Irodalom gyöngyszemei -versek,idézetek,tanmesék

"Ha hidegen tudsz célozni, szavaid pontosabban fognak találni, mintha őrjöngve üvöltözöl. Az őrjöngő, önuralmát elvesztett ember rövid idő alatt nevetségessé válik."
(Popper Péter)

"A barátom volt. Megosztottuk egymással a titkainkat. Megértettük egymást. És mégis halványult már az emléke. Az agyam találomra takarít a benne tárolt élmények között, egyeseket végleg kitöröl, másokat tetszés szerint módosít."
(Arthur Slade)

"Mi köt össze két embert? A ragaszkodás ahhoz, hogy együtt éljenek.
Mi választ el két embert? A ragaszkodás ahhoz, hogy kapcsolatuknak vége van."
(Popper Péter)

"Ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret."
(Fodor Ákos)

"Ha valamelyikük akármilyen hatásra (...) felnőtté válik, már csak idegesíteni fogja partnere gyereklelkűsége, a másik riadtan nem érti, hogy mi történik, és csalódottan eltávolodnak egymástól."
(Popper Péter)

"Egy igaz barátságnak az a jellemzője, hogy bármi történik is, az mit sem változik. A barátság és az a készség, hogy egymáson segítsünk, az élet hátralévő részére is megmarad."
(Heinrich Harrer)

Reismann Irma: Szeretnék...

Szeretnék írni rólad, kisfiam,
zengő, bűbájos dalokat.
A jövő színes aranyfátyolán
szőni napfényes álmokat.

Szeretnék írni rólad, kisfiam,
csillogó szép tündérmesét.
Csokorba kötni reményem, vágyam
és egyszer utadra szórni szét.

Szeretnék írni rólad, kisfiam,
gyöngybe foglalva minden sorom,
de tollam gyönge, dalom elcsitul
és könnyek peregnek halkan arcomon...

"Minden állat önzetlen, s akit szeret, azért az életét is kockára teszi."
/Carol Bigley /

Sziasztok!
Még új vagyok, de remélem hamar kinövöm ezt az állapotot. Szeretnék először is mindenkinek boldog adventi várakozást kívánni. Mi a gyerekeimmel az édességes adventi kalendárium helyett minden nap egy kedves történetet kapnak, ezzel készülünk a karácsonyra. Hívlak benneteket is gyertek velünk 5 percre egy történetre minden nap karácsonyig.

dec.1
1:A negyedik gyertyaláng

Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este és reggel, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:

- Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!

Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák.

Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.

Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.

Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.

- A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára.

- Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul ! válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.

A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni.
Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni.
Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.

A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.

- Apa biztosan valami finomat készít - gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:

- Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat! mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.

A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: “apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!?”


