndenki!
Kívánok Nektek, és a Családotoknak, Örömökben, Sikerekben, és Egészségben is gazdag, Békés, Boldog Újesztendőt, - Minden szépet, és Minden jót!

Szeretettel: Márta

Csillagvirag · 2008 December 31

Emlékszem gyermekként minden új napon egészen más szemmel ébredtem a világra, mintha örökös kezdetben éltem volna. Nagyszerű lehetőségekkel volt teli az Új Nap.

Új Évkor még vissza-visszatér ez az érzés.
Nektek is Boldog Új Kezdetet! Csillagvirág

Szamira · 2008 December 31

Talákozó

Volt egy utolsó kívánsága a nagybátyámnak, Gyuszi bácsinak.
Mégpedig az, hogy a hamvait ott szórják szét ahol született a szigeti háznál.
Ez a kérése teljesült és a búcsúztatójára a bizony szép számmal összegyűltek a rokonok.
46 ember akik már évek óta nem találkoztak.
Fiatalok és idősek akik közül sokan megfordultak már ezen a helyen, de sosem egy időben.
A találkozón készült videók, fényképek, régi családi képek, nevek és elérhetőségek DVD-re kerültek, és minden család kapott egyet belőle.

Sok hálás visszajelzés érkezett ahhoz a személyhez aki mindezt megcsinálta, időt energiát belefektetve.

A szeretteink elmennek, de mindenki hagy maga után emléket.

mamaci1 · 2009 Január 1

Csatolás megtekintése 227454

Drága Bubamama és a topik Látogatói !

Szeretetben, boldogságban, egészségben gazdag

erdményes, tevékeny, boldog

ÚJ ESZTENDŐT
kivánok az Óperencián túlról

mamaci

apolika · 2009 Január 1

Szép jó reggelt az óperencián innen , és túl élőknek...
Hát akkor ugorjunk neki az új évnek...
Hajrá 2009......

bubamama · 2009 Január 1

Buék....

Köszönöm MIndenkinek, Mindenki nevében, - és BUÉK...!
APOLIKA szavaival élve, - ami nagyon tetszik nekem - :
- ....hát akkor, ugorjunk neki!

cathy222 · 2009 Január 1

bubamama írta:
Sík Sándor - Újévi reménykedés

"Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép -, jóra kelendő.

Drága Bubamama! Nálunk így kezdődöt az újév. Havazik.

Boldog újévet kívánok Neked. Köszönöm, hogy vagy!

bubamama · 2009 Január 1

Köszönet...

Drága Cathy!<O

</O

Szívből köszönöm!
Nagy örömet szereztél vele, - és nagyon meghatódtam tőle.
Én is Kívánok Nektek, minden szépet-jót, - ami Ti kívántok magatoknak!<O

</O

Esik a hó???…-
- ....„Fekete földön újévi fehérség,….”-
De szép is lehet Cathy, - de szép!<O

</O

Isten áldotta, Boldog Újévet kívánok!<O

</O

Márta

<O

</O

bubamama · 2009 Január 1

A ZÁRDA….
VII-VIII.- rész

OLDD MEG A DOLGAIDAT, AHOGY AKAROD, VAGY AHOGY TUDOD.
lEGFŐKÉPPEN, - AHOGY TUDOD.
A VILÁG, NEM ÖLTI AZT A SZÍNT AMILYENBEN TE SZERETNÉD LÁTNI, - SŐT, AZT SEM, AMILYENBE TE SZERETNÉD ÖLTÖZTETNI.

A ZÁRDA….

Korábban, csak annyit tudtam róla, - mert nem nagyon érdekelt, -….hogy ott, a Zárdában lakik az Isten, meg az apácák, meg a zongoratanárnőm, meg még a Zárdafőnökasszony is, - aki a rokonunk.

A zárda, ….- az Angolkisasszonyok zárdája, - egy nagy, több szárnyú, hófehér, klasszicista stílusú gyönyörű épület volt.-
A falutól távol, a házunk közelében állt, - egy szép dombon, - hatalmas szőlőbirtok közepén.
A szőlőbirtok, - valaha a dédapámé volt.

Éppen ráláttunk.
Észre kellett venni.

Az ott élő szigorú és kőkemény zárdafőnökasszony, biztos kézzel irányította az apácákat, a házat, az oktatást és a birtokot is.
Azt, hogy a rokonunk, - elmondtuk mindenkinek, akinek csak lehetett.
Büszkék voltunk rá, és szerettük, - bár, ritkán járt hozzánk, - és mi sem látogattuk gyakran.

Természetesen, bemutattak neki.
De, nem mondhatnám, hogy kitüntetett a figyelmével.
Én se Őt.

Nem szerettem vele találkozni még akkor sem, - ha muszáj volt.
Pedig, - néha, muszáj volt.
Hozzájuk jártam óvodába, majd iskolába is.
Szerencsére, nem sok kapcsolatom volt vele, - ritkán láttam, de nem hiányoltam….-
Elkerültem, - amikor csak lehetett.
Ha pedig megláttam, eltűntem, - vagy elbújtam.

Egyszer, - mégis,- teljesen váratlanul! - …szinte belezuhantam az életébe, ….az életükbe. …-
Ő meg az enyémbe, - az egész zárdával, - a zárdájával - együtt.
Ami, persze, - kulcsra volt zárva.
Kulccsal.

Amikor hozzájuk kerültem, - egyszerre kiszaladt alólam a talaj, - és legszívesebben világgá futottam volna, - a kutyám kíséretében, - de, nem lehetett.

Amikor oda kerültem,- nem bírtam elviselni, se a Zárdát, se őket.
Igazából a nénémet se nagyon, - de ővele, azért, - néha kivételt tettem
Olyan szépen tudott nézni rám, - annyi szeretettel, - ….hogy meg se érdemeltem.

Amikor közelebbről megismertem a zárdaéletet, lassan, - kezdtem felfogni, - majd elfogadni a körülöttem lévő, és körülöttem zajló dolgokat.
Megbarátkoztam a helyzettel.
Ezt követően pedig, - megváltozott körülöttem az élet, - és én magam is megváltoztam

Egy napon arra ébredtem, - hogy csodák csodája, - jól érzem magamat,… - nagyon is jól érzem magamat a bőrömben, - meg a zárdában.
Jó volt ott,…- jó volt velük, jó volt náluk.
Pont jó.
Pont jó.

Később pedig, - az az idő, amit a Zárdában töltöttem, tölthettem el, - amikor közelről, és emberként ismerhettem meg az apácákat, - egyik legszebb, - meghatározó élménye lett az életemnek.
Hálás vagyok ezért a sorsnak, - azóta is.

Amikor oda kerültem, - ismertem már egy kicsit a Zárdát
Kb. 4 éves korom óta, - óvodába is, meg zongoraórára is odajártam, - ha kedvem volt hozzá.
Nem mindig volt.
És, - ha nem volt kedvem, - akkor nem.
Olyankor, - csak a csonka toronyig mentem.
Ott, a nagy szomorúfűzfa alatt állt egy pad.
Az alá, vagy a közelében lévő valamelyik bokor alá betuszkoltam a kottáimat, - …aztán, ill’ a berek, nádak, erek…- megléptem.
Oda mentem, ahová kedvem volt.

A kottáimért, - nem kellett aggódnom sohasem.
Mint ahogy a legtöbb elhagyott, elveszített holmimért sem, - mert valamikor, általában hazakerültek.
Ha én nem is, - a kutyánk, hazavitte
Gondja volt rá.
Bárhová mentem is, - Büdös-Vitéz, - a nagy, német juhász kutyánk, mindenhová követett, - és ha elhagytam, vagy letettem valamit, - az biztos, hogy ő hazavitte.
Lehetett számítani rá.

Igaz, olyankor is hazavitte, -… ha éppen nem kellett volna.
Így történt meg egyszer, - az a szégyenteljes eset is, hogy amíg Miskával, - az örök barátommal meg örök jegyesemmel, - a Balatonban lubickoltunk, - kb. 6-7 évesek lehettünk akkor, - addig a kutya, a Büdös, - szépen hazahordta a ruháimat.
Alighanem több fordulóval.
Nem számítottam rá.

Elfelejtkeztem Büdösről, - azt hittem, hogy ellopták a ruháimat.
Azt hittem,…. - és csodálkoztam is eléggé, - hogy miért kellett valakinek az én kinőtt, pöttyös ruhám, meg a lukas bugyogóm, - sőt még a zoknim is, pedig, az is lukas volt.
Tudom, mert én lukasztottam ki.

Igaz, akkor, - nagyon könnyű volt bármit kilyukasztani.
A háborút megelőzően, ugyanis, nem lehetett rendes ruhaneműt kapni.
Minden: „mű-rostos” volt.
Ha az első használat alatt nem esett szét, - biztosra lehetett venni, hogy a mosásban, majd szétmegy.
Legtöbbször szét is ment, - amennyire csak lehetett.
Mosás után akár el is lehetett dobni.

Én tehát, azért küszködtem örökké lukas bugyogókkal, és ez nagyon zavart, - mert műselyemből készültek, - műrostosak voltak.
Persze, a zokni is.
A ruháimmal viszont nem volt gond, mert azokat Édesanyám, nagyobb ruhákból, - a nővéreim kinőtt ruháiból - szabta, varrta, alakította át.
Ezek jó minőségűek voltak, - valódi, „békebeliek, - hordhatóak, - sőt még szépek is.

Amikor a hosszantartó lubickolás után kijöttünk a partra, Miska ruhája ott volt, ahol hagytuk.
Miska ruhája, egy gatya volt.
Egy, folyton lecsúszkáló, testvérétől örökölt, rissz-rossz, fakó-fekete klott gatya, amibe még bele se nőtt.
Az a gatya, - ott volt, ahol hagytuk.
Ez a klott gatya, nem a mienk, nem az enyém volt, - hát nem kellett Büdösnek.
Otthagyta.
Mást aztán nem.

Mehettem volna haza, - végig az egész falun, meztelenen.
Próbáltuk megoldani a helyzetet.
A gatyába, mind a ketten beleléptünk - de moccanni sem tudtunk benne, - a gatya meg elengedte magát.
Szétrepedt.
Akkor Miska, kiszállt belőle, - és ami a gatyából maradt, azt rám hagyta.
Rajtam volt hát a gatya, - és Miska lett a meztelen, - de ez nem látszott, mert elbújt a hátam mögé.
Igaz, - én sokkal kisebb voltam, mint ő, és nem tudtam eltakarni, - de ez nem volt baj, mert gugulva ment.
Így bandukoltunk haza.
Szépen, lassan.
Jó nagy kerülővel, - hogy ne lásson meg bennünket senki.
Otthon aztán kiderült, hogy a ruháimat nem lopták el, - hanem, - a Büdös hazavitte.
Kinek is kellett volna az ezer lukkal díszített bugyogóm?
Kinek?
Csak Büdösnek, - ….mert ő, …mindig, mindent hazavitt, - ami a miénk volt.
Pontosabban, - ami az enyém volt.
Más ugyanis sosem hagyta el semmijét, - csak én.
Ő pedig összeszedte,- hogy ne vesszen kárba.
Összeszedte, - akár kellett, akár nem.

Mivelhogy,- mindenütt a nyomomban volt, - minden tudott, és mindent látott.
Ha vészhelyzetben kerültem, - beavatkozott.
Ha pedig nem volt gond, - akkor félrevonult.
Legtöbbször, nem is tudtam, hogy a közelemben van.
De, - ott volt.
Csak várt, és nézett.
Alighanem, őrködött felettem.
Jó kutya volt.
Csodálatos kutya volt .
Szerettem.

Ha zongoraórára mentem, - akkor, leült a kapuban, és türelmesen várt.
Nem unta meg, - nem ment el.
Ki-be lehetett járkálni mellette, senkit nem bántott, - és őt se bántotta senki.
Ha vége volt az órának, együtt mentünk haza.
Jókat játszottunk ilyenkor.

Nem tudom, hogy Büdös, hogyan tudta eldönteni, hogy kitől kell félteni, - kitől pedig nem.
Az biztos, - hogy el tudta dönteni, - jobban, mint én.
A gyerekektől, - nem féltett.
A gyerekeket szerette.
A felnőtteket, - nem annyira.
A falusiakat ismerte, - és nem volt baja velük, - és azoknak se, - ővele.
A falusiak, ismerősök voltak, - hozzánk tartoztak, mi pedig, őhozzájuk.
Idegen, ismeretlen felnőttnek azonban nem volt tanácsos, egy méternél közelebb jönnie hozzám, mert, azonnal fenyegető magatartást vett fel.
Hegyezte a füleit, morgott, - idegesen csóválta a farkát, - majd közénk állt.
Ilyenkor, - pontosan tudtam, hogy jelez valamit a magatartása, - és hallgattam rá.
A háború alatt, meg utána, - ez, sokszor előfordult.
Nem is történt semmi baj.
Egy darabig.

Volt, egy szikrázóan szép, nagy, - nem gyereknek való, - nagyon értékes, antik fülbevalóm.
A keresztanyámtól kaptam a születésemkor.
Amíg, - beteg nem lettem, - nem engedték meg a szüleim, hogy viseljem, - a fülbevaló ugyanis,- annyira feltűnő volt.
Meg annyira drága.
Betegségem után azonban, - mivel „úgy-de-úgy” ! szerettem volna, - megengedték, hogy hordjam, - így aztán, többé, ki se vettem a fülemből.
-„Figyelj rám,…- mondta akkor Anyám Vitéznek, nagyon komolyan - …aztán, vigyázz ám a lányra, meg a fülbevalóra, ….mert nagyon drága mind a kettő, …és baj lesz belőle, ha valamelyik elveszik,…”-
Hogy megértette-e Vitéz, azt nem tudom, - de félrehajtott fejjel hallgatta Anyámat, - és valamit még válaszolt is a maga módján.
Ami, kb. úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy.
-„Ajjjaj…”-
Meglehet, hogy azt mondta.
Meglehet, hogy „ajjaj…” volt.
Hiszen, rám vigyázni, nem kis feladat volt neki sem, - de lehetett számítani rá.
Vigyázott a fülbevalómra is.
Jobban, mint én.

Egyszer, - amikor a vasútállomás körül bóklásztunk,- ahol medvecukrot lehetett kapni, meg pörgetét, - elkapott engem, egy…. - nem mondom meg milyen,…. - asszony.
Olyan.
Szó szerint, - elkapott.
-„Had nézzelek, te, …”- mondta – és megmarkolta a ruhámat a mellemen.
Aztán csak nézett.
Gondoltam, ..hadd nézzen, ..hadd, - nem baj az.
Kifaggatott a fülbevalómról, - ….én meg elhadartam mindent, - amit csak tudtam róla.
Sokat tudtam.
Azt is, hogy e fülbevelóm, egy kisebbfajta vagyont ér, - amit az ember nem hord a fülében, - de nekem, mégis megengedték a szüleim, mert annyira szépen kértem.
Közlékeny voltam, és barátságos.
Nem hiszem, hogy minden érdekelhette, amit mondtam, - de volt, ami igen.
Hirtelen, - elkapta a fülbevalómat.
Őt meg a Büdös, - abban a pillanatban.
Nem harapta meg, - éppen csak bekapta, és szájában tartotta a karját.
Erősen, és keményen.
A néni erre azonnal elengedte a fülemet meg a fülbevalómat, - és elkezdett a Büdössel hadakozni.
Ütötte, rúgta, ahogy csak bírta, hozzá még köpködött, és ordított is torkaszakadtából, - de hiába.
Vitéz nem engedte el.
Azon a ponton voltam, hogy közbe avatkozom,…. - én is bele fogok rúgni a nénibe, - ahogy csak bírok - és megcibálom a haját, teljes erőmből, ahogy csak bírom,… - ha még egyszer hozzáér a kutyámhoz.
Az én kutyámhoz.
Az én Vitéz kutyámhoz, a Büdöshöz…-

Vitéz azonban, tudott magára vigyázni.
Kicsit szorosabbra fogta.
A néni lerogyott a földre, - és ordított, - továbbra is, torkaszakadtából.
Az ordítására kinézett az irodából egy vasutas bácsi az állomás épületből.
Aztán, azonnal oda is rohant hozzánk.
Benne, - megbízott a kutyánk.
Csak egyszer kellett kérni.
.-„Ereszd el na, …ereszd el, …jó kutya, …”-
Büdös, - azonnal elengedte.
Meglehet, hogy az én kérésemre is elengedte volna, - de én, egyszer se kértem.
Féltettem a fülbevalómat.
A vagyonomat, ami a fülemben van.
Meg az én szép szivárványomat, -…. mert az is a fülemben van.
Jobb volt, hogy fogta Vitéz a nénit.
Jobb volt.

Az asszony, amikor kiszabadult Vitéz szájából - soha nem hallott, félelmetes, mocskos szidalmak és átkok sokaságát, zúdította ránk, - majd elkezdett szaladni a sínek mellett.
Olyan csúnyákat mondott, és olyan szörnyű átkokat, - hogy alig bírtam megállni,-… hogy utána ne küldjem a kutyát.
Ma azt gondolom, - …..kellett volna is.....-

Mert akkor is átkozódott még, - amikor már messze, a sínek mentén futott.
És, -…ki tudja, meddig ér az átok?
Ki tudja meddig ér ?….-
Ki tudja?…-

Nem sokkal később, - meghalt a legeslegkedvesebb és egyetlen, örök barátnőm.
A családom pedig, súlyos betegségbe esett, amit én vittem haza, - …és éppen csak. hogy megmaradtak.
Éppen csak.
Akkor persze, - nem kapcsoltam össze az átokkal, - és meglehet, hogy nincs is köze hozzá.
Később azonban, - gondoltam rá.

Mert ki tudja,… mekkora a szó ereje?… ki tudja, meddig ér ?
Ki tudja meddig ér az átok?
Ki tudja?…

* * * * *

Vitézzel, - a Büdössel, - továbbra is együtt jártunk.
Mindenhová.
Nemcsak a Zárdába zongoraórára, - hanem a Zárda elkülönített kapusházába is
Ott lakott a Mater Borbély.
Egyedül.
Nem kapus volt, - hanem beteg.
Meglehet, hogy nem is apáca volt már, - csak beteg.
Súlyosan Tbc.-s volt, - csakhogy én ezt akkor nem tudtam, és nem is tudhattam.

Büdös-Vitézt, - mindig messzebb ültettem le, nem a kapusháznál, - nehogy megijessze a tyúkot.
Mater Borbély tyúkját.
Máter Borbélynak, - azt gondoltam azért, mert nagyon fiatal volt még, - nem volt férje, meg gyereke, meg rokona.
Meg ilyesmi.
Semmije sem volt, - csak egy tyúkja.
Meg én.

Régóta, ….- nagyon régóta ismertem őt.
Talán, 4-5 éves korom óta.
Mater Borbély, - a barátnőm volt.
Bár én, kislány voltam, - ő meg nagylány volt,…. ráadásul be volt zárva a zárdába, - azért, …és ennek ellenére, - mély barátság alakult ki köztünk.
Lassan, fokozatosan.
Sokat beszélgettünk, meséltünk egymásnak.
Istenről is sokat beszéltünk.
Neki is volt egy, - meg nekem is.
Nem voltak egyformák.

Szerettem hallgatni Mater Borbélyt, a nagylányt, - az Apácát, …az Apáca-barátnőmet, …….- sőt, megkedveltem azt az Istent is, - aki az övé volt.
Elmondta nekem, hogy Ő,… - a jegyese.
Nemcsak a menyasszonya, - hanem a jegyese is .
Pedig, - ez biztos titok volt.
Mégis elmondta nekem.
Ezt a titkot, nem is mondtam el senkinek, csak az Édesanyámnak, - meg a Miskának.
Ők se mondták el senkinek,… mivelhogy, ez titok volt.
Miska is, csak Örzse-Annyának mondta el, - másnak nem.

Én, - elmondtam volna még a Tetézy Cirminek is, - mert ő volt a legislegkedvesebb, egyesegyedüli, örök barátnőm.
De már nem élt.
Elment, - örökkön örökké.
Elvitte az agyhártyagyulladás.

Az lehetett az oka, - hogy Isten, még a félszemével se nézett oda.
Pedig az, - direkt azért volt neki.
Csinálhatott volna valamit, - de rá se nézett Cirmire.
Pedig, - pont az volt a dolga.
Pont az.
Pont.

Cirmi meg, - csak úgy, - egyszerűen, itt hagyott bennünket.
Egyik napról a másikra.
Meghalt.

Amikor a mama beszélt nekem a Cirmi betegségéről, azt mondta, hogy Cirmike, közelebb van már az éghez, mint földhöz, - …igen, … lehet, - hogy ha akarna is,- …már vissza se találna ide.
És aztán, tényleg nem talált vissza.
Nem.
Sohasem.
Meghalt.

Amikor meghalt, - akkor, eltört bennem valami.
Nem tudom, mi lehetett az, - de apró darabokra hullott, - az biztos.
Tudtam, - hogy soha többé, már semmi sem lesz olyan a világban, - amilyen korábban volt.
Tudtam.

Nem először éreztem ezt a mélyütést a szívemen.
Nem sokkal előbb halt meg a nagymamám.
És hiába vártam, - nem jött többé vissza.
Elment, örökkön-örökké.

A betegsége idején, - szerettem volna Cirmit meglátogatni.
Édesanyám azonban azt mondta, - nem.
Nem szabad.
Nem látogathatom meg, - mert Tetézy néninek, fájni fog, ha egy olyan élő, eleven, egészségtől majd kicsattanó kislányt lát, - amilyen én vagyok.
Mert akkor, - már az voltam.
Egészséges, eleven.
Tetézy néni, - arra fog gondolni,- hogy milyen szerencsétlen ő, - az egyetlen imádott kislánya, - haldoklik.
Pont az övé.
Pont az övé.
Nem másé.
És, - nem lehet segíteni rajta.

Ne fokozzam Tetézy néni szomorúságát, - mondta a Mama.
Fokozni, nem akartam, - de eldöntöttem, - hogy mindenképpen látni akarom Cirmikét.
Akármi lesz is.
Akármi.

Egy darabig csak ácsorogtam, ólálkodtam a házuk körül, de nem jött be hozzájuk, - és nem ment ki tőlük senki.
A kapu, - be volt zárva.
Dörömböltem rajta, - meg rugdostam is egy kicsit, - de nem jött senki, hogy beeresszen.
Leültem hát a kapu mellé, - és vártam, - ….de hiába, mert később sem jött senki.

Akkor láttam meg a kapu mindkét szárnyán, az újságlap nagyságú, - fehér alapon nagy vörös keresztet.
Már, - nem emlékszem, hogy mi volt ráírva.
Talán az, hogy: Tilos a bemenet! Fertőző beteg!

Miután elolvastam, - átgondoltam.
Nem baj, - gondoltam, - ha itt tilos, - akkor majd máshol megyek be.
Nem muszáj nekem a kapun keresztül bemenni, - pláne nem, ha tilos.
Miért lennék szófogadatlan, - ha nem muszáj?
Mert nem muszáj.
Most nem.
Van kerülőút is.
Tudom, hogy hol.
Tudom én, mindegyiket.

Végigmentem a gyümölcsösön, aztán a veteményeskerten, aztán, - be a nagy virágoskertbe.
Már messziről láttam, - tárva-nyitva volt Cirmike ablaka.
Sarkig.
Nagyon meleg volt.
Az ablak, egy kicsit magasan volt, - de tudtam, hogy be fogok jutni.
Akkor is.
Akárhogyan is.
El fogom érni a magas ablakot.
El.
Tudtam, hogy látni fogom Cirmikét.

Ledobtam a cipőmet, meg a zoknimat.
A párkányt, - és az ablak sarkát, - éppen hogy, elértem.
Éppen hogy.
Be fogok jutni.- gondoltam.
Be.

Sokszor megpróbáltam, - nagyon sokszor, mire sikerült.
Végül azonban, - ott hasaltam az ablakpárkányon, - és onnan már gyerekjáték volt lekúszni a szobába.
Azt vártam, hogy Cirmike, meglát, - és felvisít örömében.
Úgy, mint máskor.

Bent voltam a szobában, és vártam, hogy Cirmike visítson.
De csönd volt.
Halálos csönd.
Pár pillanatig, csak bámészkodtam, - kerestem Cirmikét

Aztán megláttam.
Azt hittem, hanyatt esek ijedtemben.
Cirmike, szinte beleolvadva feküdt az ágyában, - és le volt takarva az édesanyja menyasszonyi fátylával.
Gyertya égett mellette az éjjeli szekrényen.
Egyedül volt.

Vigyázva húztam le az arcáról a fátylat.
Az elsőáldozási ruhájában feküdt.
És akkor, elszörnyedtem.
Odaadták a halálnak.
Hogy tehették ezt?
Hogyan tehették ezt vele?
Már felöltöztették a halálnak, - pedig még élt.
Még lélegzett.
Odaadták neki.

Az én Édesanyám, - sohasem tenne ilyet.
Az én Édesanyám, - sohasem hagyna engem egyedül a halállal.
Az én Édesanyám ott állna, és harcolna a halállal, - az utolsó lélegzetéig, - és az én utolsó lélegzetemig.

Cirmike, - egyedül volt.
Nem fogta senki a kezét.
Arcán lázrózsák égtek, - és a fején, nem volt jeges borogatás.
A szeme csukva volt, - és halkan, nagyon halkan nyöszörgött.

Egész szívemből Istenhez fohászkodtam, - adja vissza nekem a kezembe azt a csodálatos erőt, ami korábban benne volt.
Azt, ami tőle hoztam, tőle kaptam, - akkor, amikor a földre jöttem.
Adja vissza.
Adja vissza megint.
Csak, - most az egyszer.
Soha többet nem kérek semmit se.
Isten bizony.
Csak ezt, most.

Azt az erőt, - amivel mindig megállítottam a hatalmas, nekem támadó kutyát, pici koromban, -…. pedig háromszor akkora volt, mint én.. -

Azt az erőt, - amit akkor kaptam, amikor kicsit felemelve a kezemet, szétválasztottam vele az orosz katonák sorfalát, - és épségben kihoztam a gyönyörű Anyámat, az éhes, mohó és vad orosz katonák között, abból a gyalázatból, - ami a pincében történt.
Akkor, - amikor az oroszok bevonultak.
Igen, -…. tudom, hogy ott volt velünk akkor egy angyal is, - …..ő vezetett.
Vagy maga, - Jézus.
Igen, - tudom.
Belőle áradt az a fény, ami megvilágította az utat, a végtelen lépcsősort előttünk, - és megvilágította a félreugró katonák rettegő arcát is.
Mert, kitől rettegtek?
Személy szerint tőlem, nem, -…. az biztos.
Alig értem feljebb a térdüknél.
Az Angyaltól rettegtek, …meg a Fénytől.
Vagy magától, Jézustól.
Én, csak egy kislány voltam, - és nem fénylettem….-
Hanem a kezem, - a kezem,…. -
A kezemben, volt valami, - nem földi erő.
Valami, - csoda.
Igen, - csoda volt.
Igen, - csoda.
Isten segített, ……- pedig nem volt idő akkor arra, hogy megkérjem rá.
Hogy fohászkodjam.
Mégis segített.
Pontosan tudta, hogy mit kell tenni, - látott mindent.
Ott volt.
A szívemben volt.
Akkor pedig, amikor kellett, - …..csak úgy egyszerűen kilépett belőle, - hogy segítsen rajtam, segítsen rajtunk.
Aztán visszament a helyére, - és mindig is ottmaradt.
Jó helye volt neki.
Szerettem.

Azt az erőt kértem most Istentől újra, …- azt az erőt, amivel nem sokkal a bejövetelük után is, - amikor a saját házunkban támadtak meg bennünket, - megállítottam és fogva tartottam, három - lesben álló - fegyveres orosz katonát, - akik az ablakból kiugró, előlük menekülő sógornőmet akarták elkapni.
Akkor is pici voltam még.
Mégis megállítottam őket.
Nem egyedül.
Isten segítségével.
Hatalom volt, - és erő, - …..nem földi erő, - vészhelyzetekben - a parányi kezemben.
Akkor még.

Ezt követően aztán, - soha többé nem volt semmi, - egészen felnőtt koromig.
Akkor is, - csak egyszer, - egyetlenegyszer.
Szintén, vészhelyzetben.
Pedig, akkor se kértem.
Mert nem volt rá idő.
Máskor, sem erő, - sem hatalom nem volt a kezemben.

De most kellene…… – gondoltam Cirmike mellett.
Most, - nagyon kellene.
Istenem, - könyörögtem egész szívemből., - add vissza, …csak most,…..- most még egyszer, egyetlenegyszer add vissza nekem.
Nem kérem többé.
Nem kérem máskor.
Ígérem.

Cirmi fölé hajoltam, - és mind a két kis kezemmel megfogtam a fejét.
De hiába.
Nem volt a kezemben erő.
Éreztem, hogy nincsen.
Mégis, - abban a pillanatban, - talán a hűvös érintéstől - kinyílt a szeme.
Aki azonban rám nézett, - az, - már nem a Cirmi volt.
Nem a Tetézy Cirmi, - aki az én barátnőm.
Egy idegen, ismeretlen szempárt láttam.
A tekintete olyan mély volt, és olyan lélektelen, - mint egy feneketlen mélységű, sötét kút.

Föléje hajoltam, - becsuktam a szememet, hogy ne lássam az idegen tekintetét, - és hosszan megcsókoltam a homlokát.
Elköszöntem tőle.

Nem tettem rá vissza a fátylat, mert - ha érzi egyáltalán, - ne érezze magát bezárva.
Nem tehettem semmit.
Nem volt a kezemben erő.
Hatalmas csalódás volt ez, - magamban is, meg Istenben is, akit, hiába kértem, nem segített.
Megtehette volna.
Itt volt a közelben.
Megtehette volna, de nem segített.
Nem tehettem semmit.
Csak egy porszem vagyok, - nem más.
Nem tehettem semmit.
Sem erőm, sem hatalmam nincsen
Nem tehettem semmit.
Csak egy porszem vagyok, - nem más.

Rá kellett jönnöm, hogy az élet, olyan amilyen, - az ember, nem alakíthatja tetszése szerint, - és nem rendezheti be magának úgy, ahogy szeretné.
A világ, olyan amilyen, - nem lehet változtatni rajta.

Az ablaknál álltam, - de hiába néztem vissza, már nem láttam a könnyektől Cirmit.
Lecsúsztam hát az ablakból a virágos kertbe.
Éppen jókor.
Egyes számú Büdös-Vitéz, harisnyámmal a szájában, - már éppen az egyik cipőmet próbálta összeszedni, hogy haza mentse.
-„Jó, hogy itt vagy, - mondtam neki - …most az egyszer jó, hogy itt vagy Büdös-Vitéz.
Gyere, …fussunk, -…fussunk gyorsan, … ne itt sírjunk……”-
Összeszorítottam a számat, hogy ne ordítsak.

Felkaptam a cipőimet, és mezítláb futni kezdtem a patak felé, ahogy a lábam bírta.
Ott aztán hasra vágtam magamat a fűben, - és sírni kezdtem.
Először csak csendesen.
Aztán egyre kétségbeesettebben, egyre keservesebben, és egyre hangosabban.
Büdös-Vitéz, ott tipródott mellettem, nyalogatta az arcomat, fülemet, és ahol csak elért.
Akkor elkaptam a nyakát, és ráborultam.
Hagyta.
Én, megállíthatatlanul zokogtam, Büdös-Vitéz pedig tutult.
Néha megálltunk, - aztán újra kezdtük.

Amikor sötétedni kezdett, addig döfködött, amíg rájöttem, - azt akarja, hogy induljunk el hazafelé.
Elindultunk hát.
Szépen, lassan.
Ha egy kicsit megálltam, - megint megdöfködött az orrával.
Vitte a harisnyámat.
Én, - nem vittem semmit.
Mezítláb mentem, - a cipőmet meg otthagytam.
Igaz, - Vitéz aztán később, rendben hazahozta, - alighanem 2 fordulóval.

Otthon, - hatalmas örömmel fogadtak.
Késő volt, sötétedett, - aggódva vártak már.
Egyszerre, mindenki a nyakamba esett.
Mintha a világ végéről kerültem volna elő.
Pont úgy.
Mintha elvesztem volna, - de most mégis, váratlanul megkerültem.
Pont úgy.
Az édes kis sógornőm, - táncra perdül velem örömében.
Még a nővérem is, - aki máskor folyton piszkált, s akit, én is folyton piszkáltam, - boldogan ölelt magához, és nagy cuppanós puszikat adott a könnytől maszatos arcomra.

Nagy baj volt ez!
Nagy bajt hoztam rájuk!
Sohasem bocsátottam meg magamnak.
Mindketten megkapták a fertőző agyhártyagyulladást, - amelyet Cirmikétől hazavittem.

Kb. jó egy hétig, - még semmiféle jele nem volt a betegségnek
Aztán, - hirtelen, - egyszerre felment a láza, nagyon magasra, 40 fokon is felül - a nővéremnek, majd nem sokkal később a sógornőmnek is.
Később, már annyira felment mindkettőjüknek, - hogy nem lehetett mérni lázmérővel.
Majd a rettenetes fejfájásuk és a rosszullétük miatt, - egyszerre vesztették el az eszméletüket.
Anyám, - pillanatok alatt döntött, - addig is, amíg az orvos odaér, - azonnal lázat csillapított.
Lázcsillapító, persze nem volt, - csak az egyetlen, és mindenre jó Bayer aspirin, - meg a vizes ruha.
Csakhogy, - egyik sem használt.
Így, aztán az aszpirin mellett, - Anyám, - azonnal hűtő-fürdőt csinált a lányoknak.
Egymás után cipelték ki őket, az udvarról nyíló fürdőszobába.
Meztelenek voltak, kezük-lábuk fejük, - lógott.Így vitték át őket az udvaron.
Azt hittem, - meghaltak.
Összeszorult a szívem.

