- Miféle tisztséget, rangot visel ön? Rendjelt is látok mellén...
Ivanovics Iván (ha csakugyan így hítták) vállat vont s fitymálva jegyzé meg:
- E hitványságot I. Páltól kaptam. Csak az életét mentettem meg érte Lengyelhonban. Nos, nem eléggé van tettem megfizetve? A mennykőbe is a cárok jól tudnak jutalmazni.
- Még mindig nem felelt azon kérdésemre, hogy mi ön? Nemde kapitány az orosz hadseregnél?
- De kicsoda ön? - mondá Ivanovics durván. - Ön, ki elég vakmerő engem itt vallatni? Szerencséje, hogy éppen nem vagyok rossz kedvemben...
- Hallgasson, szerencsétlen! - kiáltja közbe a fiatalabb tiszt - Uralkodója, Sándor cár őfelsége előtt áll...
A kapitány arcának eszeágában sem volt elváltozni e szavakra. Gúnyos alázattal hajolt meg Sándor cár előtt s azután egy nagyot szippantott a burnótszelencéjéből.
- Ah! Ah! Tehát fölséged az én uralkodóm! Oh! oh! gratulálok, sire! Nem parancsol egy kis burnótot? Ön egyébiránt, hogy köztünk legyen mondva, túlságosan megadóztatja e nemes árucikket. Vegyen no, egy csipetnyit!