dec.2

Bakó Ágnes: Kutyaszánon

Évi meg Tücsi szánkót kapott karácsonyra. Más ajándékot is kaptak, persze, de a szánkónak örültek a legjobban.
Szép szánkó volt az! Piros, fényes! A talpán csak úgy szikrázott a vasalás a karácsonyi gyertyafényben. Évi visítva hasalt rá, amint meglátta.
A piros szánkót selymes fényű, piros zsinóron húzhatta volna a hóban bárki, ha – lett volna hó! De a szösz tudja, mi történt ebben az esztendőben az időjárással! Csak jöttek-mentek nagy lustán a hófelhők keletről nyugatra meg vissza, nem szállingált a magasból egy gombostűnyi hópihe sem.
Volt már hósapka, hócipő, prémes kesztyű, szánkó is, éppen csak hó nem. Pedig de várták! Percenként kikukkantottak az ablakon: havazik-e? De a fák feketén és csupaszon dideregtek a nagy kertben.
Évi végül is elunta a várakozást. Összeszedte a babaszennyest, és nagymosást rendezett a fürdőszobában. Már estébe hajlott az idő, amikor Tücsi dörömbölni kezdett a fürdőszoba ablakán.
– Ha nem nyitod ki az ajtót – kiabálta –, akkor nem mondom meg neked, hogy esik a hó!
– Hó! – visította Évi, s már nyitotta is az ajtót. – Azt mondod, hó van a kertben?!
– Sőt mindenütt! – jelentette Tücsi.
Szaladtak az ablakhoz. De alig vetett Évi egy pillantást a kertre, mérgesen kapta csípőre a kezét.
– Miért mondtad, hogy hó van, amikor egy makula hó sincs?!
Tücsi meghökkent.
– Nincs?!
– Nincs bizony!
– Nahát! Pedig a tévéhíradós megígérte! – kiáltotta felháborodva. – Becsületszavamra azt mondta, hogy várható!
– Hát akkor várjuk! – Évi odanyomta orrát az ablaküveghez, de nem havazott még akkor sem, amikor nagyanyu beszólt a szobába:
– Vacsorázni!
És akkor sem havazott, amikor lefektette őket. Évi engedelmesen behunyta a szemét, de Tücsi makacsul ült az ágyban, és várta a havat.
– Na nééééézd! – szólalt meg egyszer csak a nagy csöndben. – Csupa fehér a kert!
Évinek kiröppent szeméből az álom. Feltérdelt az ágyban.
– Ez hó, Tücsi! Ez hó! – Szájára nyomta a tenyerét, nehogy nagyanyu meghallja a szomszéd szobában a nevetését. – Hó! Hó! Hóóóó!…
– Hó?! – visított Tücsi, azzal fél lábon meg két lábon ugrabugrálni kezdett az ágyban. – Nem ha-zu-dóóóós a té-vé-hí-ra-dóóóós! Nem ha-zu-dóóóós a …
– Maradj csöndben! – pisszegett ijedten Évi. – Ilyenkor már nem szabad az ágyban ugrálni! Hát tudod! Ide figyelj! – súgta. – Apu azt mesélte, hogy az eszkimók kutyaszánon utaznak!
– Jééééé! – bámult el Tücsi. – Milyen lehet az?
– Hát olyan, hogy egy nagy, fehér kutyát befognak a szánkóba, és utaznak.
Tücsi töprengve nézett maga elé.
– Te! – mondta nagy sokára. – Hát éppen nekünk is van szánkónk!
– És nekünk is van kutyánk! – kuncogott Évi.
– Akkor fogjuk be a szánkóba!
– De a mi Hekink nem igazi nagy, fehér kutya ám – súgta aggodalmasan Évi, mire Tücsi legyintett.
– Nem baj. Mi sem vagyunk igazából eszkimók.
Ez igaz volt, és olyan, amin jót lehetett nevetni. Évi nem is ragaszkodott tovább a nagy fehér kutyához, megelégedett Hekivel.
Másnap reggelre vastag hótakaró feküdte meg a kertet. Évi meg Tücsi nagy hurrával rohant ki a házból. Ugrálva taposták a ropogós, friss havat. Kihozták a szánkót is persze. Évi odahívta Hekit.
– Ide figyelj! – mondta neki. – Most gondold azt, hogy szép, nagy, fehér kutya vagy, és légy szíves, állj ide a szánkó elé, mert befogunk!
Nem tudni, hogy mit gondolt Heki, lényeg az, hogy két kurtát vakkantott, és hagyta, hogy Évi a szánkó elé tuszkolja. Azt is engedte, hogy nyakszíjára erősítse a piros zsinórt.
– Így. Most pontosan jó – állapította meg Tücsi, azzal ráültek a szánkóra. Elöl Tücsi – kezében egy vékony vesszőcskével –, mögötte meg Évi.
– Gyí, te! Heki! – adta ki a parancsot Tücsi, de Heki nem mozdult. Gyí, te! – biztatta Tücsi lelkesen, és a levegőbe suhintott a vesszőcskéjével, ám Heki csak a farkát csóválta, és türelmesen álldogált.
– Várj! – kiáltott Évi. Előkotort a hó alól egy fadarabkát, s jó messzire hajította. – Fogd meg, Heki! Fogd meg!
Hekinek azonban semmi kedve sem volt fadarabkák után szaladgálni. Nyelvét lógatva visszanézett Évire. Akkora párafelhőt eregetett ki a torkán, akár egy mesebeli táltos paripa, de csak a farkát csóválta és nevetett, és nem mozdult.
– Úgy látszik, az ilyen szánkázáshoz mégiscsak az igazi, nagy, fehér kutyák értenek! – mondta lehangoltan Évi szinte abban a pillanatban, amikor a szomszédék fekete cicája elfutott a bokor előtt.
A szánkó váratlanul nagyot rándult.
– Tüüücsiiii! – visított kacagva Évi. Kapaszkooodj! – És ő maga is kapaszkodott volna volna, de nem volt mibe. A szánkó valósággal kiröpült alóla. Évi nevetve hempergett a hóban, és nagy hangon biztatta Tücsit: – Jól kapaszkodj! Hallod?!
Tücsi kapaszkodott is, és közben gyanús, vékony hangon ezt visította:
– Ide néééézz! Milyen gyorsan tudok szánkózni!!!! Így… csak én… tudooook…
Évi sikongva ugrált egy hóbuckán. Elöl a fekete cica futott, utána Heki, és a szánkó repült, mint a parancsolat.
– Ííííígy… csak ééén… tudoook… ííígy csak éééén! – visította Tücsi.
A következő pillanatban Évi megdermedt. A szánkó ugyanis – pontosan egy alacsony tujabokor fölött – a levegőbe emelkedett. Tücsi pedig, valóságos rejtély, eltűnt. Eközben a cica felfutott az ecetfára, s panaszos nyávogásba kezdett az egyik hólepte ágon. Heki dühösen ugatta a fa alatt; de a szép piros szánkón nem ült senki. Évi ijedten nézett szét. Mindenütt hó és hó; és megvan a cica is, a szánkó is, Heki is, csak Tücsit nem látni sehol!
– Apuuuu! Anyuuuu! Nagyanyuuuu! – visította Évi, de nem a ház felé futott, hanem előre a szánkónyomon. – A tujabokor előtt szipogva megállt.
– Naaa! – mondta méltatlankodva a tujabokor. – Legyél szíves, húzzál már ki innen, mert fázik a lábam!
Évi óvatosan széthúzta a bokor ágait, s kirobbant belőle a kacagás. A bokor zöldes belsejében, akár egy piros orrú, mackóruhás manó: Tücsi ült.
– Ugye, milyen jól tudtam szánkózni? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte Évit.
– Csuda gyorsan! – ismerte el Évi, és kirángatta Tücsit a bokorból. Mialatt leveregette róla a havat, Tücsi a fejét rázva így szólt:
– De azért ez a Heki mégsem ért a szánkózáshoz. Azt csak az igazi nagy, fehér eszkimó kutyák tudják igazán. Elhiszed?
– El – bólintotta szomorúan Évi. Le is vette tüstént Heki nyakáról a piros szánkó piros zsinórját, aztán visszaültette Tücsit a szánra.
– Tudod mit? – csillant fel hirtelen a szeme. – Amíg nem lesz nekünk is igazi nagy, fehér kutyánk, majd egymást húzzuk! Jó?!
Tücsi összevonta a szemöldökét, és töprengve nézett Évire.
– Jó – mondta végül megfontoltan, és úgy gondolta, most az egyszer Évi kivételesen okosat mondott.