Az egyik az ülőkádba került, - a másik meg a nagy fürdőkádba.
Egyiket Apám fogta, másikat a bátyám.
Anyám pedig, - állott, de hideg kútvízzel öntözgette őket, egy locsolórózsás kannából,- amíg csak lejjebb nem ment a lázuk.
Akkor, visszavitték a házba, - és betakarták őket.
Apám,- nagyon gyorsan berendezte az ebédlőt betegszobának.
A hatalmas ebédlőasztal két végére két-két lószőr matrac került és lepedő.
Semmi más.
Arra fektették a lányokat.
Aztán el nem mozdultak mellőlük.
Lesték minden rezdülésüket.
Kivitték, - meg behozták, kivitték, - meg behozták őket.
A lázuk, nem sokáig maradt lent,- így aztán, folytatni, - ismételni kellett a hűtő fürdőt.

Így ment ez, később is, - megállás nélkül, - éjjel - nappal.
De a láz, - csak ment feljebb.
Ha éppen az ágyban voltak, - akkor hideg vizes flanel lepedőbe voltak tekerve, - és a fejük, meg a homlokuk teljesen be volt takarva, egy szalvétával, amibe, nagy adag összetört jeget tettek.
Amikor az orvos megérkezett, és megnézte őket, - csak széttárta a karját.
-„Agyhártyagyulladás…. – mondta színtelen hangon - semmit sem tudunk tenni Madame, ….ez van az egész faluban.
Napról-napra több a beteg, és nincs kórház, ahol befogadnák őket
Isten kezében vagyunk Madame, … a lázcsillapítás az egyetlen, amit tenni lehet értük, …jól csinálta Madame, …jól csinálta….„-

Aztán Apámhoz fordult, - miközben futó pillantás vetett rám.
-„Sándor bátyám, - mondta - ezt a gyereket, el kell innen tüntetni, méghozzá azonnal. Nincs itt helye gyereknek…., de addig is…”.-
Aztán, kifordultak az oszlopos verandára, majd kimentek az udvarra.
Nem hallottam, hogy mit beszéltek.

Amikor Apám visszajött, - halálsápadt volt.
Megállt előttem, vagy három méterre, - és tanácstalanul, sajnálkozva nézett rám, - aztán a közepébe vágott:
-„Kislányom, el kell menned itthonról. Nem kockáztatunk.
Nem szabad megbetegedned, -…. elég már a baj így is..
Rögtön itt lesz érted a nénéd, - és elvisz magával. Addig pedig, semmihez hozzá nem érsz, nem eszel, nem iszol, senki közelébe nem mész, a fürdőszobába sem mész, a WC-be sem mész.
Bemész a szobádba, becsukod az ajtót, és ott maradsz addig, amíg a nénéd érted nem jön…..”-
Ilyen, még nem volt.
Elhűltem.
Erre, - nem számítottam.
Kétségbe voltam esve.
Legszívesebben, - sikítottam volna, - pedig, nem igen szoktam.
De azért megkérdeztem:
_”És akkor most hová pisiljek?… a zuggóba talán?…”-
-„Oda.”- mondta Apám határozottan.
-„És hol ihatok vizet?…Sehol?…”-
-„Sehol…”-
Hallgattunk, - és néztük egymást.

Többször is szerettem volna, mégis, mert féltem a választól, - alig mertem feltenni a kérdést.
-„Melyik néném fog értem jönni?…”-
Egy pillanatnyi csend után válaszolt az Apám, - de közben nem nézett rám.
-„A Zárdafőnökasszony jön érted kislányom, …. a zárdafőnökasszony….”- mondta csendesen.
Azt hittem, hogy seggre esek ijedtemben, … aztán azt, hogy ordítani fogok, hogy ország-világ meghallja, ezt a kitolást, meg ezt a csúfságot.
Pont ő?
Pont ő?
Pont ő?
Végül, - szó nélkül becsuktam a számat.
Mindig az volt, amit a Papa mondott, - és Punktum….-
Nem lehetett vitatkozni, … - Punktum.

Ezért aztán, csak összeszorítottam a számat, - elrohantam Papa mellett, aztán végig az udvaron a ház mellett, - és bevettem magam a sűrű málnásba.
Hasra vágtam magamat a bokrok alatt, ráborultam a földre, és kitört belőlem a sírás.
Akkor jött oda Büdös-Vitéz.
Nem szólt semmit, - de én tudtam, hogy sajnál engem.
Lehajolt hozzám nyalogatta az arcomat, a kezemet, meg ahol csak ért.
Felültem, és átöleltem, - belekapaszkodtam a nyakába, és ott zokogtam, - végtelen boldogtalanul.
Büdös-Vitéz, - ezt már nem bírta elviselni.
Velem nyüszített és vinnyogott, később pedig nem lehetett pontosan tudni, ő tutul-e hangosabban, vagy én.

Egyszercsak Apám, hangját hallottam:
-„Kislányom, … kislányom,…. - szólongatott. – ….Pici, ….”-
De én, nem válaszoltam.
Punktum.
Apám egy ideig még reménykedett benne, hogy megszólalok.
Várt.
De nem szólaltam meg.
Akkor, - módszert változtatott.
Füttyentett egy picit a kutyának, ….éppen csak, …- az meg egyszerűen, felborítva engem - …az első füttyentésre kiröppent mellőlem, és odarohant a Papához.
Nahát, -… akkor, ….akkor, - nagyon mérges voltam.
-„Na megállj, te Büdös, …na, megállj!…..”-
-„Jössz te még én hozzám, … jössz te, … - de akkor aztán megnézheted magadat…”-

Most már, - pláne nem szólaltam meg.
Punktum.
Apám azonban igen.
-„Kislányom, - mondta csendesen - te pontosan tudod, hogy szeretnélek a karomba venni, hogy megvigasztaljalak….”-
Hallgattam.
-„Szeretném, ha az én vállamon sírhatnád ki magadat, - nem a kutya nyakában….”-
-„Szeretnélek megölelni, - de nem tehetem, - mert nem tudjuk, hogy mi az, és ki az , - aki és ami tovább adhatja a fertőzést….”-
-„A doktor azt mondta, hogy te, valószínűleg nem fertőződtél meg, - ezért, el kell téged különítenünk Bármennyire is fáj az elválás mindenkinek…”-
-„Gondold ezt át kislányom, - és szedd össze magadat, … mert a nénéd azonnal itt lesz érted. A doktor egyenesen őhozzá ment ….”-
Hallgattam.
-„Ne dacolj kislányom, ….hanem imádkozz ! Imádkozz, hogy mindenkit itt találj, amikor visszatérsz…”-
Nna, - ez hatott.

Bömbölve sírni kezdtem újra, felugrottam, - és oda akartam rohanni a Papához.
Ő azonban, - nem engedett.
Ahány lépést jöttem előre, - ő annyit lépett hátra.
-„Kislányom, - mondta -…nem lehet, …most nem lehet…”-

Aztán, nagy sebbel-lobbal megérkezett a Zárdafőnökasszony.
Nem is köszönt, - állt a kapu előtt, és törölgette magáról a verítéket.
Csak a kapuig jöhetett.
A kapu be volt zárva..
Nnna, - ….álljon meg a pillanat ! - gondoltam - nem akarok elmenni vele.
Nem akarok. Nem akarok.
Nem, és nem.
Ma, azt mondanám, hogy giga-nagy szarban voltam, - de akkor, - még csak a lúdnak volt gigája, - a helyzetnek nem.
Nem akartam elmenni itthonról.
Féltem
Legfőképpen, - a Zárdafőnökasszonytól.

Apám, vagy három méterre állt a kaputól, - és nem ment közelebb.
-„Isten hozta édes néném,- mondta - …Isten hozta…”-
-„Jaj, édes fiam, jaj édes fiam, …magam is igyekeztem, …gyere ide édes fiam, ölelj meg…”-
-„Nem tehetem néném,…”- mondta Apám, remegő hangon.
Zárda néni bólintott.
Csak nézte Apámat, - majd újra bólintott.
-„Jaj, Istenem, … jaj Istenem…”- mondta, - aztán előkapott egy bazi-nagy zsebkendőt és beletrombitált.
-„Összeszedek neki egy-két holmit, amire szüksége lehet,…- mondta Apám.
-„Semmit édes fiam, - semmit, …nyisd ki a kaput, és viszem, ahogy van, most rögtön, azonnal,….- te meg menj vissza a családodhoz…”-

Apám, odalépett és kitárta a kaput.
Hosszan nézett engem, aztán, megbillentette a fejét, és azt mondta, :
-„Menjél lányom, eredj,…Isten legyen veled, …- meg mivelünk is….”-

Összeszorult a torkom, meg a szívem, - meg a gyomrom is.
Szerettem volna megölelni a papát, - de nem lehetett.
Kiléptem a kapun.
Zárda néni, - abban a pillanatban elkapta a kezemet.
Hosszan egymásra néztek apámmal, - de nem szóltak egy szót sem.
Zárda néni, bólogatott, - és azt mondta:
-„Úgy lesz, … úgy lesz édes fiam, …úgy lesz…”-
Nekem, úgy tűnt, - mintha olvasnának egymás gondolataiban, - és azonnal sírva fakadnának mind a ketten.
De, erőt vettek magukon.
Zárda néni, - megint előkapta a zsebkendőjét, és megint beletrombitált.
Apám, becsukta a kaput.

Ott állt még, és belekapaszkodott a kapu rácsaiba, annyira, hogy kifehéredett a keze.
Mondani akart valamit, - de látszott, - hogy nincs ereje hozzá.
Sajnáltam őt.
Meg magamat is.
Végül, Apám, - mégis elkezdte,..
-„Édes néném, ha… „ -
Zárda néni azonban nem engedte végigmondani, - közbevágott:
-„Úgy lesz édes fiam, úgy lesz, …akkor, ….ha, Isten ne adja, …- gondom lesz rá. Gondom lesz, nyugodj meg. Isten legyen veletek, …menjél fiam, eredj,…menj vissza a családodhoz,…imádkozom értetek...”-

Erősen, szorosan fogta a kezemet, - mintha pontosan tudta volna, hogy legszívesebben világgá futnék mellőle.

És akkor, a bezárt kapu előtt,-…. történt valami.
Máig sem értem, hogyan történhetett.
Oda fordult hozzám, - pedig addig, rám se nézett, - és abban a pillanatban, amint rám nézett, - hirtelen, megváltozott bennem, és körülöttem valami.
Az egész világ.
Nem tudom, hogyan történhetett.
Nem tudom.
Másnak láttam őt, mint máskor.

A szeméből, - a mosolyából, - és az egész lényéből valami ellenállhatatlan kedvesség, jóság sugárzott felém, - és szeretet.
Nem szolgáltam rá.
Mégis, ez a szeretet, egy pillanat alatt megölelt és beburkolt engem. -
Úgy éreztem magamat, - mintha az Édesanyám karjaiban lennék.
Nem tudom, hogy hogyan történhetett.
Egy pillanat alatt megszűnt bennem az őrületes feszültség.
A bizonytalanság.
A félelem.
Nem értettem én ezt.
Egy pillanat alatt elszállt az idegenkedés, és a viszolygás, - amit eddig iránta éreztem.
Zárda néni, - sugárzott.

-„Gyere Márta-Mária, …- mondta kedvesen, - menjük haza…”-
Én pedig, - szó nélkül elindultam mellette.
Azért, -….visszasandítottam.
Muszáj volt.

Apám, még mindig ott állt, ahol az előbb, még mindig a kapurácsot szorította, és bennünket nézett.
Elindultam, de botladozva mentem Zárda néni mellett, - …mert, visszafele tekintgettem,
ameddig csak láttam Apámat.
Ameddig csak lehetett.

Zárda néni, - nagyokat lépett, - nekem, szinte futni kellett mellette..
Nem beszéltünk egész úton, - egyetlen szót sem.
Ő állandóan visszatette, meg újra előcibálta a bazi-nagy zsebkendőjét, - és harsányan beletrombitált.
Nekem, - nem volt zsebkendőm.
Ezért, - egy darabig visszaszorítottam a könnyeimet, - aztán, hagytam, - hadd folyjon csak végig az arcomon..
Nyalogattam a nyelvemmel.
Aztán, - amikor már az orrom is csurogni kezdett, - akkor felkaptam a szoknyám alját, - és bele trombitáltam
Ezt csináltuk aztán Zárda nénivel, - egész úton.
Hol ő, - hol én.
Ő is taknyos volt, - nemcsak én.

Amikor megérkeztünk a hátsó kapuhoz, - Zárda néni megállt egy pillanatra, és szembefordult velem
-„Márta-Mária, …- mondta komolyan - ez a ház itt, most az otthonod lesz, - de ez a ház neked, ismeretlen, és idegen.
Ez a ház, - egy zárda.
Be leszel zárva Márta-Mária.
Be leszel zárva mivelünk, - és mi is ismeretlenek vagyunk neked, és idegenek, - meg az életünk is az.
Nem lesz könnyű neked Márta-Mária, - de ne felejtsd el, bármi is történik, - itt minden, teérted van, teérted történik, - még akkor is, ha ez neked nehéznek és rossznak tűnik…-
És ne felejtsd el Márta-Mária azt sem, soha nem vagy egyedül, …mindig veled van az Isten, ….mindig, …”-
Csak szipogtam.
-„Megértetted Márta-Mária?”…-
Hallgattam.
Ő meg várt..
Fogta a kezemet, - és érdeklődő, barátságos tekintettel nézett rám.
-„Igen.- nyögtem végül - Igen, …megértettem…”-
Mit tehettem volna?

Bólintott.
-„Ölelj meg, Márta-Mária…”- mondta csendesen.
Én pedig, - az egész kétségbeesésemmel nekirontottam, - elkaptam a derekát és belekapaszkodtam.
Megingott körülöttem a világ.
Beletemettem a fejemet az apácaruhája ráncaiba, és újból sírva fakadtam.
Nem szólt semmit, - az egyik kezével megölelt, - a másikkal meg simogatta a fejemet.
Egészen addig, amíg a bőgést, meg a hüppögést abba nem hagytam, - és valamennyire megnyugodtam.
Akkor, előhalászott egy kulcsot a szoknyája ráncai közül, - kinyitotta a kaput, beterelt, és bezárta mögöttünk.

Állj meg pillanat! - gondoltam megint - ….Állj meg.
Féltem, - nagyon.
Számomra most és itt, - valami új, és ismeretlen kezdődik, - de semmi kedvem sincsen hozzá.
Inkább, haza akarok menni.
Inkább,….- még ha megbetegszem, vagy meghalok, - még akkor is, haza akarok menni.
Igen.
Haza.
Állj meg pillanat!
Az idő, - a pillanat, azonban, - nem állt meg.
Mint ahogy máskor sem, - amikor ugyanezt kértem.
Pedig sokszor kértem már.

Kézen fogva mentünk Zárda nénivel a ház kapujáig.
Ahogy odaértünk, a kaput kitárták előttünk.
Sarkig.
Itt, - gondoltam, - lesben álltak, és vártak minket.
A kapus apácán kívül, azonnal előtűnt három másik is, - mintha ezek is lesben álltak volna.
És, - alighanem úgy volt.
Mindenki, Laudeturt kezdett köszöngetni, - így hát én is.
Én is köszöngettem
Mindenkivel szembefordultam, gyorsan megbiccentettem a fejemet, és kicsit megroggyantottam a térdemet.
Nem volt ez igazi pukkedli, - csak egy egyszerűsített változata.
Az is lehet, hogy ez apácáéknál, - nem volt szokás.
Nem tudhattam.
Nem voltam még apáca soha életemben.
Sőt, - nem is akarok az lenni.
Akar a fene.
Úgy köszöntem, ahogy tudtam, ahogy szoktam.
És, - különben is, - mindegy volt.
Nem akartam én, - jó lenni náluk.
Sőt, - sehol sem.

Zárda néni, - bemutatott.
-„Ő, Márta-Mária, - mondta - majd, szinte büszkén tette hozzá: - a rokonom. Velünk fog élni…..”-
Én, - meghökkentem.
Mivelhogy a franc se akar velük élni, - a franc se.
Az apácalányok rám csodálkoztak.
De csak egy pillanatig.

Aztán megszólalt Zárda néni, - de egészen más hangon:
-„Eggyes betegszoba, vigyed lányom Dolores, ….- Ti, velem jöttök….”-
Aztán, - már rám se nézett, ott se volt.
Hátat fordítottak, és elmentek.
Én meg, - csak néztem, mint a moziban.
Egészen addig, amíg a „vigyed-lányom-Dolores” el nem kapta a kezemet, és el nem indult velem, - szó nélkül persze - a hosszú folyosó másik vége felé.
Nem tartottam vele.
Hagytam magamat húzni.
Sőt vonszolni.
A legeslegutolsó ajtónál állt meg, - majd sarkig tárta előttem.
-„Ez lesz a szobád, Márta-Mária,… és itt van mellette a WC….”-
Álltunk, és bámultunk befelé.
Ő, - türelmesen, - én meg, először gyanakodva, aztán meg, - kétségbeesetten.
Nem léptem be, - gyökeret vertem az ajtóban.
Legszívesebben sírva fakadtam volna.
-„Szoba,…? …ez?..…hol itt a szoba?… - gondoltam - ez itt egy egérluk, …az se a nagyobbik fajtábul, - ….nálunk, Büdös-Vitéznek is nagyobb helye van, mint ez itt,…sokkal nagyobb,...”-
Nem maradok itt.
Én nem.
Az biztos.
Egy ilyen helyen.
Haza akarok menni.
Még a gyomrom is háborgott.
Meg volt a véleményem erről a helyről.
Nem maradok itt, az biztos.
Ha nem engednek el, - akkor meg fogok szökni.
Meg fogok szökni, - az biztos.
Szólni azonban, - végül, - nem szóltam semmit.
Felvágtam a fejemet, és beléptem a szobába.

Hirtelen, eszembe jutott, amit a néném mondott, - a Zárda néni:
-„Hogy itt, minden értem van, - akármi is az….”-
Mondhatom, - ez, - ….akármi volt….-
És még annak is a legrosszabb.
A kis lukban, - szorosan a fehérre meszelt fal mellett, amelyen egy feszület függött, - vaságy állt.
Egy ronda vaságy.
Mellette egy éjjeli szekrény, - a testvére.
Az is vasból volt, - és az is ronda volt.
Az éjjeli szekrénynek meg, ajtaja nem, - csak teteje volt.
Az ágy végénél, egy szék állt.
Az is vasból.
És az is ronda volt.
A szobában nem volt szőnyeg, és nem volt függöny sem.
Kopasz volt.
Ami azonban, igazából mélyen megrendített, - az a szoba másik sarkában állt, a gyúródeszka fehérségűre sikált padlón:
Egy éjjeliedény.
Magyarul: bili.
Merthogy ahhoz foghatóan rondát soha életemben eddig, - sőt aztán később sem - nem láttam még.
A bili, - akkora volt, mint egy vajdling.
Kicsit összehajtogatva, - éppen belefértem volna, - fenekestül.
Valamikor fehér zománc volt rajta, - mára már nem sok maradt belőle.
Alaposan le volt nyúzva, helyenként horpadt volt és rozsdás.
Sötétkék füle volt.
És a teteje….!
Ki hallott már ilyet?…- Összeácsolt, ronda , durva deszkából volt a teteje, a fogója pedig, - egy bazi-nagy szög.
Rámeredtem.
Mert, - éjjeliedény, magyarul bili - az nálunk is volt, ugye.
Bőven.
De nem ilyen.
És nem a szobában tartottuk.
Nálunk, sok bili volt.
Mindenkinek volt sajátja, meg még a vendégeknek is.
A bilik, - egy egész polcot foglaltak el a nagy, és hosszú WC-ben.
Mindenféle nagyságú, és mindenféle fajta bili volt ott.
Nekünk is volt zománcos bilink, - de rendes zománccal, és rendes, zománcos tetővel, - aminek, természetesen megvolt a fogója is, - és nem szögből volt.
De volt bilink cserépből, virágos fajanszból, és porcelánból is. .
A Csi nagymamámé volt a legkisebb, és a legszebb.
Az, - az az egy, - hagymamintás Meisseni porcelánból volt.
Tetővel, - természetesen.
És az összes többi edénynek is, - mindnek, - megvolt a saját teteje.
Meg fogója, meg füle.
Természetesen.
Nappal a WC-ben álltak a polcon az éjjeli edények - éjszakára pedig behozta mindenki a sajátját és a helyére tette a nachtkaszliba, - aminek, volt ajtaja.
A bilikre, - szükség volt.
Mivelhogy a WC, - akkor még - a ház külső oldaláról nyílott.
Nem volt még vízöblítéses angol WC.
Helyette, a fedeles fa ülőkén - zománcos edényben, mész, vagy klórmész állt, - abból kellett beleszórni egy lapátkával.

Már éppen szólni akartam valamit, a bilivel kapcsolatban - amikor a folyosóról döngő lépteket hallottam, és olyan hangzavart, hogy egy pillanatra azt hittem, - bejöttek a németek, vagy az oroszok, vagy az angolok.
Vagy a fene tudja kicsodák, - de sokan.
Nem.
Csak az Apácalányok jöttek be.
De sokan.
Jött az a kettő, - aki elment Zárda nénivel, és most ruhákat, meg törülközőket cipelt.
Meg még kettő, - akik egy nagy lavór gőzölgő meleg vizet hoztak…-
Meg még kettő, - akik szintén egy nagy lavór vizet hoztak, ami azonban nem gőzölgött, … - Meg még mögöttük,…- ráadásul, - jött a Zárdamama.
Ő is jött.
-„Márta-Mária, - mondta -…a nővérek, most megfürdetnek téged, utána behozzák a vacsorádat, aztán imádkozol és lefekhetsz…”-
Így, - elmondva, - nem tűnt ez olyan rettenetesnek, mint amilyen valójában volt.
Otthon is pont ezt szoktam csinálni.
Pont ezt.
Aztán a néném, megbiccentette a fejét a ruhákat cipelő nővérek felé, - akik az ágyra rakták a dolgaikat, -….. és nekem estek.
Néném, nem várt választ tőlem, - a nővérek, azonnal lekapkodták rólam a könnyes-taknyos ruhámat, meg …a többit is.
Ott álltam, meghámozva, és szégyenkezve.
Néném megint bólintott.
Ketten, - megint elkaptak.
És, már bent is álltam a padlón lévő lavórban, - a tyúkkopasztó forró vízben.

Mindenki azt várta, - láttam a Zárdamamán, hogy most aztán, - torkom szakadtából ordítani fogok.
Kellett volna is.
Én azonban csendben maradtam.
Amikor a lábamat már alig éreztem, akkor szólaltam meg, - némileg, méltatlankodva:
-„Az én Édesanyám, fürdetésnél a könyökével nézi meg, hogy milyen meleg a víz, - mert azt úgy kell, - az én Édesanyám tudja, ….”-
Zárdamama bólintott.
Az egyik apáca azonnal feltűrte a ruhája ujját, - és beletette a lavórba a könyökét.
Ki is kapta azonnal.
-„Kell egy kis hideg hozzá…”- mondta
Zárdamama bólintott, és valaki azonnal elrohant egy kancsó hideg vízért.
Amíg visszaért, - én szépen fődögéltem a lavórban.
A kancsó hideg vizet aztán bezúdították a lavórba, - és kezdődött a fürdetés.
Ami, - egy rémálomnak is beillett.
Az egyik nővér egy durva vászonnal dörzsölt végig, tetőtől talpig, - a fejemet és hajamat is beleértve - a másik meg büdös, lúgos mosószappannal sikált, szintén, tetőtől talpig.
Többször is, - oda-vissza.
Vörös voltam, mint egy rák, - és égett a bőröm.
A szememet meg csípte a szappan.
Aztán, - hirtelen kikapkodtak a melegvízből, - és bedugtak a hidegbe.
Alig álltam meg, hogy ne ordítsak.
A hideg víz csak öblítés volt, - szerencsére, nem kellett benne maradnom sokáig.
Remegve vártam, a törülközőt.
Mert, - nem tudtam még, hogy milyen.

A két nővér, durva vászon lepedővel esett nekem, és dörgölte végig a bőrömet, - ahogyan csak bírta.
És ameddig csak bírta.
Teljes erőből.
Azt hittem, hogy a bőrömet, - egyből le is akarják hántolni.
Mégse szóltam.
Nemcsak azért, - mert Zárda néni azt mondta, hogy itt minden értem van.
Amikor a hántolást befejezték, Zárdamama lépett oda hozzám, és a szoknyája ráncai közül, egy sűrűfésűt varázsolt elő, - amivel nekiesett a hajamnak.
Összeszorított fogakkal és szájjal tudtam csak elviselni, ahogy cibált.
A mamám, - sohasem csinált ilyet, pedig naponta többször is megfésült.

Egyszer azonban, - ennek is vége volt.
Kibírtam valahogyan..
Éppen hogy.
-„Jól van Márta-Mária, - mondta - …büszke vagyok rád….”- és megbiccentette a fejét.

Abban a pillanatban aztán, - lerohant Dolores, meg a másik apácalány, - és rám húztak valamiféle kacagányt, - amilyent soha nem láttam még.
Fehér volt, vászon volt, ráncos volt, - és tiszta volt.
Továbbá, hosszú volt, - ….és széles volt.
Nagyon széles.
Másik 2 gyerek is bőven elfért volna mellettem.
Kár, hogy többen nem voltunk.
Hogy mi lehetett ez a ruhadarab, - azt nem tudtam.
Mindenesetre, - a következő pillanatban, - már nem érezhette magát magányosnak rajtam.
Mivel, - tartozott hozzá egy hatalmas parasztgatya is.
Ugyanolyan vastag kendervászonból.
Csakhogy ennek az alja nem volt rojtos, nem lebegett, és nem szellőzött, - mert gumival volt összehúzva.
Elszörnyedtem.
Megfogtam a gatya két oldalát, gondosan megszemléltem, elöl is, hátul is, - aztán, kihúztam mind a két oldalát.
Hosszabb volt, mint a kezem.
Így álltam ott.
Tükör, - az nem volt.
Természetesen.
De, - el tudtam képzelni magamat.
Nagyon is.
És akkor, - abban a pillanatban, - ellenállhatatlanul kitört, kirobbant belőlem a nevetés.
És, - nem bírtam abbahagyni.
Miközben két ujjammal csippentettem meg, és kecsesen tartottam a parasztgatyám két oldalát, - pukkedliztem egy nagyot a nővéreknek.
Egy igazit.
Szépen, lassan.
Kedvesen mosolyogva.
Finoman, kecsesen és elegánsan.

És akkor, - egy pillanatnyi, dermedt csend után, - miközben lélegzetvisszafojtva figyeltek engem - belőlük is kirobbant a nevetés.
Mindenki nevetett.
Harsányan, hangosan.
Dolores, még nagyokat sikkantott is közben.

Zárdamama is nevetett.
Aki, a rokonom.
Ő szedte össze magát először, és kimondta a bűvös szót:
-„Vacsora…”-
Már jókor.
Nagyon éhes voltam.
Csak a szó hallatára is, hogy „vacsora”, - összefutott a nyál a számban.
És, -…szomjas is voltam.
Dolores rohant a vacsoráért, - és pillanatokkal később, ott termett egy tálcával.
Nem tudom, hogy honnan hozhatta.
A tálcát, letette az éjjeliszekrényre.
-„Almaszósz…”- mondta.
Csak egy pillantást vetettem rá, - aztán, azonnal elkaptam róla a tekintetemet.
Az étvágyam pedig elment.
Inkább, - a szobában lévő edény felé fordultam, bár arra is, -….. jobb volt, rá se nézni.
Mibe keveredtem? - gondoltam.
Mibe keveredtem?
És akkor, - hirtelen, eszembe jutott, amit az Édesapám, meg az Édesanyám, - annyiszor elmondtak.
Ami az egyik fülemen bement, a másikon meg ki, - mert ugye, azért volt két fülem.
Most, - mégis eszembe jutott.
Az, - hogy nem lehetnek mindig mellettem.
Az, - hogy csak magamra számítsak.
Az, - hogy boldogulnom kell egyedül is, - minden helyzetben.
Ez, - egy ilyen helyzet volt.
Boldogulnom kellett.
És, csak magamra számíthattam.
Elengedtem a gatyámat, - és leeresztettem a kezemet.
Bizonytalan voltam egy kicsit.

Össze kellett szednem magamat, - mert nagyon határozottan akartam elmondani azt, - amit akartam, - vagyis, jobban mondva azt, - amit szerettem volna.
Mivelhogy, nálunk az akarok, - csak így egyszerűen, hogy akarok, - …az kizárt.
Csak a szeretném.
A szeretném az elfogadott.
Azt, - nyugodtan el lehetett mondani, azt meghallgatták.
Hogy aztán, megtették-e azt, amit szerettem volna, - az egy más kérdés volt.
Vagy megtették, - vagy nem .
Most és itt, nagyon fontos kérésem volt, - amit, szerettem volna, ha megtesznek nekem.
Tudtam én, hogy mit akarok, számítottam is magamra, - ….de mégis, hogyan mondjam el nekik?

Zárdamamához fordultam.
Szépen. akartam elmondani, és…. szépen akartam kérni,- ….hadd örüljön …!
Fontos,…. - és nem kerül semmibe.
A gyomrom azonban, le-fel liftezett, utána meg, fel-meg-le, - majd görcsbe rándult.
Új élet, …új ház, …új otthon….- gondoltam .
Ahol, minden értem, és miattam történik.
Meg nekem.
És új emberek.
A francba…-
Mivelhogy a szüleim, - nem lehetnek mindig mellettem.
Mivelhogy, - egyedül is boldogulnom kellett.
Mivelhogy, - helyzet volt.
A francba….-

Tétováztam.
Kedves akartam lenni, - és ellenállhatatlan.
Igen.
Ellenállhatatlan.
Hogy szeressenek is.
Mint otthon.
Ne csak úgy egyszerűen, -…. értem legyen minden.
Meg nekem.
Ne, - csak úgy.
Mi hasznát vehetném, - ha egyáltalán itt maradok - és megcsinálnak értem, meg nekem, mindent, - de nem szeretnek?
A szeretet, - az, fontos.
Otthon, - annyi van belőle, - amennyit csak akarok.
Itt meg, - semennyi sincs.
Szeretetreméltó akartam lenni.
Akartam, hogy szeressenek.
Igen.
És, kedves akartam lenni, - hogy méltó legyek rá.
Igen.

Szépen akartam elmondani, ….- hát igen,… és ez volt az, ami, - …nem igazán sikerült.

Rám nem jellemző, természetellenes, kenetteljes, hangon, - nekem, merőben új, és idegen kifejezést használva - így kezdtem szónoklatomat a szoba közepén, - parasztgatyában, mezítláb, többször is lábujjhegyre emelkedve, magasra emelt fejjel, -…. hogy nagyobbnak látsszam:

-„Tiszteletreméltó Anyám, ….. …Tiszteletreméltó Anyám…”-

Hatásszünetet tartottam és körülnéztem.
Minden arcon, - mély megdöbbenést láttam.
Újra elkezdtem, - ugyanolyan hangon, - hátha nem hallották:

-„Tiszteletreméltó Anyám…”-

Folytattam volna, - de nem lehetett.
Megint rájuk néztem.
Először Zárdamama arca rándult meg, - de nagyon ám! - majd a többieké is.
Aztán újra, és újra,….. - végül valamelyikük buffogni kezdett, - aztán kirobbant belőlük a nevetés.
Ellenállhatatlanul.

-„A francba, a francba, a francba….!…”- gondoltam, - de, velük nevettem én is.
Miután lecsillapodtunk, - egyszerűbben fogalmaztam.
Minden megszólítás, - köntörfalazás, fontolgatás, és cafrangok nélkül.
Egyenesen.
Azon a nyelven, - amelyet otthon használtam.

-„Kérem ezt a förtelmes éjjeliedényt eltávolítani innen, - mert nem lakhatok vele egy szobában.
A vacsorámat is kérem kicserélni, mert a hámozott csirkét nem szeretem.
És azt sem szeretem, - ha a husi fel van darabolva, mint a macskának.
Az almaszószt pedig látni se bírom, - mert olyan, mint amit a kutya kihányt….”-

Ebből, - értettek.
Valaki, egy pillanatra felnevetett, alighanem, Dolores lehetett, mert még sikkantott is hozzá egy picit.- én azonban folytattam:

-„Egy szelet lekváros kenyeret kérek, sok lekvárral, - és két pohár tejet, az egyiket hidegen, - a másikat meg melegen, nagy bögrével.
Az egyik vacsorára kell, a másik meg éjszakára…- Köszönöm…”

És bólintottam
Punktum.
Megbiccentettem a fejemet.
Komolyan, öntudatosan.
Úgy, mint a néném.
Pont úgy.
Ezt máskülönben nem szoktam, - …….de láttam itt, hogy nála milyen jól bevált.
Tetszett is.
Ezért én is úgy csináltam.
Igen, pontosan úgy.
Megbiccentettem a fejemet.
Ő is így csinálja, - gondoltam - ….csak megbiccenti a fejét, és kész.
Már mehet is minden a maga útján, - mert megcsinálják neki.
Szót fogadnak azonnal.
Azonnal.
Tőle tanultam, csak jó lehet.
Hátha, nekem is megcsinálják.
Hátha.
Ezért, - azonnal alkalmaztam is, - és bejött.
Megcsinálták.

