John Fürst:
A KECSKE
AMERIKÁBA érkezésemkor a legnagyobb meglepetést nem a félelmetes méretű autósztrádák, nem az égig érő csupa üveg felhőkarcolók és a káprázatos neonhirdetések okozták. Az igazi bámulatot és csodálkozást a legkülönbözőbb típusú emberek színes kavalkádja – főleg a fekete bőrűek egzotikus színárnyalatai – váltotta ki belőlem. Jellegzetes tarka öltözetükkel, hajkölteményeikkel és bámulatos temperamentumukkal valósággal megbabonáztak. Nem csoda, hisz amíg Magyarországon éltem, nemigen láthattam valódi „bennszülötteket”. Az első napokban igen nagy bajban voltam, mert képtelen voltam megkülönböztetni ezeket az egyformának tűnő sötét arcokat, melyek, mint a tojások, annyira hasonlítottak egymásra.
A munkahelyemen sok fekete bőrű ember volt a legkevertebb európai és ázsiai munkásokkal együtt. Szerencsére teljes megértésben és egyetértésben kommunikáltunk egymással, közös angol vendégnyelvünk segítségével. Kölcsönösen respektáltuk egymást, gyakran viccelődtünk egy egészséges, kellemes atmoszférában.
Az egyik, húsvéti ünnepek előtti napon, az egyik tagbaszakadt szerecsen – ki kávészínű társai közül a legzaccosabb volt –, loncsos fekete szakállát simogatva, megkérdezte tőlem:
– Hotyan lenni mondáni mátyárul: jönni jó huzsvet unnep neked?
Szokásomhoz híven, kapásból valami marhaságot mondtam válaszként, s ezzel folytattuk tovább a munkánkat. Pár nappal később, valami rendkívüli dolog történt. Odajött hozzám egy tucat gyapjas hajú kollégám és fülígérő szájjal mosolyogtak rám.
– M i a k e c s k e ? ! . . . – csodálkoztam a meglepetéstől, s kíváncsian szemléltem minden mozdulatukat.
A szégyentől pirulva álltam köztük, szemtelenül virító fehér bőrömmel. Sietve igyekeztem észrevétlenül legyűrni az ingujjaimat, s a nyakamat – mint egy vészhelyzetben lévő teknős – mélyen behúztam, hogy minél kevesebbet mutassak magamból. Tüstént megfogadtam, hogy a jövőben, több napfényben fogom sütkéreztetni a hófehér testem, mert olyan sápadt külsővel nem a legkellemesebb érzés köztük lennem. Szerencsére még időben rájöttem erre „napbarnított” társaim gyűrűjében.
Váratlanul, bakugrásokkal előttem termett a társainál több mint egy fejjel kimagasló, hórihorgas, fekete kecskeszakállas kollégám. A többiek csillogó szemfehérjük fényével és rituális hajlongásokkal követték. Az anyanyelvemen (tört magyarsággal) külön-külön mondtak valamit nekem, majd vidám mosollyal körbeugráltak. A meglepetéstől kővé dermedve egyre csak érthetetlenül rebegtem: – Mi a kecske? . . . M i a k e c s k e ? ! . . . Mit akarnak ezek a szerencsétlen, megkergültek tőlem?
Perceken belül az egész műhely lélegzet-visszafojtva szemlélte a részemre nyújtott kü- lönleges produkciót. Ősi tradicionális, vallási fanatizmussal fokozták a hatást, majd égnek emelt
fejjel, kórusban ordítva köszöntöttek magyarul. Mint lecsapó villám után a visszhang, hirtelen mindnyájan szeretettel átöleltek, és egyenként is megismételték a szöveget. Könnyes szemmel, meghatódva, buta kisgyermekként viselkedtem, hüppögtem, hol az örömtől, hol a bánattól. Ezt a legalkalmasabb lélektani pillanatot kihasználva, a langaléta kecskeszakállas kivált a csoportból
és elém állt.
Mélyen, alázatosan meghajolt előttem, a kezeit segélykérően az ég felé emelte.
Zengő, érces hangját templomi orgonaként rezegtetve megismételte a társai által elhang- zott szöveg refrénjét, hogy az alkalmilag összeverődött publikum félreérthetetlenül meghallja: – BOSZADMEGAKECSKET!!!
Felemelő, igen jó érzés volt hallani a messzi, távoli hazai szó varázsát és aromáját ebben az idegen világban. E szavak hatására nemcsak az öröm, hanem a fájdalom és a kilátástalan, szerencsétlen helyzetem is egyszerre rámszakadt.
Csak akkor éreztem igazán, hogy magányomban milyen tehetetlen és elesett vagyok, mert ...
– még egy kecském sincs!!!
• Megjelent Magyarországon, 1990. decemberben, a Hájdpark Magazin-ban.