Holnap a következőt.

Ugye tudod, rátalálni más,
mint megálmodni arcát, szemét.
Ugye tudod, eggyé válni más,
mint érinteni vállát, kezét.

Ugye tudod, vele égni más,
mint meggyújtani önmagad tüzét,
S ugye tudod, elengedni nem más,
mint érezni a halál szelét.

"Van egy pont, ahol az ember kénytelen szembenézni a kőkemény tényekkel. Látja, hogy olyan út áll előtte, amely az ismeretlenbe viszi, de nincs más választása, mint előremenni. Amíg nem lép előre, csak egy helyben fog toporogni."

"Ha nem veszel tudomást egy kellemetlen helyzetről, azzal nem tudsz változtatni rajta. Csak azt tudod befolyásolni, amivel hajlandó vagy szembenézni. Az igazság fáj, de a hazugság ölhet."

"Ha mindentől félnénk amitől csak lehet, semmi okunk nem volna rá, hogy éljünk...."
(Seneca)

"Az ember azt látja és érti meg a másikban, amit már maga is megtapasztalt!"
(R.W.Emerson)

"Minden emberi kapcsolatban a legfontosabb a beszélgetés!"
(Coelho)

"A legnagyobb hiba, amit ember elkövethet, hogy állandóan attól retteg, elkövet egyet!"
(Hubbard Elbert)