Néma csendben hallgattak.
Rezzenéstelen arccal.
Természetesnek tartottam, hogy amit mondtam, amit kértem, - az úgy lesz.
Annak úgy kell lenni.
Jól csináltam.
Pontosan csináltam..
Aztán, Zárdamama, egy idő után , - valóban megbiccentette a fejét.
Ugyanúgy.
És, - úgy lett.

Dolores felkapta a tálcát a fertelmes almaszósszal, - és sietve eltűnt.
Utána, Zárdamama, - …ráfeledkezett a bilire.
Szemrevételezte.
Sokáig nézte, - már,….. szinte aggódni kezdtem.
Egy idő után azonban beláthatta, - hogy egy ilyen szemétre való edénnyel nem lehet együtt lakni.
Megint biccentett.
-„Jozefa…”- mondta.
Jozefa pedig, felkapta a fertelmes edényt, - és kivonult vele.
Nagy megkönnyebbülésemre.

Alighanem, - neki se tetszett, mert hátrakapta a fejét, és olyan messzire tartotta magától, - ameddig a karja elért.
Ameddig csak lehetett.
Pedig, -„bele-se-volt-pisilve”,- mert ki a fene ült volna rá?…én nem, az biztos.
Jozefa, az ajtóban, egy pillanatra megtorpant, és visszafordult.
Hátha,… mégis…. itt hagyhatná az edényt,…ugye?…-
Megkérdezte:
-„És, mi lesz, ha éjszaka, ki kell menned?…”-
-„Sosem megyek ki éjszaka, sosem,….”- mondtam.

És, ez igaz is volt.
De csak otthon.
Otthon, valóban, sosem mentem ki éjszaka.
Nem kellett.
Ott volt az enyém, - a kicsi, aranyos, ami nem volt fertelmes, és nem volt szemétre való.
Füle is volt, teteje is, meg fogója is.
Meg, helye is.
Még se mindig abba pisiltem, - hanem néha, - ha kedvem volt hozzá, akkor, az ablakból a virágoskertbe.
Ki.
Mert kedvem volt hozzá, - és nem látta senki.
Csak Büdös, - aki az ablakom alatt feküdt.
Mert hiába volt kint háza, bent meg kosara, - inkább az ablakom alá feküdt, amikor csak lehetett.
Amikor aztán éjszaka látta, hogy az ablakba ültem, azonnal tudta, hogy miért vagyok ott, -…. olyankor, sietve távozott.
Otthon, ez így volt..
Máshol meg, - sosem voltam még.
Legalábbis idegenben.

Zárdamama bólintott.
Jozefa kivonult.
Jó dolog ez a bólintás, - gondoltam - jó dolog.
Megtartom.
Tetszik nekem.
Olyan, mint egy varázsszó.
Sőt, még annál is jobb.

A varázsszót, - megpróbáltuk egyszer Miskával, - de nem jött be.
Ez meg bejött.
Jozefa távozása után, - mi, -…. csak álltunk.
Vártuk a vacsorámat.
Mindenki.
Mindenki az én vacsorámat várta.
Nem örültem neki, - mondhatom.
Olyan nagy volt a rumli körülöttem, - meg a felhajtás.
Nem akartam én ezt.
Nagyon zavart.
Kedvem sem volt hozzá.
Minden szem mindig rajtam volt.
Nem szerettem én ezt.
Istentől sem kívántam, hogy mindig, szünet nélkül rajtam legyen minden szeme.
Elég volt a fél szeme is.
Ezek meg itt minden szemükkel, - az összessel, - engem bámultak.
De miért?
Rajtam legeltették a szemüket..
Mintha sose láttak volna még gyereket.
Zavart ez.
Fáradt voltam.
Álmos voltam.
Éhes voltam.
Szerettem volna túl lenni ezeken a dolgokon, - …hogy vacsora, meg imádkozás.
Tudok én enni egyedül.
Máskor is előfordult.
Meg imádkozni is tudok egyedül.
Ha akarok.
Az is előfordult.
Csak azt mondtam:-„Alugyunk a Jézus szent nevében….”-
És már aludtam is.

Anyám, ilyenkor majdnem mindig ott volt mellettem.
Bebújt mellém az ágyba, és hogy el tudjak aludni, nem imádkozott nekem, mert attól csak felébredek, hanem az egyik kezével átölelt, - a másik kezével meg, ….-„masszálta”, - a nagylábomujját.
Hol az egyiket, hol meg a másikat, hol meg, mind a kettőt.
Ettől, el tudtam aludni azonnal, -….. amíg még ott volt.
Addig.
Az imádkozástól meg nem tudok elaludni.
Mert az zaj, - ….pláne ha hangosan kell mondani, ami nagyon valószínű.
Teljesen felébresztem magamat, meg ők is engem.
Sokkal jobb lenne, ha nem imádkoznának, - hanem a nagylábomujját ”masszálnák”.
Akkor, azonnal el tudnék aludni.
Azonnal.
Így meg nem.

Az, hogy „Alugyunk a Jézus szent nevében”, - az meg egy szép ima.
Meg rövid is.
Sok beszédnek, sok az alja.
Azt szokta mondani a Papám, és ő mindent tud.
Még ezt is.
És, neki mindig igaza van, mint a Mamámnak, - és punktum.
Az, hogy „Alugyunk a Jézus szent nevében”, - az egy jó ima.
Meg elég is.
Olyan mint a varázsszó.
Pont olyan
Meg volt az ima, - és már aludtam is.
Vagy már előtte.

Aztán, vége szakadt a csöndnek, meg a töprengésnek, - mert végre megérkezett Dolores a tálcámmal.
Le akartam tenni a fenekemet az ágyra, amikor, - a nem tudom, hogy hívják apáca lány felkapta a széket, és odatette az éjjeliszekrény mellé.
Ajjaj, …- gondoltam.
Lehajoltam és felhúztam a gatyám szárát térdig, aztán széttartott lábbal - mivelhogy a vastag vászon másképpen nem fért el - odatotyogtam, és megálltam a szék mellett.
Várakozóan néztem Zárdamamára.
Ő mosolyogva bólintott és azt mondta:
-„Jó étvágyat Márta-Mária, …”-
Erre, mint egy jelre, - még, egyszerre hatan kívántak nekem jó étvágyat, - mivelhogy akkorra visszaért már Jozefa is.
Az is nézett.
Az is.
Én pedig, szépen, illedelmesen lesimítottam a szoknyámat, - ami ugye nem volt., - és helyet foglaltam.
Nem: - … „ültem le”…..-
Helyet foglaltam.
Ami ugye, - azért más.
Viselkedtem.
Játszottam, - az illedelmes, jó kislányt.

Körül néztem a tálcán a szalvéta után.
Volt, kettő is.
Ölembe terítettem az egyiket, - és szépen, lassan, eligazítottam.
Ők meg csak néztek.
Már nyúltam volna a pohár után, hogy felhajtsam a jó meleg tejecskét, -
a sok szarakodás után, - ….amíg még meleg.
Amíg még meleg.
És akkor, mint a villám, eszembe jutott, - hogy imádkozni kell.
Most is.
Ilyenkor is.
-„A francba…! …a francba!…”- gondoltam.
Gyorsan, némán keresztet vetettem, és elhadartam magamban azt, amit otthon szoktam.
Hogy:
-„Jöjj el Jézus, légy vendégünk, - edd meg, amit adtál nékünk…Ámmmen…!”-
-„Ámmmen…!!…”-
Miskától tanultam
Már régen.
Sohasem szólt rám senki, - mert hangosan, - sohasem szoktam elmondani, - csak magamban.
Mi otthon, fejhajtással, meg csenddel imádkozunk.
Mindenki azt gondol ilyenkor, - amit akar.
Amit csak akar.
Én, - ….ezt gondoltam.
Ezt.
Mindig.
A jelentésével nem foglalkoztam.
Nem volt fontos.
Otthon, - nem volt baj.
Éreztem azonban, hogy itt ez, - nem lenne helyénvaló.
Nem lenne illendő.
Nem vagyok otthon.
Egyedül vagyok.
Helyzet van.
És, - boldogulnom kell.
-„A francba, … a francba,…sőt,.. afffrancba, ”-

Még egyszer megigazítottam hát a szalvétámat, - még egyszer keresztet vetettem, és szépen halkan elkezdtem:
-„A Zatyának, és Fiúnak….”-
Abban a pillanatban, - megint, mint egy varázsszóra, mindenki folytatta velem együtt, hangosan.
Akkor, - én elhallgattam.
Minek mondjam?
Tudják ők egyedül is.
Minek mondjam?
Úgy se hallották volna a hangomat.
Én, - hallgattam az övékét.
De nem szívesen.
Hanem azért, - mert muszáj volt.

Éhes voltam.
Amikor hálaistennek, végre abbahagyták, - újra keresztet vetettem.
Gyorsan.
De nem mertem a pohár után nyúlni.
Rápislantottam Zárdamamára, - ő pedig, - kedvesen bólintott.
Furcsa érzés fogott el így,- ….pont, étkezés előtt,- ettől a bólintástól. -
Pontosan olyan volt ez, mint amikor Édesanyám megeteti az állatainkat, és megengedi Büdös-Vitéznek, hogy egyen.
Pont.
Azt szokta mondani :
-„A tiéd, … szabad,…. már nem meleg,….egyél…”-
Büdös-Vitéz, - csak akkor nyúl hozzá, - ha Anyám szól neki, ha Anyám megengedi.
Addig, - pedig vár ürelmesen.
Akármennyire éhes is.
Mint, - ahogy én is vártam, - Zárdamama bólintására.
Pedig én nem vagyok kutya.

Aztán, - már nem néztem rájuk.
Nehogy kitaláljanak még valamit.
Éhes voltam
Meg szomjas is.
Szinte egy szuszra megittam a tejet.
A bögrém akkora volt, - mint otthon a kisbili.
Nem baj.
A összes tejet megittam.
Fel se pislantottam.
Nehogy már közben is el kelljen mondanom megint valamit.
Nehogy.

A lekváros kenyértől, rég elment a kedvem, - ránézni is alig bírtam már, mire hozzájutottam a sok szarakodás miatt.
De, - mert annyit vesződtek velem, - kezembe vettem, - és szépen lassan, - minden undorkodás nélkül megettem.
Moccanás nélkül bámultak.
Mind a két szemükkel.
Mintha, sosem láttak volna még olyan gyereket, - aki lekváros kenyeret eszik.
Meglehet, - gondoltam - hogy nem is láttak.
Alig hiszem, hogy volt itt ezek közül valakinek is gyereke.
Nem is úgy néztek ki.
Gyereket pedig, eddig, egyet se láttam, - meg még a hangjukat se hallottam.
Csak régebben az iskolájukban.
De az máshol volt.
Nem itt.

A Zárda néninek nem volt gyereke.
Azt biztosan tudtam.
Mivelhogy ő vénlány volt.
Már nagyon öreg volt akkor, amikor a zárdába vonult, azt mondták otthon.
Majdnem húszéves volt, - és nem vette el addig senki.
Utána meg már úgy se vette volna el,….olyan öregen, - nem tudott volna férjhez menni, -… hát nem volt kár, hogy zárdába vonult.
Gyereke se volt neki.
Egy se.

A vénlányoknak, különben is, - nem ad az Isten gyereket.
Akinek meg véletlenül adott, - mint a Zidának például, attól is visszavette.
Mert megbánta, hogy nekiadta.
Nem járt volna neki.
Nem tudom, hogy miért.
És azt se tudom, hogy ezeknek itt, miért nincs.
Pedig, - elférnének itt.
Akárhányan is.

Megtöröltem a kezemet, számat, - leráztam és szépen összehajtogattam a szalvétát, - majd, a helyére tettem.
Úgy, - mint otthon.
Pont úgy.
De otthon, nekünk sokkal szebb szalvétánk volt.
Nem ilyen.
Az biztos.
És szebben is volt kivasalva.
Az én Édesanyám, megkeményítette a szalvétákat.
Ezek meg itt, - nem keményítették meg.
Az a baj.
Ezért, csak olyan volt, mint a rongy.

Körbepislantottam, majd keresztet vetettem, és gyorsan ledaráltam, hogy:
-„Akiétel-titaltadott, annakneve legyenáldo-ttámmmen. Ámmmen….”-
Aztán felálltam, - nehogy még kitaláljanak valamit.
Nehogy.
Nem is tudom, hogyan sikerült felállnom, mert nagyon fáradt voltam már, - és Zárdamama felé fordulva, megköszöntem a vacsorát.
-„Köszönöm szépen…..- mondtam - …Köszönöm szépen a vacsorát. Nagyon finom volt, nagyon jólesett,…..” -

És abban a pillanatban belém villant, amit az apáca nővérem szokott mondani ilyenkor
Nem most, - hanem régen, amikor még igazibul apáca volt, nem úgy, mint most, - mert igazibul, most nem is az.
Akkor, - …azt szokta mondani, hogy:
-„Isten fizesse meg…”-
Én is azt mondtam hát, hogy:
-„Isten fizesse meg….”-
Nem számítottam rá,…. és nem akartam ezt, - de, bögrényi nagy szemekkel meredtek rám, - és teljesen le voltak nyűgözve.
Csak úgy ragyogtak.
Azt hihették talán, hogy angyal szállt közéjük.
Kedves, illedelmes.
Kicsike angyal.

Hogy mekkorát tévedtek, - és mekkorát koppantak, - az nem azonnal derült ki.
Csak később.
A ragyogásukon, annyira meglepődtem, - hogy nem folytattam a szövegelést.
Szerencsére.
Feloldódtam már, megszűnt a feszélyezettségem, és a félelmem is.
A pocakomat melegítette a finom tejecske.
Elég jól éreztem magamat.
Elég jól.
Helyzet volt, -….. de boldogultam.
Szerencsére.
Örömmel töltött el.
Tudta azt a Papa, - hogy mindig boldogulok.
Nem féltett.
Valahogyan, mindig boldogulok.
Hitt ebben, és bízott bennem.
Ezért, - én is bíztam magamban.
Tudtam, hogy a Papa, tudja, - mert a Papa, mindent tud.
Azt szokta mondani, ő biztos abban, hogy, ha az élet úgy hozza, - meg tudok majd állni a saját lábamon is.
Bármikor.
Neki lett igaza.
Most, - bármikor volt.
Én pedig, - éppen, a saját lábamon álltam.
Az enyémen.
Egyedül voltam, - és boldogultam.
Jól éreztem magamat.
Igen.

Így aztán, - ….majdnem folytattam a fecsegést, és majdnem elkezdtem mondani, hogy :
-„….én tudom, hogy az apácáéknál így kell valamit szépen megköszönni, - mert a nővérem is apáca, és régebben, - így köszönt meg mindent.
Aztán, mióta megvannak a gyerekei, - azóta nem mond ilyesmit.
Nem mondja, hogy Isten fizesse meg.
Sőt, tiszta szerencse, - ha egyáltalán mond valamit, pláne, ha egyáltalán megköszöni, ….akárhogyan is, ….- mert nem szokta.
Azt hiszi, - neki minden jár.
Csak úgy.
Mert Ő, - Ő.
Én már csak tudom.
Voltam náluk eleget, ….sőt tovább….”-
Aztán, - mégis becsuktam a számat.
Szerencsére.
Nem mondtam semmit.

Fáradt voltam már.
Úgy éreztem, hogy rögtön, lehullanak, - vagy kihullanak a szemeim.
Ebben a minutumban.
Se szó-se beszéd, az ágyhoz támolyogtam, - rárogytam, és felhúztam a lábamat is.
Az is fáradt volt.
Meg fázott is.
Törődnöm kellett vele.
-„Ima…”- mondta akkor Zárdamama
-„Ima…”- bólintottam én.
Valahogy, ülő helyzetbe tornáztam magamat, és a vaságynál kitámasztottam a hátamat.
Keresztet vetettem, - és mondtam :
-„A Zatyának, ….” - aztán megálltam.
Hallgattak…
Én is.
-„a Jézus szent nevében, … a Jézus szent nevében…”- suttogtam még, aztán már semmit.
Hirtelen, és váratlanul elcsendesedtem.
Lejjebb csúsztam, - és…húnytam egy kicsit közben.
Annyira fáradt voltam.
Még a lábam is.

Amikor kinyitottam a szememet, meg a fülemet, - hallottam, hogy az Üdvözlégyet mondják, szépen, egyszerre, - ….ahogy kell.
Ott álltak az ágyam körül félkörben, - és imádkoztak.
-„Istenem, - gondoltam - …csak ne a rózsafüzért, … ne a rózsafüzért, ..csak azt ne, …azt, nem élném túl. Annyira álmos vagyok, hogy belehalnék….”-
-„Ámmen, ….mondtam - …Ámmen,….Ámmen….!”-

Ez, …- azt jelentette, hogy vége.
Befejeztük.
De csak én.
Ők, elhalkultak, - és suttogva imádkoztak tovább.
Aztán, valamikor, ők is befejezték.
Akkor, végre - visszaaludtam egy kicsit…..-

Csend volt körülöttem.
Aztán, valaki finoman megsimogatta az arcomat, mind a két kezével, és egy puszit adott a homlokomra.
Majdnem olyan volt, mint a mamáé, - vagy a papáé.
De ők, - nem lehettek.
Lehet, hogy álmodtam.
Hirtelen, egészen kinyitottam a szememet.
-„…. a Mama?… mégis a Mama? ….”- rebbentem fel.
A szobában azonban, nem volt senki.
Igen, álmodhattam.

Nyitva volt az ablak, - finom hűs levegő áradt a szobába.
Nyári illatokkal.
Jó mélyet szippantottam belőle, - aztán aludtam tovább.
Arra ébredtem fel, hogy pisilnem kell.
De nagyon ám!

Kinyitottam a szememet.
Minden ismeretlen volt, - nem tudtam, hol vagyok.
-„Jézus segélj, - hol a francban vagyok? …hol?….”-
Felültem az ágyban, - és megvizsgáltam a négy kopasz falat, - semmi sem volt ismerős.
Nekünk, nincsenek kopasz falaink.
-„Hol lehetek?… és,…. hogyan kerülhettem ide?…hogyan ? ”-
Némi töprengés után lemásztam az ágyról, körülnéztem, - és elindultam az ajtó felé.
Lenyomtam a kilincset, - de az ajtó be volt zárva.
Kulccsal.
Ki hallott már ilyet?
Kulccsal….-
Nekünk, soha semmilyen ajtónk, nincsen bekulcsolva, - mert minek?
Nem zárkózunk be egymás elől.
Akkor hirtelen rádöbbentem, hogy hol vagyok.
Ez,…. ez itt, - a zárda.

A Zárda.
-„A francba, - be vagyok zárva…”-
Méghozzá a Zárdába!
Méghozzá, - kulccsal.

Ajtó csukva, - az ablakon meg rács, - és nagyon kell pisilni.
Bili, egy szál se.
Én küldtem el.
Most aztán, mi legyen?

Akkor ránéztem az ablakra, - és abban a pillanatban bevillant, a - ….messzepisilés.
A, - ….messzepisilés!
Az ám!
Csak úgy, mint máskor.

Volt már ilyen otthon is.
Játékból.
Csak nem tudták.
Meg máshol is volt persze.
Mindenhol, - ahol csak lehetett.
Sok mindenről lehetett messzepisilni, még a tyúklétráról is, meg a szikláról is a Csákányhegyen.
Itt meg, - az emeletről.
A rácsos ablakból.
Tetszett a gondolat.

Mert, - ilyen szép magasról, ….emeletről, - még sohasem próbáltam.
A mi házunknak,- nem volt emelete.
A padlásunkon meg kicsi volt az ablak, - a padlásgerendáról pedig nem sikerült se messzire, se magasra,- hiába emelgettem a fenekemet.
Az ablakból, - sikerülni fog!

Milyen jó, hogy gyakoroltam eddig, mindenhonnan.
A diófáról is sikerült, meg a cseresznyefáról is, - az is jó magas volt pedig, mind a kettő.
Sikerülni fog.

Levetettem a parasztgatyát, - és felmásztam az ablakpárkányra.
Megkapaszkodtam az ablakrácsban.
Kikukucskáltam.
-„Ahol a fejem kifér, - ott én is kiférnék…..” - gondoltam.
Lehet, hogy meg kellene próbálni rendesen.
Akár a kertben is.
Az se lenne baj.
Csakhogy emeleten vagyunk.
Nem tudok lejutni.

Nincs más hátra, - csak a messzepisilés.
Szépen világított a hold, - a szél se fújt….- így hát, ….. megcéloztam a virágágyást az ablak alatt.
Sikerült.
Meg voltam vele elégedve.

Látni lehetett a holdfényben, hogy milyen szikrázóan szép volt, …és milyen magasra sikerült.
Emelgettem a fenekemet, hogy még magasabbra, …még magasabbra.
És, az is sikerült.
Ha ezt a Miska láthatta volna!
Vagy legalább Büdös-Vitéz.

Még bámészkodtam egy kicsit, - aztán visszamentem az ágyba.
Megittam a tejet, a hideget ..- bevackoltam magamat, - és újra elaludtam.
Amire felébredtem, - az azonban egy rémálom volt.

Azt álmodtam, hogy kulcs csikordul a zárban, kinyílik az ajtó, és nagy fekete madarak röppennek be a szobámba, - lassú szárnycsapásokkal.
Rögtön fel fogok ébredni, rögtön,…. - gondoltam - …ez csak álom.
Nem valóság.
Csak álom.
Ki kell nyitnom a szememet egészen, - és azonnal eltűnik az álom.
Azonnal.
Kinyitottam hát a szememet.
Nem volt könnyű.
De amit láttam, - az még az álomnál is rosszabb volt.
Megszámlálhatatlanul sok fekete apáca, az ormótlan, vastagtalpú fekete cipőjében, lábujjhegyen, - karjait lengetve egyensúlyozott, - repkedett - …és jött, jött, lopakodott az ágyam felé.
Becsuktam a szememet, hogy ne lássam őket, ….- aztán meg kinyitottam, mert hátha tévedtem.

Az álom és az ébrenlét határán egyensúlyoztam.
Se itt nem voltam, se ott.
Se itt nem akartam lenni, - se ott.
Valahol, máshol akartam lenni.
Valahol máshol.
Akárhol.

A madarak meg csak jöttek, …csak jöttek.
Hátul csak egy volt, - de az volt a legnagyobb.
Az lehetett az Anyamadár.

Csak álom, - gondoltam - …csak álom.
Egyszer majd vége lesz, és felébredek.
Újból felpislantottam, - de nagyon is valódiaknak látszottak.
Azonnal lecsuktam a szememet megint, és eldöntöttem, hogy többé ki se nyitom.
Soha.
Nem akarom én ezt látni.
Bár, meglehet, hogy ez is álom.
Az lehet, hogy álmomban, …ezt álmodtam….-
Ezt.
Pont ezt.
És ez, rosszabb, mint az előbbi.

Álom és ébrenlét között himbálóztam, továbbra is, - innen, - oda.
Onnan, - ide.
Sehol sem volt jó.

-„Laudetur, …Laudetur, …Laudetur, Laudetur, …Laudetur,….hullámzottak felém félelmetesen a köszöntések.
Számtalan köszöntés hallatszott, halkan, félhangosan, csendesen, és suttogva.
Reszelősen, és nevetősen.
-„A madarak, …- gondoltam - a …madarak,….”-
De azért elfogadtam.
-„Lau, …Lau, …Laulau,…”- mondtam, és visszazuhantam az álmomba.

Mindig is, - nagyon nehezen ébredtem
Otthon is.
De otthon, sosem ébresztgettek.
Akkor keltem fel, amikor kialudtam magamat, - vagy amikor kidobott az ágy.
Itt, - távol voltam ettől.

Még hallottam, hogy lassan, …pisszegve,….- elszivárogtak mellőlem a madarak.
Jól aludtam ezután, ….- és már nem álmodtam semmit.

Amikor egészen felébredtem, - valami ismerős illat ébresztett.
Fahéjas tejbegríz.
El se akartam hinni.
A szemem kipattant, - a gyomrom pedig megkordult.
Ráfeledkeztem a tálcára.
Volt még rajta 2 nagy pohár tej
Egy meleg, meg egy hideg.
Jó nagy bögrével.
Pont, - ahogy szeretem.
Pont úgy.

Azonnal kiugrottam az ágyból.
Már, - tudtam, hogy hol vagyok.
A zárdában, - ahol minden értem van.
Meg nekem.
A tejbegríz is.
Egy pillanatra azonban, megtorpantam - mert amikor körülnéztem - alig ismertem meg azt a helyet, ahol voltam.
Megváltozott.
Mosdó állvány volt a szobában, helyes kis lavórral, kancsóval.
Két oldalán törülköző, a polcán meg szappan, fogpor, üvegpohár és fogkefe.
Pont úgy, - ahogy kell.
Pont, mint otthon.
Pont.

Egy pillanatra, azt hittem, hogy még alszom,-…. de rögtön fel fogok ébredni.
Ezért, ránéztem a tejbegrízre.
Ott volt.
Álmomban, -….. már régen megettem volna.

Odamentem a mosdóhoz, - és megfogtam a szappant.
Valódinak látszott.
Mosószappanból volt.
Nagyon is.
Mosószappan.
Nem baj, - gondoltam, - mindegy.
Nincsen benne kakukkfű,… azért büdös.
Nem baj.
Majd becsukom az orromat, és nem szaglászok mosdás közben.
A szappan, - nem azért van, hogy szaglásszuk.
Mosdani kell vele.
Kellene.

Ledobtam magamról a kacagányt, - és szépen megmosakodtam.
Derékig.
Úgy, mint otthon.
Vagy majdnem úgy.
A cicimnek, - inkább, csak megmutattam, hogy itt is van ám hideg víz, - de van ám!
Nem csak nálunk.
A többinek aztán meg se mutattam
Nem voltak kíváncsiak rá.
Aztán, - gondosan megtörölköztem.
Ott, ahol kellett.
Nem sokfelé.
Nem voltam nagyon vizes.

A bőrömet meg nem kell lehántolni, - minek dörgölgessem?
Mert, - mégis, ugye, - mi lesz akkor, ha lekopik, és többet ki se nő ?
Volt egyszer bőröm,.. - mért nem vigyáztam rá ?

Nem volt bent nálam senki.
Éppen.
Se madár, se más.
Így aztán, az ágyra ültem, - nem a székre.
Se köszönés, se ima, se semmi.
Felhajtottam a tejecskémet.
Egyszerűen, - és kész.
A tej, - már csak langyos volt.
Úgy kell nekem, - …mért kellett olyan sokáig mosakodni? - …amikor kivételesen, meg még ráadásul, - nem is voltam piszkos.
Mitől lettem volna?
Máskor majd jobban meggondolom.

Éppen kézbe vettem a tálkát a finom kis tejbegrízzel, - amikor beröppent a Zárda néni.
Egyszer, - láttam ma már álmomban
Akkor, - madár volt.
Ő volt, az Anyamadár.

Legnagyobb meglepetésemre aztán, - most is úgy jött be.
Karját lebegtetve, - lábujjhegyen.
Tátva maradt a szám.
Amikor meglátta, hogy ébren vagyok, azonnal ráállt a lábára, - azért van - és leengedte a szárnyait.
Széles mosoly futott az arcára, és csak jött felém, csak jött felém.
A lábán.
A szárnyai, már nem voltak meg.

-„Jó reggelt, …jó reggelt ! Laudetur,….”- mondta.
-„Lau…Lau…”- akartam mondani, - de tele volt a szám.

Teleszájjal, csak eszünk, - nem beszélünk.
Sőt, enni is csak akkor eszünk teleszájjal, - ha a Mama nem látja.
Mert a teleszáj, az nem szép.
Meg nem is illendő.
Sőt, ha a Mama látja, - akkor még, - veszélyes is.
Mert mindig szól érte.
Otthon, - nem is eszem ezért így, teleszájjal, - csak máshol.
Itt, - máshol volt.

-„Gyere ide, ..ölelj meg…” – mondta Anyamadár, - és még mindig mosolygott.
Ijedtemben, gyorsan lenyeltem a grízt, felálltam, és megöleltem.
Közben, aztán - elszégyelltem magamat.
Ő, szívből-igazán ölelt meg, - én meg csak tessék-lássék.
Tudtam, hogy van valami, a fülem mögött.
Meg, még lesz is.
Csináltam valami rosszat, ami nem helyes, …- meg akartam is még,…- ugye, -…szándékomban állt ! -… és azt hittem, ez meglátszik rajtam.
Azt gondoltam,… hogy észre fogja venni.
Volt valami halvány bűntudat bennem.
Nem volt szép tőlem, hogy helytelenül viselkedtem, - az se, hogy rosszat forraltam.
Az se.
Az meg pláne nem, - hogy meg akartam szökni.
De, meg akartam szökni.
Valahogyan..
Nem volt jó itt, - akárhogyan is nézem.

Semmi sem volt olyan, mint otthon..
Még a pogácsa sem, amit tízóraira kaptam, és a tálcán volt,- …pedig azt szerettem otthon.
A jó kis töpörtyűs pogácsát, - amit a Mama, levelesre csinált.
Ez, - nem volt leveles, - látszott rajta.
Ez, nem volt jó.
Nem.
Látszott rajta, hogy nem jó.
Látszott.
Még a formája sem, meg a színe sem volt jó.
A szagáról pedig, tudni sem akartam.
Nem ettem meg.
Csak megnéztem, - de nem kívántam.

Azt gondolom, Isten, - mára, megtiltotta nekem a pogácsaevést.
Főleg a töpörtyűset.
Az ilyent, csak az ilyent, -… mert ezt, nem szerettem.
Isten pedig tudja, hogy nekem, mi a jó.
Ez, nem jó.
Ő tudja.
Nem volt jó itt semmi sem.
Még a pogácsa sem, -… ugye?

Meg akartam szökni.
Ha nem is végleg.
Dajkáltam hát a gondolatot, - és tervezgettem.
Csak egy kicsit.
Nem egészen, - és nem végleg.
Nem.
Csak egy kicsit.

Látni akartam a családomat.
És, enni, valami ehetőt, - mert az is fontos.
Haza akartam menni.
Akárhogyan is.
Tudni szerettem volna, hogy megvannak-e otthon?…hogy jól vannak-e?… hogy nem halt meg senki, - mint a Tetézy Cirmi, - aki a barátnőm volt.
Tudni akartam.
És, - azt is, hogy nem betegedett meg senki, azóta, - amióta eljöttem tőlük.
Mert ettől, - rettegtem.

Persze, tudtam én, hogy hálásnak kellene lennem a nénémnek, hogy pártul fogott, - és azért, mert elhozott a zárdába.
Mert ezzel, - saját magukat veszélyeztette, és az egész zárdájukat, - mégis befogadott.
Hálásnak kellene lennem azért, - hogy befogadott, hogy a gondjaiba vett, és törődött velem.
Sőt még szeretett is.
Szeretett.
Hálás is voltam.
Amikor tudtam, - és amennyire csak tudtam.
De nem mindig tudtam.
Mert, haza kívánkoztam.
Haza.
Akárhogyan is.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Haza….-
Pedig, igazából, - néha valami jó is volt a zárdában.
Az, amikor a néném megölelt, - vagy amikor az apácalányok nevettek.
Az, jó volt.

És, leszámítva, egy-két-három-négy dolgot, - vagy többet, - lesték minden kívánságomat.
Csak bólintanom kellett.
Néha mégis, - azzal töltöttem az időt, hogy sírtam
Nem is tudom, hogy perceket, - vagy napokat.
Mert annyira sírtam.
Csak sírtam, - és nem is csináltam mást, mert nem volt kedvem hozzá.

Otthonról semmi hír.
Pedig minden pillanatban vártam.
És, - nagyon hosszú pillanatok voltak ezek.
Ha volt is hír, - azt nem mondták meg nekem.
Telt az idő, - igen.
Azt, nem tudom, hogy mennyi.
Nem tudtam mérni .
Hogy csak órák voltak-e, vagy napok, vagy csak egy nap, vagy tizenhárom, - azt nem tudom.
Nem tudom.
Sok.
Az idő, - összefutott.

Amikor éppen nem sírtam, -…. Akkor, jó volt itt.
Megváltoztattam egy-két dolgot magam körül, - vagy hármat, - és akkor már jobb mnden volt, mint előtte, -…. meg könnyebb.
Csak bólintani kellett, - amikor kedvem volt hozzá - és már úgy volt.
Azonnal.
Hát, - ezt tanultam itt.
A bólintást.

Majd megmutatom Miskának is, ha egyszer hazamehetek, - és nem kell itt maradnom végleg apácának, - mert még az is lehet.
De azt nem szeretném, - mert kívánkoztam haza, nagyon.
Kívánkoztam haza.
Igen.
Hiába tudtam, hogy, - .….. hogy itt, minden értem van, - meg nekem.
Hiába mondta a néném.
Hiába, …- és ezért, szégyelltem magamat.
Igen.
És, - ezért, pont ezért, szégyelltem megölelni a nénémet, - szívből igazán.
Igen.

Mivel nem volt ruhám, csak egy, amit kimostak, - másnap kaptam egy újabb vászonkacagányt, amiben persze még lépni sem lehetett, nem hogy járni, - ezért, nem igen mehettem sehová.
Valaki apáca azonban, - mindig velem volt.
Felváltva.
Mintha szolgálatban lennének.
Mintha őriznének.
Pedig, - nem kellett volna.
Nem kívántam én ezt tőlük.
Biztos lett volna más dolguk is, - vagy kereshettek volna maguknak, ha nem volt.
Mégis velem maradtak, - mindig.
Elég baj.
Beszélgettünk, meséltek, verset mondtak, - persze szentesset, - meg imádkoztunk.
Ha kellett, ha nem.
Meg. - ettünk.