A KECSKE
AMERIKÁBA érkezésemkor a legnagyobb meglepetést nem a félelmetes méretű autósztrádák, nem az égig érő csupa üveg felhőkarcolók és a káprázatos neonhirdetések okozták. Az igazi bámulatot és csodálkozást a legkülönbözőbb típusú emberek színes kavalkádja – főleg a fekete bőrűek egzotikus színárnyalatai – váltotta ki belőlem. Jellegzetes tarka öltözetükkel, hajkölteményeikkel és bámulatos temperamentumukkal valósággal megbabonáztak. Nem csoda, hisz amíg Magyarországon éltem, nemigen láthattam valódi „bennszülötteket”. Az első napokban igen nagy bajban voltam, mert képtelen voltam megkülönböztetni ezeket az egyformának tűnő sötét arcokat, melyek, mint a tojások, annyira hasonlítottak egymásra.
A munkahelyemen sok fekete bőrű ember volt a legkevertebb európai és ázsiai munkásokkal együtt. Szerencsére teljes megértésben és egyetértésben kommunikáltunk egymással, közös angol vendégnyelvünk segítségével. Kölcsönösen respektáltuk egymást, gyakran viccelődtünk egy egészséges, kellemes atmoszférában.
Az egyik, húsvéti ünnepek előtti napon, az egyik tagbaszakadt szerecsen – ki kávészínű társai közül a legzaccosabb volt –, loncsos fekete szakállát simogatva, megkérdezte tőlem:
– Hotyan lenni mondáni mátyárul: jönni jó huzsvet unnep neked?
Szokásomhoz híven, kapásból valami marhaságot mondtam válaszként, s ezzel folytattuk tovább a munkánkat. Pár nappal később, valami rendkívüli dolog történt. Odajött hozzám egy tucat gyapjas hajú kollégám és fülígérő szájjal mosolyogtak rám.
– M i a k e c s k e ? ! . . . – csodálkoztam a meglepetéstől, s kíváncsian szemléltem minden mozdulatukat.
A szégyentől pirulva álltam köztük, szemtelenül virító fehér bőrömmel. Sietve igyekeztem észrevétlenül legyűrni az ingujjaimat, s a nyakamat – mint egy vészhelyzetben lévő teknős – mélyen behúztam, hogy minél kevesebbet mutassak magamból. Tüstént megfogadtam, hogy a jövőben, több napfényben fogom sütkéreztetni a hófehér testem, mert olyan sápadt külsővel nem a legkellemesebb érzés köztük lennem. Szerencsére még időben rájöttem erre „napbarnított” társaim gyűrűjében.
Váratlanul, bakugrásokkal előttem termett a társainál több mint egy fejjel kimagasló, hórihorgas, fekete kecskeszakállas kollégám. A többiek csillogó szemfehérjük fényével és rituális hajlongásokkal követték. Az anyanyelvemen (tört magyarsággal) külön-külön mondtak valamit nekem, majd vidám mosollyal körbeugráltak. A meglepetéstől kővé dermedve egyre csak érthetetlenül rebegtem: – Mi a kecske? . . . M i a k e c s k e ? ! . . . Mit akarnak ezek a szerencsétlen, megkergültek tőlem?
Perceken belül az egész műhely lélegzet-visszafojtva szemlélte a részemre nyújtott kü- lönleges produkciót. Ősi tradicionális, vallási fanatizmussal fokozták a hatást, majd égnek emelt
fejjel, kórusban ordítva köszöntöttek magyarul. Mint lecsapó villám után a visszhang, hirtelen mindnyájan szeretettel átöleltek, és egyenként is megismételték a szöveget. Könnyes szemmel, meghatódva, buta kisgyermekként viselkedtem, hüppögtem, hol az örömtől, hol a bánattól. Ezt a legalkalmasabb lélektani pillanatot kihasználva, a langaléta kecskeszakállas kivált a csoportból
és elém állt.
Mélyen, alázatosan meghajolt előttem, a kezeit segélykérően az ég felé emelte.
Zengő, érces hangját templomi orgonaként rezegtetve megismételte a társai által elhang- zott szöveg refrénjét, hogy az alkalmilag összeverődött publikum félreérthetetlenül meghallja: – BOSZADMEGAKECSKET!!!
Felemelő, igen jó érzés volt hallani a messzi, távoli hazai szó varázsát és aromáját ebben az idegen világban. E szavak hatására nemcsak az öröm, hanem a fájdalom és a kilátástalan, szerencsétlen helyzetem is egyszerre rámszakadt.
Csak akkor éreztem igazán, hogy magányomban milyen tehetetlen és elesett vagyok, mert ...
– még egy kecském sincs!!!
• Megjelent Magyarországon, 1990. decemberben, a Hájdpark Magazin-ban.
