Tényleg nem tudom mi történhetett velem, hogyan és miért kellett idáig eljutnom..., utoljára ennyire rosszul akkor voltam érzelmileg, amikor hallottam a belső hívószót vissza haza..., és nem mehettem, maradnom kellett..., most ilyesmi érzelmi állapotban vagyok, csak nem a hívószó miatt, hanem a saját gondolati, érzelmi, énképi azonosulások által, amik mind hamisak, csak elhatalmasodtak rajtam, holott semmi baj nincsen, minden rendben van, a létezés a legcsodálatosabb áldással ajándékozott meg a Kedvesem személyében és ennek ellenére csak gerjesztem feleslegesen a bonyodalmakat, feszültségeket, amiknek semmi értelmük nincsen, mert minden rendben van, s ha nem állnék készen lelkileg, akkor nem ajándékozott volna meg az élet egy olyan csodás társsal, akivel a mai napig együtt lehetek, akitől lélekben olyan sokat kapok, kölcsönösen erősítjük, tápláljuk egymást, s mindketten megértünk lélekben, tapasztalatokban arra, hogy készen álltunk a találkozásra és megkaptuk a Létezéstől az ajándékot kölcsönösen mindketten, hogy együtt lehessünk azzal, akikkel boldogok lehetünk (még ha a dualitás világát is éljük), mert egyek vagyunk egymással mindketten, s úgy gondolom, hogy a Kedvesemben a benne rejlő, lakozó Teremtőt is szeretem, s ő is viszont szereti énbennem. Felismertük egymásban a Teremtőt, s lehet, hogy erről egyikünk se tudott tudatosan, de ami történt, ami jelen van, az egy csoda, egy áldott csoda. Azt mondta a hittantanárom (katolikus és nyitott a spirit dolgokra), hogy életre szóló szerelem, hogy együtt élje le 2 ember az életét, szeretetben, szerelemben, ahhoz szerelmi háromszög kell. Benne kell legyen a nő, a férfi és a Teremtő. Ha ők benne vannak, akkor amíg a halál el nem választ van jelen és a szerelem. S én is így vélekedem valahogy, csak nekem a feltétel nélküli szeretet, szerelem az, amit úgy érzek ott legbelül, nevezzük Szentélek, Önvaló, hogy benne kell legyen.