Igaz csak én ettem, ők nem.
Ők csak imádkoztak
Nemcsak előtte, - hanem közben is, hogy egyek már végre.
Mert nem akartam.

Az, úgy volt, hogy először csak a levest nem akartam megenni, - de, mert annyira könyörögtek, - mégis megettem végül, - ne könyörögjenek hiába.
Aztán, - a második.
A második, ….- hát, azt nem lehet megetetni velem, - rögtön láttam, amint ránéztem.
Akármi is az.
Olyan ronda látvány volt az a zöld akármi, amit én spenótnak gondoltam, - bár, a tetején nem volt semmi, még egy falat tojásrántotta sem, amit különben nem is szeretek, -…aztán, amikor megkóstoltam, már nem is gondoltam, hogy spenót volna, pedig azt se szeretem,…. - hanem, azt gondoltam, hogy ez ibolya leves.
Az.
Ibolya leves.
Csakis az lehet.
Más, - nem lehetett.
Én, - azt nem szeretem.
Sőt, kifejezetten úúúúútálom, ….- mondtam is nekik azonnal,- sőt bólintottam is.
De nem hitték el.
Akkor sem.
És még soha, de soha nem kóstoltam meg ilyen rondaságot.
Egyszer sem.
Sőt, nem is fogom.
Nem.
Egyszer sem.

És akkor, megmondtam nekik őszintén, azt is,- hogy ibolyalevest én nem ehetek, egyáltalán, - mert azt megtiltotta nekem az én Istenem.
Kifejezetten.
Pont úgy, - mint a töpörtyűs pogácsát, ami ugyanilyen ronda volt.
Akkor összenéztek, aztán, megnyugtattak, hogy ez, nem ibolyábul van, hanem csalánbul.
Csalánbul, - ami nagyon egészséges.

Hát, ezt, … ezt, aztán nem gondoltam volna, hogy … csalánbul van, …- ezt nem.
De akkor sem szeretem.
Mert, lehet, hogy csalánbul van, …meglehet, - gondoltam, - csakhogy a rosseb se szereti a csalánt.
A rosseb se.
Én meg pláne nem, az biztos.
Hát, - nem ettem meg.
Hiába is imádkoztak.
Becsuktam a fülemet, hogy ne halljam.

Egy idő után, belátták, hogy kár az időért, feleslegesen pazarolják imádkozásra, meg könyörgésre, - mert akkor sem fogom megenni.
Akkor aztán, nem dícsértek meg ugyan, - de összeszedték magukat, meg a tálcát, -
és, elmentek hála Istennek.

Nem terheltem őket azzal, hogy bólintsak, és rendeljek valami mást.
Nem kértem másik ebédet.
Hátha az is ilyen, - vagy még ennél is rosszabb.
Amikor kimentek, akkor köszöntek szépen, hogy Laudetur.
Én meg elfogadtam szépen, és mondtam, hogy Lau..Lau…-
Pontosan úgy, mint a Lina néni a faluban, aki mindig azt mondta, ha köszöntek neki, - mert nagyon szívélyes volt, és nagyon szívesen elfogadta, - hogy:
- … „JóJó„… Jónapot,…Jónapot”…-

Amikor a nem tudom hogy-hívják apáca, aki ügyeletes volt velem, kiment, - az ajtóból, még, - hogy egészen elvegye a kedvemet, - visszafordult.
Azt mondta:
-„És most, .. - ….Szilencium..”-
-„Szilencium?…Szilencium?…”- hökkentem meg - …nem akarom…nem, nem..” –
Minek kell?
Nem akarom.
De, szót kellett fogadnom.
Még jó, hogy tudtam, - tiszta szerencse…. - hogy az meg mi a franc, - a szilencium.
Visszamentem hát az ágyamba, - simogattam a nagylábomujját, …sajnáltam magamat,… - aztán elaludtam.
Ráment erre a nap hátralévő része.

Alvás után aztán, már nem lehetett lelket verni belém.
Ahogy máskor sem, sőt, - otthon sem.
Este,- nem akartam fürdeni, nem, - büdös szappanal, meg pláne nem.
Tyúkkopasztó vízben sem, - abban meg pláne nem.
Nem akartam, hogy lehántolják a bőrőmet, - mert nekem arra még szükségem lehet.
Nem akartam vacsorázni, - azt a szart meg pláne nem.
Nem akartam imádkozni sem, mert az én Istenem, az nincs is itt, nem is hallja, - mások Istenéhez pedig nem akarok imádkozni, - minek pazaroljam rá az időmet?
Aludni akarok, csakis aludni, - semmi mást.
Meg, - haza akarok menni.
Végül, - amikor már látták, hogy mekkora szívfacsarásom van, - békén hagytak.
Sírtam hangtalanul, ömlöttek a könnyeim.
Tócsát sírtam magam köré.
Zárdaanya amikor látta ezt, csak bólintott, - és kiment mindenki.
Ő, nem .
Ő, maradt.
Nem szólt egy szót sem.
Csak leült az ágyra, a lábamhoz.
Alighanem, - imádkozott.
Semmi másra nem emlékszem.

Amikor éjszaka felébredtem, - mivelhogy a szokott időben pisilnem kellett - már nem volt ott.
Az ajtó, - persze be volt zárva.
Kulccsal.
Egy darabig álltam az ablak előtt, ….aztán kinézegettem.
Majd, felpattantam az ablakba.
Aztán, jött egy gyors, és világszép, messzepisilés.
Elégedett voltam vele.
Jól sikerült.
Közben pedig, kinéztem az ablakon.
Csak úgy, szokásból.
Követtem a szememmel, - lefele is, a virágágyás felé.

Akkor láttam meg…..-
Pedig, - lehet, hogy máskor is itt volt, - csakhogy eddig, nem láttam.
Alig hittem a szememnek.
A virágágyás szélén, - ott állt Büdös.
Először, csak tipródott.
Aztán, észrevette, hogy észrevettem, és akkor két lábon kezdett ágaskodni, - hogy jobban lásson.
Tiszta szerencse, hogy nem pisiltem le.
Nem hittem a szememnek, - ....nem.
Mert, - mégis, …hogy a francba kerül ide?
Hogy?
Nem is mondtam neki, hogy hová megyek.
De, - Büdös, mégis megtalált.
Lehet, hogy Isten mondta meg neki, - pedig nem is tudtam, hogy ismerik egymást, és hogy beszélő viszonyban vannak.
Aztán, amikor már tudta a címemet, - azonnal megkeresett.
Jó kutya.
Jó.
De nem maradhat itt.
Az a baj.
Az a baj.
Mert, mit szólnának az apácák?

-„Menj haza Büdös,….menj haza…” - mondtam neki nagyon halkan, szinte suttogva.…és nagyon szomorúan.
-„Menj haza Büdös, menj haza,….téged beengednek otthon, - ha meg nem, akkor be tudsz szökni a zuggónál, vagy valahol máshol, - menj haza Büdös, …menj haza, - …neked nincsen agyhártyagyulladásod, ….menj haza szépen…..”-
Büdös, nem szólt, csak halkan nyüszített.
-„Te hazamehetsz Büdös, ..én nem…”
-„Menj haza, angyalom, kiskutyám,…..- én is mennék, de nekem nem lehet, ….engem ide bezártak, … a saját érdekemben, meg azért, hogy itt minden értem legyen, meg nekem….- a francba… sőt,.. affffrancba,…. ”-
-„Menj haza Büdös.Te haza tudsz menni.Menj haza szépen.
Én most itt lakom, - te meg nem.Nem mehetek veled, - pedig szeretnék….”-
Nem szólt semmit, csak tovább nyüszített.
Meg tipródott.
Én meg, - vigasztaltam.
-„Nem tudok kimenni innen Büdös, …. nna, - és, még ha akarnék, - akkor se tudnék kimenni.
Az a helyzet.
Be van kulcsolva az ajtó.
Kulccsal.
Az a helyzet Büdös.
Az…..”-
-„Ki hallott már ilyet? Én, nem az biztos, ..meg te se, ugye?…"-

De, még ha nem volna bezárva kulccsal, - akkor se tudnék kimenni innen Büdös, mert a Kapusnővér a kapuban alszik.
Azért van…..-
Az a dolga.
Az Anyamadár meg haragudna….”-

-„Nem akarom, hogy az Anyamadár haragudjon…. - az Anyamadár, a rokonom. Neked is rokonod Büdös, csak még nem mondtam, de most már tudod…- és szeretem is az Anyamadarat Büdös,…. te is szeressed, és nem azért, mert a rokonunk, hanem azért, mert ő is szeret bennünket…”-

Büdös, nem szólt semmit, továbbra is nyüszített, két lábon állt, és integetett a kezével
Hol az egyikkel, - hol meg a másikkal.
Hátha az egyiket, - nem is vettem észre.
Esetleg.
Egyenesen az ablakra mutogatott.
Egyenesen az ablakra.
Meg az ablakrácsra.
-„Tudom én Büdös,… jól van, … - mondtam kedvetlenül - … tudom én.-
Ne mondjad. Tudom én. Ahol a fejem kifér, …- ott, ….- kiférek én is.
De nem akarok Büdös. Nem akarok….”-

-„Nem szabad Büdös, na…- Az a helyzet. Az. Nem szabad, és kész.
Nem lenne illendő. Meg, - nem lenne szép tőlem…”-

Büdös, - ezután már nem integetett.
Csak állt, meredten.
Két lábon.
És várakozott.
Pontosan tudta, hogy ki fogok menni.
Előbb, vagy utóbb, - biztos, hogy kimegyek.
Ő, ott lesz.
Ő, vár
Akármeddig..
Az a dolga.
Büdös, - okos kutya.
Még az is lehet, hogy előbb tudta, mint én, - hogy ki fogok menni.

Csakhogy, - emeleten vagyunk.
Nem lehet egyszerűen meglógni.
Csak úgy.
A ház körül, széles járda van, - nem föld, hogy legyen mire huppanni.
Nem, - járda van.
Járda.
Téglábul.
Nem lenne jó arra pottyanni.
Sőt, - ugrani sem.

Kidugtam a fejemet a rácson, és jól körülnéztem.
Igen, - magas az emelet.
Igen.
Magasan vagyunk.
A föld messze van,….- meg ráadásul téglábul van.
Nem lenne jó ráesni.
Nem.
De az esőcsatorna, - az közel van.
Alig több, mint egy karnyújtásnyira.
Igaz, …- nem az én karom nyújtásira.
Hanem egy kicsit messzebb.
De, - el lehet jutni odáig

Az ablak alatti párkány, vagy mi a franc, - az, pont olyan széles, mint a lábam.
Pont.
Vagy egy kicsit keskenyebb, de nem sokkal.
Lehet rajta járni.
El lehet rajta jutni a csatornáig.
El.

Ha a falban kapaszkodom, - a fal megtart.
Mért ne tartana meg?
Az a dolga.
Kidugtam a fejemet a rácson megint.
Nem végleg akarok meglógni, - csak egy kicsit.
Haza akarok menni.
Igen.
Nem megyek be a házba.
Csak bekukucskálok
Igen.
Csak megnézem, hogy, hogy van otthon mindenki?
Igen.
Csak megnézem, hogy az Édesanyám, meg az Édesapám hogy vannak?
Jól vannak-e?
Meg a bátyám is.
Az is szegény, hogyan lehet, ilyen helyzetben,…. hogyan??
Aztán ha láttam őket,…..- már jövök is vissza azonnal.
Leginkább rögvest.

Büdös, majd elkísér.
Mert Büdös, - mindig elkísér.
Meg, vissza is.
Mert Büdös, - az olyan.

Aztán, ahogy le tudtam menni, - úgy vissza is tudok jönni.
Az, biztos.
Ugyanazon az úton.
Ugyanúgy.
Mert ahol a fejem kifér, - ott vissza is fér.
Meg én is.

Sötét volt.
A hold, csak egy kicsit világított, néha még annyit sem.
Gyorsan lehúztam a parasztgatyát magamról, mert csak akadályozott volna a mozgásban, - aztán felléptem az ablakpárkányra.
Kidugtam a rácson a fejemet, meg a nyakamat, meg a kezemet.
Aztán meg a seggemet, -….. miközben az eszem, - vadul csóválta a fejét.
De nem baj, - nem hallgattam rá.
Ne zavarjon ilyenkor, - nem érek rá.
Másra kell figyelnem.
Arra, hogy le ne essek.

Jól megkapaszkodtam, ameddig csak lehetett a rácsban, - aztán amikor már nem lehetett, - akkor a falban.
Bár abba, nem igen lehetett belekapaszkodni, - hiszen, nem volt rajta fogantyú, - de legalább megtámasztott, - és nem vesztettem el az egyensúlyomat.
A kezemmel, - pont elértem az esőcsatornát.
Pont.
Aztán, - már abba kapaszkodtam.
És, szépen, lassan, vigyázva, már ott is voltam.
Meg tudtam fogni, mind a két kezemmel.

-„Most, …ne szólj hozzám Büdös, …most ne szóljál…most ne…”-
Aztán, - elléptem a faltól.

Csak egy pillanat volt, - csúsztam egy picit a csatornán, aztán, egy iszonyatosat rándultam, - a kacagány meg felcsúszott a nyakam köré.
A seggem, csupaszon tekintgetett körül.

Azt hittem, - már lent is vagyok a földön, -…. hála Istennek.
Azt hittem, hogy ennyi volt.
De nem.
Fent voltam.
Fenn akadtam az esőcsatorna kovácsoltvas csőbilincsén.
Lógtam egy akantusz levélen.

Szerencse, hogy a levél, a rajtam lévő ruhát kapta el, - nem a hasamat.
Mert akkor, most itt, -….. a hasamon lógnék az akantusz levélen.
Minden rosszban van valami jó.
Vigasztaltam magamat.
Ebben, ez.
Hogy nem a hasamon lógok, hanem a kacagányon.
Annak nem fáj.
Nekem, - fájna.
Ha bele nem haltam volna.

Lenéztem a földre.
Nem volt messze, - és ott tipródott Büdös, - halkan nyüszítve.

-„Jól van Büdös, ..hallgass, … nem mondtam, hogy te vagy az oka, …neked, nem lehetett annyi eszed magadtul, …- .meg nekem se volt sajnos magamtul, - …különben is, … ki hitte volna, hogy elkap ez a francos levél?
Ki hitte volna?
Én nem, - az biztos.
De ne búsulj Büdös, még sötét van, ..reggelig, ketten, csak kitalálunk valamit,…akármit…”-
„A francba Büdös, … nekem, pisilnem kell, …jaj, Istenem, …most mi lesz?…nem várhatok reggelig, az biztos…”-

-„Aszondod Büdös?…hát, …én is, …én is aszondom, mást meg nem is lehet, …- most kell, most,.…- nem várhatok reggelig,….nem….”-

-„Most meg, aszondom, …már hiába is mondasz mást,…. vagy akármit, - …mert már úgyis késő, …késő, …vedd tudomásul Büdös, …hogy most már, …lepisiltem az esőcsatornát, meg a lábamat …”-

Csüngtem még egy kicsit a levélen, és töprengtem.
Nem igen mertem moccanni, - féltem, hogy leszakad az egész csatorna, vagy rám szakad az egész tető.
Vagy pedig, ….én szakadok le, - cakompakkostul.
Megint helyzet volt.
A szüleim, nem lehetnek mindig velem.
Egyedül voltam
Fenn a levélen.
És egyedül kellett a helyzetet megoldanom.

Gondoltam, megpróbálom felemelni a szoknyát, hogy lecsússzon a levélről.
Nem lehetett.
Az egész súlyommal azon csüngtem, - és nem moccant.
Nem lehetett megemelni.
Akkor, azt gondoltam, - széthasítom a szoknyát egészen, - és akkor, elenged a levél.
Nem lehetett.
Nem engedett el a levél.
A ruha, vastag, erős kendervászonból készült.

És akkor, kigyúlt az isteni szikra.
Milyen egyszerű !
Mért nem jutott előbb az eszembe?
Már, réges rég lent lehetnék.
Réges rég!
Szóval, - ahol a fejem kifér, - ott én is.
Én is kiférek.
A ruhábul is.
Kihúztam hát az egyik kezemet a kacagányból, könnyedén, - és csak a másikkal kapaszkodtam.
Aztán, a fejemet is kihúztam.
Azt is könnyedén.
A másik kezemet is akartam, - de az, - kicsúszott már magától is.
Szánkáztam lefele szépen.
Nem volt több akantusz levél.
Nem tartott fel semmi.

Egy pillanattal később, már lent voltam.
Nagy csattanással, meztelen seggel estem a téglára.
Mivelhogy a kacagány, - az fenn csüngött a levélen.
Nem jött le velem.
A téglán aztán, - ki is nyúltam azonnal.

Büdös-Vitéz, csak az esés elől iszkolt el.
Amikor a földön voltam, ott termett azonnal, és nyalogatni kezdett.
Legfőképpen a lábamat.
Amikor seggre estem, - nem kezdtem el azonnal sírni.
Ijedten tapogattam mindenemet, - hogy megvan-e?
Vagy nem hagytam-e fenn valamimet az esőcsatornán?
Kezemet-lábamat, mondjuk.

Nem, - kiderült, hogy megvan minden.
Csakhogy, fájt.
Nna, -…. akkor kezdtem el sírni.
Büdös-Vitéz meg tutulni.
És, nem hagyta abba, ….nem hagyta abba.
Mint ahogy én sem.
Bőgtünk.
Mind a ketten, - ahogy csak bírtunk.

Sötét volt még.
Egyszer csak, nem messze tőlünk, - nem sokkal a föld felett, megláttam egy imbolygó, sárga fényt,… mintha egy lámpa lett volna, …- és,…. közeledett felénk.
Azt hittem, káprázik a szemem.
Először csak azt láttam, hogy jön egy lámpa felénk.
Sötétben, imbolyogva.
Egyedül.
Ki hallott már ilyet?
Jön egy lámpa egyedül….
Nincs vele senki.
De, hogyan jöhetne egy lámpa egyedül a sötétben?
Pont énfelém.
Pont.
Hát, nem tudom hogyan, ….de a lámpa csak jött, …csak jött,…- és imbolygott.
Rám meg a frász, … az jött.
Az jött.

Elfutottam volna, - de nem tudtam.
Istenem, segélj, - mi a franc lehet ez?
Amikor közelebb ért, - akkor ismertem fel.
A kapusnővér volt, - fekete ruhában, - viharlámpával.
Amikor meglátott a földön, az arcomba világított, aztán, - érdeklődve hajolt fölém.
Nem látszott, hogy hátrahőkölt, vagy meglepődött volna.
Nyújtotta a kezét, és lábra állított.
-„Hát, te vagy az…„ - mondta
-„Hát, én, … hát én, - mondtam megnyugodva -… ki lenne más?…én vagyok, igen, én, saját magam,…- és, köszönöm szépen, hogy megtalált…”-
Sajnos, nem tudtam megállni a lábamon.
Visszazuhantam a téglára.
Rettenetesen sajgott minden porcikám.
A fenekem, - különösképpen.

A nővér aztán lehajolt, - a karjába kapott, és bevitt a házba.
Ott letett a szőnyegre, - és figyelmesen szemügyrevett.
Égett egy petróleumlámpa.
Világos volt.
Nem mutatott meglepetést.
Aztán, miután megnézett tetőtől talpig, sőt körbe is járt, - megkérdezte.
-„Te, ugye a testvére vagy?…”-
-„Kinek….?…”- kérdeztem csodálkozva.
-„A betegszobában, van egy kislány, annak…”-
-„Az, - mondtam, - az, én vagyok….”-

Alighanem azt hihette, hogy meghibbantam.
Elgondolkodott, - aztán döntött.

-„Na, gyere - mondta - éjjel van, ha nincs bajod, aludnod kell. Ma a testvéreddel alszol, …aztán holnap majd meglátjuk….”-
Elkapta a kezemet, és elindultunk a hosszú folyosón.
Egyik kezével a viharlámpát vitte, a másikkal meg engem húzott.
Szószerint húzott, - mert nehezen tudtam járni, - a fenekem is fájt, meg a lábam is.
Azonkívül pedig, -… húztam az időt, mert féltem.
Féltem, mi lesz akkor, ha kiderül, hogy nincs is… - testvérem.
Én, - az én vagyok, valóban, - …csak kimásztam az ablakon.
Magyarul, megszöktem.
Mintha csak bele látott volna a gondolataimba, megkérdezte:
-„Megszöktél ugye,….azért vagy meztelen …?”-
-„Igen…”-
-„A testvéredhez, ugye?…”-
-„Meg a szüleimhez..”- mondtam.
Ami, - igaz is volt.
Csak, ő is másképpen gondolta, - meg én is.
-„A szüleid nincsenek itt, …- mondta - csak a testvéred.…”-

Aztán, letette a viharlámpát, és elengedte a kezemet.
A szoknyája ráncai között matatott egy darabig, majd előhúzott egy bazi-nagy kulcskarikát, - millió kulccsal, vagy még annál is többel, - és elkezdte próbálgatni őket.
Hamarabb sikerült, mint ahogy szerettem volna.
Fordult a kulcs a zárban.
Legszívesebben eliszkoltam volna, - de nem lehetett.
Szájára tette az ujját, és csendre intett.
-„Pssszt,…- suttogta – pssssszt, …alszik a testvéred, … …alszik, jó kislány, ….óvatossan bújj mellé az ágyba,….óvatosssan,… fel ne ébreszd, ….pssszt, …pssszt…”-
Lassan, vigyázva nyomta le az ajtókilincset, és lábujjhegyen óvakodott be a szobába.
Én meg utána.
Én is óvatosan.
Pont úgy.
Pont.

Pedig, - tudtam, hogy nem kell, - hiszen, én nem vagyok odabent.
Én, tudtam, hogy mire számíthat, - ő nem.
Az ágy mellett magasra emelte a lámpát, - és aztán, ….akkor érte, - teljesen váratlanul - a meglepetés.
A pofára-hupp.
A jó kislány, - aki ugye én voltam - nem volt az ágyban.
Az ágy üres volt, - én meg ott álltam mellette, - anyaszült meztelenül.
Azonnal kapcsolt.
Akkorát ütött a szabad kezével a fenekemre, amekkorát csak bírt.
Csak úgy csattant.
Csak ez után kezdte el a mondanivalóját:
-„Na megállj te büdös rakoncátlan kölyök, …majd adok én neked, ..majd adok én,….majd adok én, …most feküdj le, holnap folytatjuk….”-
Nem tudtam válaszolni, nem tudtam mentegetőzni.
Megérdemeltem a dorgálást, - sőt a seggre-verést is.
Meglepődtem ugyan, - de nem méltatlankodtam, - pláne nem bőgtem.
Igazságosnak éreztem.
Rászolgáltam, megérdemeltem.
Megbántam amit tettem.
De meg ám.

Az eszemre kellett volna hallgatni, - már akkor, amikor elkezdte csóválni a fejét.
Súgott, - időben.
De nem hallgattam rá.
Most sem.
Szóval, - megbántam, - nna.
Nem volt jó csüngeni az akantusz levélen, mondhatom.
És, igen, - …most is bánom még.
Pedig ez nem szokásom.
Nem.
Ennyi ideig bánkódni valami miatt, - amin már nem lehet változtatni, - az nem szokásom.
Persze, tudom, hogy nem így kellett volna.
Lehetett volna másképpen.
Biztos, hogy lehetett volna másképpen is.
Legközelebb, majd - másképpen csinálom, ha muszáj lesz.
Mert, - lehet, hogy muszáj lesz.
Holnap pedig, - bocsánatot kérek a nénémtől.
Rögtön, azonnal.
Amint meglátom.
Elmondom, hogy mit csináltam.
És, hogy miért.
Elmondom őszintén.
Az a legjobb.
Megmondom azt is, hogy nem a Büdös az oka.
Én magam akartam hazaszökni, a Büdös csak elkísért volna, hogy vigyázzon rám.
Én, tudom, hogy nem illendő a szökdösés, meg még veszélyes is.
-„Mert az ember sötétben, csak egyszerűem belebuckázik egy gödörbe, ami pont azért van ott, - és talán sosem jön ki többet belőle, hanem bent marad örökre….-
Aztán, fújhatják….”-
-„De a Büdös, az azért van velem, hogy vigyázzon rám.
Az a dolga.
Büdös, még a gödörből is kihúzna, én tudom, mert az a dolga.
Pont az.
Ha már a szüleim nem lehetnek mindig velem, - ugye.
A Büdösnek, meg még agyhártyagyulladása sincs, ezért mindig hazamehet, amikor csak akar, és most akart, de csak velem együtt,….. és mert ő nem beteg, mindig velem lehet, amikor csak akar, ….és most akart,….megbeszéltük, ….ő nem mondta, de én tudtam, …mert mi ennyire megértjük egymást a Büdössel, igen…”-

Másnap reggel, még, alig virradt, már ott volt Néném, a szobámban.
Nyakig húztam a takarót.
És eldöntöttem, hogy sosem is húzom le.
Én nem, az biztos.
Soha az életben, soha.
Örökre így maradok.
Annyira szégyelltem magamat.

És akkor, …nagyon kedvesen és halkan megszólalt Zárdamama, - sőt, mintha mosolygott volna is, - amikor a takaró alól kisandítottam:
-„Márta-Mária, kislányom, ébren vagy ?…Igen?..”-
-„Igen, …igen,..ébren vagyok igen, igen, …”- mondtam halkan a takarónak.
Össze kellett szednem magamat, - …de aztán folytattam:
-„Nagyon szégyellem magamat, - mondtam - … nagyon, de nagyon.
És sajnálom.
És bocsánatot akarok kérni,…. és bocsánatot akarok kérni, …-
És ne haragudjál rám, mert abba, egyszersmindenkorra belehalok a szomorúságtól, és örökkönörökké úgy maradok, … hogy még fel se fogok támadni egyáltalán, mert rossz voltam, …- csak a jók támadnak fel a rosszak meg nem, mert a rosszakra nincs szükség, …sehol se..”

Zárdamama, állt az ágyam mellett, és csendben volt.
Nagyon csendben volt.
Azt hittem, - nincs is ott.
Akkor lehúztam a takarót és ott volt.
Mégis.
Sőt, - mosolygott.
Akkor kezdtem el sírni.
Szívből igazán.

Az előző esti mondanivalómból, - amit mindenképpen el akartam neki mondani mentegetőzésképpen, - mára már semmi sem maradt.
Elfelejtettem.
Zárdamama, leült az ágyamra.
-„Bocsánatot kérek, …bocsánatot kérek, - nyögtem - ne haragudj,…ne haragudj…rám…-„
-„Nem haragszom…”- mondta egyszerűen, és kitárta a karját.
Én meg, csak úgy belehullottam.
Átöleltem a nyakát, …és sírtam.
Ő pedig, mind a két kezével megölelt, - és elkezdett ringatni.
Abban pillanatban elhallgattam.
Nem mondta, hogy csicsíjja meg bubújja, de zümmögött valamit.
Aztán mintha elaludtam volna, de ez nem biztos.

Amikor legközelebb felpislantottam, - mert azt hittem, hogy álmodtam valamit a Zárdafőnökasszonyról, - aki a rokonunk, meg az enyém is, …. Meg a Büdösé is,..-…akkor is a karjában voltam.
Világos volt már.
Teljesen
-„Márta-Mária, - mondta, miközben még mindig ringatott - …akár hiszed, …akár nem, - én is voltam, gyerek. És, - akár hiszed, akár nem, - rossz gyerek voltam.
Falun nőttem fel, és mindig, minden rosszban benne voltam Verekedtem, veszekedtem, elszöktem az iskolából, ablakokat törtem be, és hazudtam, - egyszer pedig le akartam harapni egy csiga fejét, hogy a házát megszerezhessem, -…. csoda, hogy mégis megkegyelmeztem neki, …aztán, mire felnőttem, - megváltoztam.
Mire az ember felnő, - addigra pontosan megtanulja, hogy mi a helyes, vagy mi a helytelen, - és aszerint él.
Amikor felnőttem, és megjavultam, - …meghallottam Isten hívó szavát, ..és azért lettem apáca…Isten hívott, …és most itt vagyok….”-
Folytak a könnyeim, és öleltem a nénémet.
De jó, hogy itt van, de jó,….de jó…!
Egyszerre, szebb lett a világ.
Boldog voltam.
Boldog voltam, hogy megtudhattam, ő is volt gyerek.
Mert ezt, soha sem hittem volna róla.
Soha nem mondta senki, és még én se gondoltam volna, - mert ez nem látszott meg rajta.
Boldog voltam,- mert azzal, amit elmondott, - megcsillantotta előttem a reményt, - hogy akár, - …még én is megjavulhatok.
Akár.
-„És, …- kérdeztem, -…ha nagy leszek, és jó leszek, …ha esetleg meg találok javulni,…. talán,… még engem is fog hívni az Isten?…Talán, ..még engem is?..Talán, még én is lehetek apáca, meg zárdafőnökasszony, meg kapusnővér is, sok kulccsal, ….akár?…”-
Néném bólintott.
Sokszor egymás után.
Aztán megcsókolta a homlokomat, és visszatett az ágyamba.
-„Igen, - mondta - …bármi lehetsz, …az egész élet előtted áll, …Isten áldásával….”-
Végtelen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam.
Boldog voltam.
Boldog.

Mert a néném azt is mondta, hogy amikor felnőtt, - ő, akkor javult meg.
Addig nem.
Akkor pedig, - nekem se muszáj.
Tehát addig, amíg fel nem növök, - azt csinálok, amit akarok.
Rossz is lehetek akár.
Rossz is, - ha kedvem van hozzá.
Néném, - nem tudta, hogy mit gondolok, - és ez jobb is.
Szeretettel nézett rám, és elindult az ajtó felé.
Onnan, visszamosolygott, és azt mondta.
-„Később visszajövök hozzád és beszélgetünk, most el kell mennem, mert dolgom van….küldöm a reggelidet, és a ruhádat…”-

Az ajtóból, még intett egy picit.
És, … - elment.
Kár.
Jó volt vele.
Jó volt, hogy itt volt.
Jó néném volt.
Jó volt, hogy volt.
Pont jó.
Pont jó.

Alighanem, megszerettem őt, cakompakkostól, úgy ahogy volt, - a rosszaságával együtt.
Sőt, azzal, pláne, - még jobban.
Merthogy az ember, szereti azt a rokonát, aki hasonlít rá.
És ő, - hasonlított rám, - ő is rossz volt, meg én is.
De meglehet, hogy ő azért nem annyira.
Mire a néném visszajött, - addigra már mindent megkaptam
Azt is, - amit nem kellett volna.
Hiába mondtam nekik, hogy én már megmosakodtam, ahol kellett, ….és amennyire kellett, - nem törődtek vele.
Mintha nem is hallották volna.
Megint lecsutakoltak forró vízben, - tetőtől talpig.
Tyúk kopasztó forró vízben, persze.
Megint leöblítettek jéghideggel, - és megint lehántolták a bőrömet, - azt a kis maradékot, ami még volt, - vászon törölközőkkel.
Utána felöltöztettek, - mintha nem tudnék magam is…-
A ruhám azonban, - ki volt mosva és vasalva.
Méghozzá, - gyönyörűen.
Jó volt benne lenni.
Az, igaz.
A sajátomban.
Sőt, - még a zoknim is ki volt mosva, vasalva.
A cipőm meg, - a valamikor-még-lakk-volt cipőm, - tiszta volt.
Pedig nem szokott.
Biztos, hogy most sem magátul volt az.
Nna, - mondhatom, - jól éreztem magamat bennük.

De hamar elvették a kedvemet, mert imádkozni kellett.
Nem mindig volt kedvem hozzá, - és most, éppen, - nem mindig volt.
Pont.
Aztán, amikor belenyugodtam, - velem imádkoztak, hogy ehessek már reggelit.
Végre.
Nem volt érdemes, - mert nem volt jó.
Sőt, - nagyon rossz volt.
Nem baj, gondoltam, - ….de utána, majd szabad leszek.
Végre szabad leszek.
Végre elmennek.
És akkor - mondjuk - olvasok.
Mondjuk szabadon.
Valamelyik könyvből, amit az éjjeliszekrény polcára tettek.
Gondoltam.
És akkor jött a meglepetés, - a pofára hupp.

Nem mehettem sehová, - mert foglalkozás volt.
Éppen,.
Pont, foglalkozás.
Mi a franc lehet az a foglalkozás?
Akármi is, - nem volt kedvem hozzá.
Egyáltalán.
Aztán, - foglalkoztunk.
Azzal, - hogy egy csomó apró gyöngyöt, - ami egybe volt öntözve, szét kellett válogatni.
Egy rajztáblán, az ágyon.
Főleg nekem.
Ez eltartott egy ideig, - mondhatom.
A gyöngy nagyobbik része, a fenekem alatt, az ágyamban kötött ki, kisebbik része pedig a földön, és akkor még ráadásul, fel is kellett szednem.
De egy pár gyöngy, - azért a dobozokba is került, ha nem is sok.
Fel nem, foghattam, hogy minek kell ezzel vesződni, hogy minek kell az apácáknak gyöngy?
Senki nem hord közülük ilyet.
Én meg, - pláne, hogy nem.
Akkor, …- minek kell?…minek?

