Jelenléti iv

[FONT=Times New Roman, Times, serif]Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad. [/FONT]

[FONT=Times New Roman, Times, serif]Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.[/FONT]

[FONT=Times New Roman, Times, serif]Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad. [/FONT]

[FONT=Times New Roman, Times, serif]És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad. [/FONT]

[FONT=Times New Roman, Times, serif]És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad. [/FONT]

[FONT=Times New Roman, Times, serif]Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik![/FONT]

[FONT=Times New Roman, Times, serif]Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.[/FONT]

Sziasztok, én is most létem be, üdvözlök mindenkit!

Wass Albert: A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

ok!

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

Jó!

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

(Bajorerdő, 1947)

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Szevasztok !

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek...
Össze tudod-e rakni még a Margit szigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,
A halottnak szakálla nő, a neve számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkának énekét
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti még.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasom, s azt feleli: oké!
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
"A halál gyötrelmei körülvettek engemet..."
Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed,
A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet,
A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát...
Még szólnak és üzennek ők mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat...
De már tudod: Igen! Lehet!... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét.
Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét.
Havi ezret kap és kocsit. A missis és a baby
Fényképe áll az asztalán. Mi volt nekik Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet!
A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, hogy élsz... Nem... Rossz álom ez is!
Mert hallod a dörgő panaszt: Testvér testvért elad!
S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad...!
Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten...
Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen...
Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől, miért?
Vagy rosszabb voltam mint ezek? Magyar voltál. Ezért!
És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess!
Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet.
A rádióaktív hamu mindent betemet...
Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen!
Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!
Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég!
Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség...
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet.
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
S ne mukkanj, mikor a boss megszámolja fogad!
Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt...
Mert ez maradt. Zsugorian nég számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet...
És Jenő nem adta vissza a Shelley kötetet...
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet...
És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk...
Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Ime, por és hamu vagyunk.