Nem beszélgettünk.
Nem kérdeztem semmit.
Mert ez, - a morcos nővér volt.
Gyöngyöztünk.
De nem baj.
Egyébként, - amikor az ember dolgozik, akkor a keze járjon, ne a szája.
Így aztán imádkozni se kellett, - szerencsére.
Mert az is beszélgetéssel járt.
Ettől, - sokkal jobban éreztem magamat.
Meg attól is sokkal jobban éreztem magamat, hogy most már, - végre nem voltam bekulcsolva.
Végre, nem voltam bekulcsolva !
Most már nem.
Ez jó volt.
Azért nyitották ki az ajtómat, mert azt gondolták, hogy nem fogok ezután megszökni.
Megbíztak bennem.
Még, - a szökésem után is, - meg ellenére is.

És, - amikor már nem voltam bekulcsolva, szabadon kimehettem a kicsike szobából, - akkor a betegszoba mellett még a WC-t is megmutatták nekem, hogy hol van, - és egyedül is elmehettem oda, - úgy, hogy nem kísért el senki, mint eddig, és nem várakozott rám senki, ameddig csak kellett, - sőt akkor mehettem oda, amikor csak akartam.
Örültem ennek..
A WC,- az pont olyan volt, mint minálunk, - csak sokkal kisebb.
És itt is volt mészpor, - csak nem zománcos edényben, - hanem fadobozban.
Hát, - volt WC,- volt,….- és most már, akár még éjszaka is kimehetnék ha akarnék.
Igen.
De nem akarok, mert éjszaka sötét van.
Itt meg pláne.
Meg azért sem mennék oda éjszaka, mert mit szólna a Büdös, hogy egyszer csak nem oda pisilek ahová szoktam.
A virágágyásba, az ablakból.
Még azt találná hinni a Büdös, hogy meg találtam javulni, - és akkor már neki nincs is dolga körülöttem.
Nem akarom, hogy azt higgye.
Szeretem én a Büdöst, - és jó, hogy velem van, - vagy a közelemben.
Aztán egyszercsak – váratlanul - és megint, megjelent a szolgálatos nővér, - nem a barátságos fajtábul.
Megint.
Aztán meg mégegy.
De az legalább mosolygott.
Közölték velem, hogy most zongoraórám lesz.
Nekem.
És, odakísérnek.
Nna, - odakísértek.
Nna, - a Mater, - ugyanaz volt, aki máskor.
Sajnos.
És, a zongora is.
Mind a ketten a régiek.
Egyiket se kedveltem.
Ráadásul, - mintha ez nem lenne elég baj, - több zongoraórám lett.
Egyik a másik után.
Csak úgy.
Azt hittem, - soha nem lesz vége.
Rettenetesek voltak, - mondhatom.
A zongoratudásom, - csak harmatos volt.
Nem igen szerettem bemutatni, - meg növelni sem.
De muszáj volt.
Mert, - így volt ez, - illendő.

Ugyanahhoz a Materhoz kerültem, aki korábban is tanított, - és aki korábban is elégedetlen volt velem.
Jó oka volt erre.
Nem hiszem, hogy megismert most.
Mivelhogy, - sosem ismert meg.
Egyszer se.
Így, persze, most se.
Pontosan úgy fogadott, mint máskor, és pontosan úgy szólt hozzám, - mint máskor.
Neki, - minden gyerek egyforma volt.
Teljesen.
Én is.
Én is egyforma voltam.
-„Gyere te lány, - mondta - … hogy hívnak…?..”-
-„Ugyanúgy, mint máskor, …- mondtam én, - Márta-Mária vagyok…..”-
Nem voltam bőbeszédű.
Kivételesen, - nem kezdtem el mondani neki, amit szoktam, - hogy a nevem Márta ugyan, - de nem az a szorgos a bibliából.
Pedig ezt mindig, - vagy majdnem mindig elmondtam, ha a nevem szóba került.
Neki is elmondtam már.
Egyszer.
Többször, - nem akartam.
Igen, szerettem ezt elmondani mindenkinek.
Akár kellett, - akár nem.
Kétszer azonban nem.
Senkinek.
Mért nem figyel oda, ha beszélek hozzá?
Tetszett nekem a bibliai történet, - de azért, - nem akartam olyan lenni mégsem, mint a bibliai Márta.
„-Az, mindegy, - mondta egyszer a Papa, később meg többször is - … hogy akarok-e vagy sem, mert : „Nomen est omen”…. - vagy mi a franc, - és úgyis az leszek, mert így van elrendelve.….”-
Hát, - neki lett igaza.
Mert felnőtt koromban aztán, mindent, …. - minden munkát, és minden dolgot, .. ami csak az utamba került, - nekem kellett elvégezni, - és valóban én lettem a szorgos-Márta, - akár akartam, - akár nem, - pont úgy, mint a bibliában.
Az lettem.
Szorgos.
Igen.
Akár akartam, - akár nem.
Ma pedig úgy gondolom, - sokkal jobb lett volna, ha Szivárványra keresztelnek a Szüleim, - mert akkor csak tündököltem volna,…..- mint a hasonmásom az égen, odafent….- és csak gyönyörködtek volna bennem, …-
A tündöklés, alighanem, - sokkal kevesebb fáradtsággal járt volna.

Mater, - kották között lapozva - egy pillanatra rám nézett, - de látszott, hogy megint nem tudja hová tegyen.
Nem baj.
-„Aha…”- mondta végül….aha…”-
Aztán, csak nézett tovább, hol rám, hol meg a kottákra - hátha beugrik valami.
De nem ugrott be.
A gyomrom liftezni kezdett.
-„Kottád van…?..”- kérdezte végül.
-„Nincsen, - mondtam őszintén - …nincsen…”
-„Aha…- mondta újra,- …aha…”-
Tovább lapozgatott, …aztán, dúdolgatott is egy kicsit közben.
Mintha ott se lettem volna.
Teljesen elfeledkezett rólam.
Nem baj.
Végül, - mégis észrevett, - és csettintett egyet az ujjával.
Nna, ez tetszett.
Eeez, ….- lehet mondani, hogy tetszett.
Meg fogom tanulni.
Azonnal megpróbálom, ahogy kilépek innen.
-„Akkor skálázunk…- mondta később, - …akkor most skálázunk…”
-„Aha, …mondtam én, …aha… - pedig nem akartam szemtelenkedni, … csak úgy kicsúszott a számon, ki is javítottam gyorsan, hogy „igen. - …igen, igen..”-
Nem figyelt rám.
-„Hát akkor, … a C-durt, ismered?”-
-„Persze, - bólintottam – …persze, hogy ismerem…..”-
-„Előjegyzés ?…”-
-„Nincsen..”
-„Jó, - bólintott - jobbkéz, ..ujjrend?-
-„Egy-kettő-három, és egy-kettő-három-négy-öt”-
-„Jjjó, jjó,…balkéz?”-
-„Öt-négy-három-kettő-egy és három-kettő-egy…” …..- fújtam.
Fújtam, - …jókedvűen, majdnem büszkén, és nagyon magabiztosan.
Most még.
Akkor még nem tudtam, hogy mi előtt állok.
Mert azután, hogy leültem a zongora elé, - egész nap fel se keltem.
Egésznap, - …. egész nap skáláztunk.
C-dur,…-
C-dur,…-
C-dur,... - egész nap.
Skáláztunk egésznap.
Illetve csak én, - mert Ő, - mérgelődött egész nap.
A C-dur miatt, - amibe csaknem belefulladtam már.
Különben, - nem igen szólt hozzám, azonkívül, hogy néha megkérdezte, hogy, hogy hívnak.- „Aha, …aha….tudom,…”- mondta.
Aztán csak azt, hogy folyton-folyvást melléütök.
És mindig ugyanott.
Borzasztó.
Most már igazán kihozom a sodrából.
Figyeljek már oda.
Hát nem hallom?
Mért nem hallom?
Mért nem figyelek oda?
Én pedig tudtam, hogy nem ütök mellé.
Mégsem vitatkozhattam vele.

Órákig gyakoroltam tovább azt a francos C-durt, - de nem lett jobb.
Estefelé aztán, amikor, ő ült a zongorához, - hogy végülis a szorgalmamért amit ugye, azért, méltányolt - megjutalmazzon, - el akarta játszani nekem a Fűr Elise-t.
Megkérdezte, előtte, - hogy mit játsszon nekem?
Én meg, ezt választottam, - a Für-Elise-t….-
Mivelhogy más nem jutott eszembe, az Istennek se,… - pedig nem voltam oda érte,. - de mindegy.
És akkor, - amikor Mater odaült a zongorához, - azonnal kiderült, hogy nem én vagyok a hibás, - hanem a Bösendorfer.
Ő játszott hamisan, nem én.
A Bösendorfer.
Rácsöppent valami szar.
Összeragadt a fehér E –billentyű meg a fekete fisz, - és ettől kezdve mindig ketten mentek le, - akármelyikhez is nyúltunk.
Ráfolyt valami szar.
De minek kellett felette enni?
Azt nem értem.
Az, - nem volt illendő.
Pont ott.
Pont.
A zongorabillentyűk felett.

Szóval,- volt nagy csodálkozás, és meglepetés amikor a Mater észrevette.
De azért nem mondta, hogy bocsánat.
Pedig, - egész nap ártatlan voltam.
Amikor - hálaisten, - vége volt a végeláthatatlan zongoraórának, nagyon örültem, - örültem, hogy elmehettem.
Az örömöm azonban, - felhős volt.
Tudtam, hogy holnap, - kezdődik minden elölről.
És mindig.
És mindig.
Mindennap.
Végeláthatatlanul, - amíg csak itt leszek.
Semmit sem lehet ellene tenni.

Másnap,- ami persze, ugyanúgy kezdődött és ugyanúgy folytatódott, mint máskor - a szilencium alatt, amikor semmi mozgás nem volt, -…. magamra találva, kicsit bebarangoltam a zárda többi szárnyát is.
Azt, amelyik eddig zárva volt előttem
Ide, amikor óvodába, - majd később iskolába jártam, nem juthattam be.
Merthogy zárva volt.
Azért zárda.
Be volt zárva.
Örültem hát, hogy bejutottam.
A hosszú folyosón, a sötétbordó raffia szőnyegen, szárnyaimat lebegtetve, süvöltő és géppuskázó repülőként mentem végig, oda-vissza, …oda-vissza, majd még jó párszor, - és tiszta szerencse, hogy nem járt arra senki, mert biztos, hogy lepuskáztam volna.
Aztán, megúntam, és lepkéztem egy kicsit, szép csendesen,- majd átváltottam éneklésre, és tánclépésekre, ami egyre sebesebb lett, és egyre pörgősebb, hol az egyik fal tartott meg, hol pedig a másik.
Amikor azonban, a folyosó végére értem, ott már nem volt fal.
Ott csak a kapusnővér állt, csípőre tett kézzel.
És egyáltalán nem tartott meg, - nagyot nyekkenve, szépen leseggeltem.
Azt vártam, hogy felemel, és jól ráver a fenekemre.
Volt már ilyen.
Meglepetésemre azonban, bár felsegített, - sem el nem kalapált, sem meg nem dorgált.
-„Szilencium, …- mondta - …irány a szobád…”-
Aztán, se szó, se beszéd, kézen fogott, és odavezetett.
Pedig, magam is odataláltan volna, ha akarok.
Igaz, - nem nagyon akartam.

Az iskolai szárnyban is, - amint elmentünk mellette, - csend volt most.
Teljes csend.
Mivelhogy nyár volt.
Iskolai szünet.
Hanem a másik része, - amit napközi otthonnak hívtak, - az bizony hangos volt.
Volt benne élet.
Jó sok.
Nagyon kívánkoztam arrafelé.
Itt, - azokra a gyerekekre vigyáztak, kora hajnaltól késő estig, - akikre a szüleik nem tudtak vigyázni, - a nyári munkák miatt.
Ide, nem csak olyan gyerekeket vettek fel, - akik már szobatiszták voltak, tudtak enni, és nem kellett pelenkázni őket.
Ide, - minden gyereket felvettek.
Bármekkora volt is.
Csak úgy Isten nevében, még fizetni s kellett érte, mert nem azért csinálták, hanem azért, hogy segítsenek az embereken.
A lényeg az volt, - hogy jó helyen legyen a gyerek, - amíg a szülő, - szakadásig dolgozik.
Akármekkora is.
Nagyobb iskolás gyerekek, nem voltak, mert nekik, - már a szüleik mellett kellett dolgozni, - amennyit csak bírtak.
A zárdában, - jó helyen volt a gyerek.
Etették, pelenkázták, dajkálták is, ha kellett, - és törődtek vele.
Akkor is, - ha véletlenül beteg volt.
Ha kellett, - orvost hívtak hozzá, - a beteget pedig, - elkülönítették.
Részben a nyugalma, - részben a többiek nyugalma és biztonsága érdekében.
Annyira megnéztem volna őket, - ha nem lett volna itt a kapus nővér.
De az is eszembe jutott, hogy nem mehetek be hozzájuk.
El vagyok különítve.
Azért vagyok elkülönítve, - hogy meg ne fertőzzek senkit, - ….úgy, mint a családomat.

Az ajtó előtt elengedte a kezemet a kapusnővér.
-„Jó legyél, te lány, …jó legyél…”- mondta
Én meg nem tehettem mást, bementem a szobámba.
Egy darabig, álltam az ablak előtt, - kifele bámultam, …. aztán, ….- kidugtam a rácsokon a fejemet, meg a kezemet is kilógattam, mind a kettőt.
Arrafelé volt a szabadság, arra…-
Aztán, ..sóhajtottam
Aztán, sóhajtoztam.
És, csak ….sóhajtoztam….és, csak…sóhajtoztam.
Kerestem Büdöst az ablak alatt, - de nem volt ott.
Pedig ott kellett volna lennie, - az volt a dolga.
Mégse volt ott.
Messze néztem hát.
Hazafelé.
Mi lehet otthon? ….Istenem….-

Végül, visszamentem az ágyamra, felhúztam a térdemet az orromig, - és elkezdtem sírni.
Megint.
Aztán, elaludtam.
Amikor felébredtem, rohantam az ablakhoz.
Épp jókor.
Mivelhogy Büdös-Vitéz, már ott állt virágágyásban, és bánatosan bámult felfelé.
Ki tudja mióta?
Bánatos-kutya tekintete volt.
Annyira sajnáltam.

-„Ne szomorkodj Büdös,- mondtam - … itt vagyok, … itt van a te édesanyád, …ne legyél te Bánatos-Büdöskutya, … legyél csak Büdös, azt sokkal jobban szeretem,… … egyszer meg minden rossznak vége lesz, …talán még ennek is…”-

Hogy Büdös mit mondott, azt már nem hallottam, mert kinyílt a szobám ajtaja, és bevonult hozzám, megint az egész apácazárda, - nénéstől.
Talán, nem minden voltak itt, - de sokan.
Nagyon sokan.
Sokkal, de sokkal többen, - mint amennyit látni szerettem volna közülük.
Mivelhogy, - én senkit sem szerettem volna közülük látni.
Egyet sem.
Legfeljebb a nénémet.
De, - meglettem volna nélküle is, valahogy.
Mert világfájdalmam volt.
Egyedül szerettem volna lenni, és aludni szerettem volna,… aludni, aludni,…..- semmi mást.
Mégis, - a szokásos esti tortúra jött, fürdetés, hántolás, vacsora, - végül az esti ima.
Alig álltam a lábamon.
Az agyonzongorázott, agyonskálázott nap után, - dögfáradt voltam
Megpróbáltam összeszedni magamat, - és az imánál, elmondtam, amit tudtam
Öt szó volt összesen.
Öt.
-„Miatyánkisten, ….Üdvözlégyüdvöz,…Hiszekeggyisten,… ÁÁÁÁÁmmmen, Ámmmen…”-
Csak elhadartam és kész.
Így, gyors egymásutánban, - mind az öt szót.
Mindet.

A többit, hozzá kell gondolni, - hozzá kell érteni.
Aki tudja, annak semmi.
Aki meg nem tudja, - azt úgy se érdekli.
Aztán, se keresztvetés, se „dícsérés…”, - se semmi.
Többet pedig, harapófogóval se lehetett kihúzni belőlem.
Aludtam.

Amikor újra felpislantottam, - még mindig ott volt, és körülöttem zsolozsmázott, az egész apácazárda.
Nem szerettem, hogy zsolozsmáznak, nem szerettem, hogy ott voltak.
Nem szerettem, hogy nincs itt a Mamám.
És, - nem szerettem itt lenni.
Semmit se szerettem.
Az egész világot sem.
De, - nem tudtam változtatni rajta.
Végül, - egész egyszerűen sírva fakadtam, - és nem bírtam abbahagyni.
Néném akkor bólintott, - mire kiment mindenki.
Egyedül maradtunk.
-„Akarsz beszélgetni? –…”- kérdezte kedvesen.
-„Nem, - mondtam - …aludni akarok…aludni,…nem beszélgetni,…”-
-„Hát, aludjál,…aludjál szépen…”-
-„Nem tudok, …- nyöszörögtem - nem tudok,…ha otthon nem tudok elaludni, akkor az én Édesanyám, kezébe veszi a nagylábomujját, mind a kettőt, és, …és addig „masszálja”, …amíg csak el nem alszom, …ha elaludtam, akkor már nem „masszálja”…mert akkor már minek?..nem kell, mert elaludtam,..….”-
Néném, nem szólt semmit.
Leült az ágyvégére, kezébe vette a „nagylábomat”, - mind a kettőt, - és szépen, finoman, elkezdte, „masszálni”, -….. a nagylábomujját.
Mind a kettőt.
Jó volt.

Elhitettem magammal, …hogy az Édesanyám, …igen, …meglehet, hogy az Édesanyám van itt, - …mert pontosan olyan, …pontosan olyan, -…. pontosan úgy érzi a nagylábomujja.
Pont úgy.
Pont.
Meg én is.
Aztán, - elaludtam.
Istenem, Istenem, -….. alig múltam 7 éves !

* * * * *

Pár nap alatt aztán az életünk, - az életem - a napjaink,…..- beálltak valamiféle ritmusba.
Rendbe.
Mindennap úgy kezdődött, hogy:
Bevonulás…-
Ébresztő …-
Tyúkkopasztó forróvíz, majd hideg, - aztán hántolás.
Ami maradt belőlem, - azt tisztaruhába öltöztetik, - nem mintha nem tudna öltözni egyedül is.
Mivel csak egy ruhám van, - a másik napon kacagányt kapok, ami pontosan olyan, mint amivel fennakadtam az esőcsatornán.
Csakhogy ez, - nem lukas.
És akár ez, - akár más van rajtam, - ….jön az ima, meg a reggeli.
Meg újra az ima, - ….hogy egyek már végre.
Ha sikerül a bíztatásuk, - és ettem valamit, - akkor elkísérnek a zongoraórára, - ahol Maternak, újra és újra bemutatkozom.
Újra és újra elmondom neki, hogy én vagyok a Márta-Mária, - de nem vagyok azonos a bibliaival….-
Többet aztán nem igen mondok, mert minek?
Holnapra úgyis el fogja felejteni.
Közben, meg utána, - nincsen más, csak a C-dur.
Az a francos C-dur!
Újra, meg újra.
De az is lehet, hogy egy óra múlva Mater, megkérdezi tőlem, hogy én, …- én meg, ki vagyok?
Engem, hogy hívnak?
És akkor, újra el fogom neki mondani.
Újra.
Ahányszor csak akarja.
De ezentúl, - türelmesen, és tisztelettel.
Igen.
Mert elhatároztam.
Most határoztam el, nem régen.

Azért, mert már látom, - hogy nem is a Bösendorferrel van a baj, meg a francos C-durral, - hanem a szegény Materrel.
És megsajnáltam.
Az a baj, úgy látom, -…. hogy megöregedett.
Ezt, eddig, nem vettem észre, - sőt, nem is gondoltam.
Igaz, - akkor is pont ilyen volt a Mater, - pont ilyen - amikor megismertem őt, és azóta, semmit sem változott, - de meglehet, hogy már akkor is öreg volt.
És a Mamám, azt szokta mondani, - hogy egyszer mindenki megöregszik, hacsak előbb meg nem hal.
Ő pedig tudja.
Hát, megsajnáltam szegény Matert, - mert úgy látszik ilyen az, ha valaki, megöregszik, mert nem halt meg időben.
És akkor aztán fújhatja.
Ilyen.
Olyan, hogy mindent elfelejt, - még azt is elfelejti, hogy mit akart kérdezni, meg még azt is, amit válaszoltak neki, - ha mégis eszébe jutott az, amit kérdezni akart.
Szóval, - borzasztó dolog az, ha az ember megöregszik.
Én, - nem is akarok.
Most még.
Később aztán meglátjuk.
Mert, még az is lehet, - azt mondta a Papám, aki tudja, - hogy mire én nagy leszek, addigra már régen feltalálják az örökéletet, -…- mivelhogy mindig feltalálnak valamit.
Az örökélet, - az pedig fontos.
Nagyon fontos.
Fel kell találni.
De, az jó lenne, ha minél előbb találnák fel, - jó lenne, ha iparkodnának vele, - mert egyszer csak késő lesz.
Talán még nekem is, mert mit nyernék vele ugye?… - ha pont akkor találnák fel, amikor már öregasszony vagyok, …. - pont ! - …és senkit nem ismernék fel, még magamat sem, és mindenkitől meg kellene kérdeznem, hogy kicsoda, talán még magamtól is.

Hát, - ezért sajnálom én a Matert, - …mert nincsen még örökélet, és lehet, hogy nem is lesz mostanában, … vagy pedig soha, mert aki feltalálhatná, az már addigra réges rég meghalt, ..és akkor aztán nem lesz többé örökélet sohasem…-
De ha kész is lenne a feltalálás, mongyuk azonnal, - a Mater már akkor is, örökre így marad, sajnos, - öreg apáca marad, meg öreg zongoratanárnő, …ha csak, fel nem találnak megint valamit, … még erre is….-
Ki tudja?…-

A nővérem meg azt mondta, - bár ő máskor sem mond mindig igazat, de lehet, hogy most az egyszer kivételesem mégis, - hogy régen, -…olyan régen, hogy én meg sem születtem - akkor az Istenek örökéletűek voltak.
Már amelyik.
Nem mindegyik.
Én, - azt nem értem, miért nem kérdezi meg tőlük valaki, hogy hogyan csinálták ők, azt, hogy örökéletűek voltak?
Biztos tudják még, - ha régen volt, - akkor is.
Nagyon fontos lenne.
Mert így, - nem is kellene feltalálni, - hiszen már meg van,-….. már sokkal korábban feltalálták.

Azért, remélem, hogy az én Istenem is örökéletű, nemcsak a többi, - és azt is remélem, hogy - nem halt meg, - és nem is öregedett meg.
Mert azt nem szeretném, - és sajnálnám is nagyon.
Mostanában, - nem igen beszél velem, és nem is tudok róla semmit, - mert egyáltalán nem jelentkezik, - még álmomban sem, - pedig szeretném.
Remélem, nem azért, mert meghalt a pincetetőn, - ahová nagyon közel lakik - és ahol máskor találkozni szoktunk, és beszélgetni szoktam vele, - most meg nem.
Pedig, szeretnék beszélgetni vele az örökéletről, meg az öregségről is, - ami borzasztó.
Meg még büdös is.
Ráadásul.
És ez nem jó.

Láttam, hogyan csinálja a Mater ezt a büdöset, - sőt hallottam is.
Amikor leült a zongorához, és nekem játszott, - …és valljuk be, nagyon szépen, sokkal szebben, mint én őneki, - …hajladozott jobbra, hajladozott balra, - nem egyszer, sokszor.
Aztán, egyszer, csak úúúúgy megemelte a fenekét az egyik oldalon, - és még az arca is megmerevedett hozzá, - és, …jött a hang.
Ez nem a zongoráé volt, - hanem inkább egy trombitáé.
Leginkább.
Akkor aztán, - büdös volt.
Én ezt nem szeretem.

Szóval, - jó lenne az örökélet, - mert megöregedni nagyon rossz lehet, - meg még büdös is.
Hátha tudna mondani nekem ezekről valamit.
Mert, nem szeretem, ha büdös van.
Ami meg azt illeti,…..- nem volt igazam abban, hogy, utáltam, - ha a Mater megkérdezte, hogy én meg ki vagyok?
Utáltam.
Igen.
Szóval, - nem volt igazam.
Mivelhogy, - én, - még egyszer sem kérdeztem meg eddig, - …Őt.
Azt, hogy Őt, hogy hívják?
Matert, - érdekelte, hogy engem, hogy hívnak, mert a nevemen akart szólítani.
Ő, vett magának annyi fáradtságot, - én meg nem.
Mert őt, - érdekelte.
Engem meg nem.
Ez, - nem volt szép tőlem.
Engem, - csak az érdekelt, hogy legyen vége minél előbb a francos zongoraórának.
Büdösnek.
Meg a zárdaéletnek.
Más, - nem.
A Mater neve meg, - pláne, egyáltalán nem érdekelt.
Azért hívtam, - évek óta Maternek.
Mater, és semmi más.
Pedig, ő is ember, - még ha öreg is.
Van neve.
Sajátja, - akármilyen is
Még egy kutyát is nevén szólít az ember, és nem azt mondja neki, hogy te kutya.
És, milyen dolog lenne, ha majd a Büdös megöregszik, - én meg többé nem szólítanám a nevén, hanem csak azt mondanám neki, - hogy te kutya.
Hogyan esne ez, neki?
Nem jól, - az biztos.
Pedig kettő is van neki, - két neve.
Egyet tőlem kapott, egyet meg a Papától.
A Papa minden kutyáját, Vitéznek hívták, - így ezt is.
Én, - amikor még Vitéz kiskutya volt és rosszkutya volt, akkor hívtam őt büdöskutyának.
Aztán ez rajta maradt.

Engem a nővérem hívott büdöskutyának, - de rajtam ez nem maradt rajtam, - mert a Papám nagyon haragudott érte, és nem engedte meg.
Aztán, amikor már nőttünk, - a kutya, meg én, - akkor a büdöskutyából, - Büdös lett, - de csak én hívom őt így, - mert nekem megengedi.
Másnak nem.
Mindenki más, csak a rendes nevén hívhatja, tisztelettel, - különben oda se figyel.
Ragaszkodik a nevéhez, mert az, - jár neki.
Ő, tudja.
A neve, és a megszólítása, - majd még akkor is jár neki, ha már megöregszik.
Mert egy öreg kutyának is van neve.
Nem?
És ha egy öreg kutyának is van neve, - akkor az öreg Maternek is van.
Igen.
Az a helyzet.
És, legközelebb, meg fogom kérdezni tőle, aztán úgy fogom szólítani, és punktum…-
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A napjaim, - egyformán teltek.
Minden, mindig ismétlődött.
Mégis,- kezdtem lassan elfogadni ezt, - ..és lassan megszokni is.
Természetesen, vágyódtam haza, - nagyon.
Különösen este.
Mert, - nem kaptam hírt otthonról, - és ez, aggodalommal, és szomorúsággal töltött el.
A szabadság után is vágyódtam.
Mégis, amikor megtaláltam a földszinten a nyitott ajtókat és ablakokat, - már nem csábított a szökés gondolata.
E tudtam volna menni, - igen.
Elmehettem volna.
De, - már nem akartam
Elfogadtam a zárdát, - és a zárdaéletet.
Itt volt a helyem.
És ahogy ezt elfogadtam, - egyszerre megváltozott körülöttem a világ.
Talán, - másképpen láttam mindent.

Elfogadtam és megszoktam az apácákat, - sőt megkedveltem őket.
Általában, - naponta hatan ugráltak körül, - és lesték minden kívánságomat.
Később tudtam csak meg, - ők, mindannyian, önként vállalták azt, hogy törődjenek velem, - annak ellenére, hogy pontosan tudták, - elkaphatják tőlem az agyhártyagyulladást, - a halálos betegséget.
Mégis vállalták.
Megfertőzhetem őket, - ugyanúgy, ahogy a családomat is.
Mégis vállalták.
Egy darabig, - kivétel nélkül, - utáltam őket.
A néném kivételével, - valamennyit.

Aztán, - megszoktam őket, igen, … - és rájuk mosolyogtam, ők pedig, azonnal, örömmel, - kedvesen és készségesen visszamosolyogtak.
Szívből, igazán.
Aztán, - így maradtunk.
Már, - nem ellenkeztem velük, - megcsináltam, amit kértek, és elfogadtam őket.
Megkedveltem a zárdát.
Az egész zárdát, úgy, ahogy van, …- ahol a szobám, - már nem volt kulcsra zárva.
Mert megbíztak bennem, - a szökésem ellenére is.
Sőt, annak ellenére is, hogy látták, - találtam nyitott ajtókat, ablakokat, a földszinten.
Tehát, megszökhettem volna könnyedén.

Én azonban nem szöktem meg, - ott maradtam - csak kimentem az udvarra a virágágyáshoz, hogy megsimogassam Büdöst, - akit, nem kergettek el.
Nem kéretőztem, - egyszerűen csak megmondtam, hogy kimegyek a kutyámhoz, mert azonnal meg kell simogatnom őt, - szüksége van rá.
Tudom.
Érzem.
Reggelinél mondtam meg, - és megértették.
Senki nem szólt semmit, - ….én pedig csak bólintottam és kimentem.
A kapusnéninek is csak megmondtam, -…. és nem szólt ő sem semmit, - csak kiengedett.
Megtehettem volna akkor, hogy elszaladok, vagy meglépek, - de mégsem tettem meg.
Meg se fordult a fejemben.
Sőt, - még a Büdös se bíztatott.
Hát, - nem szöktem meg.

Nem voltam már bezárva, - és bíztak bennem.
Kialakult valamiféle rend körülöttem, - meg bennem is.
Ez aztán, - alig változott.
Mindennap, - ugyanazok a dolgok történtek.
De megtanultam elfogadni őket.
Mindenkinek volt tennivalója, - tehát nekem is.
Zongora órára jártam, - délelőtt is, - meg délután is.
Punktum.

A zongora ugyan nem kedvelt meg engem, a későbbiekben sem, ….- hiszen, sohasem kedvelt, - ugye ? - …de én se őt.
Mater pedig, - igaz - nem ismert meg soha, - de azért, nem volt a viszonyunk felhős.
Kedves volt hozzám, és türelmes, - elfogadtam őt.
A türelmét a C-durral, meg velem, - én is türelemmel viszonoztam.
Naponta elmondtam neki, - és most már nem csak egyszer, néha többször is, - hogy :
-„Engem Márta-Máriának hívnak, még mindig, - …kottám az megint nincs, ….sőt még mindig. De ez nem baj, mert a C-durhoz nem is kell, ….mivelhogy betéve tudom, legalább három év óta,. …ne is búsuljon Mater, egyet se, …- ..pontosan tudom…”-
-„Ja, és mielőtt meg tetszik kérdezni, megint elmondom, hogy nem gyakoroltam otthon, semennyit sem.Egyrészt azért, mert nem vagyok otthon, - hanem a zárdában vagyok, - pedig én nem is vagyok apáca. Még nem.
Sőt meglehet, hogy nem is leszek soha, mert nem tudok megjavulni addigra, mire kellene, és akkor engem Isten nem fog hívni, mert Istennek csak a jók kellenek, - a rosszak meg nem.
Másrészt azért nem gyakoroltam, - mert ha otthon lennék, akkor pláne nem tudnék gyakorolni, mivelhogy nekünk otthon, nincs is zongoránk.
Sőt nem is lesz.
Vehetnénk talán, de nem veszünk, mert a Papám, sajnálja rá a pénzt, - de ha nem sajnálná, és lenne zongoránk, - az sem lenne sokkal jobb, mert úgy se gyakorolnék, akkor se.
Nem szeretek gyakorolni.
Csak úgy egyszerűen nem szeretek, - …egyszerűen nem szeretek.
Papám azt mondaná, hogy, - …. és akkor punktum
De ezt én nem mondhatom, mert csak neki szabad, - másnak nem.
Nekem meg, - pláne nem…..”-
-„Meg azt se szeretném, ha az egész családom, meg még a nővérem is, meg még a Büdös is, azt hallgatná, hogy én, hogyan klimpírozok
És kiröhögnének engem.
A Büdös, talán nem, de a nővérem igen.
A nővérem utálná, és csúfolna engem, - a Büdös meg egyszerűen nem szereti, ha zongorázok, és leginkább még tutulna is, hogy ne hallja a C-durt, ….meg aztán, mást se.
Bár eddig még sohasem hallotta, mivelhogy otthon nincs is zongoránk ugye,….de én, ismerem a Büdöst, és tudom, hogy tutulna..”-
-„És igen, engem, Márta-Máriának hívnak, igen, - ….és szeretem, ha így szólítanak, mert ez egy szép név.
Az én rendes becsületes nevem….”-

„És szeretném megkérdezni, hogy én, …én,… - hogyan szólíthatom a Matert?…. hogy mi a neve?… a rendes becsületes neve, nem az apáca, mert tudom, hogy olyan is van, de én azt szeretném megkérdezni Matertól, hogy milyen névre keresztelték,… igazibul…?...”-
-„Merthogy úgy szeretném szólítani ezentúl, - a nevén, ..ha megengedi, és ha nem bánja, ..…”-

Hát, megdöbbentettem, - az szentigaz.
De érdeklődés villant a tekintetében, - és rám mosolygott, pedig nem szokott.
Nem is gondoltam volna, hogy tud mosolyogni.
Elgondolkodva nézett rám, mintha akkor látna először, és még mindig mosolyogva mondta:
-„Margit vagyok, …Margit nővér, arra kereszteltek, …Margit a becsületes nevem, …hívhatsz így, ha akarsz, ..de hívhatsz Maternek is mint eddig, …ahogy neked jól esik…-
És téged?…téged, hogy hívnak?…”-
És akkor, - …akkor, … én megint éreztem egy kis szívfacsarást, - …..és egy mélyütést a szívemen.
Aztán, megmondtam.
Egyszerűen, és tisztelettudóan, - ahogy kell.
-„Márta-Mária vagyok”…-
Nem tettem, hozzá, hogy még mindig.
Azt se, hogy mondtam már.
Azt se, hogy nem a szorgos.
Meg azt se, hogy nem a bibliából.

Margit nővér még mindig mosolygott, aztán a messze néző égkék szemével, egyenesen rám tekintett, és azt mondta:
-„Hm…Márta-Mária, … szép név, nagyon szép,…egyenesen a bibliából, …hm…hmmm. ismerős nekem, ismerős,....Márta-Mária, …hm…hm,…egyenesen a bibliából, …mintha hallottam volna már valahol…”-
Tanácstalanul állt, - a mosolya hirtelen eltűnt,….elfogyott, elhervadt.
Mintha soha ott se lett volna.
Megint, - messze nézett, - és mélyen elgondolkodott.
Annyira sajnáltam.

Hogy segítsek neki, hirtelen megkérdeztem:
-„Margit nővér kérem, …skálázzak?..”-
-„Te tudsz skálázni? …„- kérdezte csodálkozva.
-„Igen, ..”-
-„Mit tudsz?..”-
-„C-durt..”-
-„Legyen…..- mondta belenyugodva.-…nem baj,…”-

Így aztán, elkezdtem azt a francos C-durt.
Nem tudom, hányadszor.
Mint ahogy azt se tudom, hogy Margit nővér, hallotta-e?
Az ablaknál állt, - és kifele nézett.
De, - az is lehet, hogy befele.
Sőt még az is lehet, hogy visszafele nézett.
Vissza, az egész életére.

Amikor Dolores később értem jött, én még mindig a C-durt játszottam, - de most már, sokkal több megértéssel, belenyugvással, - mint undorral.
Aztán, - teltek a napok.
Egyformán.

Amikor már megemlítették, hogy nemsokára hazamehetek, ….- akkor döbbentem rá, hogy szomorú leszek, ha el kell innen mennem.
Már, jó volt itt.
Most már, - jó.
Megszerettem őket, - sőt, - talán még ők is megszerettek engem.
Otthon voltam náluk.
Otthon voltam a zárdában.

Nagyon sok minden úgy volt már körülöttem, - ahogy otthon.
Pontosan úgy.
Lassan, észrevétlenül, - szinte, teljesen átalakítottam magam körül a dolgokat.
Emlékszem, az agyonsírt estékre, amikor kibukott belőlem, hogy „az én Édesanyám, ezt így csinálja, azt meg úgy, …-
Aztán egyszer csak azt vettem észre, - hogy már ők is úgy csinálják.
Pont úgy.
Pont.

Először is, - nem zártak be, - kulccsal.
Elhitték nekem, - hogyha nem vagyok bekulcsolva, akkor nem fogok megszökni.
Bíztak bennem.

Azt is elhitték, hogy ha rossz is vagyok, meg voltam, - előbb utóbb még én is megjavulhatok, ha akarok.
Akár.
Annyira, hogy még Isten is hívhat engem magához, és ha kedvem van hozzá, akkor el is megyek.
És akár apáca is lehetek mellette, - ha akarok, - ha meg nem, akkor nem.
Nem muszáj.
Sőt, még talán, - valamelyik Isten jegyese is lehetek, - ha akarok.
De nem muszáj.

Valahogy, megváltozott az életem.
A fürdetős nővér, - már minden este a könyökével nézte meg, a fürdővíz hőmérsékletét, - mert az én Édesanyám, úgy szokta.
Mondani sem kellett.
Azonnal megnézte, szó nélkül.

A néném, amikor esténként bejött a szobámba elaltatni engem, - már szó nélkül leült az ágy végébe, kezébe vette a „nagylábomujját”, - mind a kettőt, - és minden további kérés nélkül, - „masszálta”, - amíg csak el nem aludtam.
Utána meg már nem kellett, mert akkor már aludtam.
Otthon is így volt ez.

Ezt követően jött aztán, egy - mégiscsak sírós estén - ….a „lába-puszi”.
Mivelhogy nem tudtam elaludni, sehogyan sem.
Kutyának való idő volt.
Szakadt az eső.
Valahogy megviselt.
Elégedetlen voltam mindennel.
Az egész világgal.
Ami, - úgy szar, - ahogy van.

Semmi sincsen jól.
Semmi sincsen úgy, - ahogy kellene.
A családomról nem kaptam hírt, - mert rossz hírekkel, nem akartak elszomorítani,- jót meg nem mondhattak.
Nem mondtak inkább semmit.
Bebújtam hát a sivár szobácskámba, - és néztem a rácsokat.
Nem kellett semmi.
Se mese, se mesekönyv, se imakönyv.
Semmi.
Még az egész világ sem, - amit máskor annyira szerettem átölelni.

Minden bajom volt.
Még az is, hogy ma péntek van, és nem hétfő.
Mert ha hétfő lenne, akkor már elmúlt volna ez az egész szar hét.
Így meg nem.
Bár, még az sem biztos, hogy péntek van.
Csak arról gondoltam, mert ma nem volt husi.
De tegnap sem volt, meg tegnapelőtt sem, pedig nincsen két péntek egymás után, - három meg, - pláne nincsen.
Máma, - pogácsa volt.
Olyan pogácsa, amit nem szeretek egyáltalán, - de ha mongyuk szeretném is, …- akkor se ettem volna meg, mert a pogácsaevést nekem megtiltotta az én Istenem.
Nem ez, aki itt lakik, - mert ezt, én nem is ismerem.
Hanem az, …aki minálunk, a hegyben lakik, egyenesen a pincetető fölött, - és akivel jóban vagyok, és akinek szót is fogadok.
Az tiltotta meg.
Azért tiltotta meg, - mert ez a pogácsa nem jó.
Csak.
Csak, nem jó.

Így, ha máma péntek van, - akkor még az is előfordulhat, hogy vasárnap templomba kell mennem imádkozni, egy ilyen szar ruhában, - és semmi kedvem sincsen hozzá.
És, a templomhoz sincs kedvem, semmi, és egyáltalán.
Mint ahogy máshoz sem.
A fal felé fordultam, - és sírtam.
Sírtam.
Szívből, igazán.
Otthon nem szoktam, - csak itt.

Este, amikor, mosolyogva bejöttek hozzám az apácalányok, -… a mosolyt azonnal lehervasztottam az arcukról.
Nem akartam sem fürdeni, sem vacsorázni, sem imádkozni.
Megkértem őket, - menjenek el.
Hagyjanak csak békén engem, - úgyis belehalok a szomorúságba.
Most rögtön, és ezen nyomban.
Szívfacsarásom volt.
Megint.
Ennek ellenére, - az esti műsor, - pont ugyanolyan volt, mint máskor,
Hiába sajnáltak, -… ha sajnáltak.
Nem lehetett a dolgokat kikerülni,- akkor sem.
Sem a fürdést, sem a vacsorát, - sem az imát.
Később aztán, -…. sehogyan sem tudtam elaludni, hiába is próbáltam.
Hiába „masszálta” a néném a lábamat, - az sem segített.
Csak sírtam.
Csak sírtam
-„Aludjál, …aludjál szépen, - bíztatott a néném kedvesen, türelmesen, szépen, halkan, ….- miközben, a lábujjaimat „masszálta” - ….aludjál…”-
-„Nem tudok, …nem tudok, …- nyögtem, - …és,… ha én otthon nem tudok elaludni, …akkor az Édesanyám, nemcsak „masszálja a lábomujját”,… hanem puszit is ad rá…”-
Néném, abban a pillanatban abbahagyta a „masszálást”.
Rám nézett.
Először elvörösödött, - utána meg teljesen kifehéredett.
Mint a fityulája, vagy mi a csuda.
Pont olyan volt.
Aztán, szép lassan lehajolt a lábomujjához, - és megpuszilta.-
Egyiket a másik után.
Mire én, hirtelen felugrottam, nagy lendülettel a keblére vetettem magamat, - csaknem feldöntöttem, - és azonnal abbahagytam a bőgést.
Hüppögtem még egyet-kettőt, - aztán, az is abbamaradt.
Néném, nem szólt semmit.
Átölelt.
Karjába vett, …- és dencölt egy kicsit.
Úgy, mint Anyám otthon.
Úgy.
Aztán, - énekelt egy picit, szép halkan, de nem tudom, hogy mit, - mivelhogy elaludtam.
Még az is lehet, hogy azért énekelt nekem egy kicsit, mert az Édesanyám is úgy szokta, …- és,…. mert tudta, hogy az pont jó, … hogy szeretem.

bubamama · 2009 Január 5

Egy házasság, héköznapi örömei...

Férjem, nagy tudású orvos volt, - sőt kiváló, - ilyen címe volt.
Igen.
És egekig ért az intellektusa.
Igen.
Hanem a hétköznapok!…-

Megtett mindig mindent, amit csak lehetett, bárkiért, - hivatástudatból.
Becsültük őt ezért.
Igen.
Azonban, - nemcsak a munkájában állt állandó készenlétben, - hanem otthon is.

Imádta a hétköznapi teendőket, dolgokat, - bármi volt is az.
Csak egy szót kellett kimondani.
Nem várt érte mást, - csak meg kellett dicsérni.
Ezt azonban gyakran.

Ha harmincadszor köszöntem meg, és dicsértem meg - hogy egyszer begyújtott a cserépkályhába, valaha rég, - mert többször nem lehetett rábízni, - harmincadszor is elolvadva hallgatta a dicséretet.

Mindig készen állt arra, hogy segítsen valamit, a házban.
Én, nem.

Én nem álltam készen arra, hogy elfogadjam a segítségét, -… mert mindig baj volt belőle.

Csak egy szó, - hogy fel kellene tenni egy képet a falra, -….. lavinát indított el.
Azt, hogy „meg kellene csinálni”, - mindig magára vette.
Neki kell megcsinálni.
Neki.

Hiába nem neki szántuk, - Ő akkor is magára vette.
Aztán, - módszeresen kezdett foglalkozni vele.

-„Lássuk csak, …lássuk csak , …mi van ma?…szerda ? …a szerda nem jó Anyukám, …ma felülvizsgálat van, …holnap sem jó, nem, nem , - a holnap sem jó, milyen nap van holnap ?… holnap csütörtök van, ugye ?. ….csütörtök?…- .nem jó,… a hétvége szintén nem jó, nem érünk rá, - …jövő hét,….jövő hét Anyukám?…nem, nem a jövő hét sem jó, ….na meglátjuk, meglátjuk, … azért a jövő hét végét megpróbálhatjuk,…jó lesz így Anyukám ?…”-

Mit mondhattam erre?…-
Semmit.
Rábólintottam.

Aztán, - a jövő hét végéig, - mindennap szóba hozta, hogy a képet pedig fel kell tenni a falra.

-„Kalapács van?…”- kérdezte egyszer, reggel, - rögtön ébredés után.
Azt se tudtam hogy hívnak, de bólintottam.
-„Persze, van kalapács…”-
-„Jól van…”-

Másnap, folytatta:

-„Szög?….szög az van?…”
-„Persze, …persze, hogy van,…. minden van, kalapács is, szög is, ….madzag is, ..kép is, hokedli is, …csak fel kell tenni…”- mondtam mérgesen
-„Hokedli?….hova kell a hokedlit feltenni?…”-
-„Hokedlit?…honnan veszed, hogy a hokedlit fel kell tenni valahová ?…”-
-„Most mondtad, …te mondtad, …Anyukám…”-

Akkor, otthagytam, - kimentem.
Tettem a dolgomat.

Aztán elment a rendelőbe, - én pedig, gyorsan fogtam a képet, meg a kalapácsot, a szöget és a hokedlit.

Messziről benéztem, hová kerül a kép, - le nem vettem a szememet róla.
Aztán, felpattantam a hokedlira, bevertem a szöget, - és feltettem a képet.
Megnéztem messziről is, - jó helyen volt.

Kb. az egész, - 4 percig tartott, - vagy addig se, - fenn volt a kép.
Meg se kellett köszönni magamnak harminchatszor.
Fent volt.
És, - nem vártam érte, örök hálát.

Ebédre, hazajött a férjem, - és, …. azonnal meglátta.
Úgy nézett rám, - mintha elvettem volna a fele királyságát.
Nem csak lehervadt, - halálosan szomorú volt.
Megsajnáltam.

Ezért aztán,…. a tükröt, - már… nem tettem fel.
Megvártam Őt.
Sajnos.

Kezdődött minden elölről.

Kitűzte az időpontot, összekészítette a hozzávalókat, - aztán, ….csak vártunk, ….csak vártunk
Végre, kb. úgy két hét múlva, - amíg, minden áldott nap foglakoztunk a tükörrel, meg a hozzávalókkal, - …. végre elérkezett a nagy nap….”-
Férjem, - ragyogott.

-„Mamika kérem,- mondta Anyámnak - legyen szíves a sámlit, ….Anyukám, hozzad a tükröt, ….Andi, hozd a hokedlit, a kalapácsot, meg a szöget, …nézzük csak,…nézzük csak… meg van minden?…Anyukám, …meg van minden ?…. hokedli, szög, kalapács, kell még valami?….”-
-„Csináljuk,…”- mondtam
-„Ugorj Anyukám, …- mondta, és a falhoz tolta a hokedlit - ….itt a szög, …majd én, benézem…-„

Benézte.

Felpattantam a hokedlire, aztán elkezdtem a szöget, húzogatni mindenfelé, - amerre a férjem mondta.
-„feljebb, …lejjebb,… nem annyira,… jobbra, …nem jó, …mért nem tudod azt a szöget rendesen a helyére tenni Anyukám?..mondom, hogy balra egy kicsit, ….mondom, hogy balra, …baaaalra, …merre van a bal Anyukám ?..”-

-„… a fene essen a szögedbe, …már elegem volt, …”-

Mintha nem is hallotta volna.

-„nna, na…Anyukám, …. most jó, most lesz jó,…így, …maradj így, … fogjad, …jövök..”-

Ez, akár fenyegetésnek is beillett, - mert tényleg jött.…-
Felkászolódott mellém a hokedlira, így, -…. én már csak az egyik csücskén egyensúlyoztam, fél lábbal, és a falnak támaszkodtam, hogy le ne essek.

-„fogod Anyukám?…”
-„fogom, …persze, hogy fogom, …üssed már…”-

És ütötte…-
Hatalmasat csapott az ujjamra.
Akkorát, hogy a fájdalomtól, ijedtemben, bekaptam az ujjamat.

Nem várta meg, hogy sikítsak, azonnal leugrott mellőlem.
Sírni, - meg kiabálni, csak később kezdtem.

Ilyen, - még nem volt, …..- sosem szoktam kiabálni.

Miután ösztönszerűen bekaptam pár pillanatra az ujjamat, és addig csend volt, - álltam a hokedli tetején szétcsapott ujjbeggyel, amiből csöpögött a vér, - és amikor már egyáltalán képes voltam megszólalni, rikácsolni kezdtem:

-„Tudod, mit gondolok most?!..tudod?!…”-
-„Tudom anyukám…”-
-„De az, csak a finomított változata annak, amit csinálni fogok veled…!!…”-
-„Tudom anyukám, tudom…”-
-„És az semmi, ahhoz képest, amit akkor fogok csinálni, ha még egyszer az életben rácsapsz ujjamra.!!!….”-
-„Jól van anyukám…”-
-„…és ez, mind semmi!!!…semmi !!!…- mert ha leszállok innen....én, ...én, ...!!! " -

Ömlöttek a könnyeim, álltam a hokedli tetején, feltartott ujjal, amiből ömlött a vér.

-„Hát, ne szállj le Anyukám, …ne szállj le…”- mondta a férjem, csendesen.

Nem szálltam le, - leszédültem a székről.
Utánam kapott.

-„Jaj, Anyukám, …jaj, Anyukám, egy szaros szöget nem tudsz megfogni rendesen?…és még te nyavalyogsz?….”-

Aznap, - már nem próbálkoztunk újra.
Nem beszéltem vele.
Sírtam.

Amikor abbahagytam végre, - akkor láttam, hogy ki itt kókadt le, - ki ott.
Édesanyám szomorú volt, - a lányom meg szokatlanul csendes.
Mintha kupán vertek volna bennünket.

Férjem ki-be mászkált, - és idegesen dúdolgatott.
Senki, nem szólt senkihez.

A szobában, a sorsukra hagyott eszközök szanaszét hevertek.
Össze kellett szednem magamat, - és rendet kellett csinálni.
De még mindig forrongtam, belülről.

-„A fene essen bele abba a rohadt szögbe!! - gondoltam - meg abba, hogy mindig mindent nekem kell csinálni!! …meg abba, hogy mindig az én ujjamon csattan az a rohadt kalapács…!!”-

-„Örülj neki lányom, …- szólt anyám, aki valószínűleg tudhatta, mire gondolok, - örülj neki, hogy nem a körmödre csapott, …mert az jobban fájna….”-

Én csak szipogtam, - mert még mindig fájt.
Ha ránéztem a férjemre, - akkor mérgemben, - még jobban fájt, szinte belesajdult.
Ezért aztán, rá se néztem, - úgy mondtam:

-„Most pedig te fogod összeszedni ezeket a szarokat, és nem mi ugrálunk Neked!
Légy szíves, azonnal, …de azonnal, rakd vissza a kalapácsot, meg a szöges dobozt,…. és, azonnal, de azonnal, tedd vissza a helyére a szerszámos ládát….”-
-„Hogy miiiit?…”- kérdezte megkövülten.
-„A szerszámos ládát…”-
-„Hova?…”-
-„A helyére…”-
-„Hol a helye?..”-
-„Konyhában, a konyhaszekrényben, baloldalon, az alsó sarokban, legbelül….”-

A dúdolgatást azonnal abbahagyta, feszült figyelemmel, - és úgy-ahogy, -visszapakolt mindent.
Beleizzadt.

Aztán karjában a szerszámos ládával, - elindult a konyhába.
Utána, - sokáig csend volt.
Nagyon sokáig.

Aztán, dúdolgatni kezdett.
Sokáig.

Végül, egy újabb, hosszú csend után, - szemben a konyhaszekrénnyel, - elvékonyodott hangon megkérdezte:

-„Merre van a bal, Anyukám?…”-

* * * * *

Egyszer, valami miatt, - kicsit összekaptunk.
Duzzogva vonultam be a leányszobámba.

Egy idő után, hallottam, hogy a férjem az ajtó előtt idegesen tipródik.
Nem érdekelt, - olvastam.

Aztán megint jött, és megint tipródott.
Megint nem érdekelt.
-„Ráér….”- gondoltam.

Végül megszólalt:

-„Anyukám, ..gyere ki…”-
-„Nem…- mondtam kurtán.
-„Gyere ki..”-
-„Nem megyek..”-
-„Nyisd ki az ajtót…”-
-„Nem nyitom…”-

Akkor, - elkezdte rugdosni.

-„Gyere ki!…Gyere ki…!!..”- ordította.
-„Nem, …”-
-„Anyukám, bemegyek!!…”-

És bejött.
Nem várta meg a válaszomat.

Vállal nekiesett az ajtónak, teljes erőből, - .....az ajtó, pedig, -…. nem volt bezárva, csak kilincsre.
Ezért a következő pillanatban, - a hatalmas lendülettől átúszott a pici szobámon, és fejjel röpült a falnak.
Aztán az ágyamon, - rajtam landolt.

-„Anyukám, megmasszíroznád a fejemet?…hát a lábamat?…”- kérdezte, amikor magához tért.
-„Ez volt ennyire sürgős?…”- kérdeztem csodálkozva.

Lehet, hogy egyszer megváltozik, - gondoltam, - de ne álljak addig fél lábon.

Szamira · 2009 Január 5

Ezek a történetek nagyon aranyosak.

Nagyon jót mosolyogtam rajtuk. Köszönöm szépen őketkiss

-mTimi- · 2009 Január 6

Köszi a történeteket, nagyon jók voltak, örültem nekik!

bubamama · 2009 Január 9

Hamvas Béla emlékeim...

<TABLE class=tborder cellSpacing=1 cellPadding=6 width="100%" align=center border=0><TBODY><TR><TD class=tcat>Előnézet </TD></TR><TR><TD class=alt1>Hamvas Béla emlékeim...
<HR style="COLOR: #d1d1e1; BACKGROUND-COLOR: #d1d1e1" SIZE=1><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="98%">
HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS BÉLÁRÓL.

Hamvas Béla, - nem volt a Barátom.
Csupán csak, - egyideig a közelében lehettem, - s mint körülötte annyian, - láttam a ragyogását, - és szebb, gazdagabb lett tőle az életem.
Mintha egy csillag tévedt volna közénk, - aki magával hozta a földre, - fényét , és melegét.
Sugárzott.

Nem ismertem Hamvas Bélát, - a filozófust, az írót. És nem ismerem ma sem, - alig pár könyvet olvastam tőle eddig, - de a még hátralévö időmben, ha Isten engedi, - szándékomban áll pótolni a mulasztásomat.

Ismertem viszont Hamvas Bélát, - az embert.
Ismertem egy kis részt, - az életéből : - a munkáját, a szokásait, reakcióit, sajátos humorát.
És, - ismertem a hétköznapjait.
Emlékszem a kezére, a hangjára, a tekintetére, a hajára, - a tartására.
És emlékszem a mosolyára.

"Azt mondják, - egy különleges emberrel találkozni, - akit tisztelsz, - egy pillanat műve.
Megszeretni, - egy nap elég, - elfelejtéséhez azonban, - egy élet is kevés. "

Hamvas Béla, - ezt írják az irodalomtörténészek , - 1962 - ben került Inotáról, - én úgy tudtam, hogy kicsit korábban , - és Tiszapalkonyáról , - a Bokodi Hőerőmű építkezéshez .
Azt gondolom azonban, hogy ezt , - egész pontosan, ma már nem is lehet tudni, - mert hosszabb- rövidebb kiküldetéseket majdnem mindenki kapott más Kirendeltségekre is, - és nem biztos, hogy a mozgásokat, az adminisztráció pontosan követte.

Mindhárom munkahelyen , - az Erőmü Beruházási Vállalat raktárosaként dolgozott.
Több helyen olvastam, - igencsak laza és pontatlan megfogalmazásban, - hogy beosztása raktári segédmunkás volt.

Ez, - így, - kereken kijelenthetem, - : nem igaz.

Egyfajta, - " De' ja Vou " - érzés kerít hatalmába, - ha erről olvasok.

A háború után, nagyon sokáig, az önéletrajzokban, - mindenkinek " mosónő " volt az édesanyja, - József Attila után, szabadon, - vagy édesapja , - "nincstelen, szegény paraszt " -
Egyfajta részvétet kívántak ébreszteni, az emberben.

Nyilván, ugyanilyen okból maradt Hamvas Béla 13 - 20 esztendön keresztül " segédmunkás " az Erőmű Beruházási Vállalatnál. -
Pedig meglehet, hogy csak fél évig volt az, - vagy még addig sem.

Nem ismertem az Inotán, és Tiszapalkonyán töltött éveit, - az ottani munkáját, és beosztását.
Azt viszont biztosan tudom, hogy Bokodon fogyóeszköz raktáros volt, - saját külön raktári segédmunkással, - de volt gondnok, - és szállásgondnok is, - segédmunkás azonban, - nem.
Itt dolgozott, egészen 1964.-ig.

Ez alatt az idő alatt dolgoztam együtt Hamvas Bélával, - mint anyagkönyvelő.
Íróasztalaink, - alig pár méterre álltak egymástól.
Ez azonban, sajnos nem azt jelentette, hogy mindennap, - folyamatosan, és szünet nélkül együtt dolgoztunk.
Béla bácsi is kapott időnként más tennivalót, - én pedig - " bújtatott státus " -ban, - hol a bérelszámolóban, hol pedig az admin.vez. mellett dolgoztam, - vagy éppen hetekig , - Budaőrsön a központi raktárban.

Huszonéves voltam, - Béla bácsi pedig elmúlt 60 éves.
Amikor megismertem, - a nyílt mosolyával, és a tiszta tekintetével, - azonnal a szívembe fogadtam Őt.
A köztünk kialakult kapcsolat, kedves kapcsolat volt, - amolyan - "Csókolom Béla bácsi, hogy tetszik ma lenni?" , - a teljesen megszokott és munkahelyen elfogadott, - "Hogy van ma, Hamvas szaktárs ?" - helyett.
Ezért, előre is elnézést kérek, - ha időnként becsúszik emlékeimbe a " Béla bácsi", - így gondolok rá, ma is !...- Hamvas Béla helyett.
Nekem azonban, erre a megszólításra, - felhatalmazásom volt.

Akkor is, - és így, visszanézve is, - azt gondolom, hogy jól megvoltunk.

* * * * *

Olyan családból jöttem, ahol szerettük egymást, figyeltünk egymásra, - törődtünk egymással, - és törődtünk a környezetünkben élőkkel is.
Tiszteltük az időseket.
Sváb Nagyapám, - fiatalon halt meg spanyol influenzában - a halálos ágyán, így köszönt el a 7 kislányától : - "...szeressétek egymást, ... jó emberek legyetek, ....- koldus, - kenyér nélkül, - rászoruló, - jó szó nélkül, - a házatoktól soha el ne menjen "...-
A hét kislány közül a legnagyobbik, - akkor 14 éves , - volt az Édesanyám.
Ő, - ezt hozta magával a szülői házból, - és ezt adta tovább.
Én is magammal vittem az otthonom szokásait, - szellemét és értékrendjét.
Mindenhová.
Bokodra is.

Ha nem is tudtam, hogy ki volt Hamvas Béla, - biztos vagyok benne, hogy nem nehezítettem meg az életét.

* * * * *

Bokod........-

Bokod, - bizony, - egészen más volt, - mint ahogy azt Hamvas Béla életrajzírói elképzelték, - és leírták.
Nem volt igaz, - hogy "szörnyű munkásszálláson ", - "pici és rendetlen szobában ", - " hajnalban, meg késő este ", - és "lopva ", - meg , - "az íróasztalfiókban ", - írta csodálatos műveit. -
Gyanítom, - hogy Inota és Tiszapalkonya esetében sem lehetett ez teljesen így igaz, - mert ha ott valóban raktári segédmunkásként dolgozott, - akkor bizony íróasztala sem volt.
Ha pedig nem volt, - akkor milyen fiókban tudott, - "lopva ", - írni, - "hajnalonta " ?....-
Talán , - folyton magával cipelt egy fiókot, - hogy abban "lopva" írhasson ?
Ha, - mégiscsak volt íróasztala, - akkor pedig, nem volt raktári segédmunkás.

Ide kívánkozik, az alábbi idézet :

"Hamvas, mint tudjuk élete legtermékenyebb idöszakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát. "

Megdöbbentö az életrajzíró tájékozatlansága, és pontatlansága.!
Megállapításai pedig, - felületesek, és elnagyoltak.

-.....Több helyen is szóba került, : - Hamvas Béla 13 évet dolgozott az Erőmű Beruházási Vállalatnál, - tehát, csak a szerző tudhatja pontosan, hogy Hamvas Béla hogyan tudott "visszautazni " , - 20 éven keresztül !.../.-.... a mellesleg,: - fokozottan és féltve őrzött !!!....- : / " lármás, koszos , őrült erőműépítkezésekre ", ......- ahol egyébként, csak 13 évet dolgozott !!....- ?!...-
Nem írja le viszont, - hogy hogyan "fogadták" ?...... 7 éven keresztül !, .....- ott, - ahol nem is dolgozott !!
Gondolom, : csodálkozva....-
És, - azt sem írja le a szerző, - hogy miért ment oda Hamvas Béla?
Hogy írni tudjon, hajnalonta ?....-

Nagyon nehéz, - és szomorú éveket élhetett át. - Nem volt az Őt megilletö helyen.
Ez, - igaz.
Miért kell azonban ezt megtoldani még olyan kiegészítésekkel , - amelyhez, köze sincs a valóságnak ?
Elég drámai volt a helyzete enélkül is, - miért kell ezt fokozni?
Biztos vagyok benne, hogy a szerző, - nagyon szeretheti Hamvas Bélát, - és sajnálja is azért az életért, ami neki jutott.
Hamvas Béla azonban, - erőslelkü ember volt, - és bárki szánalma , - csak megalázta volna Őt.

Ami a 2 hetenkénti hazautazásokat illeti, - természetesen az sem stimmel.
Hetenként lehetett hazautazni. Akkor még, - fillérekért.
Egyébként, - ezeken a kiemelt nagy beruházásokon nagyon jól fizettek.
A jó fizetésen felül pedig , az ott töltött időre mindenki megkapta a külszolgálati díjat is, - ami olyan összegű volt, - hogy csak abból, - rendesen meg lehetett élni.

/ Felmerül bennem a kérdés, hogy ugyan már, - ki tartott el, - kit ?
Azt írják, - Hamvas Bélát egyideig a felesége tartotta el a tanári fizetéséből.
Hamvas Béla azonban, - akkor is dolgozott. A szentendrei kertjét művelte, - amivel, - igencsak besegített Kemény Katalinnak.
Viszonzásul pedig, - az egész hátralévő életükben, - mivel a tanári fizetés csak töredéke lehetett annak amit Béla bácsi az Erőmű Beruházási Vállalatnál keresett, - ő tartotta el, - úri módon, - Kemény Katalint. Csakhogy erről, - sehol, soha, senki, nem beszél.
Kemény Katalin, - pláne nem. - Rögtön kisebbnek tűnne, - az igencsak feltupírozott - áldozat, - amelyet ő hozott egy rövid ideig a férjéért.- /

Nem jelenthetett gondot tehát Béla bácsinak a kedvezményes vasúti jegy megvásárlása, sem Inotáról, sem Tiszapalkonyáról.
- Annak ellenére sem, hogy - azt gondolom, - a keresetéből, - ő csak a külszolgálati díjat tartotta meg., - a többit, - hazaadta Kemény Katalinnak .-
Ma, - ennyi év elteltével, - miután , kizárólag Kemény Katalin áldozatvállalásáról beszél az irodalomtörténet, - szívesen megkérdezném, - ugyan hová a fenébe tette Kemény Katalin, - Béla bácsi, - nem kis összegű - keresetét ?..-
Aki áldozatot hozott, - az Béla bácsi volt.
Szerényen, - egyszerűen élt. De élhetett volna másképpen is.

Azt gondolom, - Kemény Katalin élt jól.
Ezért aztán, - nem telt másra.
Az én, kisnyugdíjas szüleim ugyanis, - a feleannyi keresetemből fejezték be a balatonkenesei házunk építkezését..-
Nemcsak mi tettük ezt, - több kollégám is építkezett, - vagy lakást vásárolt.

Azt olvastam , - Kemény Katalin, - a spontán abortusza után, - azért nem erőlködött, - hogy gyereket szüljön, - mert nem volt házuk.
Uramisten, ....- hányan, de hányan élnek ma ebben az országban, - akiknek nincsen házuk, - de van gyerekük ...?!
Nem a ház hiányzott ehhez, - hanem a szeretet.

Ami egyébként a házépítést illeti, - miért nem állt neki az építkezésnek Kemény Katalin, - a meglévő telken, -Szentendrén ?...
Alighanem kényelemszeretetből.-
A pénz pedig, - minden bizonnyal, - elfolyott a keze között.
Béla bácsit, - kora tavasztól késő őszig, - évről évre -mindig, ugyanabban a világosszürke tropical öltönyben láttam, - néha, pedig a változatosság kedvéért, elnyűtt, meghatározhatatlan színű vásszonnadrágban, - amelyeket, - a lakótelepi takarítónő mosott és vasalt.
/ -....hogy a , - legalább harmincéves, teljesen megkopott, és színehagyott, - valaha sötétkék -svájci sapkájáról ne is beszéljek...!.- /
Flanc, - tehát nem volt.
Költekezés sem.
Még a mosóport sem Kemény Katalin fizette.

Béla bácsi, - üzemikonyhán étkezett.
Amikor otthonról jött vissza, - Kemény Katalin, - még egy nyomorék szendvicset sem csomagolt neki az útra.

Gépírás?... Azt gondolom, - azt, - nagyrészt ismerősök, barátok csinálták, - szerintem, másra, nem is igen lehetett rábízni, - és valószínüleg, - szívességből tették.
A zömét pedig Sz. Erzsike gépelte, : - jó szóért..../

A hazautazás költségeit, - akár Inotáról, akár Tiszapalkonyáról meg tudta fizetni Béla bácsi, - a külszolgálati díjából.
Bokodról pedig, - Bp.- re minden hét végén, - egy vállalati mikrobusz vitte pénteken, - és hozta hétfőn a budapestieket.
Béla bácsit is.
Más kérdés, - hogy nem mindenki akart, - minden héten hazautazni.

Hamvas Béla esetében, - ezt nagyon is meg tudom érteni.
Kizárt dolognak tartom ugyanis, - hogy akkora vonzerővel bírt volna az a - "fűtetlen hall, - amelyen mindenki keresztül járt ". -
És kizárt dolognak tartom azt is , hogy ott élni, írni, - dolgozni lehetett.
Attól tartok, - hogy nem volt "haza", - ahová utazhatott volna.
Megkockáztatnám azt a megállapítást is, - hogy élete legtermékenyebb időszakában, - 20 éven keresztül - éppen azért volt olyan termékeny, - mert ezt az időt : - nem otthon töltötte.

Nem tudom, - miért nem akarnak ezzel a ténnyel szembesülni az életrajzírók, irodalomtörténészek.
Kivéve , - Darabos Pált, - aki ismerte mindkettőjüket, - és pontosan tudta, - hogy miről hallgatott.
Azt gondolom, Darabos Pál, - talpig úriember, - és nem akarta kiszolgáltatni Kemény Katalint.

Béla bácsi magányos embernek tűnt, - és az is volt valójában.
Sohasem kapott levelet, - és sohasem látogatták, - pedig Bokodon, lehetett volna!
Volt, - aki a feleségét, gyerekeit, anyósát is lehozta egész nyárra.
Gyönyörű kirándulóhelyek voltak a közelben, ahová a vállalat, - autóbuszos kirándulásokat szervezett.
Majk - puszta, Várgesztes, - Tata, stb...-

Béla bácsihoz azonban, - soha nem jött senki, - nem kapott levelet, - és nem hívták telefonon.
Pedig a felesége, bizonyára hallott arról, hogy Mr. Bell, - régesrég feltalálta a telefont.

Béla bácsi élete, - akkor - sivárnak, - és érzelemszegénynek tűnt.
Ma pedig még inkább annak látom.
Persze, az is meglehet, - hogy Béla bácsi, - nem nagyon invitálta a feleségét Bokodra.
Ez sem jobb. -
Kapcsolatuk, - úgylátszik, elfáradt, kiüresedett. Vagy, - sohasem volt tökéletes.
Ezekre a dolgokra, - naplóinak feldolgozása adhat majd választ.
Nagyon várom a megjelenésüket !
Meglehet azonban, - hogy nem ír erröl, nem panaszkodik, - nem szolgáltatja ki Kemény Katalint, - hiszen Béla bácsi talpig úriember volt.

Kemény Katalint nem ismertem, - csak a hiányát, - és a mulasztásait.
Volt bőven.
Béla bácsi vállon hordozható utazótáskájában, - amikor otthonról jött vissza, legfeljebb 2 -3 könyv lötyögött, - semmi más.

Nem volt a táskájában sem vasalt ing, - sem otthon sütött pogácsa. -
Nem volt benne szendvics sem, - és nem volt termosz, - forró teával.
Nem volt alumínium ételdoboza, - otthoni gyümölcsökkel. Pedig mennyire szerette !
Örültem, ha megkínálhattam.

Az Édesanyám, engem, - mindig ezekkel a dolgokkal engedett útra, minden héten.
A pogácsámat, vagy a süteményemet, a zsírpapíron kívül, ropogósra keményített - vasalt vászonszalvétába csomagolta, - és mellé tett még kis szalvétákat is, - egész hétre.
Az alumínium ételdobozomban, - a gyümölcsök tetején, mindig volt egy szál virág , - vagy télen, egy zöld ágacska, - a kertünkböl.
Én , - mindig éreztem az Édesanyám gondoskodó szeretetét, - mindig éreztem azt, hogy , - " otthonról " -jöttem, - és " haza " - megyek.

Béla bácsi ezt nem érezhette, - a Ő életéböl, a törődés legkisebb jele is, - hiányzott.
Sajnáltam érte.
Megvolt a véleményem, - Kemény Katalinról !

Az ételdobozt, és a termoszt, - rég feltalálták. - Kemény Katalinnak ismernie kellett.
Annál is inkább, - mert alig pár évvel volt csak fiatalabb, mint az Édesanyám.
Mindig, vele hasonlítottam össze, - mit tett értem az Édesanyám, - és mit nem tett, - Kemény Katalin a férjéért.

Amit Kemény Katalin nem ismert, - és nem gyakorolt, - az a gondoskodó szeretet volt.
Hogy emiatt szenvedett - e Béla bácsi, - vagy tudomásul vette, - esetleg megszokta, - azt, nem tudnám megmondani.
Nem panaszkodott.
Nagyon keveset beszélt önmagáról, - néha a szüleiröl, lánytestvéreiröl, gyerekkoráról, - legtöbbet, azonban Magdus nevü testvéréröl beszélt, - a feleségéröl soha , - semmit.

Én pedig, - csak egyszer kérdeztem.

Az biztos, hogy mindezek ellenére, - Béla bácsi mégis , - derűs, és összeszedett ember volt.
Boldog azonban nem igen lehetett.

* * * * *

"Mindenki tudja, hogy boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde.
Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság. A boldogtalanság megszépítése, ami az egész művészet."

Azt gondolom, hogy Hamvas Béla az író, a filozófus, - ilyen , - "szép boldogtalanságban " élhetett .
Ami ebben szép volt, - azt Ő adta hozzá, - a többit pedig kapta.
Részben, - Kemény Katalintól, - részben, - a kemény sorsától.

* * * * *

Biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla megérdemelte volna, bármelyik Európai Egyetem katedráját, - és nagy vesztesége a világnak, hogy nem kaphatta meg .....! -
/ Csak szép álom ,.....hogy mennyi tanítványa élhetne még mindig, ! - és talán, szebb lenne, ... más lenne tőlük a világ ! ..../...-
Megérdemelte volna a katedrát, - ezért, nagyon ide kívánkozik a kérdés, :.....mégis, hol a fenében voltak akkor azok az állítólagos jóbarátok?! ......Miért nem segítettek ?!......
Könnyű, - jóbarátnak vallani azt, aki már elment !...-
De, mégis, - merre jártak akkor, amikor tenni kellett volna érte valamit ?!.....-
Több olyan ismert művészt is látok most a barátok között, ...- akik nem hullottak ki Isten tenyeréböl, - az akkori rendszer pedig a kebelén viselte öket, ...- .feltételezem, - ők, tudták, hogy Hamvas Béla, az évszázad legnagyobb filozófusa volt, ....-
Miért nem segítettek ?!

Hát, - .... , barát, az ilyen.....?! -

Szóval, nem volt egyetemi katedrája Hamvas Bélának.
Nem volt a helyén. És, - nem tudhatom, hogy emiatt , szerencsétlennek érezte - e magát, - avagy sem.
Erről sem beszélt .
Egyet azonban, - teljes felelősséggel kijelenthetek : Béla bácsi, - minden ellenkező híresztelés ellenére, : -jól érezte magát Bokodon !...... és alighanem jól érezte magát ott, - : Hamvas Béla is.

Termékenyek voltak ezek az évek, - hiszen itt készült el a Patmosz befejező része, - és a SCIENTIA SACRA 5 kötete.

Legyen ez vígasz mindenkinek, - aki tényleg szerette Őt !

* * * * *

A Bokodi Erőmű építkezés, - igen jól szerevezett volt.
Mielőtt az Erőmű Beruházási Vállalat felvonult volna, - már elkészült a lakótelep, - és az ideiglenes épületek az erőmű körül, - ahová felvonulhatott.

Maga a lakótelep, - Oroszlánytól kb. 5 km, - Bokodtól kb. 3 km távolságra volt., - egy gyönyörű, vadvirágos mező kellős közepén..........-
A házak, - rövid utcácskákban álltak, - és egészen mások voltak, mint a mai lakótelepi házak.
Kisméretű falazótéglából épültek, és különálló, 1- 2 - 3 szoba öszkomfortos, egységekböl álló földszintes házak voltak, - ápolt, virágos előkerttel, - fiatal fákkal, bokrokkal, - és kevésbbé ápolt hátsó, - fűves kerttel.
A házak hátsó terraszai, - erre a fűves kertre nyíltak.
És, innen nyílt, ........ a meddig a szem ellát, - a végtelen mező..........! -

Sokszor szokott ott sétálni. Szinte, mindennap, - reggelenként, vagy estefelé.
Nem mindig láttam, - mert néha elfeküdt a fűben.
Ha láttam, integettem neki, - s ha Ő is látott, - visszaintegetett.

Őrzök róla egy különös képet az emlékeimben ;

Dolgozni indultam, viszonylag korán, - és a kb. 800 m.-es séta alatt, - nem láttam sehol Béla bácsit, - ezért, mielött az Erőműhöz értem volna, mégegyszer visszafordultam.
És akkor ott volt, - mint egy Látomás.
Nincs rá jobb kifejezés.
Földbegyökereztem.

A nap, Béla bácsi háta mögött, - eléggé lent még, - erőteljes sugarakkal, - gyorsan vonuló fehér felhők között bujkált, - Béla bácsi pedig jött, mosolyogva, - körülötte a színes, vadvirágos mező, - háta mögött, - mint egy nem is földi glória, - folyton mozgó napsugarak, - kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor.

Egyszer, megkérdeztem, hogy miért sétál rendszeresen, - még nagyon rossz időben is, - szószerint ezt válaszolta ; - " Mert elindul a lelkem gondolkodni, én meg utánaeredek " -

Béla bácsi, - itt, - szabad volt !.....-
És biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla is az volt ! -

Nem hiszem hogy sok szerepem lett volna az életében, - de mint egy kis pulikutya, - úgy ragaszkodtam hozzá, - és úgy követtem .
- Vagy éppen utánoztam, - amikor csak lehetett.

Ha késve indult az irodába, - és előtte, nem a mezőn bóklászott, - akkor, - igencsak szaporáztam a lépteimet, - hogy az erőműig utolérjem.
Nagyon szép járása, - szép egyenes tartása volt, - és elegáns mozdulatai.
Néha megállt egy-egy útmenti növény mellett pár pillanatra, - ilyenkor visszanézett, - és intett, - de sosem várt meg.
A járda keskeny volt, - ha elértem is, - mindig mögötte maradtam 1-2 lépéssel.
Többször láttam, - hogy megkóstol egy - egy fűszálat, - egyszer aztán, - én is megpróbáltam.
Jól elvágtam a szám szélét. -
Béla bácsi pedig, anélkül, hogy hátrafordult volna, megszólalt,: -
-Nem azt, - hanem a másik végét......-

* * * * *

Babus Antal úr könyvismertetéséböl ollóztam az alábbi idézetet :

" A kötetböl kiderül, hogy Hamvas nem csak a külvilágban, hanem otthon is méltósággal tűrte méltatlan helyzetét : a három - vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a fűtetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt. "

Hát, milyen élet volt ez ?!..... Ökölbe szorul tőle az ember keze !

Ha ez valóban igaz, - és , - miért ne lenne az ?! - ..... akkor Béla bácsinak, - emberibb élete volt bármelyik munkahelyén - akár segédmunkásként is, - mint a saját otthonában, - ahol, - úgy tűnik, - kutyába se vették, - sem Őt, - sem a munkáját. -

Szívesen feltenném azt a tapintatlan kérdést, - hogy , - hol aludt Kemény Katalin ?
Fűtött, meleg szobában ?....
Tudott aludni ?...... És nem voltak nyugtalan álmai?...
Később sem? Soha ?.....
Miért nem fogadta be szobájába a drága Béla bácsit ?
Hogy tehette meg ezt vele? .....-
Honnan vette a bátorságot, hogy a férjét ilyen megalázó helyzetbe kényszerítse ?....
Tudna erre válaszolni valaki?...
Azok, pl. - akik most Kemény Katalint, - az egekig magasztalják. .....-

Ami azt illeti, - magasztalásra - sajnos -, - nem szolgált rá !

Kemény Katalin okos asszony volt, - ezt elismerem - férje halála után, - már nagyon jól menedzselte Hamvas Bélát.
Pontosan tudta, - hogy a saját munkássága, - nem ér fel Hamvas Béla bokájáig.
Nála sokkal jobbakat, - rég elfelejtettek.
Pontosan tudta, - hogy a saját neve és munkássága csak akkor marad meg, - ha képes lesz házastársi kapcsolatukat elfogadhatóra fényesíteni, - smirglizni, és kiszidolozni. -
Férje halála után, - harminc évig ezen dolgozott, - hogy úgy tűnjön,: - emberként is, munkatársként is, férj és feleségként is, - tökéletesen összeillő, - idilli pár voltak.

Ezért a látszatért, - sok mindent megtett.
A közismert zsugoriságán is erőt vett.

Utalnék itt arra, - hogy még a férje temetési költségein is takarékoskodni akart, - áthárította azt másra ! -
Azonban, - bőkezűen adományozott a férje halála után azoknak, - akiktől valamiféle hasznot remélt.
Olyanoknak, akik valóban szerették Hamvas Bélát, - akik önmagukban is, - és másokban is egy emlékművet építettek Hamvas Bélának.
Kemény Katalin ott akart állni ezen az emlékművön.
Nem is nagyon hátul.

Természetesen, - azoknak, akik Kemény Katalintól bármiféle szívességet elfogadtak, - kötelességük is őt megvédeni.
-.....de mi van a lelkiismeretükkel ?.... alszik ??...-

Volna néhány kérdésem, - ezen kívül is.
A kérdésekre azonban nincsen, és már nem is lehet válasz.
Kivéve azt az egyetlenegyet, amelyet Hamvas Bélának tettem fel......, és ami így hangzott :
- "...és Béla bácsinak, milyen a felesége?...." -
Ő pedig, egyetlen szóval válaszolt , :
- " kemény...." . -

Akkor sem volt kétségem felőle, - és most sincs, - hogy ezt jelzőnek értette.

Az életrajzírókhoz, irodalom történészekhez is szívesen feltennék egy kérdést, -
/ és nem kell visszamenni John Lock Tabula - rasa elméletéig, vagy Weissman - Morgan csíraplazma elméletéig, - esetleg az asztrológusok által felállított születési képletéig, - /
- ..... csak úgy, egyszerüen, kapásból :
- Véleményük szerint, - a Patmosz, - amit Bokodon fejezett be, - vagy a SCIENTIA SACRA második része, - az Öt kötet, - amit itt írt meg, - élete utolsó elötti művei !.....megszülethettek volna akkor is, ha hamarabb kerül haza?...... a fűtetlen hallba, - ..... amelyen átjárt mindenki?.....-
Igazán úgy gondolják, ....? -.....és Kemény Katalin is úgy gondolta ?.... hogy alkotáshoz, elmélyedéshez, megfelelő háttér az , .....amelyet "otthon " / ..?.!.. / biztosítottak Hamvas Béla számára....? -
Szerintem, nem.

Szerintem, - az a környezet, nem csak hideg, - hanem rideg is volt.
Sivár, és érzelemszegény.

Ezért sajnálom én Hamvas Bélát, ......- és összeszorul a szívem, - Béla bácsiért.

* * * * *

Bokodon, csend volt, nyugalom volt, ....- és nem állt senkinek az útjában.
Nem járt senki, keresztül - kasul az életén.
A háromszobás lakótelepi lakásban, rendszerint egyedül lakott, de ha átmenetileg, volt is lakótársa, akkor azt megválaszthatta.
Frissen vasalt ingeit, ruháit, - a lakótelepi takarítónő gondozta.
Ápolt volt.
A lakását, - mint mindenkiét - hetenként kétszer takarították, és hetenként volt ágyneműcsere.
A körülötte élő emberek tisztelték, - mert tiszteletreméltó ember volt, - anélkül is, - hogy tudták volna kicsoda.
Ez a tisztelet, Hamvas Bélának, - az embernek szólt.

Azt gondolom, - így lehetett ez akkor is, amikor még Inotán, vagy Tiszapalkonyán dolgozott.
Úgy tudom, 1951 - ben került, - talán nem is jószántából, Inotára, - azután, - Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Abban azonban biztos vagyok, - hogy hamar kinőtte azt a munkakört, - és egyéb beosztást kapott.

Darabos Pál írja :..." Tiszapalkonyán, még egy kis kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja a környezetét.
Itt élt kéthetes turnusokban, és két hetente szombaton reggelenként hazautazott Pestre, hogy családi saját, magán és , - és hivatalos ügyeit, többek között az ERBE Széchenyi rakparti irodaházában elintézze, barátaival találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön, ...." stb. -

Nekem ez az idézet, - több dolgot is elmond :

Az egyik , - hogy Béla bácsiban megvolt az a képesség, - bárhol élt is -, hogy a környezetét úgy alakítsa, - hogy abban, - jól, vagy legalább elviselhetően , - érezze magát.
/ Kivételt képez persze, az "otthoni" környezet, - amelyet, nem igen hiszem , hogy módjában volt alakítgatni...../

A másik, - és ezt nagyon fontosnak látom : ha Béla bácsi, - valóban segédmunkás volt, - akkor, - mi a csudát keresett, az ERBE, Széchenyi rakparti irodaházában ?
Teljesen kizárt, - hogy segédmunkásként ott bármi dolga lehetett volna.
A segédmunkásnak, - volt közvetlen felettese, - akivel minden dolgát elintézhette.
Ha azonban, bármi okból, nem boldogult volna vele, - akkor ott volt , - a a mindenható Kirendeltségvezető.
Így, - én azt gondolom, hogy Béla bácsi, - Tiszapalkonyán, raktárvezető lehetett, - ezért akadt elntéznivalója a Bp.-i központtal.

A harmadik, - ami szintén nem stimmel:...... az a szombat reggel haza, - és hétfőn vissza.....- megállapítás.
- Szombaton, ugyanis, - nem dolgoztak az ERBE Vállalatnál, - ott tehát intézni, semmit sem tudott.

Ugyanez lehetett a helyzet, a - Könyvtárral is, - bár a könyvtárak nyitvatartási idejét nem ismerem, - nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik könyvtár nyitvatartott volna szombatonként addig, - amíg Béla bácsi Tiszapalkonyáról, - odaér.

Ha tehát intézni akart valamit, akkor az ERBE Váll.nál, ezt, - és gondolom a Könyvtárban is, - vagy pénteken, - vagy hétfőn tehette meg.
Erre pedig, - egy segédmunkásnak, - nem igen volt lehetősége.

Azt gondolom, - ha a Vállalat, segédmunkásnak vette is fel, - azt a munkakört hamar kinőtte.
Nyilván, rövid idö után, más beosztást kapott.
Béla bácsi tehát, - nem segédmunkás volt, - hanem raktárvezető.
Tisztességgel elvégezte a munkáját, - ezt a Vállalat, - biztos, hogy értékelte és rendesen megfizette, - a munkatársai között pedig megbecsülést szerzett magának.
Tiszteletet, - mindenkitől.

A körülötte élö emberek, - nem ismerték, - / Vagy csak kevesen ..../ - nem is ismerhették, Hamvas Bélát.
Ők, - Béla bácsit ismerték, és - tisztelték.
Azért, - mert olyan volt, - amilyen.
Azért, mert az volt, - aki volt.
Tartása volt, gerince volt, - szava pedig, - mint a szentírás.

Egyébként, - nagyon kedves, - nagyon egyszerű, - de öntudatos, - kiegyensúlyozott, - derűs ember volt.
Minden bizonnyal, - tisztában volt a saját értékeivel.
Az egész lénye, - méltóságot sugárzott.
Szinte, mindig mosolygott, - és jólesett ránézni.
A mosolya, a szívéböl fakadt, - és a szemébe futott.
Keveset beszélt.
Nem csevegett, nem fecsegett, - annak amit mondott, - súlya volt, értéke volt.
Aki Tőle tanácsot kért, - az azt meg is fogadta.
Annak amit mondott, - hitele volt.

Emlékszem, - egyszer egy 8 - 10 fös munkahelyi megbeszélésen, - bár, már fogalmam sincs róla, miről lehetett szó, - Sz. Erzsike a saját véleményét azzal támasztotta alá, hogy :
- " de ez, így volt, mert Béla bácsi azt mondta. ".-
Ezt, - mindenki azonnal elfogadta.
Ha Béla bácsi azt mondta, - akkor az úgy volt. -

Csak a bokodi éveit ismertem pontosan, - az előzőeket nem.
Azt gondolom azonban, - hogy bárhol , - jobb volt Hamvas Bélának, mint otthon.
Erről tanúskodnak a "termékeny évei".

Talán, - Tiszapalkonyán, és Inotán is volt egy rét, .....egy fa, néhány bokor, ..... - és nyilvánvalóan volt jónéhány ember, - akik tisztelték, és szerették. -
A munkahelyén , - bármilyen munkát végzett is, - emberség vette körül, ....biztonság,nyugalom,....- és a nagyon szeretett :.... végtelen mező, ....: - A szabadság.-
Béla bácsi pedig, - képes volt , - bárhol, - "berendezni " , úgy az életét, - hogy jól érezze magát benne.

Bokodon dolgozott, - egészen 1964 .-ig, - a nyugdíjazásáig.

Azt gondolom, hogy, - Ő is, mint mindenki más - szívesen maradt volna tovább , - azonban, 1964 -ben megtörtént a Hőerőmű üzembehelyezése, és műszaki átadása, - itt, - már nem volt szükség ránk.
Az Erőmű Beruházási Vállalat, - és alvállalkozói, - fokozatosan levonultak.
A jól összeszokott csapat, - szétesett.

Bánhidán, még voltak befejezésre váró munkák, - a Gyöngyösvisontai, és a Százhalombattai Erőműépítkezések pedig akkor kezdődtek.
Béla bácsi, - a nyugdíjazást választotta. -
Bár, ne tette volna ! -
Én, Bánhidára kerültem, - a többiek, - ki erre, - ki arra.
Később, - sokan, - újra összejöttünk Százhalombattán.
Ez azonban, már nem volt ugyanaz.

* * * * *
Sokszor gondolok vissza Béla bácsira, - azóta is, - amióta tudom, hogy " Ő " volt Hamvas Béla . -

Ellentétben egyik életrajzíró megállapításával, - sosem láttam Őt, - "esendő", - "elesett", - embernek.
Legfeljebb, - otthon lehetett az.
Béla bácsi, csendes, udvarias, békés, de határozott ember volt, - Kemény Katalin, - azonban, - föléje kerekedett. Letarolta.
Lehengerelte.

Tartok tőle, - egyébként se "tarthatta sokra "a férjét. Legalábbis addig, - amíg, - "divatossá" nem vált.

Erre utal, - jól ápolt kapcsolata, - Czóbel Béláékkal.
Kemény Katalin, - Czóbel Béláné barátnője volt.
Czóbel Béláék pedig, - Hamvas Bélát, élhetetlen, - pipogya fráternek tartották.
Számomra, teljesen érthetetlen, és elfogadhatatlan, - hogy ezek után Kemény Katalin miért barátkozott továbbra is velük.
Sőt, - nemcsak hogy barátkozott, - de rákényszerítette a férjét arra, hogy a Czóbel házaspár távolléte alatt, - etesse és gondozza Czóbelék macskáit.
Hallott már valaha ez az asszony az emberi méltóságról??
Miért tette ezt a férjével ?...
Hát, micsoda magatartás ez ?...-
Egy magára valamit is adó asszony, - nem állt volna szóba többé azokkal az emberekkel, - akik a férjét lenézték, gyalázták, - ő meg szívességeket tett nekik.

Igaz, - én Kemény Katalint, nem tartom, - "magára valamit is adó " asszonynak.

Szóval, - Béla bácsi, - ha nem otthon volt, - nem volt "esendő", "elesett" ember.
Nem volt elvarázsolt sem.
Benne élt a mindennapokban, és velünk élte meg azokat, - gyanítom, hogy pontosan ugyanúgy, ahogy mi.
Eleven volt, férfias, határozott, - és összeszedett .
A lelke is az lehetett, mert állandóan, - valami belső béke sugárzott az arcáról.
Szinte mindig mosolygott, - de hangosan nevetni csak ritkán hallottam.
Egypárszor, - azért sikerült.
.

Akkor pl., - amikor az irodánkban lábrakapott és elindult a kávéfőző.

Azt már nem tudom, hogy éppen hol dolgoztunk, - raktárban, vagy a gondnokságon.
Az viszont biztos, hogy én akkor még nem kávéztam, - és nem is tudtam igazán jó kávét főzni.
Csak igyekeztem.
Hát, - nem mindig sikerült.

A kávé, - Béla bácsi szerint akkor volt jó, - ha egy icipicit "savanykás " volt.
Ez az íz, - ritkán jött össze.
Mindenesetre jól megtömtem a kávéfőzőt, - egy olyan "hagymakupolás " elektromos főző volt, igen - igen hosszú zsinóron. -
Miután bedugtam a zsinórt leültem dolgozni.
Egy darabig teljes csend volt.

Aztán egyenletes koppanásokat lehetett hallani.
Béla bácsi felugrott az asztaltól, - és kitört belöle a nevetés, - én is felugrottam, - és igencsak elcsodálkoztam, : - a kávéfőző gyors lépésekkel haladt a két íróasztal között , - ment, ment,ment, ...... egészen addig, ameddig a zsinór elért, - ott egyhelyben kezdett ugrándozni, majd hangos sziszegések, pöfögések, szörcsögések közepette, - felrobbant. -
Mi, nem - de körülöttünk minden, - a fal, az ajtó, az állófogas a ruháinkkal, - minden tele lett kávéfoltokkal, - a kávéfőző meg több darabra szétesett.
Közel álltam ahhoz, hogy sírvafakadjak, - Béla bácsi azonban, - látva, hogy milyen szerencsétlenül állok a romok előtt, - csendesen, és akkor már csak mosolyogva , megszólalt :
-" Nem baj " . -
Azután kiment, - és gondolom, P.Annie - nál kaphatott kávét.

Ezt követően, - persze, kaptunk új kávéfőzőt, de én, sokáig nem kérdeztem meg, hogy főzzek -e kávét, - inkább mindig hoztam az Annie -tól.
Amikor aztán nagysokára, mégiscsak rászántam magam, és megkérdeztem, - Béla bácsi válasza, röviden és tömören az volt, hogy :
- " a világért se ! ".....-
Hát, meg tudom érteni.

Emlékszem, egy másik esetre is, - akkor azonban Béla bácsi, nagyon visszafogta magát.
Mindig különböző idöpontban ebédeltünk, - de véletlenül úgy adódott, hogy akkor egyszerre voltunk ott.
Béla bácsi már az asztalnál ült, én még sorban álltam a tálcámmal.
A' la' Carte étkeztetés volt, - és igen jó konyha.
Előttem, termetes, - és rendkívül nagytudású, rendkívül "elvarázsolt ", - és rendkívül jóétvágyú munkatársunk állt. Tányérjára, - hatalmas szilvásgombóc - piramist halmoztak fel.
Nem volt semmi baj, addig amíg a pénztártól el nem indult az asztalok között, - mert akkor a hatalmas pocakján tartott tálcáról, a gombócok is elindultak, - és minden lépésnél gurultak, - szépen, sorban, egyenként, - lefelé.
Nem vette észre.
Béla bácsi előtti asztalnál állt meg , - letette a tálcát, rámeredt, és méltatlankodva kérdezte:
- " hová lett a gombócom " ?.... -
Rápillantottam Béla bácsira, - Ő, teljesen elvörösödve, a tányérjára szegezte a tekintetét.
Én továbbléptem, - Ő pedig nagyhirtelen felállt az asztaltól, felkapta a tálcáját, - és kiment az ebédlőből.

* * * * *

Persze, az ott töltött idő alatt, történtek szomorú események is.. Ezekre az eseményekre, Béla bácsi is, pontosan úgy reagált, mint mi.
Egyszer, szörnyű baleset történt, az étteremvezetö házaspár kis unokájával.

A kislány, - 2 év körüli lehetett - hanyatt beleesett a konyhában, egy hatalmas badellába, - amelyben forró húsleves volt.-
Pécsre szállították, - és mindent megtettek érte, hogy túlélje.

Akkor, ott, a munkahelyünkön, - egy hétig, mindenki azt kérdezte a másiktól, hogy tud -e valami újat? -
Béla bácsi is ezt kérdezte, - naponta többször is.
Aztán, egy reggel, Ő már az irodában volt, mire én beértem.
Az ablaknál állt, zsebredugott kézzel, és kifelé nézett.
A köszönésemre megfordult, és nagyon halkan , csak annyit mondott , :
- " Meghalt " . -
Aztán visszafordult az ablakhoz.

Nem volt ott semmi látnivaló, csak a kopár udvar, - és szemben a másik felvonulási épület..
Béla bácsi, messzebbre nézett.

Ez a szomorú esemény, mindannyiunkat megérintett.

Béla bácsival, - amikor éppen nem dolgoztunk, - nagyon jól tudtunk "csendben lenni "
De ez a hallgatás, ez a ránkzuhant, szomorú csend, ez más volt.. -
Ez, fájt.

Ismertük az angyalhajú kislányt.

* * * * *

Máskor, ha csendben voltunk, - Béla bácsi rendszerint írt, én pedig rajzoltam.
Nagyon szerettem ezt a csendet, - de alighanem Béla bácsi is.
Írás közben, néha megállt, bal könyökét az asztalra téve, mutatóujjával megtámasztotta az állát, és lefele nézett. Aztán folytatta az írást.
Sohasem szoktam ilyenkor megzavarni. Olyan csendben voltam, - mint az állófogas.
Mindig azt hittem, - levelet ír.

Néha, a "dolgaink" felett, egy pillanatra összemosolyogtunk, - aztán folytattuk, - csendben, tovább.
Az esős napokat, a telet és a rossz időt, én, - ezért a csendért szerettem.
Évtizedek teltek el, - de ebbe a békés, zavartalan csendbe, - néha ma is visszarévedek.

Béla bácsi asztalán, gyönyörű rendben, 2 konzervdobozban álltak a szépen kihegyezett ceruzák.
Mindenféle volt benne, még tintaceruza is.
Mindig megkívántam őket, - mert nehezen, ügyetlenül, és igen barbár módon tudtam csak ceruzát hegyezni.

Ha benyúltam a fiókomba és kivettem néhány géppapírt, - néha ki sem kellett mondani, Ő kérdezte meg :
-" Milyent, 3 B -t ? "-

Szerettem fákat rajzolni.
Tudtam is, - tanultam is rajzolni, és soha meg nem úntam.
Volt egy jó játékunk, - néha odajött és megnézte, mit rajzolok, - villámgyorsan húzott az ujjával egy girbe - gurba ágat a fára, - én pedig megpróbáltam az ujjanyomát követve, - ugyanolyan gyorsan, - megrajzolni a papíron.
Ilyenkor szélesen elmosolyodott.
Persze, a rajzaim, mind a papírkosárban végezték. -
Ma már sajnálom.
Meg kellett volna őríznem az ujjanyomát.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Béla bácsi, soha meg nem dícsért.
Illetve, amikor egyetlenegyszer megdícsért, az, - nem ezzel volt kapcsolatos.
Nem sokkal a megismerkedésünk után mondta nekem , hogy :
- "szépen beszéli a magyar nyelvet "....-
Nekem ez, - nagyon jólesett.
Anyai dédapám ugyanis egész életében összesen 3 szót beszélt magyarul.
Azt a hármat, amellyel magyar menyét illette.

Amúgy, igazán nagy , "elvont beszélgetéseink " nem voltak Béla bácsival.. -
Amikor beszélgettünk, akkor, mi növényekről, fákról, virágokról beszélgettünk, - esetleg a családomról, - vagy Csopakról, és környékéről, - amit érdekes módon mindketten, nagyon jól ismertünk.
Ő, sokszor járt ott, - én pedig ott nőttem föl.
Néha vittem neki otthonról egy-egy csatos üveg csopaki bort, - borzasztóan örült neki mindig.
Béla bácsi, ismerte, Balatonkövesdet, - Paloznakot, : - Király - dombot, - az Akasztó - dombot, - Lovast, : - a Mackó - dombot, - Csopakon : a Csákány- hegyet, és a Nosztory- völgyet, a Halastavakat, - a Kerekedi öbölt, - Arácson : a Koloska - völgyet, - a Giligót, stb. stb..stb..-
Megállás nélkül tudtunk ezekről beszélgetni.
Igazán nagy beszélgetésbe merülve azonban, - csak "láttam " Őt.

Mindenki névnapját megünnepeltük Bokodon. Ezek az ünnepségek, a lakótelepi kis kultúrházban zajlottak, - ahová, mindenki mindenkit meghívott. -
Az összejöveteleink azonban, - zene, tánc, meg ricsaj, nem volt, - és egyáltalán nem hasonlítottak a mai bulikhoz.
Akkor, - ezt a kifejezést, még nem is ismertük.
Voltak, klf. sütemények, - a férfiaknak bor, a nőknek üdítő, kávé, - és nagyon jó beszélgetések.

A férfiak nagyrésze, Béla bácsi köré csoportosult, valamelyik sarokban, - és Őt hallgatták.
A nők közül, - csak Sz. Erzsike ült, - kivétel nélkül mindig, - ebbe a csoportba .
Őt, - látni kellett volna, - szinte moccanás nélkül figyelte Béla bácsi minden szavát, - és, : - szinte templomi áhitattal.
Az a sarok nagyon csendes volt, - Béla bácsi pedig, nagyon halkszavú.
Én, ezeket a beszélgetéseket, - csak : "láttam ".

* * * * *

El kell mondanom még valami fontosat, Bokoddal kapcsolatban.

Mindannyian, akik ott dolgoztunk, és ott éltünk, - okkal vállaltul ezt a külszolgálatot.
Volt olyan, aki politikai okokból, volt aki családi tragédia miatt, volt aki széteső házasságát akarta így megmenteni, - volt akit a személyes kudarc kergetett oda, - ezek közé tartoztam én is , - és volt, aki pusztán anyagi okokból vállalta azt, hogy távol legyen a családjától.
Valami oka mindenkinek volt.

Jó csapat voltunk.

Tiszteltük egymást, tekintettel voltunk egymás problémáira, elnézőbbek voltunk, - nem cikiztük egymást, - nem áskálódtunk egymás ellen, - és nem vájkáltunk egymás életében.
Miután ez, kiemelt nagy beruházás volt, - feltételeztük, hogy figyelnek bennünket, sőt, - hogy állandóan megfigyelnek bennünket.
Félni azonban, - nem volt okunk.
Tudomásom szerint, ott, - soha senkit nem zaklattak.

Hogy ki lehetett az, aki szemmel tartott minket, arra, - sem akkor, sem később, - soha nem jöttem rá.
Volt egy fiatalember, "kvázi" - Jenőnek hívtuk, mert beszéd közben, minden harmadik szónál megállt, és némi hatásszünet után, ....."kvázi" - val folytatta.
Ő, gyakran beszélt a "láthatatlan ellenségről", - annak , " kezéről - lábáról", - meg a "fokozott óvatosságról " stb. - de éppen azért, mert örökké ezekről a dolgokról fecsegett, senki sem vette komolyan, - és nem hiszem, hogy ő lehetett.

Érdekes módon a zavartalan biztonságérzetet éppen az ottani párttitkár, és KISZ- titkár személye jelentette.
Mindketten intelligens emberek voltak, mindketten villamos mérnökök, - és mindketten, nagyon jóindulatúak.
A párttitkárt Sárközi Mihálynak hívták, felesége Tilda.
Volt egy kislányuk, aki velük élt.
A KISZ - titkár, Csernai Ferenc volt. Róla annyit tudok, hogy Bokodról, - Visontára került, - a következő erőmű építkezéshez.
Pár évvel ezelött, láttam Őt a családjával, Bp.-en, a Flórián -téren, - az áruház előtt.
Nem szólítottam meg, - és ezt, utólag, - nagyon sajnálom.

A másik védőbástya, a fiatal kirendeltségvezető, - Molnár Mihály személye volt.
Tudomásom szerint, építész mérnök, - intelligens, és szintén nagyon jóindulatú ember volt, - óriási szervezőkészséggel.
Mindent tudott, - mindent kézben tartott.

Biztos vagyok benne, Ő, - tudhatta, ki volt Hamvas Béla.
Sz. Erzsike, - aki annyiszor kért tanácsot Béla bácsitól, - s annyiszor hallgatta Őt, mély áhitattal ,- egyébként Molnár Mihály titkárnője volt.
Azt gondolom, - Ő ,- szintén, - egész biztosan tudta, - ki volt Hamvas Béla.
Annál is inkább, - mert Sz. Erzsike is, - Tiszapalkonyáról került Bokodra.

Molnár Mihály, és Sz. Erzsike, - fiatalok voltak akkor, - élhetnek még,- talán, meg kellene keresni, és meg kellene kérdezni őket, - addig, amíg még lehet.

Voltak persze olyanok is, - akiket nem igazán kedveltünk.
Volt egy fiatalamber, a Bp.-i központból, - aki gyakran járt Bokodra.
Állandóan villogott, idétlen vicceket mesélt, - az ellenállhatatlanságával, - a személyes varázsával akart hatni, - és mindent elérni.
Én, - nemcsak, hogy nem kedveltem, - hanem szívből útáltam.
Alapos okom volt erre.
Ebben a pillanatban, a neve is eszembejutott, - de nem írom le.
Mindenki ismeri.
Szereplésmániás, - ám jelentéktelen - országgyüűési képviselő lett belőle egy rövid ideig, - nagy sörhassal, - és mára már igencsak megcsappant vonzerővel.
Vele kapcsolatban azonban igazán kiváncsi volnék, - hogy átvilágították - e ?

* * * * *

Most, hogy így , - ennyi év után, visszatekintek Bokodra, - azt hiszem, hogy sok szépet és jót írtam le róla.
De nincsen benne semmi túlzás.

Nem azért látom így, mert ott, - és akkor, - fiatal voltam.
Még, - nagyon sokáig voltam fiatal.
És, - sokáig dolgoztam - rövid, bánhidai kitérő után, - a következő erőmű építkezésnél is.
Azonban soha, sehol, - többé nem találkoztam azzal a varázslatos hangulattal ami a bokodi életünkön uralkodott.
Százhalombattán, - nagyrészt a régiek, továbbra is együttmaradtunk, - mégis, - sokszor beszélgettünk erről ! - többé, már soha, - semmi, nem volt ugyanaz.

Már - már, - hajlandó vagyok azt hinni, hogy azért, mert Hamvas Béla itt, - már nem volt velünk.

* * * * *

Mint mindenkinek, - azt hiszem, Béla bácsinak is, a " Gondviselés " nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett Bokodon, - nyugalomban, és zavartalan békességben.
Ezek voltak az utolsó alkotó évei.
Ugyan, miért nem tudnak erröl az irodalomtörténészek....?!

Nyugdíjazásától a haláláig, még több, mint 4 év telt el !

Ez alatt az idő alatt azonban, - amit "otthon " töltött, - már csak egy könyv készült el, - és a nagyon szomorú levelek:
"....... Nem tud megvígasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám...."

Hát nem akadt senki, aki megfogta volna a kezét, - akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya előtt ?

Amikor 1964 febr. vagy márciusban elköszöntünk Tőle, - erős volt, - és egészséges !
Mi történt vele? ....
Mi történt vele, - "otthon" ...?

A szombathelyi barátjához írt levele olyan, - mint egy segélykiáltás.
Hogyan juthatott ez a csodálatos ember, ilyen reménytelen, ilyen kilátástalan helyzetbe?

Erre, - továbbra is azt hiszem, - csak egyetlen lehetséges válasz van, - hiányzott az életéből a szeretet, ami megtarthatta, - és ami még itt tarthatta volna.

Öreg fát, - nem lehet átültetni.

13 évi távollét után, - hiszen, csak ritkán, legfeljebb vendégként járt haza, - nem lehetett könnyű megpróbálkozni azzal, - hogy újra összeszokjon a " kemény ", - Kemény Katalinnal.
Időközben mindketten megöregedtek, - alkalmazkodási készségük is megcsappant..

Béla bácsi, - a 13 évi távollét alatt megszerethette a zavartalan egyedüllétet, - és nyilván, - hiányzott neki.
Talán, hiányzott a teljes, - korlátlan szabadság is, - a külön kuckó, - ahová elvonulhatott. -
Talán hiányzott a végtelen, illatos mező, ahol a fűben elfeküdhetett, -.... s ahol fűvet rágcsálva nézte a madarakat és az eget. ........ -
Hiányzott a végtelen mező, - ........- ahol az Őt körülölelő csendben, - a lelke is szabadon repdesett . -

Talán hiányoztak azok az emberek is, - akikkel 8-10-13 évig együtt élt és dolgozott, - s akik Őt kedvelték, tisztelték, - és szerették., - s akikhez Ő is kötödött .

Nem hiszem, hogy mindent otthagyva, - függetlenségét, - szépséges magányát, feláldozva, - könnyű szívvel tért volna vissza, a szeretet nélküli otthonba, - hogy újra felvegye egy örömtelen házasság igáját.

Nyilvánvalóan hiányzott a bokodi élete, - ami a saját külön élete volt - és nyilvánvalóan, - hiányoztak a megszokott emberek is.
Legfőképpen, - talán Sz. Erzsike.

Erzsike maga volt a megtestesült jóság és kedvesség.
Ha bármit tehetett valakiért, - akkor azt azonnal meg is tette.
Nem volt kifejezetten vidám ember.
Szemében, - és arcán azonban állandóan, valami nagyon halvány mosoly ült.
Ebben, - szinte, hasonlított Béla bácsihoz.
Sírni pedig úgy tudott, - ahogy még soha senkit nem láttam : - csendesen, hangtalanul, - almányi könnyeket hullatva, - miközben a szemében, a könnyek mögött, - a halvány mosolya bujkált.

Erzsike, - gépelni szokott Béla bácsinak, meg stencilezni. Rengeteget.
Béla bácsi pedig, tanácsot adott Erzsikének, - szintén rengeteget.

Erzsikének nem volt családja, - csak egy 14 - 15 év körüli nevelt fia, - aki állandó gondot okozott neki, - de akit nagyon szeretett.
Erzsike, - kedves volt, gondoskodó, melegszívű, - fiatal, - és szép.

Ha hasonlítanám valakihez, talán, - leginkább Hegyi Barbarához tudnám hasonlítani.
Picit ugyan barnább volt, - és pár kilóval több.
Mozgása, hangja, mozdulatai, arcmimikája, - és a gyors beszéde is, - nagyon hasonlított. -

Emlékszem, - gyakran rontott be az irodánkba, - teljes ajtószélességgel, kopogás nélkül, feldúltan:
-"Csókolombélabácsibajvan " - szöveggel.
Ilyenkor, felkeltem, és átmentem az ő irodájába.
Mindig, - megnyugodva jött vissza. -
Az almányi könnyei elapadtak, - néha még dúdolgatott is.
Persze, - jött olyankor is, ha nem volt éppen problémája, - ugyanúgy, - sebesen, és teljes ajtószélességgel, - kopogás nélkül.
Csak a szöveg volt más :
-"Csókolombélabácsihoztamegykisteát. "-
Télen , meleget, - nyáron hideget.
Alumínium kannában.
És, - szalvétával letakarva hozta hozzá a poharat is. -
Béla bácsi, - szívesen teázott, - és nyilván szívesen vette Erzsike gondoskodását is.

Erzsike, - nehéz, és mostoha sorsot hagyott magamögött, - amikor Bokodra jött.
Minden jó szóért hálás volt, - mindenkinek.
Béla bácsira pedig úgy nézett fel, ahogy az ember Istenre néz.
Tiszta szívvel, - végtelen hálával és szeretettel.
De, - : csak ennyi, - és: ....semmi más. -
/.....Milyen kár !...- mondom, - ma, - én.... /

Béla bácsi, Erzsikének, - a békességet adta.
Békét önmagával, - mindennel és mindenkivel, az egész világgal.
Amikor, egy - egy beszélgetés után Erzsike, eljött Béla bácsi irodájából, - szinte sugárzott ő is.

Ma ennyi év után, sokszor gondolok rá, - hogy hiába látszott egyszerű hétköznapi embernek Hamvas Béla, - hiába élte a mi, egyszerű, hétköznapi életünket, - mégiscsak más volt.
Nem volt közülünk való, - de akkor annak hittem.

Mintha egy szent reinkarnációja lett volna.
Volt egyfajta képessége, - hatalma.
Egy igazi, valóságos hatalma, - ami, - nem hiszem, hogy földi hatalom lehetett.
Képes volt megszentelni maga körül, mindent, - az egész életet.
A miénket is.

Talán, - ezért volt más a mi életünk is, - akkor, ott, - Bokodon. -

Természetesen, - én is szerettem Béla bácsit.
Sem akkor, sem ma, - nem tudom hasonlítani azt az érzést, - semmi máshoz.
Nem is hasonlítható.
Nem úgy szerettem, - ahogy az ember az Édesapját, nagyapját, fivérét, férjét, munkatársát, szomszédját, barátját, szerelmét, szeretőjét, gyerekét, lelkipásztorát szereti, - és pláne, nem úgy, - ahogy a főnökét.

Talán, - egy csillagot szeret így az ember, - vagy Gábriel arkangyalt.

* * * * *

Nagyon sokáig, - fogalmam sem volt arról, - hogy Hamvas Béla kicsoda.
Sok évvel ezelőtt aztán, a Múzeum krt.-i könyvesboltban, találtam egy könyvet.
Nem vagyok benne biztos, - de alighanem a Babérliget könyv lehetett.
Máig, - ez a kedvencem, - cipelem is magammal évek óta, - mindig, mindenhova.
Tetszett a könyv, - ezért, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, - ugyanettől a szerzőtől.
Akkor, a nagyon tájékozott eladó, - aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, - mindent elmondott, amit tudott róla.
Azt is, hogy különféle erőműveknél dolgozott, - és, - hogy meghalt már.
Mintha a villám vágott volna belém, - úgy ért a felismerés.

Ott, - és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, - Béla bácsival lehet azonos.
Azért, - reméltem, hogy, nem. .....-
Hátha, - mégse....-
Mert a gondolat, - szinte sokkolt.
Nem tudom miért, - de nem tudtam örülni Hamvas Bélának.. -
Inkább szomorú voltam.

Egy idegen ember zuhant be az életembe, - akivel, - nem tudtam mit kezdeni.
Egy idegen, - akiről sohasem hallottam.

Nem kellett nekem Hamvas Béla.
Nem akartam kicserélni, a " mi " Béla bácsinkat, - akihez erősen kötődtem, - Hamvas Bélára.
Én, szerettem Béla bácsit, - csodáltam, - és egyszerű emberként is felnéztem rá.
Amikor azonban Hamvas Bélát olvastam, - nem a Babérliget könyvet, - hanem mást, - akkor, arra kellett gondolnom, hogy Ő, - olyan hihetetlen magasságokban "élt " és " létezett ", - ahová én, - mégcsak felnézni sem bírok.
Féltem, - ha elolvasom a könyveit, - majd egy másik arc jelenik meg előttem, ami esetleg eltakarja,elhomályosítja, Béla bácsi jól ismert, - és számomra olyan kedves - arcát.
Nem akartam ezt.
Inkább nem olvastam Hamvas Bélát.

Egyideig aztán, - sértődött is voltam.
Nagyon.
Miért nem tudhattam én arról, - hogy ki volt Ő ?
Nem bízott Béla bácsi bennem ?
Ez a gondolat, teljesen lesújtott.
Először, sírvafakadtam.
Aztán, - éjszakákon át nem aludtam miatta.
Rá kellett döbbennem, - hogy én elmeséltem neki a szörnyű kudarcomat, - Ő azonban nem mondott a sajátjáról semmit nekem.

Sokáig szomorkodtam miatta. -

Egyideig aztán, - dacoltam is.
Ha nem, - hát nem, - már nem lehet rajta változtatni. -
Továbbra sem olvastam Hamvas Bélát.
Még a gondolatát is elhessegettem.
Nem kellett nekem Hamvas Béla.
Megvoltam nélküle.
Emlékezni is csak Béla bácsira akartam.

Azonban - rá kellett döbbennem , hogy mindig történik valami, - és egyre gyakrabban, - ami folyton Hamvas Béla felé " terelget ". -
" Muszáj " volt , - vele foglalkoznom, - akár akartam, akár nem.
Elég volt ránézni a Szerb Antal verseskötetre, - ami Bokodon is velem volt, - s amelyet ráérő időnkben, felvátva lapozgattunk Béla bácsival.
Ő, - gyakrabban, mint én.
Néha elvitte a sétáira is, - és telerakta - könyvjelzőként, - fűszálakkal.
Ha ránéztem a verseskötetre, - muszáj volt gondolni rá.
Közben, telt az idő.

Béla bácsi ?....Vagy Hamvas Béla ?...
Nekem, - két különböző ember volt.
Az meg egészen biztos, - hogy számomra, - az előbbi volt fontosabb, - és értékesebb.

Vissza - vissza tértem a Múzeum krt.-i könyvesboltba .
Megvettem ami kapható volt, - de nem olvastam el a könyveit, - csak néha belepislantottam.
Folyton , - halasztottam.
A Gondviselés azonban, - továbbra is Hamvas Béla felé terelgetett.

A Múzeum krt.-i könyvek után, - lányom, fiatal orvos udvarlója, aki minden fellelhetőt elolvasott Hamvas Bélától, - és Hamvas Béláról, - szinte állandóan, róla beszélt.
Lányom is szerette Hamvas Bélát, - sokat olvasott , és - sokat idézett is tőle.
Baráti körük , - szintén Hamvas Bélát olvasott, - idézett ,- Hamvas Bélát "elemzett", - vagy Hamvas Béláról beszélt.

Isten bocsássa meg nekem, - de úgy tűnt, - a csapból is Hamvas Béla folyik.
Így, akarva - akaratlanul, - körülöttem éltek a gondolatai.
Meg kellett hallanom őket.

Sok töprengés után, - számtalan mentőkörülményt keresve, - lassan mégiscsak megenyhültem, - és fokozódó érdeklődéssel hallgattam, bárkit, - ha róla beszélt.
Egészen addig, - amíg, - egyszercsak ráébredtem, - hogy elmúlt....-.
Valóban nagyon fájt, - hogy nem volt hozzám bizalma, - de elmúlt.
És akkor, -.... hirtelen megértettem.

Amikor együtt dolgoztam Béla bácsival, fiatal voltam, - nagyon elkényeztetett, - és majdnem gyerek, - a koromnál is fiatalabb.
Éretlen.
Miért éppen velem osztotta volna meg a gondjait?
Alkalmatlan voltam, - nem méltatlan, - a bizalmára.

Megkönnyebbültem ettől.

Szinte szerettem volna megölelni azt a drága, mosolygó szemű öregembert, - akitöl 1964 márc.-ban sírva búcsúztam el, nyakába borulva, sok - sok puszival, - akihez az ajtóból visszarohantam mégegyszer megölelni, - s akinek megígértem, hogy visszajövök még ide, - Bánhidáról is, - vagy akárhonnan. -

Mire azonban - pár héttel később - visszamentem, - Ő, - már nem volt ott.

Soha többé nem láttam.

* * * * *

" Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek, -
bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra : mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra, - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor, - hát majd azután.
És ha aztán sem, - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem, - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra, - a földnek porában,
Viszontlátásra, - az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán..."

Remenyik Sándor verse

* * * * *

Egyszerre, minden megváltozott, - ahogy Bokodról, - és Béla bácsitól, - távol kerültem.
A világ, - többé, - már nem volt ugyanaz.
Éltem az életemet, - jól - rosszul.
Tanultam, dolgoztam megszállottan.

Elértem, - és megtettem, - amit lehetett.
Aztán a Család, Szerelem, - Gyerek.
Gondok, - bajok, - és mindenféle.

Peregtek az évek.

Nem hallottam Béla bácsiról, egészen addig, - amíg a Muzeum krt.-i könyves boltba eljutottam.
Ettől kezdve azonban, - valamiféle, " jelenlétét ", - gyakran éreztem.
Nem tudom, - hogy ez, - hogyan lehetséges.

Véletlenek sorozata lenne?
Nem igazán hiszek a véletlenekben.
Ezek a, - számomra jelentős, - és különleges véletlenek, - nekem mindig valamiféle üzenetet hordoztak, - és terelgettek valami felé.

Mintha időnként egy-egy pillanatra kapcsolatba kerültem volna a végtelennel, - a megfoghatatlannal.

Egy alkalommal, Szentendrén voltam éppen, - a Fő-téri görög templommal szemben volt egy könyves bolt, - ott vásároltam valamit.
A pénztárosnő, - miközben nekem csomagolt - odafordult a mellette álló asszonyhoz, és azt mondta :
-" Hamvas Béla, itt van eltemetve Szentendrén, az itteni köztemetőben. " -
Én, - szinte gyökeret vertem.
Miért éppen, - abban a pillanatban mondta ?
Nem tudtam eddig, - hogy hol van eltemetve.
Akkor pedig éppen, - nem is hiszem, hogy gondoltam volna Hamvas Bélára.
A könyvet, - amit vásároltam - nem Hamvas Béla írta.
A pénztárosnő szavai, - mégis, mintha nekem szóltak volna.

Úgy fogtam fel, mint egy üzenetet.
Vettem.

Némi tétovázás után elindultam megkeresni a temetőt.
Késő volt. Sötét volt. Féltem.
Nem találtam meg a sírt.
Nem Szentendrén laktam, - vissza kellett utaznom Bp.-re.

Utána pedig, - igyekeztem elfelejteni ezt az egész szentendei kirándulást.
Folytattam, a nagyon pörgős életemet, - és megint csak, - a Babérliget könyvön kívül - nem olvastam el más könyvét.

Küszködtem Hamvas Bélával.
Keményen.
A bor filozófiájába, - időnként belepislantottam, azonban, őszintén zavarbajöttem és elszégyelltem magamat attól amit ott olvastam.
Valahogy,..... sehogy sem bírtam elképzelni, - hogy a szelid, szolíd, feddhetetlen életű Béla bácsi, - akitől, egy kétértelmü szót sem lehetett hallani soha, - egy nő térdhajlatában kotorászik, - vagy éppen, megszagolja.
Mintha, hirtelen, a hetedik egekből estem volna alá.
Olyan volt ez nekem, - mintha Gábriel arkangyalt csíptem volna azon, hogy egy nő bugyogóját húzogatja, - lefelé.

A Karnevál három kötetét , - csak rakosgattam, tologattam, - ide -oda .
Egyideig, nem tudtam rájönni az idegenkedésem okára.

Könyvek között nőttem fel.
5 éves koromban, - már tudtam olvasni, és voltak saját könyveim.
A legelsőre is emlékszem, - Radnainé Bauer Erzsébet : " Az erdő élete télen ".
Ebből a könyvböl tanultam meg olvasni.

Szerettem a könyveket, - és szeretem ma is, természetesen.

A családommal, amióta az eszemet tudom, - mi mindig olvastunk, - a háború alatt is, - lámpánál is .
Természetesen akkor is, - amikor már volt TV.
Emlékszem nagyon pici koromban, - szüleim kettős ágyába bújva, - és köztük, keresztben, - Édesapámnál volt a lábam, - aki azt olvasás közben is símogatta, - Édesanyámnál a karom, - úgy hallgattam őket.
Így aludtam el esténként.. -
Szerettem hallani a hangjukat. Később pedig azt is, - amit olvastak.
Nem bibliát olvastak..-

Volt persze bibliánk is, - Édesapám, - nagyritkán, - azt egyedül olvasta.
Édesanyám, verseket szokott olvasni, - és felolvasni.
Egészen a halálukig így volt ez.
Az olvasás, - hozátartozott a mindennapi életünkhöz.
Soha nem hallottam Kaffka Margit, Szabó Lőrinc, vagy Várnai Zseni, és Nagy László verseit - utóbbiaktól egyébként dedikált kötete is volt - olyan szépen elmondani, - mint ahogyan azt az Édesanyám elmondta.

Édesapám, és a testvéreim, - felváltva olvastak fel , - minden mást. Dickenst, Jókait, Mikszáth Kálmánt, Martin Andersen Nexöt, Moliere -t , és Dumas -t, Victor Hugo -t, Bernard Shaw - t, - de Növényhatározót is, - és Brehm- et, vagy Pallas-lexikont is.

Sajnos, Hamvas Bélától, - soha nem olvastunk semmit.
Sőt, - mégcsak nem is hallottunk róla.

* * * * *
Szerettem és szeretem a könyveket.
Hamvas Bélától viszont iedegenkedtem.

Hamvas Bélával, - nagysokára rájöttem - az volt a legnagyobb bajom, - azért nem olvastam - mert, - nem akartam odaadni érte Béla bácsit.
Veszíteni sem akartam belőle semmit.

Úgyéreztem, az az egyszerü, - ám egyszerüségében is csodálatos ember, akit én ismertem , - teljesen eltörpül, - elveszhet Hamvas Béla nagysága mellett.
Nem akartam ezt.

Hűséges voltam Béla bácsihoz.
Nem nagyon vágyódtam arra, - hogy jobban megismerjem Hamvas Bélát.
Évekkel később aztán, - újra történt valami.

Szentendrén, a Bogdányi - utcában , egy lakást néztem meg, amelyet szerettem volna megvásárolni.
A lakásban, az asztalon néhány újság volt, - legfelül, talán a Város Újságja, - fehér alapon, hatalmas fekete betűk, - észre kellett vennem : " Meghalt Kemény Katalin ".
Ugyanazt éreztem akkor is, : - " üzenet ".

A lakásvásárlásból, - nem lett semmi.
Az odautazásomnak, - / és akkor, - nagyon messziről, - rossz időben, télen kellett utaznom, / - csak egyetlen értelme volt: - tudomást szerezhettem Kemény Katalin haláláról.

Nem kedveltem Kemény Katalint.
A halála azonban, - mégis megérintett.
Imádkoztam érte.
Nem is keveset: - Egész úton hazafelé, - Szentendrétől - Keszthelyig
Síkos volt, - szakadt a hó, szembe szél fújt. -
Picike, ám csodálatos kis Daihatsu - Charade - m alig bírt megbirkózni az úttal, és a hófuvásokkal.
Én meg a lelkiismeretemmel.

Végiggondoltam, - újra és újra, - vajon, - igazságtalan voltam -e Kemény Katalinhoz akkor, - amikor elítéltem őt, - a mulasztásaiért, - a keménységéért, - és az önzéséért ?
Ma is azt gondolom, amit akkor régen, - nem voltam igazságtalan.
Útközben, pedig azt gondoltam, - nem is mulasztás volt az, - hanem bűn.

Amit akkor tett, - vagy éppen nem tett meg, - azt soha többé nem lehetett jóvátenni.

Útközben, teljesen letisztult bennem az érzés, a haláluk sem változtatott rajta, - változatlanul, - tisztelem és szeretem Béla bácsit, - de változatlanul, - nem kedvelem Kemény Katalint.

* * * * *

Sok féle, más "jelet " is "vettem " aztán, - a múló évek folyamán.
Ilyennek éreztem azt is, - amikor a Web - lapom Vendégkönyvében - ismeretlenül, és teljesen váratlanul - egy meghívást kaptam S.Zsolttól, - az alakuló, - Hamvas B. Org.- ba.
Örültem neki, - de, - éppen csak elolvastam a megjelenő hírleveleket.

Eléggé hajszolt az életem, - mind a mai napig, - nehezen tudok időt szakítani bármire is.
Nemrégiben, - mégis úgy alakult, hogy hirtelen, - teljesen váratlanul, - elhagytak engem a sürgős tennivalók.
Egyik pillanatról a másikra, - rengeteg szabadidőt leltem.
És:......éppen akkor , - megláttam a Hamvas Org. egyik levelében, - hogy Hamvas Béla születésének 110 évfordulója lesz.

Persze, - gyakran gondoltam rá , - néha imádkoztam is érte, - de az éveit, nem tartottam számon.
Akkor, - ezt is, - egy jelnek véltem.

Mivel gyönyörű, - napsütéses, sétára csalogató idő volt, - átmentem a rég elhúnyt Édesanyám házába.
A déli oldalon a kertben, - a zsalus ablak alatt nyíltak a tavaszi virágok. -
A leánykökörcsín is teljes pompájában virágzott.
Rengeteg volt belőle.
A finom halványrózsaszín, a törékeny fehér , a gyönyörű sötétrózsaszin, - és a bókoló pelyhes sötétlila, - a feketekökörcsín.

Csak álltam ott, - és néztem őket.
Összeszorult a szívem.
Hamvas Bélára kellett volna gondolnom, - de én, - Béla bácsira emlékeztem.

Egyszer,a saját névnapomat követően, - megkérdeztem tőle:
- " Béla bácsi kérem, hogy tetszett a tegnapi ruhám...? " -
Teljesen elkomolyodva válaszolt :
- " A ruhájára nem emlékszem,... - de nagyon szép volt tegnap, - olyan volt, - mint egy ...... fekete kökörcsin ".-

Meghökkentem.
Nem vettem bóknak a válaszát.
Ismertem a fekete kökörcsínt, - sok volt a kertünkben, - de vadon is ismertem.
Szerintem, - harsány volt, - és szőrös.

Több évtizeddel késöbb tudtam csak meg, - a Babérligetkönyvböl, - hogy kedvelte a kökörcsínt. -

Itt, - a kertben, - a születésnapja előtt, - a nyíló, és tündöklöen szép kökörcsínek között, - döntöttem el, hogy leírom a Béla bácsiról őrzött emlékeimet.

Tudom, - kevéske az, amit átnyújthatok. -

De , : - eddig, - mindenhol csak Hamvas Béla, iró és filozófus, - szörnyű, megalázó és méltatlan helyzetéröl olvastam. -
Méltatlan helyzete volt a munkahelyén, - írták, - és méltatlan helyzete volt otthon.
Annyi mindent írtak le róla, - annyian, - ami, - nem hiteles , - és annyi mindent hallgattak el Kemény Katalinról, - ami hiteles......! -

Soha, sehol, semmit nem írtak le azonban, - Hamvas Béla, - az egyszerű, és hétköznapi ember, - egyszerű, - és apró hétköznapi örömökkel teli, - életéröl.
Pedig, ilyen is volt.

Ebben az életében - amelyet én ismertem, : - rengeteg ilyen, - egyszerű és hétköznapi öröm létezett.
Nem volt ez hozzá, - az emberhez , - méltatlan élet !
Állandó, - belülről sugárzó mosolya is erről tanúskodott.

Örülök, - hogy ezeket legalább megélhette.
Örülök, hogy ezzel, - ennyivel, legalább, - megajándékozta Őt, - a Sors, - a sorsa.

Olvastam valahol, - hogy az életünkben, minden történésnek, - a földi élet szűk kis látókörébe be nem illeszthető, - magasabb rendeltetése van.

Talán, ezért került Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Talán, ezért került Bokodra is.
Talán azért, - hogy képes legyen beteljesíteni a sorsát, - megírni a Patmosz befejező részét, - és a SCIENTIA SACRA második részét, - az öt kötetet.

Ha nem is volt boldog Hamvas Béla, - de ezekben az években, amíg kedvére dolgozhatott, - legalább elégedett volt..-

Csendben, zavartalan nyugalomban, - békességben élt.
Mi pedig , - a munkatársai - szerettük Őt.

Élete, - nem egy istenháta mögötti száműzetésre kényszerített segédmunkás élete volt, a :-" hangos, - zajos, és őrült erőműépítkezéseken ", : - gonosz, - és primitív emberek között. -

Minden szépre - jóra fogékony, - egymás iránt is segítőkész, - tisztességes emberek voltunk.-
Minden ellenkező híresztelés ellenére,: - európaiak.
Mellettünk, szabad, - és emberi élete volt.

Aztán, - elment. -
Azt gondolom azért, - mert máshol, - és másképpen, - már nem is igen tudott élni.
Csak szabadságban, - békességben, - és szeretetben.

Itt hagyta azonban a gondolatait, szíve - lelke , - szelleme kincseit. -
Itt hagyta mindazt, - amiért a földre jött.
Azt , amit elmondása szerint , - senki más nem írhatott meg, - csak Ő.
Valószínűleg, - nem fejezte be....-
Korán távozott....-
De amit befejezett, az itt maradt, - velünk, nekünk, - most már mindörökre.

Hamvas Béla , - nem tűnt el közülünk egészen.
Soha nem is fog.
Könyvei őrzik az Isteni arcát.

* * * * *

Drága Béla bácsi,.... az Ön arcát, - én őrzöm, - de hiszem,hogy mások is, - akiket ismert, - s akik élnek még. -
Őrzöm az emlékeket is.. Az összeset.

Egyszer, - egy picike piros almát kaptam Öntől, - amelyet a reggeli séta után, a zakója zsebéböl húzott elö.
Az alma sötétpiros volt, apró aranyszínű pettyekkel.
A tenyerén forgatta, nézegette, - mint egy virágot.
Aztán, a zakója elején kifényesítette, és újra megnézte, a fény felé tartotta, és elmosolyodott
Majd hirtelen felállt, - és szó nélkül, egy leírhatatlan mozdulattal átnyújtotta nekem.

Sok mindenféle ajándékot kaptam életemben, - brilliáns gyűrűtől, a Mercedes slusszkulcsáig, - ilyen mozdulattal, ilyen szívvel azonban, - soha semmit.
Béla bácsi, úgy adta át, - mintha Isten nyújtotta volna felém, - az országalmát

Őrzöm a Csendet is,....... - azt a Csendet, amelynek szépségét Ön mellett imertem meg, - s amely végigkísért engem eddigi életemen.
Őrzöm a békét is,...... - azt a békét, - amelyet Öntől tanultam, - megteremteni magamban.
S amely jött velem, - végig az utamon.
Őrzöm a szavait,..... a hangját,..... és a mosolyát.

Azt a a régi verseskötetet azonban, - sajnos nem tudtam megőrízni.
Rég elhagyott engem - valahol útközben.
Benne a " könyvjelzővel ", - ami pár, - száraz fűszál volt csupán, - s ami talán, nem is kellett volna oda,- hiszen a könyv, már magától kinyílt, - mindig ugyanott.
Lamartin : A tó.....-

Egy másik verset küldök most Önnek , - sok - sok szeretettel.
és, .... erősen hiszem is, - hogy a vers, odatalál:

Sose bánd.....

" a hang, .....a hangot a csend szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele -száll, vele zeng
szíved.....
a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ, -
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk, s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, - sem a rossz
sem a jó
sose kész......-
A csend ,.....a csendet a hang szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amig élsz, -
de ha lenn, de ha fenn, szívedet követed, - hazaérsz ! "

Fodor Ákos

* * * * *

És, most, :
-"Csókolom Béla bácsi", - elköszönök.......-
Ezután is gyakran nézek az égre, mert hiszem, hogy onnan jött, - és oda távozott.
Keresem Önt, odafent, - ködben, fényben, hóesésben, - a vonuló felhőkben, - és éjszaka a csillagok között.
Valahányszor felnézek az égre, - legszívesebben integetnék. .....-
Aztán várnám, .....hogy, - csak egyetlenegyszer még !...- Ön újra visszaint...-

Keszthely, 2007 ápr. 20.

Dr Buttyán Kornélné
Molnár Márta

[email protected]

</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

Kicsi Fecske · 2009 Január 9

Kedves Bubamama!kiss
Kedvesek a cikkek, írások amit felteszel. Nékem örömet szereznek.
Áldásokban gazdag Boldog Újévet kívánok néked, és az idelátogatóknak!
Sok szeretettel Erzsi.kiss

Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák