A
Ahmet
Vendég
Október 19. Vasárnap
A mai napra a Sichuani Külföldibarát Társaság szervezett nekünk programot. Először egy kiállítóterembe mentünk, ahol bemutatták Chengdu környezeti állapotát régen és most. Itt is főleg a folyókról volt szó. Majd egy helyes kis propagandafilmet is megnéztünk erről.
A szomszédos parkba is átmentünk. Mint minden parkban itt is éppen fiatal házasokat fotóz-tak, de tömegesen. Menyasszonyok húzták a földön a fehér ruháikat, amitől rövid időn belül meglehetősen patinássá vált a szegély.
A park egyébként nem volt valami nagy, inkább csak néhány szökőkút volt, meg közte gyep. A szökőkutak közti tavakon meg úgy lehetett átkelni, hogy a vízbe rakott köveken kel-lett lépkedni. Ez minden kínai parkban megtalálható. Egyáltalán minden olyan dolog, amit itthon balesetveszélyesnek tartanak. Nincsenek mindenhol korlátok, meg idétlen táblák.
A park után a virágkiállításra vittek minket. A buszról úgy kászálódtunk le, ahogy egy isko-lás csoporthoz illene. Lökdösődés, röhögés, meg idétlenkedés. Pedig hát a csoport nagy része már családdal rendelkezik otthon, ha erről nem is vesz tudomást. A csapat viselkedése nem volt szokatlan, csak az, hogy kamerák bámultak ránk, miközben ezt műveltük. Gondoltuk, hogy ez valami fontos esemény lehet, ha a tv is kint van, meg fotósok. Aztán ezek mind fe-lénk fordultak. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy kevernek minket valami másik csoporttal, de nem. Kitartóan követtek. Kivonult a párttitkár, meg a kertészet vezetője is a fogadásunkra. Ennek apropóján rövid oktatást tartottam az erre fogékonyaknak, hogy hogyan kell ilyenkor viselkedni. Kezeket hátul összekulcsolni, fejet fel, lassan körbehordozni a tekintetet, és néha – teljesen randomszerűen – helyeslő arckifejezéssel bólogatni egy sort. Így múlattuk az időt saját örömünkre, míg a bejárthoz nem értünk. Itt ugyanis riportot óhajtottak velünk készíteni. Ekkor már tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg. Próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magamat, de még így is fél fejjel magasabb voltam mindenkinél. Rögtön jött is Miss Long, hogy velem is szeretnének beszélni. Hát valószínűnek tartottam, hogy egy ilyen „egzotikus” arcot nem fognak kihagyni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, arról, hogy mit is lehet mondani egy ilyen helyzetben. Hárman nyilatkoztunk egyébként. Ramos kezdte, így volt időm gondolkodni, mert tudtam, hogy ha belelendül, akkor négy-öt kazettát telenyilatkozik nekik. Aztán elmondtam a kis okosságaimat Kína fantasztikus fejlődéséről, meg a virágkiállí-tásról. Aztán Miss Ha következett, bár erős a gyanúm, hogy a műsorba már nem került bele, mert közben a riporter telefonja megcsörrent. Ballal a mikrofonnal sakkban tartotta Miss Hat, jobbal pedig próbálta legyőzni a telefont. Együttérzőn pillantottam rá. Aztán eszembe jutott, hogy Kínában nem fogják ilyen kis hülyeség miatt kirúgni. Bár szerintem nálunk se.
Aztán végre bevonultunk a virágkiállításra. Első pillantásra sikerült felmérnem, hogy az iménti szövegemnek köze nem volt a virágkiállításhoz. Ugyanis nem kiállítás, hanem inkább a kertészet egy kis bemutatóterme volt. Meg azt is láttam, hogy nem ez lesz az a hely, ahol ellövöm a maradék filmkészletemet. Vártam valami egzotikus műdzsungelt az üvegházban, helyette kaptam 12 ha büdöskét, és 11,4 ha petúniát. Na, jó, volt két orchidea is. Mármint két darab. A csoport itt is, mint mindenhol azonnal csoportképek készítésébe kezdett. Ilyen szem-pontból leginkább a japánokhoz hasonlítottak. Miss Ha bokáig a sárban gázolt a kis körömci-pőjében, csak hogy megörökíttesse magát egy petúniaföld közepén.
Innen elvittek egy „paraszt” házába, aki annak köszönheti jódolgát, hogy már ő is virágot termeszt a téjesznek. Kaptunk teát is. Inkább tűnt a hely teázónak, mint otthonnak, vagy va-lami kirakat ház volt. Mindenesetre az olajozottan működő propaganda terméke volt.
Innen rögtön a legmodernebb lakóparkba vittek, hogy bemutassák a legszebb lakásokat, amik eladásra várnak. Az egyik be is volt bútorozva. Szívesen beköltöztem volna. Lent úszó-medence is volt. Hatalmas nappali, nagy terasz, a felső szinten meg a hálószoba és a fürdő-szoba. Ez utóbbi egy kicsit megragadta a figyelmemet. Nagyon dizájnos volt, de felmerült bennem a kérdés, hogy a fürdőszoba folyosó felé néző fala miért van teljes mértékben üveg-ből. Ezen még túltettem volna magam, de egy légtérbe volt a WC is. A szarást meg még a Való Világban sem mutatják. Vagy csak én nem nézem?
A bútorozatlan verzió 800.000 Y. Magyar viszonyokhoz képest olcsó, na de ha a kínai pa-raszt átlag 4.000 Y-os éves pénzbeli bevételéhez viszonyítjuk…
Csúcs ebédet kaptunk. Jelen volt az akármilyen nagyfejes elvtárs is. Egy külön asztal mel-lett ültek a kínaiak, meg minden ország vendég ország egy-egy képviselője. Így nekem is ott kellett lennem. Imádom az ilyen formaságokat. De hát nem tehettem semmit, egyedül voltam magyar. Elindultunk megnézni Chengdu egyik régi utcáját, de előtte még benéztünk egy kommunába. Ez tulajdonképpen valami lakótömb tömörülése. (Jó reggelt tömbtársak…) Be-néztünk az egyik közösségi terembe, ahol éppen vérnyomást mértek az öregeknek. Maaaarha érdekes volt. Végre az eső is eleredt, így mindenki elővette a BRTC-től kapott esernyőjét. Kutatni kezdtem, és felfedeztem, hogy Miss Ha egy szolid, szürke, kockás példánnyal nyo-mul. Felajánlottam neki a saját lila, virágos egyedemet. Mindkettőnk örömére szolgált az üz-let.
Utána a modern negyed kontrasztjaképpen elmentünk Chengdu egyetlen régi utcájába. Na-gyon kellemes kis hely, csak kár hogy nincs több 100 méternél. Találkoztam egy francia pár-ral, beszélgettünk egy keveset, de nem jártak arra, amerre én tervezem az utamat, így sok in-formációval nem tudtak szolgálni.
Egy teaházba is elvittek minket, de nem volt valami meggyőző a dolog. Miss Long mesélt egy keveset a Sichuani operáról, ami a tv-ben ment. Utána szakadó esőben mentünk vacso-rázni. Sikerült kellőképpen lemaradnunk a csoporttól, még szerencse, hogy Miss Long velünk volt, így telefonon meg tudta érdeklődni, hogy hova is kell menni. Megint ott volt néhány főmufti. Kaptam szép sarló kalapácsos névjegykártyát a párttitkárelvtárstól, aki éppen csak beugrott bemutatkozni, hiszen dolga ezer, ő nem csak egy közpárttitkár, hanem fontos ember.
Aztán a beszélgetés közben elejtettem, hogy esetleg baromság az USA-ból importálniuk a virágmagot, mert gyanítom, hogy Magyarországon olcsóbban meg lehet kapni. Rögtön meg is kaptam a feladatot, hogy hajtsak fel magyar termelőket.
A napot elég későn fejeztük be, így ma se kapott senki e-mailt.
Október 20. Hétfő
Ez a nap magán hordozta egy tipikus hétfő minden jellemzőjét, de annyira, hogy semmi nem történt, ami említésre méltó.
Október 21. Kedd
Reggel busszal mentünk egy közeli kisvárosba, hogy megnézzünk egy üzemi méretű biogáz telepet, ahol a termelt biogázzal generátorokat hajtanak, és áramot termelnek. Sajnos éppen nem üzemelt karbantartás miatt. A gyanús – legalábbis nekem – az volt, hogy sehol nem volt egyetlen ember sem, aki karbantartást végzett, és mindent pókháló borított.
Utána egy családhoz vittek, ahol megnéztük hogyan néz ki az, amikor biogázt használnak egy háztartásban. Szerencsétlen család ott pislogott, ahogy a húszegynéhány ember benyo-mult, és megbámulta a gázlámpát, meg a rezsót, és a disznókat, akik az egész rendszer bio-massza utánpótlását biztosítják, hogy legyen mindig gáz. Megmutatták a reaktor helyét is, de az ugye a föld alatt van, úgyhogy csak azt láthattuk, ahogy egy vékony gumicső kitekereg a földből. Azon jön a gáz. Végig ebben a vékony, átlátszó csőben vezetik. Ott tekereg a rezsó fölött is, mielőtt belemegy abba. Gyanítom, hogy nem valami hőálló anyag. Fő a biztonság.
A ház nem volt valami gazdag hely. Azokban a helyiségekben, ahol voltunk nem volt sok berendezés, legfeljebb egy kis büdösség, ami annak is köszönhető, hogy a konyha közvetlen szomszédja a disznóól volt. Egy kicsi belső udvarból nyílt mindkettő. Volt persze pár helyi-ség, ahol nem jártunk, csak a gyerek figyelt kifelé onnan, a résnyire nyitott ajtón, meg a tv-t lehetett hallani.
Ebédre a helyi góré látott minket vendégül egy étteremben. Rendesen kitett magáért. hu-szonötféle fogást tálaltak fel. Először csak az étvágygerjesztők. Hideg sültek, egy kis sava-nyúság, aztán sorban a többi. Volt valami lekvárszerűséggel leöntött sült hal, ami a várakozá-sok ellenére nagyon jó volt. Kaptunk rákot, és mindenfélét, amit nem nagyon ismertem fel. Egy ideig küzdöttem, hogy rájöjjek mi is az ami annyira ízlik, aztán rájöttem, tejbegrízt eszek, mert volt az is. Az ebéd gazdagságát jelezte az is, hogy nem szolgáltak fel rizst. Az ugyanis csak azért van, hogy jóllakjon az ember, ha pedig igazán ki akar tenni magáért a vendéglátó, akkor nem fogja a kedves vendéget ilyen olcsó dologgal etetni.
A nagy zabálást az étterem kertjében pihentük ki. Kis teázás ránk is fért. Páran majongoztak is.
Délután Sanxingdui Múzeumba mentünk. Itt állt egykor egy hatalmas város, amit nemrég feltártak, és amit találtak, azt a helyszínen felépített múzeumban helyezték el. A városból már nem lehet látni semmit, de a múzeum az nagyon jó, színvonalas. Idegenvezetőnk is volt. Min-denki kapott egy kis fülhallgatót, meg a hozzá tartozó vevőegységet, így kitűnően hallottuk mit mesél. Gondot nekem csak az okozott, hogy egyszer, a sok egyforma idegenvezető közül rosszat kezdtem el követni. Elsőre nem tűnt fel, mert a fülembe a megszokott hang duruzsolt. Csak egy idő után teljesen másról beszélt, mint ami előtt állt. Vagyis ami előtt az állt, akiről azt gondoltam, hogy ő az. Másoknak az okozta a gondot, hogy néha egy óvatlan mozdulattal teljes hangerőre tekertem a fülhallgatójukat.
A kiállításon rengeteg bronz tárgy volt kiállítva. Hatalmas bronz maszkok leginkább. Igazá-ból senki nem tudja, hogy ezek mire szolgáltak, vagy mit díszítettek. Kinézetre nem voltak valami bizalomgerjesztők. Olyan pofájuk volt, mint egy szépen fejlett, rosszindulatú földönkívülinek.
A programot megkoronázta a múzeum előtt található árusok sora. Ez sokkal jobban lekötöt-te csoporttársaimat. Annyi ronda dolgot még egy nap alatt ember nem adott el, mint amennyit ezek felvásároltak. Volt persze az áru közt olyan is, ami jól nézett ki, de azt nagy ívben elke-rülték.
A buszban várakozó kísérőink kérdésére – hogy milyen volt a múzeum – Ramos csak annyit tudott mondani, mint csoportbuzi, hogy fárasztó. Kicsit égő volt.
Szépen hazafuvaroztak minket, és vége is lett a napnak.
Október 22. Szerda
Ez a nap hétfőnek közeli rokona volt. Viszont mikor azt hittem már vége a napnak, akkor történt valami.
Már az ágyamban feküdtem, mikor csörgött a telefon. Rey telefonált, hogy menjek át a mongolok szobájába, mert fontos megtárgyalni valónk van. Felöltözni nem volt kedvem, így egyszerűen alsógatyában caplattam át. Többen is ott voltak már. A fontos megbeszélni való Ramos csoportvezetői tevékenységének megbeszélése volt. Sokan gondolták már úgy, hogy Ramost seggbe kellene rúgni. Ő ugyanis azt hitte, hogy valóban ő vezeti a csoportot, mi meg azt, hogy nem. Tulajdonképpen azért volt rá szükség, hogy egy embernek kelljen csak elmon-dani, hogy mikor hova kell menni, hanem a csoportvezető majd mindenkinek szól. Ehhez képest Ramos a nevünkben intézkedett néhány dologban.
Ramos volt az egyedüli a csoportban, aki egyetlen vas nélkül érkezett meg. Ennek az volt a következménye, hogy nagyon várta már a BRTC által fizetett 30 Y-os lóvét. Aztán mikor a lánya születésnapja közeledett, akkor már végképp hiányzott a pénz, ezért bevonult a BRTC vezetőihez és tolmácsolta a csoport nem létező kérését, hogy kivételesen két heti pénzt kap-junk. Amikor ezt megkaptuk nem értettük, hogy mi történt, és joggal lettek többen dühösek, hogy lejárat minket ilyen baromságokkal.
Szóval a téma az azonnal ítélő vérbíróság összehívása volt, mely kimondja a már most meghozott ítéletet: puck you Ramos. Merthogy a filippínók nem tudnak f-et mondani, így helyettesítik p-vel.
Miközben megvitattuk, hogy mi legyen, én ott ültem az ágy szélén, szinte semmi kis boxeralsóban. Kicsit magamra húztam a takarót, mert azért hűvös volt. Mellettem Battsetseg üldögélt, lájtosan alkoholos állapotban. A tv-ben zene szólt, arra vonaglott, miközben meg- meglökött. Hát, ülve is lehet táncolni, gondoltam beszállok a partiba. Azt vettem észre, hogy furcsán csillog a szeme, és egyre inkább dörgölőzik. Aztán már a hátamat simogatta. Velem szemben ült Agni, rá pillantgattam, segítségkérően, de arca elárulta, hogy nem érti miről van szó, viszont jól szórakozik rajtam. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha
a.) egy latin macho vonzerejével bírnék,
b.) játszanám az agyamat,
de nem így van. Ez a leányzó sem a bájairól lesz híres. Fiatalnak fiatal, de az arcáról egyér-telműen látszik, hogy legalábbis Dzsingisz Kán egyenesági leszármazottja. A magyarságnak már 1241-ben meggyűlt a baja a mongolokkal, de úgy látszik a mai napig arra játszanak, hogy kipiszkáljanak velünk.
Szóval a helyzet nekem is olyan meglepő volt, mint ovisnak a merevedés. Alapvetően az ju-tott eszembe, hogy egész büntetlenül megtudhatom milyen nőnek lenni, hiszen engem itt most frankón letapiztak, és ha nem vigyázok, akkor más is történik. Minden külső jel nélkül mulat-tam magamban ezen, mikor felbátorodott a hölgy, pont úgy ahogy a pasik is szoktak, ha nem törlik őket szájon, és a keze megindult, hogy a paplan alá hatoljon. Azt azért hangsúlyoznám, hogy a szobában továbbra is volt legalább hat ember rajtunk kívül, tehát nem egészen értem mi volt a koncepciója az akcióval. A támadást bal könyökkel blokkoltam, felhörpintettem a boromat, mert azt azért nem hagyjuk veszni, és menekülésszerűen távoztam.
Még egy félórácskát röhögtem magamban a szobámban, úgy elalvás előtt, hogy ilyen is megesett velem, aztán aludtam.
Október 23. Csütörtök
Minden tekintetben a forradalom napja.
Délelőtt a chengdui szennyvíztisztítóba (szakmai köreimben csak szartelep) vittek tanulmá-nyi kirándulásra. Minden nagyon szép, csilli-villi, csak kicsit több anyag jön rá, mint kellene, úgyhogy nem működik rendesen. Ez egyébként Magyarországon is teljesen általános.
Délután laborban méricskéltünk. Én már ezeket a vizsgálatokat mind csináltam, úgyhogy ju-tott idő a hülyeségre, amúgy se bonyolult dolgok ezek. Például pH-t mértünk, meg szerves anyag tartalmat. Ez utóbbi szarsütés néven fut a honvédségnél, ahol én még soha nem jártam, és nincs is a terveim közt. Ott az a lényeg, hogy baromi büdös legyen a kopaszok szobájában, itt meg az, hogy kiszárítsuk a szervesanyag-szart, majd megmérjük, aztán izzítsuk, és újra megmérjük. A kettő közti különbség – ami elégett és naggggyon büdös volt –, az a szerves anyag tartalom.
A fennmaradó időt Boi-jal a „viselkedés a laborban” bemutatónak szenteltük. Találtunk né-hány kétes tisztaságú köpenyt, abban mutattuk be, hogyan is kell egy mérést úgy elvégezni, hogy arról egy laikus is lássa, hogy rettenetesen tudományos. Az egyik titok a szemüveg. A mérőhengert csak és kizárólag a szemüveg felett áttekintve szabad leolvasni. Ha érvelésbe kezd az ember, akkor ennek tudományos megalapozottságát azzal bizonyíthatja legegysze-rűbben, ha szemüvegét azonnal lekapja, és magyarázat közben, – miközben, immár használ-hatatlanná vált rövidlátó szemével egy távoli sarokba bámul – a szárával a vitapartner felé bököd, illetve mutogat. Az ellenvélemény meghallgatásánál is fontos. Érveket hallgatni úgy lehet, ha a szemüveg szárának végét szánkba dugjuk. Ezzel azt is ki lehet fejezni, hogy ne szóljatok hozzám, mert gondolkodom, ne is kérdezzetek, mert nem lehet úgy elmagyarázni, hogy egy pallérozatlan elme is megértse.
Megérkezett a szobatársam, Willy Kipoy is Kongóból. Ő képviseli Afrikát, így nem megle-pő, hogy egy szénfekete szerecsen. Az összes cucca elveszett valahol Hong Kong környékén, három napot utazott, úgyhogy nem volt valami aktív kedvében. Adtam neki borotvát, hogy lekaparja magáról a szőrt, mert ez volt a szíve vágya. Innentől figyelnem kellett, hogy mikor van nálam kulcs és mikor nincs. A chip kulcsot ugyanis be kellett dugni a helyére, hogy le-gyen áram. Ezt meg nem viszi el az ember, ha a másik tv-t néz mondjuk, de lehet, hogy a má-sik kulcs Willy zsebében van. Ez a probléma nem volt túl nagy, ugyanis a folyosó végén ülő hölgy – aki átmenetet képezett a takarítónő és a biztonságiőr között – bármikor, bármelyik szobát kinyitotta, ha kértük. Innentől kezdve eléggé értelmét vesztette a kulcs.
Este Pandey szobájában jött össze a csapat, hogy törvényt üljön. Szegény Ramos tudta, hogy ebből nem lesz semmi jó, de nem volt hajlandó senki az orrára kötni, hogy mit is aka-runk tőle. Közben a mongolok elkezdetek mindenféle kaját behordani, lett pia is, én meg érez-tem, hogy ez minden szempontból elég szar.
Először is megbeszéltem Gabival, hogy fent leszek a chaten, mert az ünnepnapra tekintettel ő is onlány tudott lenni, de el fogok késni, ha tovább húzzák az időt.
Másodszor meg azért, mert elkezdett kibontakozni egy buli, amibe némi bírósági és halotti tor elemek vegyültek. Aztán mikor elkezdődött a „parti” akkor azzal nyitottunk, hogy el-mondtuk, hogy tele van a faszunk veled Ramos. Megbánóan bólogatott, hogy igen, ezt nem így kellett volna csinálni, de nem hiszem, hogy eljutott valami is a kicsi agyáig.
Mikor végre befejeztük a törvénykezést, akkor nagy sebességgel rohantam a BRTC-be, hogy csevegjek egyet az asszonypajtással. Éppen hogy sikerült. Nem tudom milyen büntit kaptam volna, ha nem.
Visszafelé a családtervezőkön keresztülvágva mentem a szállodához. Aztán meglepődtem, hogy a túlsó kapu zárva van. Jöhettem vissza. Az innenső sorompónál meg megesküdtem vol-na, hogy az őr somolyog a bajsza alatt. Na, csak tudnék kínaiul!
A törvényszéki buli maradványaira még visszaértem, bár nem sok értelme volt.
Október 24. Péntek
Semmi extra nem volt ebben a napban. Tisztán géptannal untattak minket. Valószínű, hogy egy büdös szót nem értettem volna az előadásból, ha életembe először hallok ilyesmit. De nem így történt, így lehetett menőzni, hogy értem miről van szó. Rey-jel ezt előszeretettel alkalmaztuk Ramoson, akit nem annyira kedveltünk. Az első napok óta jelentősen sikerült csökkenünk az önbizalmát, meg az arca méretét.
Október 25. Szombat
Úgy gondoltam, hogy sokáig fogok aludni, de Rey előzékenyen felhívott, hogy 8:30-kor lesz a reggeli. Akkor már mindegy, hát felkeltem. Reggeli után páran elmentünk Agnival az egyetemhez, ahol néhány újonnan összeszedett kínai barátja várta. Együtt elindultunk az egyetem mögött lévő Wangjianglou Gongyuanba, vagyis a Folyóra tekintő pavilon parkjába.
A legenda szerint az itt lévő kútból merítette a vizet a papírkészítéshez Xue Tao költőnő, aki még a Tang korban élt. Így hát neki állít emléket a park. Nagy rajongója volt a bambuszok-nak, így most a világ minden tájáról összegyűjtött, 150 bambuszfaj nő a parkban.
Szintén itt merítették a folyóba a városban készített brokátot, hogy szebb legyen a színe. Ezért hívják Jin Jiangnak, Brokát folyónak a város folyóját.
A park névadó tornya a folyóparton áll, ahogy azt a nevéből is gondolni lehet. Négy emele-tes, Qing kori, fa építmény.
A park nagyon kellemes, de azért gondosan elhelyeztek benne néhány olyan dolgot, ami tönkreteszi a hangulatát. Ehhez elég jó érzékük van az ázsiai embereknek. A park közepén lévő tavon rikító színű, némileg hattyúra emlékeztető alakú csónakok várták, hogy piknikező családok kibéreljék őket. Nem volt nagy a tolongás. Másik helyen halakat lehetett etetni egy nagyon kicsi tavacska közepén álló, még kisebb szigetről. Belépés csak jegy ellenében, hely-ben vásárolt halcsemegével.
Jobb volt látni az édességárusokat, akik olvasztott cukorral rajzoltak csodás matyómintákat márványlapra, majd a pálcikával ellátott alkotást felemelték a lapról, és nyalókaként árulták. A kakasnyalókát művészi értékben messze felülmúlta, az biztos.
Persze egy egész csapattal nem könnyű mozogni, így percek alatt elhagytuk egymást, a ma-radék időt meg azzal töltöttük, hogy egymásra találjunk. Mikor meglett mindenki, már indul-hattunk is vissza, hogy le ne csússzunk az ebédről. Volt nagy rohanás, így sikerült úgy odaér-nünk, hogy kapjunk ebédet.
A korai ébresztést kompenzálandó délután döglöttem.
Október 26. Vasárnap
A változatosság kedvéért most délelőtt döglöttem. Délután Willyvel elindultunk a városba, megkeresni a Qingshiqiao piacot. Egy ideig mászkáltunk, fel s alá, de néhány boltnál többet nem találtunk. Később hallottam, hogy már nem létezik, pedig tavaly még megvolt.
Visszafelé végigballagtunk a fél városon. A forgalom megállt, amerre mentünk. Megintcsak nem a ragyogó szépségünkre kell gondolni. Willy annyiban hasonlít rám, hogy mindketten 184 cm körül vagyunk, ami nagyjából egy fejjel magasabb a kínai átlagnál. Ehhez társult még a kontraszt ami köztünk volt színben. És egyáltalán. Annyira nem látszottunk kínainak, amennyire ez lehetséges. Ez magában nem ok arra, hogy megbámuljanak, de a fehér embernél csak a fekete a ritkább arrafelé, együtt meg aztán végképp durva. Amikor egyedül mászkál-tam, akkor is gyakran mosolyogtam azon, ahogy az anyukák próbálják erővel és megrovással rávenni csemetéiket, hogy legalább ne mutassanak rám, miközben fennhangon hirdetik, hogy láttak egy idegent.
A BRTC-hez érve bementünk e-mailt olvasni. Az egyetlen gép, ami támogatta a magyar ka-raktereket, nem volt hajlandó működni, így feladtam a küzdelmet vele, pedig kitartással rá lehetett általában venni, hogy észrevegye, igenis van kapcsolata hálózattal.
Némelyik gép hadilábon állt az ékezetes betűkkel. Ez kétféleképpen nyilvánult meg. Első lehetőségként az ékezetes betűt a mellette álló mássalhangzóval együtt kínai karakterré alakí-totta. A másik az, hogy miután ezt megtette nem jelenített meg kínai karaktert, csak a hűlt helyét. Normálisan, ha ilyen probléma van, akkor csak a magyar betűk tűnnek el, vagy ala-kulnak hülyeséggé, és ki lehet silabizálni a szöveg értelmét. Itt viszont esély nem volt az olva-sásra. Ami nagyobb probléma, ezekről a gépekről küldeni se lehetett, akkor se, ha én nem írok ékezeteket, mint ahogy nem is tudtam volna, legfeljebb a monitorra alkoholos filccel.
Szóval feladtam terveimet és visszamentem a szállodába olvasni.
Október 27. Hétfő
Hétvégén tervezgettem, hogy elmegyek Xinduba, egy közeli városba, és megnézem ma-gamnak az ottani templomot, de lebeszéltem magam az útról, mert volt egy olyan sejtésem, hogy hétfőn oda visznek minket kirándulni. Nem tévedtem, a cél a Baoguang Si kolostor.
A busz a templomtól nem messze állt meg. Át kellett vágnunk a füstölőárus boltokon, ahol a vallási kellékeken kívül árultak rengeteg gagyi szart is az olyan turistáknak, mint például Emerald. A templom előtti tér nagyon szépen rendbe volt rakva. Átmenet volt a park és a tér között. Szökőkutak, meg csobogó víz, és kő borítás mindenütt. Kár, hogy nem igazán passzolt a mögötte álló XVII. századi kolostorhoz. Miután beléptünk a kapun, ez már nem volt zavaró. A templomot eredetileg a IX. században építették, de mint minden rendes templom, ez is le-égett. Több ősi kincset is őriznek itt, de ezeket csak különleges engedéllyel lehet megnézni. Nekünk meg ilyen nem volt. A kolostor egyébként éppen felújítás alatt állt, az udvar köveze-tét cserélték ki, úgyhogy helyenként a sár szélén kellett egyensúlyozni.
A bejáratnál valaki vett egy köteg füstölőt, és mindenkinek kiosztott hármat. Én is kaptam, meg is gyújtották nekem, hogy ne tudjak tőlük fényképezni.
Az első udvarban egy pagoda áll. A felső része teljesen ferde. Valószínűleg egy földrengés viselte meg ennyire, bár senki nem tudta megmondani, hogy mi történt vele. Biztos nem ilyenre építették, mert nem lehet valamit így elbaszni. A mellette álló épületben volt a dobto-rony. Akkora köd volt megint, hogy ez már a fényképeken csak fakón látszik. 50 méternél nem hordott messzebb a szemem ebben a tejfölben.
A pagodánál egyébként kiderült, hogy Pandey hardcore hívő. Véresen komoly arccal he-lyezte el a füstölőit, de csak úgy volt hajlandó belépni a pagodát körülvevő kerítés kapuján, hogy előtte levette a cipőjét. Elég hideg volt, és ez itt amúgy sem szokás. hiába mondták neki, hogy nem kell zokniba rohangálnia. Igazából hindu, de tiszteli Buddhát is. Hát, ha neki jól esik, hogy a nedves kövezeten szaladgál cipő nélkül, akkor legyen, én nem tartom vissza.
Kissé hátrébb állt az 500 arhat csarnoka. 500 életnagyságú szobor ábrázolja a megvilágoso-dást elért szerzeteseket. Mindegyiknek más az arckifejezése. A festett faszobrok szépen ülnek sorban a teremben, középen pedig egy nagy oltár van.
Itt rengeteget várt a csoport, amíg Pandey elintézi a vallásosságát. Csak onnan tudtuk, hogy még mindig bent van, hogy a cipője ott figyelte a kapuban, hogy mikor jön már.
Innen a városi parkba mentünk. Rögtön a bejárat után sikerült lenyűgöznünk a helyi lakos-ságot. Ezt megint Willyvel értük el. Láttam, hogy egy srác suttyomban emeli a fényképezőt és próbálja megörökíteni a pillanatot, mikor két ilyen figura egyszerre tapossa városa kövezetét. Mikor felé fordultam, nem tudta, hogy mit is csináljon. Aztán mielőtt még ideje lett volna elvörösödni, integettem, hogy most fényképezzen, ne hátulról. Nagyon megörült, rögtön mel-lénk állította a barátait is. Nem tudom mit kezd utána a fényképpel, de ha rólam szeretne ké-pet, hát áldásom rá. Ilyen már előfordult Iránban is. Akkor Gabival voltam, és ugyanígy fényképezkedni akartak velünk.
Miután körbejártuk a parkot, ebédelni mentünk a parkban lévő étterembe. Itt esett meg az első étkezési baleset. Pandey, mint brahmin, nem eszik semmilyen húst. Itt azonban véletlenül halat evett. James meg ránézett a tányérjára, és megkérdezte, hogy miért eszi azt, hiszen az hal. Pandey nem esett kétségbe, arisztokratikusan felállt, nyugalomra intette a népet – bár senkit nem érdekelt az eset –, kiment a budiba és az egészet kihányta. Aztán visszaült a helyé-re, és csak nézte, hogyan esznek a többiek a bűnös ételből. A hús nem tiltott nekik, csak azért nem esznek, mert rossz gondolatokat okoz. Ő kimondottan meg azért nem eszik, mert az any-ja azt mondta. Nője még soha nem volt, és nem is nagy az esély rá Indiában, úgyhogy itt pró-bálta hajtani a lányokat, de eléggé tehetségtelennek mutatkozott. Agni is állandóan az egye-temen lógott, meg James nyakán, hogy mutassa be őt szép lányoknak.
Október 28. Kedd
Egy olyan tanár tartott nekünk órát, aki elég gyenge volt angolból, meg a tananyagból is, amit leadott. Ezt meg kellett bosszulni. Halálba szekáltuk a kérdéseinkkel. Ez is egyik hob-bink volt Reyjel. Ez azért volt jó játék, mert a kínaiak nem mondanak soha olyat, hogy nem tudom, azzal ugyanis „elvesztenék az arcukat”. Ez nagyon idegesítő tud lenni néha, mert nem válaszolnak a kérdésre, hanem helyette mellébeszélnek. Akkor is így járhat az ember, ha va-lamit keres. Az istennek nem mondaná, hogy fogalmam nincs, inkább mutat egy irányt úgy találomra. Ezt kihasználva kérdezgettük a hülyeségeinket.
Október 29. Szerda
Egy újabb kirándulás, ezúttal Leshanba, az Óriás Buddhához. Az ilyen napokat szerettem jobban. Leshan Chengdutol kétórányira van busszal. A város nevezetessége a folyóparton trónoló Buddha szobor. A 71 méteres szobor a Min és a Dadu folyó összefolyásánál őrzi a hajósokat. Az építését 713-ban kezdte el egy buddhista szerzetes, Haitong. A koncepció az volt, hogy a hatalmas szobor majd megvédi a hajósokat a két folyó találkozásánál keletkező örvényektől. A legenda szerint, mikor a szerzetes pénzt kért a királytól a terv megvalósítására, a király azt kérdezte, hogy ezt komolyan gondolja-e. A szándék komolyságát bizonyítandó a szerzetes tálcán hozta a király elé az egyik szemét. És nem elég ez a horror sztori, még egy szép színesre festett szobor is készült róla a szobor felett hegytetőn álló Da Fo Si templom-ban.
Ide érkeztünk meg, ahogy a buszparkolóból felmásztunk. A templomon átvágva kijutottunk a szoborhoz, pontosabban a szobor füle mellé, mivel majdnem olyan magas, mint a domb, aminek az oldalába vágták. A feje mellett lenézve csak azt látni, ahogy a lába mellett kis, hangyaméretű emberek mászkálnak. Vállas a szentem, 24 méteres a vállmérete. Eredetileg egy épület védte, de ez a Ming dinasztia korában egy háborúban szépen eltűnt. Emiatt az idő kicsit megviselte, de néhány éve rendbe rakták, így már nem nőnek fák a vállán.
A lábujjai mellé egy keskeny, meredek lépcsőn lehet lemászni. Ezt a sziklába vágták, amibe a szobrot is faragták annak idején. A szobor kifaragása közben a kövek természetesen a fo-lyóba hullottak, így lassan betemetődött a mederben lévő lyuk, ami az örvényeket okozta, így a Buddha csak megoldotta a problémát, ami miatt elkezdték kifaragni. A lábához leérve egé-szen törpének érzi magát az ember. A lábujján akkora a köröm, hogy pingpongozni lehetne rajta. A feje pedig már szinte a ködbe vész, mert ugye mint mindig, most is köd volt. Felnézni a nagy, háromszögű orrára egészen megterhelő, mert az ember nyaka kitörik. Hátralépni nem lehet kettőnél többet, mert ott a folyó.
A terepet egy másik úton lehet elhagyni, mert a keskeny utak miatt egyirányúsítva van a rendszer. Ez az ösvény is a sziklafalba van vágva. Meglehetősen meredek lépcsőn kell felfelé kaptatni. Ezt Phyllis nem is bírta sokáig, megrogyott a csúcs előtt nem sokkal. A baj az volt, hogy nem reggelizett, ettől leesett a vércukra, meg a vérnyomása, ő meg esett utánuk.
Ebédelni mentünk, egy kissé ledörrent étterembe. Utána hajókázni indultunk. Beterelték a népet a buszba, azzal áthajtottunk az út túloldalán lévő hajóállomáshoz. Összesen 20 métert buszoztunk. A mai napig nem értem, hogy miért nem mentünk gyalog. Azt hiszem egy kicsit túlzásba vitték a féltésünket.
A folyón a hajó levitt a szoborig. Innen lehetett csak látni, hogy mekkora is. A hegy oldala szinte függőlegesen zuhan a folyó vizébe. Ebbe vágtak bele egy nagy hasáb alakú lukat, ami-ben a szobor ül, hátával a hegynek támaszkodva. Kicsit jobban eltávolodva megmutatták az „alvó Buddhát” Ez maga a hegy volt, amibe a szobrot faragták. A köd miatt csak halványan látszott, hogy a hegyek egy hanyatt fekvő embert formáznak. A gondos kínaiak még egy pa-godát is emeltek a hegy tetején. Ez történetesen anatómiailag jól elhelyezett álló Buddhapöcsre emlékeztet.
Október 30. Csütörtök
Megérkeztek a koreaiak is, nem kis késéssel. Egészen pontosan Észak-Koreából, vagy in-kább a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból. Négyen vannak, helyes kis Kim Ir Szen kitűzőjük is volt. Egy másik szállodában helyezték el őket. Állítólag a miénk tele van, de ezt én nem nagyon tapasztaltam. Inkább gyanakodtunk arra, hogy a rothadó kapitalistáktól szeret-ték volna elszigetelni őket. A két pasi beszélt angolul, a két nő nem. Azt hittük, hogy ők a párt által kirendelt pesztrák, de kiderült, hogy ők képviselik a biogázt, a két fickó meg a tolmács szerepét játssza. Mr. Kim elég jól beszélte a nyelvet, és szívesen érdeklődtem volna nála a koreai életről, de annyira kiborítóan idegesítő volt, hogy ilyen információkat majd inkább Vujity Tvrtkotól szerzek be.
Először egy kertészetbe mentünk, de senki nem tudta, hogy miért is. A lány aki körbeveze-tett nem beszélt angolul, viszont csak néhány hete dolgozott ott, így kínaiul se tudott sokat mondani.
Hogy legyen valami szakmai is a napban elmentünk megnézni két épülő biogáz reaktort, meg egy fertőtlenítő tankot. Vezetőink előzékenyek nylon cipővédőt osztogattak, hogy ne koszoljuk össze magunkat. A 45-ös bakancsomon úgy szakadt szét, hogy öröm volt nézni. Később, mikor hazaértem találtam még egy párral a zsákomban, de amikor meg akartam mu-tatni Gabinak, hogy mire is jó az ilyesmi, azon is átment a lábam, mint kés a vajon, pedig cipő se volt rajtam.
Ebéd közben Emerald besérült valamin, és sleppjével kivonult az étteremből. Később meg-tudtuk, hogy az fájt neki, amikor Pandey mamájának tituláltuk. Pedig többeknek feltűnt a gondoskodás, amivel válogatja a megfelelő kaját a kis indiainak, a hatalmas mongol.
Este rendeztünk egy bulit, ahol sikerült személyesen is frankón összevesznem Emeralddal. Szememre vetette, hogy én biztos úgy gondolom, hogy ő kövér és öreg. Speciel igaza van, de a lényeg mégis a mondat folytatása volt, amit nem mondott ki, mégpedig az, hogy …és te ezért nem dugtál meg. Ezen jól kiakadtam, úgyhogy felálltam és kifelé mente közöltem vele, hogy akkor „we can go to bed now!, és otthagytam. Bíztam benne, hogy megérti mire célzok.
Október 31. Péntek
Agyhalál (Ennyit találtam a naplómban)
November 1. Szombat
A nappali rész felejthető volt, el is felejtettem gyorsan. Este BRTC buli. Itt sikerült kihar-colnom magamnak a nagyobb adag bort. Ez 2 dl-t jelent. Ezzel mászkáltam az emberek közt, mikor valaki megállított.
– Te kólát iszol? Kérdezte elhúzott orral.
– Nem, ez bor.
Ettől teljesen ledöbbent, hogy én ekkora mennyiséget fogyasztok. (Hangsúlyoznám, hogy kettő deciliterről van szó)
Ebben a buliban derült fény életem egyik nagy rejtélyére, mégpedig az 528 ml-es sörére. Egy kínai diák is a meghívottak közt volt, így tőle megtudtam az igazságot. Nem arról van szó, hogy az a plusz két ml tenné be az ajtót a kínaiaknál, hanem arról, hogy az öt-kettő-nyolc, vagyis wu-er-ba kiejtése nagyon hasonlít arra a mondatra, hogy „gazdag leszek”. Ennek kö-szönhető például az is, hogy 10 % engedményt adnak annak a SIM kártyának az árából, ame-lyiknek a számában a négyes szerepel, ugyanis az a halál szóra hasonlít, ami elég szerencsét-len dolog.
A parti teljes alkoholfogyasztására jellemző, hogy egy három fős magyar banda súlyosabb következmények nélkül el tudta volna pusztítani. Na, jó, nem olyan nyikhajok, mint én.
Este Tsitsike – anyakönyvezett nevén Batsetseg – alkoholos befolyásoltság hatására újra férfipartner után nézett. Szerencsés voltam – meg előrelátóan elkerültem –, így ezalkalommal nem engem nézett ki magának, hanem a filippínókat. Pontosabban Rey és Boi szobájába vette be magát, mire a szoba lakói elmenekültek, és vártak egy nyugodt helyen, mert kidobni azt azért mégsem akarták. Egy idő után megunta, és hazament a saját szobájába, ott aztán a rossznyelvek szerint behányt a szoba közepére.
Mi meg kint ültünk a lépcsőn és beszélgettünk. Miss Long, Rey és én. Itt tudtam meg, hogy a buliban Rey is arra a sorsra jutott, mint korábban én, és Tsitsike letámadta. Ezen eléggé ki-akadt, mert erőteljes égésként élte meg, hogy mindez a BRTC vezetősége szeme láttára tör-tént. Közben ha jött valaki, akkor nekem kellett felugrálnom és elengednem. Ennek később derült csak ki a hatása, nekem csak az tűnt fel, hogy Miss Long nagyon csöndes.
November 2. Vasárnap
A késői lefekvés eredményeként sokáig aludtam, így a délelőtt elmaradt. Ebéd után elmen-tem a Renmin gongyuanba, vagyis a Nép parkba. Már egy ideje terveztem, hogy megnézem, jártam is arra, de eddig nem jutottam el, magam sem tudom, hogy miért. Nem is baj, mert így láttam a virágkiállítást. Csak krizantém volt látható, de abból aztán minden fajta. Volt hosszú, göndör virágszirmokkal, vagy olyan ami leginkább tupírozottnak tűnt, és olyan is, amelyik egy tőről növesztett vagy száz virágot. Meg rengeteg ember tolongott, hogy mindezt lássa. Nem bántam, mert úgyis az volt a célom, hogy gyanútlan kínaiakat fogok fényképezgetni. Volt választék, csak előszeretettel léptek a gép elé abban a pillanatban, mikor lenyomtam a gombot.
Ezt egyébként megfigyeltem már sokszor, hogy az embereknek van egy olyan érzékszervük, amely a hatótávolságon belüli objektíveket érzékeli, és azt, hogy a hozzá tartozó fotós mit is szeretne lefényképezni vele. Ha ez a két információ megvan, akkor addig ténfereg, míg bele nem kerül a képbe valahogy. Kivételt képez, ha ő lenne a modell.
Visszafelé benéztem elolvasni az e-mailjeimet, meg hogy jól felidegesítsem magam. A Ga-binak írt leveleim szépen jöttek vissza sorban, és nem tudtam, hogy ezt hogyan adjam a tudtá-ra. Még csak nem is volt online, így se tudtam megkérdezni. Ezt sem értettem, hiába néztem a leveleit, hogy elutazott-e valahova, semmi ilyesmit nem találtam.
November 3. Hétfő
Hát kiderült, hogy nem volt otthon, de az még mindig nem, hogy megkapta-e a leveleimet, vagy sem. De úgy néz ki, hogy én sem kaptam meg mindent. Éljen a modern technika!
Ebédnél Rey felhívta a figyelmemet, arra, hogy Miss Long sántikál.
– Tényleg – mondom én –, de miért?
– Mert szombaton, mikor a lépcsőn ülve beszélgettünk, ráléptél.
– Én?!
– Te. De nem akarta mondani, nem akarta, hogy rosszul érezd magad miatta.
Basszus! Eltapostam egy másfél méteres nőt, és még csak fel se tűnt. Most legalább tudom, hogy miért volt olyan csöndben. Összeszorította a fogait. Ha belegondolok, hogy én bakancs-ban voltam, ő meg papucsban, hát nem sok esélye volt.
Szépen odamentem, térdre vetettem magamat és bocsánatért esedeztem. Azt mondta, hogy nem az én hibám, csak azért fáj, mert két nagy kutya megijesztette, és leugrott a biciklijéről és újra megütötte. Kérdésemre bevallotta, hogy, valóban soha nem látott még nagy kutyát Chengduban. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy tigrisek támadták meg.
Este aztán Rey elmesélte, hogy hogyan szeretett bele Miss Longba. Na, éreztem én, hogy ez csak jó lehet. Miss Longnak férje van, aki pillanatnyilag valahol Indonéziában dolgozik, Reynek is van felesége, meg gyereke is, aki történetesen a druszám.
Ez egy igazi SMS szerelem. Valahova mentek busszal, és közben csak SMS-ben beszélget-tek, hogy az emberek ne bámulják őket, mert az mindig egy látványosság, ha egy kínai lány egy idegennel beszélget, ráadásul idegen nyelven. A legszebb az, hogy a szerelem viszonzásra talált.
A L’amour háttereként annyit, hogy házasság előtt nem nagyon van szex, elvált nő pedig nem talál magának új férjet, legalábbis Chengduban ez még így van.
November 4. Kedd
Délelőttre megint egy kis kirándulás volt, most a panda szaporító központba. Miss Long nem jött velünk, mert fájt a lába. Egyébként mindenki tiszta cicás volt, nem tudom miért, ta-lán a napviharok?
A panda – mint az közismert – Kína egyik jelképe. Annyira, hogy reggelinél mikor a pan-dákon poénkodtunk, Ivy letolt minket, hogy ne viccelődjünk a pandákkal, mert egyeseket ez sérthet. Jól láthatóan ő volt az az egyes. Aranyos volt, hogy durcáskodott egy ilyenen, de végülis a kínai törvények szerint egy panda megöléséért halálbüntetés jár, akkor pandaburger említéséért is járhat egy lebaszás. Egyébként Emerald szobája megkapta a Pandey szaporító központ megtisztelő nevet. Ugyanis több jel utal arra, hogy Pandey itt szabadult meg a szü-zesség nyomasztó terhétől.
A panda központ egészen európai volt. A kínai állatkertekről jót nem hallottam, ahol fog-ságban tartott állatot láttam, ott a ketrec méretét az állat mérte szabta meg. Minimális anyag-felhasználással zárják ketrecbe a dögöket.
Itt viszont nem voltak rácsok, és a kifutók is elég nagyok voltak. Reggel érkeztünk, az eteté-si időben. Ilyenkor mutatnak némi aktivitást, ami annyit jelent, hogy orvosi műszerek nélkül is észlelhető néhány életjel. A nap nagy részét dögléssel töltik. Láttunk ilyen és olyan fázisban lévő óriáspandát is. Evés közben elég emberszerűen viselkednek. Ülnek, és bambuszleveleket falatozgatnak. Egyébként senki nem érti, hogy miért is ezzel táplálkoznak, ha egyszer nem tudják rendesen megemészteni. Láttunk néhány fiatal állatot is, akik éppen akkor kapták meg a napi bambuszt. Semmilyen reakciót nem váltott ki belőlük, hogy a gondozó bejött egy nya-láb bambusszal. A kis nyavajás továbbra is ott feküdt egy fából ácsolt mászókán. Egyik lába itt lógott le, a másik ott. A gondozó odament, és elkezdte leszedni, de erre se mozdult meg. Teljesen elhagyta magát, és úgy lógott a nő kezében, mint azok a plüss társai, akiket a kínaipiacon lehet kapni. Lehetett már jó húsz kilós, úgyhogy a gondozója a hóna alá nyúlva vonszolta lefelé, mint egy zsákot. Mikor lent volt végre a földön, akkor hajlandó volt végre talpra állni, és elindulni, de leginkább úgy ahogy az ember újév napján ébred reggel. Aztán láthatóan belejött.
Innen nem messze voltak az egészen fiatalok, még inkubátorban. A gondozók orvosi ruhá-ban, maszkkal mászkáltak bent, mi meg kintről néztük őket.
Aztán a vörös pandák kifutójához vittek elektromos kisbusszal. Gyalog egy lépést se, ha nem muszáj! Ők már egy kicsit többen voltak, és aktívabbak is. Emiatt nehezebb volt fényké-pezni őket.
A túra befejezése a múzeum volt. Először egy filmet néztünk meg az itt folyó munkáról. Ez érdekes volt, láthattuk, milyen gondokkal küzdenek. Például azzal, hogy ezek a dögök, annyi-ra lusták, hogy dugni se nagyon hajlandóak, ezért mesterségesen kell megtermékenyíteni őket. Ha Darwin látja ezt a lustaságot, hát egyesével végezte volna ki őket az evolúció nevében. Egyébként úgy néznek ki, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaki képes lehet vadászni rá-juk. Ilyenek csak rajzfilmen vannak.
A múzeum rész viszont nem kellett volna. Néhány kitömött állat volt látható, de bár ne lett volna az! Vedlett, poros szörnyszülöttek. A preparátor technika abból állhatott, hogy a szeren-csétlenül járt elhunyt bőrébe annyi szalmát tapostak bele, amennyit tudtak, aztán kész. Mind-egyik amőbaszerű volt, nagy öltésekkel összevarrva a hasán. Az üvegszeme mindegyiknek guvadt kifelé. Szőrmeamőbák!
Összességében azonban nem ez volt a jellemző, rám jó benyomást tett a központ, látszott rajta, hogy mindent megtesznek a pandák szaporításáért. Egy baj van, lassan nincs hol élniük a központon kívül. Úgyhogy csináltam egy pár képet, mert tartok tőle, hogy az unokáim (ha lesznek) már nem fognak ilyen állatot látni.
Délután megint a laborban bohóckodtunk. A korábban elkezdett mérést fejeztük be, meg el-kezdtünk egy újabbat. Ennek a célja a gáztermelés mérése lett volna. Minden nap le kell(ett volna) olvasni a termelődött gáz mennyiségét.
November 5. Szerda
Kollektív depresszióban vettünk részt. Ez nagyrészt azt hiszem annak köszönhető, hogy az elmúlt hetekben elbúcsúztunk a Naptól, és nem is láttuk többet.
Közben nagy volt a szerelem Rey és Miss Long között. Napi 3-400 SMS-t váltanak. Rey egyébként nagyon hálás nekem, mert kiderült, hogy Miss Long egy csontja elrepedt, így ágy-ban kell maradnia, hogy közben segítse itteni életünket, hát nem jár haza, hanem a szállodába költözött. Így egész könnyű volt meglátogatni. Elég sokat lógtunk is a szobájában. Rey meg nagy örömmel hordta a párnákat a háta mögé. Az esti iszogatás is ide helyeződött át.
A nagy szerelemről egyébként csak én tudok, sőt szinte még én se.
November 6. Csütörtök
A reggel teljesen normálisnak tűnik, még az e-maileket is megkapom, mindenki nyugodtnak tűnik, aztán egyszer csak Tsitsike feláll és sírva kirohan az óráról. Ezt aztán senki nem érti.
Délben megérdeklődjük Emeraldtól, hogy mi a fene volt ez. Állítása szerint azért borult ki, mert szerelmes lett Reybe, aki nem viszonozza érzelmeit, és ezért be is vette az összes Eleniumot, amit talált. Valóban ott aludt a szobában, csak az volt a meglepő, hogy felébredt. Szépen mindenki kivonult a szobából, így rám maradt a pszichológus feladata. Finoman kér-deztem, hogy mi a fasz volt ez, gondolván, hogy itt ül előttem valaki, aki most akart öngyil-kos lenni. A beszélgetés eléggé nehezen haladt. Először azt hittem, hogy a Tsitsike nyelvtudá-sának köszönhetően, de nem. Nem a nyelv miatt nem értette miről beszélek, hanem azért, mert nem az történt, amit Emerald előadott. Egy szem altatót vett be, és csak azért sírt, mert soha életében nem töltött egy hétnél többet távol a családjától, és nehezen viselte a honvágyat. Amikor elmeséltem mit mondott Emerald, hangosan röhögött, hogy ő ugyan Reyjel soha. Bár ez a soha azért kétségbe vonható, tekintve az előző szombatot, meg azt, hogy volt köztük már egy dugás, valamikor a legelején.
November 7. Péntek
Erről a napról sem maradt fent semmi a memóriámban, de a naplóban sem.
November 8. Szombat
Mivel a nap csak nem akart sütni, hát kénytelen voltam 400-as filmet használni. Az viszont szépen fogyott, így elhatároztam, hogy szerzek még, hiszen egy 3 milliós városban csak lehet 400-as diát kapni. Ezt az akciót erre a napra terveztem, de valami felsőbb erő nem hagyta, hogy elhagyjam a szállodát. Egyszer csak este lett, én meg nem mentem sehova.
November 9. Vasárnap
Délelőtt megint punnyadás volt, de délután erőt vettem magamon, és Boi, Derrick és Phyllis kíséretében bementem a városba. Egy ideig együtt mentünk. Ők ajándékokat akartak venni, és úgy gondolták, hogy közben biztos találok filmet. Nem sejtették, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet. Két boltban mondták, hogy nincs, akkor már kezdték sejteni.
Boi jade medált vett a lányának, meg Rey megbízásából szóróajándékokat az otthoni kollé-gáknak. Derrick és Phyllis is hasonló bevásárlást tervezett.
Szépen elváltunk egymástól és én elkezdtem keringeni a városban, fotósboltokra vadászva. A nap mérlege: 16:0 Chengdu javára. 16-szor hallottam, hogy mei you, azaz nincs, vagyis 16 olyan boltot találtam, ahol egyébként árusítanak filmet, csak olyat nem, amilyen nekem kelle-ne. A túra, amit levágtam lehetett vagy 8 km.
November 10. Hétfő
Reggel szokás szerint csipás szemekkel vonultunk le reggelizni az étterembe, és azt kellett látnunk, hogy a számunkra megterített asztalnál két idegen ül. Ez elé furcsa volt, mert a két étkező közül csak mi reggeliztünk ebben. Mindenki mást elhajtottak a pincérnők, hogy irány a másik, itt csak a VIP. A pincérnőink nem beszéltek semmilyen nyelvet a kínain kívül, így szépen fejlődött a kézjel rendszer. A xiao jie kifejezés már mindenkinek ismert volt. Ez erede-tileg kisasszonyt jelent, de vigyázni kell vele, mert éttermen kívül már a kurvákra használják. Szóval a xio jie hívójel után csak felemeltük a kezünket, és jeleztük, hogy mire van szükség. A mutató és középső ujj nyitogatása az evőpálcikát jelentette, de ha a sörhöz nyúltunk és hir-telen elrántottuk a kezünket, akkor értették, hogy ki kellene cserélni hidegre.
Szóval ott ült ez a két ember, és nem tudtuk mit is kezdjünk velük. Nem hajtottuk el őket, bár felmerült a lehetőség. Aztán ahogy mindenki letelepedett a szokásos helyére, elkezdődött velük a beszélgetés, és kiderült, hogy őt tartanak ma előadást nekünk, és mindenkinek a BRTC dolgozói közül. Az egyikük kínai, de Amerikában él, talán ott is született, a másik tisz-ta amcsi.
Rajtuk kívül néhányan tartottak még előadást a csoportból, hazájuk biogáz fejlesztéseiről. Ezt a country reportot mindenkinek meg kellett tartania, bár idáig bíztam benne, hogy meg-úszom, nekem is csinálnom kelljen egyet.
A két amerikai érdekes dolgokat mondott el, de ahogy a csoporttársainkra került a sor, min-denki elhúzott a fenébe, akinek nem volt muszáj maradni. Az én előadásomat az utolsó napra kellett elkészíteni. Most legalább láttam, hogy mi is a szint. Hát, nem volt magas.
Vacsora után felfelé ballagva a lépcsőn, mintha Miss Long hangját hallottuk volna a karaoke bárból.
Ez a műintézmény egyébként sokszor megkeserítette az éjszakáimat. Az épület U alakú volt, így a szobám ablakával szemben helyezkedett el a bejárata, ami rendszerint tárva-nyitva állt. Gyakran élvezhettem amatőr Pavarottik fültépő előadásait. Énekhangom ugyan nincs, de olyan vagyok, mint nagymamámék kutyája. Mesélte, hogy mikor gyerekkorában hegedülni tanultak a testvéreivel, akkor a kutya a hamis hangoknál bedugta a fejét a lábtörlő alá. Én idá-ig nem mentem el, de a takarót azt a fejemre húztam.
Szóval a Miss Longszerű hangot követve megtaláltuk a forrását is. Rey nem tévedett, Miss Long ült, befáslizott lábbal, és énekelte a képernyőn sorakozó lehetetlen kínai karaktereket. Vele volt az egyik BRTC-s tanár is. Rögtön invitáltak, hogy csatlakozzunk. Vettünk sört is, mert anélkül semmit. Kicsivel később megérkezett Emerald is. A nyakamat kezdte szorongat-ni, hogy mekkora mocskok vagyunk, hogy neki nem szólunk, mikor ivásról van szó. Pedig ártatlanok voltunk. Aztán szépen elkezdett beszálingózni a csoport krémje, és a zaj is egyre nagyobb lett.
Aztán a két amerikai vendég is megérkezett az igazgató kíséretében. Eddigre elfogyott a sör, úgyhogy Reyjel levonultunk a jól bejáratott boltunkba, ahonnan a hűtött malátacuccot hord-tuk, és felhoztunk 10 üveggel.
Szépen alakult a spontán összeröffenés, meg a hangulat is. Talán azért, mert nem voltak je-len azok, akik csak azért jöttek el az előzőkre, mert illik, és nem voltak szervezett játékos ve-télkedők, csak pia. Na, meg karaoke. Arról csak annyi, hogy kínaiul énekeltem, hogy meg-büntessem azokat, akik most szeretnének aludni. Hátha van köztük olyan, aki nekem énekelt. A kínai karaokenak két lehetséges módja van, ha az ember nem ismeri a nyelvet. Az egyik az, hogy türelemmel ül, amíg fel nem bukkan egy olyan karakter, amit ismer, és akkor azt el lehet énekelni. Esetemben ez a ren, vagyis ember volt, több nem. A másik, hogy le kell szarni a kis biszbaszokat a képernyőn és az ismert kínai szavakat belevinnyogni a mikrofonba.
Mikor kiraktak a bárból, természetesen tovább folyt a parti valamelyik szobában.
Summa summarum, ez jó volt.
November 11. Kedd
A hajnali négykor történt lefekvés nem segítette a reggeli kelést. Mindenki elkésett. Mr Hu telefonált is a szállodába, Miss Longnak – aki a bakancsomnak köszönhetően 24 órás ügyele-tet tartott a szállodában –, hogy mi a rák van már, hol a csoport. Mikor megérkeztünk mond-tuk neki, hogy kérdezze az igazgatóját, mert ő is kivette a észét az ivászatból.
Egész nap csak abban bíztam, hogy nem fogok horkolni az órán.
Aztán az este csodálatosan alakult. Miss Long és Rey romantikázott a szobában, úgy gon-dolták, hogy Ivy nem jön vissza 11 előtt. Ezt nem tudom honnan vették, de nem így volt. Egy-szerre értem oda vele, 10-kor. Csak azt láttam, hogy Rey nagy sebességgel átül a másik ágyra, és szemüveg nélkül hebegve-habogva magyarázza, hogy mit néztek a tv-ben. Elkezdtem csendben röhögni, közben Ivy elszelelt valahova. A helyzet egyértelmű volt, legalábbis szá-momra. Szerencse, hogy nem egy félórával később állítottunk be, mert az tényleg durva lett volna. Magyarországon az ilyesmin könnyen átsiklik mindenki, de itt más a helyzet. Ha ez kiderül, akkor Miss Long elég lehetetlen helyzetbe kerül a munkahelyén, hogy a férje mit tesz, az csak számomra nem kérdéses. Szóval a katasztrófa szélén álltunk. Helyes! Elkezdtem a problémamegoldást, mert ez láthatóan rám várt. De miért én?!
Először Ivy után loholtam, hogy megállítsam, mielőtt elmeséli valakinek, hogy mi történt. Ügyesen félreértettem, és azt hittem tud valamit, ezért elmeséltem neki, hogy mi történt és fogja be a száját, mert ha más is megtudja, akkor szar lesz több embernek is. Kiderült, hogy semmit nem sejtett, és az se esett le neki, hogy mi történt a szobában. Mindegy, másképp nem tudtam volna meg. Miközben ezt magyaráztam berobogott a szobámba Rey, vörös szemekkel, hatalmas könnyeket potyogtatva, mint egy óvodás. A szobámból hívta Miss Longot, így nem volt haszontalan Ivy kiképzése, mert legalább nem csodálkozott annyira. Szó mi szó, elég röhejesen nézett ki. A saját szobájában egyébként Boi telefonált, valamelyik nőjével cseve-gett, ezért jött hozzám.
Második napirendi pont Rey volt. Rohangált a folyosón mindenféle levéllel a kezében, olyan fejjel, mintha a kedvenc játékát összetörte volna egy gonosz Pistike. Betereltem a szo-bájába, hogy nyugodjon le. Itt aztán Boijal röhögtünk egy sort, hogy mit művel ez a szeren-csétlen. A bőgés oka az volt, hogy úgy gondolta, hogy innentől nem akarja majd látni őt az ő nagy szerelme.
Éppen ezért a hármas számú célpont Miss Long volt. Vele is beszélnem kellett, hogy hall-gassa már meg, mert különben az agyunkra megy, de erre már nem jutott idő aznap.
Kicsit belefáradtam ebbe a napba.
November 12. Szerda
Megint kirándulás volt a napirenden. Ma Dujiangyanba mentünk. Ez már nem volt újdon-ság, mert itt jártunk Imrével is. De nem bántam.
A szokásos busszal, a szokásos sofőrrel mentünk. Természetesen a buszban is van egy karaoke szett, mert a karaoke olyan, mint a tea, nem lehet sokáig életben maradni nélküle. Egyszer az is előfordult, hogy vezetés közben egy kicsit énekelt nekünk a sofőr a monitorról, de villámgyorsan leállították, hogy jobb lesz, ha a vezetésre összpontosít, mert a kínai közle-kedési morál nem biztosítja azt, hogy az autópályán nem jön szembe biciklis.
A busz ott rakott le minket, ahol Imrével befejeztük, így nem kellett hegyet mászni, hanem lefelé sétáltunk. Kicsit körbefotóztam a társaság azon tagjait, akiket erre méltónak találtam, mert rájöttem, hogy csak róluk nincs egyetlen kép se. Így legalább van Reyről egy olyan ké-pem, amin szép piros a szeme, és nem a vakutól.
A függőhídhoz érve nem meglepő módon a csoport lengetni kezdte, amitől James teljesen beparázott. Belém kapaszkodott, és úgy jött át. Egyébként nem túl veszélyes a dolog, mert vastag drótkötelek vannak a háncsfonat alatt. A következő függőhídnál James előre rohant és elsőként kelt át, mielőtt valaki belengethette volna.
Az esti programom Miss Long volt. Sikerült gatyába ráznom a dolgot. Valami olyan vállal-kozást kellene nyitnom, ahol az ilyesmit megfizetik.
November 13. Csütörtök
Reggel eldöntöttem, hogy bassza meg a biogáz, én aludni fogok, és nem érdekel semmi. Hát ez azért nem ment olyan könnyen. Először Rey jött, aztán Ivy, hogy mi van velem, aztán a takarítónő, és telefonáltak volna még, de szerencsém volt, és véletlenül rosszul tettem vissza a telefont, így senki nem zavart.
A délutáni órára bementem, de nem volt igazán érdemes.
Ez a nap volt a határidő. Pénteken elő kellett adnom a country reportot. Vacsora után be is mentem, hogy megírom. Hét körül nekiálltam, és nyolckor már a szállodában voltam. Igazi mestermű lett.
November 14. Péntek
Délelőtt megtartottam az előadásomat. Kevésbé volt tudományos, mint mondjuk Pandey előadása a PhD munkájáról, de kevésbé volt unalmas is, valamint volt egy nagy előnye, neve-zetesen az, hogy baromi rövid volt.
A maradék előadó is elmesélte, hogy mi van otthon, de ez se érdekelt már senkit.
Délután záróünnepséget volt. Kaptunk egy okos kis oklevelet arról, hogy itt ültünk másfél hónapot. Kaptunk hasznosabb dolgokat is. Pl. egy CD-t, az itt készült képekkel, meg egy má-sikat, amin egy kevés videofelvétel volt a kurzusról. Ez utóbbit azóta se sikerült sehol leját-szani.
Este természetesen záróbuli volt. Miss Longot is sikerült rávenni, hogy eljöjjön, a törött lába ellenére, tehát táncról nem lehetett szó.
A Great Wall nevű kínai vörösborból elég jelentős mennyiséget sikerült elfogyasztani, de erre lehetett számítani.
November 15. Szombat
A délelőttöt a felépülésre szántam. Délután a városban rohangáltam, hogy PICC biztosítást kössek. Az eldugottabb helyeken kérhetik a buszokon a biztosítást, de csak a kínait fogadják el, úgyhogy hiába van nekem magyar, az nem jó. Talán mondanom se kell, hogy nem volt nyitva a biztosító, csak azért hogy idegesítsem magam. Biztosítás nélkül ugyanis dupla árat kell fizetni a buszokért. Persze egész úton egyszer se kérték, de ezt előre nem tudhattam.
Utána rohantam vissza a BRTC-be, hogy chateljek Gabival, mert nem tudtam, hogy mikor tudok legközelebb levelet írni. Fél órát beszélgettünk, mikor felhívta a főnöke, hogy menjen be korábban, mert tolmácsolnia kell. Puck you főnök! Persze utólag megtudtam, hogy a fordí-tás két mondatra szorítkozott.
Az este a búcsúzkodás jegyében telt egy néhány üveg sör mellett.
A második kezdet
November 16. Vasárnap
Reggel még megvártam a kaját, mert ingyen kaját nem hagyok ki. Még megpróbáltak ma-rasztalni, hogy este még lesz egy nagyon utolsó buli, és maradnom kell, de hajtatatlan marad-tam, indulni akarok. A cuccom egy részét a szálloda megőrzőjében hagytam, mert úgy gon-doltam, hogy nem lesz szükségem a biogáz jegyzeteimre, meg egy csomó mindenre. Nagyon előrelátóan hagytam egy garnitúra tiszta ruhát is, hogy mikor visszaérek visszaalakulhassak emberré a segítségükkel.
Rey mindenáron nekem akarta adni a telefonját, hogy bármikor felhívhassam Miss Longot, ha nehézségeim támadnak. Alig tudtam lebeszélni róla. Egyedül az segített, hogy csak Chengdu területén működött a kártya benne. Ez egy lökött kínai dolog. Külön kérni kell a szolgáltatónál, hogy mindenhol működjön.
Ivy kikísért a buszmegállóba, és felrakott egy helyi buszra. A sofőrnek megmondta, hogy hol rakjon ki. Jó, hogy eljött velem, mert én körbe mentem volna, amerre ismerem a dörgést, így meg pikk-pakk a Xinnamen buszpályaudvaron találtam magam.
Hát, innentől egyedül kellett boldogulnom. Eddig mindig volt valaki a közelben, aki nem beszélt kínaiul, és nem hagyta, hogy szerencsétlenkedjek önerőből. Eszembe jutottak az útle-írások és beszámolók, amiket eddig olvastam Kínáról, és biztos voltam benne, hogy kemény küzdelem vár rám. Kicsit hosszú volt az idő, ami alatt gondolkodhattam, hogyan is lesz, ha egyedül kell majd mennem, és egész jól sikerül beparáztatnom magamat. Néhány nappal ko-rábban kértem pár barátomat, hogy írjanak valami bíztatót, hát csak annyit kaptam, hogy sen-ki nem beszél angolul, és tiszta szenvedés lesz.
Ezekkel a gondolatokkal mentem a jegypénztárhoz, hogy próbára tegyem másfél hónap alatt felhalmozott kínaitudásomat. Emei shan, yi. Legnagyobb meglepetésemre a nő szemrebbenés nélkül nyomtatta a jegyet. Csak bíztam benne, hogy jó helyre, mert elolvasni nem tudtam mi van rajta. A jegyeket egyébként számítógéppel nyomtatják, és rajta van az is, hogy honnan hova, mikor, melyik állásról, néha még a busz rendszáma is. Ezt azonban akkor még nem tud-tam. Szépen végigjártam a kijáratokat, ahol a jegyeket ellenőrzik, gondoltam az egyiken csak kiengednek. Jól gondoltam. A buszállásokhoz egyesével van kijárat, ahol a jegyet ellenőrzik, így nincs tolongás, meg busz keresgélés, legalábbis azok közt, akik értik mi van kiírva.
A busz 10 percen belül indult. Nem vagyok babonás, de ha az út jól kezdődik, akkor nem lehet semmi baj. Remélem ez nem jut majd eszembe, ha egyszer nem így indul valami! Kika-nyarodtunk a pályaudvarról, végig a városon, néhány ismerős hely mellett is elmentünk. Hir-telen baromi egyedül éreztem magam, és hogy jobb legyen azon kezdtem gondolkodni, hogy az otthonom 6000 km-nél közelebb van-e, vagy távolabb. Aztán ahogy elhagytuk a várost elkezdtem kifelé bámulni, és egyből jobb kedvem lett. Hiszen mázlista vagyok, hogy itt lehe-tek, és nem is akarok sehol máshol lenni. Az azért az igazsághoz tartozik, hogy soha nem for-dult meg a fejemben, hogy kihagyhatnék egy ilyen utat, ha már úgy hozta a jó dolgom, hogy itt lehetek.
Velem egy sorban egy német párocska ült, előttem két narancssárga ruhás buddhista szerze-tes. Elég abszurdnak éreztem, hogy az egyikük azzal foglalatoskodott, hogy a zötyögő buszon az előtte lévő ülés fejtámláján lévő feliratot próbálta lefényképezni, és MMS formájában el-küldeni. Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e SMS-ben gyónni? (Na, nem a buddhisták-nál!)
Két óra múlva értünk Emeibe, a szent hegy lába innen még 7 km. Betársultam a németek-hez, és taxiba pattantunk. Ők csak kiruccantak Chengduból, úgyhogy a Teddy Bear Caféban elváltak útjaink. Vettek egy térképet, én meg kivettem egy szobát. Pontosabban egy ágyat egy ötágyas szobában. A szálló nagyon tiszta, és nagyon hideg. A cuccomat lepakoltam, és célta-lanul elindultam, hogy kicsit felfedezzem a környéket. Rövidesen felfedeztem a táblát, ami a legközelebbi templom felé mutatott. Gondoltam elindulok arrafelé. Közelebb volt, mint gon-doltam. Ez a templom a Baoguo Si nevet viselte, vagyis Szolgáld hazádat templom. Eredeti-leg úgy gondoltam, hogy csak másnap kezdem a nézelődést, de végülis miért ne nézném meg. Valamikor a XVI-XVII. században alpították a kolostort, és 1703-ban építették újjá. Azóta biztosan történt néhány újítás, mert az egyik épületben tv szólt. Egy szerzetesnek is kell vala-mi szórakozás, nem lehet állandóan csak imádkozni!
Innen a Fuhu kolostor felé indultam, ha már így belejöttem a templomok látogatásába. Az ösvényen egy kisebb kínai csapat mellett mentem el. Mint majd minden kínai ők is rámkö-szöntek nagy örömükben, hogy idegent látnak, én meg válaszoltam, hogy ni hao, vagyis hello. Ennek még jobban örültek. Az egyikük beszélt angolul, vele kezdtem el beszélgetni. Chengdui, de a fiával eljöttek meglátogatni az itteni barátait, és most ők is a Fuhu templomba tartanak, mert ha itt jár mindig eljön meggyújtani néhány füstölőt. A templomba érve vettek is néhányat. Végigvezetett, és el is mondta, hogy mit hogyan kell csinálni. Megmutatta, hogyan kell letérdelni és leborulni háromszor a Buddhaszobor előtt, hogyan kell tartani a füstölőt. Megtudtam azt, is, hogy az oltár mellett mit azok a kúpos valamik, amin rengeteg kis ablak van, mindegyik mögött egy parányi arany Buddha. Némi pénzért kis cetlire felírják az ember nevét, és berakják az egyik ilyen ablakba, a szobrocska alá. Aztán minden reggel a szerzete-sek imádkoznak azokért, akiknek a neve itt el van helyezve. A nőt egyébként Tracynek hív-ták, mivel neki is volt angol neve. Bizalmasan elárulta, hogy Chengduban ez a cédulás dolog sokkal drágább, úgyhogy jobban megéri, ha itt imádkoznak az emberért.
Egyébként érdekes, hogy magyar ember létemre előbb ültem tevén, mint lovon, és előbb bo-rultam le Buddha színe előtt, minthogy keresztvíz érte volna a fejemet. Utóbbi még várat ma-gára. Majd talán, ha eljutok a Vatikánba, persze a Jordán folyónak nagyobb az esélye.
Aztán meglátogattuk az arhatok csarnokát. Hasonlóan a Xinduban látott templomhoz, itt is volt egy nagy terem, tele szobrokkal. Mindegyik más tulajdonságokkal rendelkezik. Itt végre azt is megtudtam, hogy Xinduban miért számolgatták az emberek a szobrokat, és miért van-nak azok besorszámozva. Azt hittem azt számolják, hogy megvan-e mind, de nem, Tracy fel-világosított, hogy itt kiválaszthatom a saját Buddhámat. Ki kell választani a számomra szim-patikust, és tőle kezdve számolni a szobrokat, amelyikre aztán az életkorom jut, az az enyém.
Rögtön kiszúrtam magamnak egy hosszú szakállút és elkezdtem a számolgatást. A Huszon-hatodiknál megálltam. Duplán jó, hogy nem vagyok 77 éves. Tracy nagyon lelkes volt, hogy milyen jó Buddhám van. Dobtam be neki némi aprót, hátha tud még segíteni nekem a jövő-ben. A kijáratnál meg lehet venni a kártyát, amin a saját Buddhán képe és a hozzá társított tulajdonságok és egyebek vannak leírva. Na, ezt is megvettem, támogassuk a templomot. Ki-derült, hogy a Buddhám szerint jó lehetek a sportban és a tanulásban is. Ezt azt hiszem bele-írom az önéletrajzomba, valamint nevezek az olimpiára.
A kártyát a templomon kívül egyébként senki nem tudta elolvasni, mert olyan karakterekkel íródott, amit ma már nem használ senkit. Érdekes problémákat vet fel a kínai írás. Mi el tud-juk olvasni a több száz éves magyar szöveget is, csak egy kicsit nehézkes a megértése. Ők nem. Viszont akkor is megértik egymást, ha szóban gyakorlatilag más nyelet beszélnek. Még egy kínai és egy japán is tud írásban kommunikálni bizonyos korlátok között.
A templomból visszafelé meghívtak ebédre. Teljesen le voltak nyűgözve, hogy milyen jól tudok pálcikával enni. Felemeltem a tányéromat, hogy lássák mit műveltem a terítővel körü-lötte. Annak is nagyon örültek, hogy ízlik a kaja, rögtön halálra akartak etetni.
Az étterem előtt elváltunk. Ők busszal mentek le, én sétáltam, és rágyújtottam közben. A kínai cigik elég érdekesek. Egy közös jellemzőjük van: a leggyengébb is annyi nikotint tar-talmaz, mint amennyi kátrányt egy otthoni.
A faluba visszaérve beültem a Teddy Bearbe, hogy megírjam a naplómat, de nem ment. Először egy kínai sráccal beszélgettem, aki ide jár nyelvet gyakorolni, aztán jött egy szingapú-ri, egy svéd, aztán még egy, és egy kanadai is. Késő estig beszélgettünk.
A mai napra a Sichuani Külföldibarát Társaság szervezett nekünk programot. Először egy kiállítóterembe mentünk, ahol bemutatták Chengdu környezeti állapotát régen és most. Itt is főleg a folyókról volt szó. Majd egy helyes kis propagandafilmet is megnéztünk erről.
A szomszédos parkba is átmentünk. Mint minden parkban itt is éppen fiatal házasokat fotóz-tak, de tömegesen. Menyasszonyok húzták a földön a fehér ruháikat, amitől rövid időn belül meglehetősen patinássá vált a szegély.
A park egyébként nem volt valami nagy, inkább csak néhány szökőkút volt, meg közte gyep. A szökőkutak közti tavakon meg úgy lehetett átkelni, hogy a vízbe rakott köveken kel-lett lépkedni. Ez minden kínai parkban megtalálható. Egyáltalán minden olyan dolog, amit itthon balesetveszélyesnek tartanak. Nincsenek mindenhol korlátok, meg idétlen táblák.
A park után a virágkiállításra vittek minket. A buszról úgy kászálódtunk le, ahogy egy isko-lás csoporthoz illene. Lökdösődés, röhögés, meg idétlenkedés. Pedig hát a csoport nagy része már családdal rendelkezik otthon, ha erről nem is vesz tudomást. A csapat viselkedése nem volt szokatlan, csak az, hogy kamerák bámultak ránk, miközben ezt műveltük. Gondoltuk, hogy ez valami fontos esemény lehet, ha a tv is kint van, meg fotósok. Aztán ezek mind fe-lénk fordultak. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy kevernek minket valami másik csoporttal, de nem. Kitartóan követtek. Kivonult a párttitkár, meg a kertészet vezetője is a fogadásunkra. Ennek apropóján rövid oktatást tartottam az erre fogékonyaknak, hogy hogyan kell ilyenkor viselkedni. Kezeket hátul összekulcsolni, fejet fel, lassan körbehordozni a tekintetet, és néha – teljesen randomszerűen – helyeslő arckifejezéssel bólogatni egy sort. Így múlattuk az időt saját örömünkre, míg a bejárthoz nem értünk. Itt ugyanis riportot óhajtottak velünk készíteni. Ekkor már tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg. Próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magamat, de még így is fél fejjel magasabb voltam mindenkinél. Rögtön jött is Miss Long, hogy velem is szeretnének beszélni. Hát valószínűnek tartottam, hogy egy ilyen „egzotikus” arcot nem fognak kihagyni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, arról, hogy mit is lehet mondani egy ilyen helyzetben. Hárman nyilatkoztunk egyébként. Ramos kezdte, így volt időm gondolkodni, mert tudtam, hogy ha belelendül, akkor négy-öt kazettát telenyilatkozik nekik. Aztán elmondtam a kis okosságaimat Kína fantasztikus fejlődéséről, meg a virágkiállí-tásról. Aztán Miss Ha következett, bár erős a gyanúm, hogy a műsorba már nem került bele, mert közben a riporter telefonja megcsörrent. Ballal a mikrofonnal sakkban tartotta Miss Hat, jobbal pedig próbálta legyőzni a telefont. Együttérzőn pillantottam rá. Aztán eszembe jutott, hogy Kínában nem fogják ilyen kis hülyeség miatt kirúgni. Bár szerintem nálunk se.
Aztán végre bevonultunk a virágkiállításra. Első pillantásra sikerült felmérnem, hogy az iménti szövegemnek köze nem volt a virágkiállításhoz. Ugyanis nem kiállítás, hanem inkább a kertészet egy kis bemutatóterme volt. Meg azt is láttam, hogy nem ez lesz az a hely, ahol ellövöm a maradék filmkészletemet. Vártam valami egzotikus műdzsungelt az üvegházban, helyette kaptam 12 ha büdöskét, és 11,4 ha petúniát. Na, jó, volt két orchidea is. Mármint két darab. A csoport itt is, mint mindenhol azonnal csoportképek készítésébe kezdett. Ilyen szem-pontból leginkább a japánokhoz hasonlítottak. Miss Ha bokáig a sárban gázolt a kis körömci-pőjében, csak hogy megörökíttesse magát egy petúniaföld közepén.
Innen elvittek egy „paraszt” házába, aki annak köszönheti jódolgát, hogy már ő is virágot termeszt a téjesznek. Kaptunk teát is. Inkább tűnt a hely teázónak, mint otthonnak, vagy va-lami kirakat ház volt. Mindenesetre az olajozottan működő propaganda terméke volt.
Innen rögtön a legmodernebb lakóparkba vittek, hogy bemutassák a legszebb lakásokat, amik eladásra várnak. Az egyik be is volt bútorozva. Szívesen beköltöztem volna. Lent úszó-medence is volt. Hatalmas nappali, nagy terasz, a felső szinten meg a hálószoba és a fürdő-szoba. Ez utóbbi egy kicsit megragadta a figyelmemet. Nagyon dizájnos volt, de felmerült bennem a kérdés, hogy a fürdőszoba folyosó felé néző fala miért van teljes mértékben üveg-ből. Ezen még túltettem volna magam, de egy légtérbe volt a WC is. A szarást meg még a Való Világban sem mutatják. Vagy csak én nem nézem?
A bútorozatlan verzió 800.000 Y. Magyar viszonyokhoz képest olcsó, na de ha a kínai pa-raszt átlag 4.000 Y-os éves pénzbeli bevételéhez viszonyítjuk…
Csúcs ebédet kaptunk. Jelen volt az akármilyen nagyfejes elvtárs is. Egy külön asztal mel-lett ültek a kínaiak, meg minden ország vendég ország egy-egy képviselője. Így nekem is ott kellett lennem. Imádom az ilyen formaságokat. De hát nem tehettem semmit, egyedül voltam magyar. Elindultunk megnézni Chengdu egyik régi utcáját, de előtte még benéztünk egy kommunába. Ez tulajdonképpen valami lakótömb tömörülése. (Jó reggelt tömbtársak…) Be-néztünk az egyik közösségi terembe, ahol éppen vérnyomást mértek az öregeknek. Maaaarha érdekes volt. Végre az eső is eleredt, így mindenki elővette a BRTC-től kapott esernyőjét. Kutatni kezdtem, és felfedeztem, hogy Miss Ha egy szolid, szürke, kockás példánnyal nyo-mul. Felajánlottam neki a saját lila, virágos egyedemet. Mindkettőnk örömére szolgált az üz-let.
Utána a modern negyed kontrasztjaképpen elmentünk Chengdu egyetlen régi utcájába. Na-gyon kellemes kis hely, csak kár hogy nincs több 100 méternél. Találkoztam egy francia pár-ral, beszélgettünk egy keveset, de nem jártak arra, amerre én tervezem az utamat, így sok in-formációval nem tudtak szolgálni.
Egy teaházba is elvittek minket, de nem volt valami meggyőző a dolog. Miss Long mesélt egy keveset a Sichuani operáról, ami a tv-ben ment. Utána szakadó esőben mentünk vacso-rázni. Sikerült kellőképpen lemaradnunk a csoporttól, még szerencse, hogy Miss Long velünk volt, így telefonon meg tudta érdeklődni, hogy hova is kell menni. Megint ott volt néhány főmufti. Kaptam szép sarló kalapácsos névjegykártyát a párttitkárelvtárstól, aki éppen csak beugrott bemutatkozni, hiszen dolga ezer, ő nem csak egy közpárttitkár, hanem fontos ember.
Aztán a beszélgetés közben elejtettem, hogy esetleg baromság az USA-ból importálniuk a virágmagot, mert gyanítom, hogy Magyarországon olcsóbban meg lehet kapni. Rögtön meg is kaptam a feladatot, hogy hajtsak fel magyar termelőket.
A napot elég későn fejeztük be, így ma se kapott senki e-mailt.
Október 20. Hétfő
Ez a nap magán hordozta egy tipikus hétfő minden jellemzőjét, de annyira, hogy semmi nem történt, ami említésre méltó.
Október 21. Kedd
Reggel busszal mentünk egy közeli kisvárosba, hogy megnézzünk egy üzemi méretű biogáz telepet, ahol a termelt biogázzal generátorokat hajtanak, és áramot termelnek. Sajnos éppen nem üzemelt karbantartás miatt. A gyanús – legalábbis nekem – az volt, hogy sehol nem volt egyetlen ember sem, aki karbantartást végzett, és mindent pókháló borított.
Utána egy családhoz vittek, ahol megnéztük hogyan néz ki az, amikor biogázt használnak egy háztartásban. Szerencsétlen család ott pislogott, ahogy a húszegynéhány ember benyo-mult, és megbámulta a gázlámpát, meg a rezsót, és a disznókat, akik az egész rendszer bio-massza utánpótlását biztosítják, hogy legyen mindig gáz. Megmutatták a reaktor helyét is, de az ugye a föld alatt van, úgyhogy csak azt láthattuk, ahogy egy vékony gumicső kitekereg a földből. Azon jön a gáz. Végig ebben a vékony, átlátszó csőben vezetik. Ott tekereg a rezsó fölött is, mielőtt belemegy abba. Gyanítom, hogy nem valami hőálló anyag. Fő a biztonság.
A ház nem volt valami gazdag hely. Azokban a helyiségekben, ahol voltunk nem volt sok berendezés, legfeljebb egy kis büdösség, ami annak is köszönhető, hogy a konyha közvetlen szomszédja a disznóól volt. Egy kicsi belső udvarból nyílt mindkettő. Volt persze pár helyi-ség, ahol nem jártunk, csak a gyerek figyelt kifelé onnan, a résnyire nyitott ajtón, meg a tv-t lehetett hallani.
Ebédre a helyi góré látott minket vendégül egy étteremben. Rendesen kitett magáért. hu-szonötféle fogást tálaltak fel. Először csak az étvágygerjesztők. Hideg sültek, egy kis sava-nyúság, aztán sorban a többi. Volt valami lekvárszerűséggel leöntött sült hal, ami a várakozá-sok ellenére nagyon jó volt. Kaptunk rákot, és mindenfélét, amit nem nagyon ismertem fel. Egy ideig küzdöttem, hogy rájöjjek mi is az ami annyira ízlik, aztán rájöttem, tejbegrízt eszek, mert volt az is. Az ebéd gazdagságát jelezte az is, hogy nem szolgáltak fel rizst. Az ugyanis csak azért van, hogy jóllakjon az ember, ha pedig igazán ki akar tenni magáért a vendéglátó, akkor nem fogja a kedves vendéget ilyen olcsó dologgal etetni.
A nagy zabálást az étterem kertjében pihentük ki. Kis teázás ránk is fért. Páran majongoztak is.
Délután Sanxingdui Múzeumba mentünk. Itt állt egykor egy hatalmas város, amit nemrég feltártak, és amit találtak, azt a helyszínen felépített múzeumban helyezték el. A városból már nem lehet látni semmit, de a múzeum az nagyon jó, színvonalas. Idegenvezetőnk is volt. Min-denki kapott egy kis fülhallgatót, meg a hozzá tartozó vevőegységet, így kitűnően hallottuk mit mesél. Gondot nekem csak az okozott, hogy egyszer, a sok egyforma idegenvezető közül rosszat kezdtem el követni. Elsőre nem tűnt fel, mert a fülembe a megszokott hang duruzsolt. Csak egy idő után teljesen másról beszélt, mint ami előtt állt. Vagyis ami előtt az állt, akiről azt gondoltam, hogy ő az. Másoknak az okozta a gondot, hogy néha egy óvatlan mozdulattal teljes hangerőre tekertem a fülhallgatójukat.
A kiállításon rengeteg bronz tárgy volt kiállítva. Hatalmas bronz maszkok leginkább. Igazá-ból senki nem tudja, hogy ezek mire szolgáltak, vagy mit díszítettek. Kinézetre nem voltak valami bizalomgerjesztők. Olyan pofájuk volt, mint egy szépen fejlett, rosszindulatú földönkívülinek.
A programot megkoronázta a múzeum előtt található árusok sora. Ez sokkal jobban lekötöt-te csoporttársaimat. Annyi ronda dolgot még egy nap alatt ember nem adott el, mint amennyit ezek felvásároltak. Volt persze az áru közt olyan is, ami jól nézett ki, de azt nagy ívben elke-rülték.
A buszban várakozó kísérőink kérdésére – hogy milyen volt a múzeum – Ramos csak annyit tudott mondani, mint csoportbuzi, hogy fárasztó. Kicsit égő volt.
Szépen hazafuvaroztak minket, és vége is lett a napnak.
Október 22. Szerda
Ez a nap hétfőnek közeli rokona volt. Viszont mikor azt hittem már vége a napnak, akkor történt valami.
Már az ágyamban feküdtem, mikor csörgött a telefon. Rey telefonált, hogy menjek át a mongolok szobájába, mert fontos megtárgyalni valónk van. Felöltözni nem volt kedvem, így egyszerűen alsógatyában caplattam át. Többen is ott voltak már. A fontos megbeszélni való Ramos csoportvezetői tevékenységének megbeszélése volt. Sokan gondolták már úgy, hogy Ramost seggbe kellene rúgni. Ő ugyanis azt hitte, hogy valóban ő vezeti a csoportot, mi meg azt, hogy nem. Tulajdonképpen azért volt rá szükség, hogy egy embernek kelljen csak elmon-dani, hogy mikor hova kell menni, hanem a csoportvezető majd mindenkinek szól. Ehhez képest Ramos a nevünkben intézkedett néhány dologban.
Ramos volt az egyedüli a csoportban, aki egyetlen vas nélkül érkezett meg. Ennek az volt a következménye, hogy nagyon várta már a BRTC által fizetett 30 Y-os lóvét. Aztán mikor a lánya születésnapja közeledett, akkor már végképp hiányzott a pénz, ezért bevonult a BRTC vezetőihez és tolmácsolta a csoport nem létező kérését, hogy kivételesen két heti pénzt kap-junk. Amikor ezt megkaptuk nem értettük, hogy mi történt, és joggal lettek többen dühösek, hogy lejárat minket ilyen baromságokkal.
Szóval a téma az azonnal ítélő vérbíróság összehívása volt, mely kimondja a már most meghozott ítéletet: puck you Ramos. Merthogy a filippínók nem tudnak f-et mondani, így helyettesítik p-vel.
Miközben megvitattuk, hogy mi legyen, én ott ültem az ágy szélén, szinte semmi kis boxeralsóban. Kicsit magamra húztam a takarót, mert azért hűvös volt. Mellettem Battsetseg üldögélt, lájtosan alkoholos állapotban. A tv-ben zene szólt, arra vonaglott, miközben meg- meglökött. Hát, ülve is lehet táncolni, gondoltam beszállok a partiba. Azt vettem észre, hogy furcsán csillog a szeme, és egyre inkább dörgölőzik. Aztán már a hátamat simogatta. Velem szemben ült Agni, rá pillantgattam, segítségkérően, de arca elárulta, hogy nem érti miről van szó, viszont jól szórakozik rajtam. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha
a.) egy latin macho vonzerejével bírnék,
b.) játszanám az agyamat,
de nem így van. Ez a leányzó sem a bájairól lesz híres. Fiatalnak fiatal, de az arcáról egyér-telműen látszik, hogy legalábbis Dzsingisz Kán egyenesági leszármazottja. A magyarságnak már 1241-ben meggyűlt a baja a mongolokkal, de úgy látszik a mai napig arra játszanak, hogy kipiszkáljanak velünk.
Szóval a helyzet nekem is olyan meglepő volt, mint ovisnak a merevedés. Alapvetően az ju-tott eszembe, hogy egész büntetlenül megtudhatom milyen nőnek lenni, hiszen engem itt most frankón letapiztak, és ha nem vigyázok, akkor más is történik. Minden külső jel nélkül mulat-tam magamban ezen, mikor felbátorodott a hölgy, pont úgy ahogy a pasik is szoktak, ha nem törlik őket szájon, és a keze megindult, hogy a paplan alá hatoljon. Azt azért hangsúlyoznám, hogy a szobában továbbra is volt legalább hat ember rajtunk kívül, tehát nem egészen értem mi volt a koncepciója az akcióval. A támadást bal könyökkel blokkoltam, felhörpintettem a boromat, mert azt azért nem hagyjuk veszni, és menekülésszerűen távoztam.
Még egy félórácskát röhögtem magamban a szobámban, úgy elalvás előtt, hogy ilyen is megesett velem, aztán aludtam.
Október 23. Csütörtök
Minden tekintetben a forradalom napja.
Délelőtt a chengdui szennyvíztisztítóba (szakmai köreimben csak szartelep) vittek tanulmá-nyi kirándulásra. Minden nagyon szép, csilli-villi, csak kicsit több anyag jön rá, mint kellene, úgyhogy nem működik rendesen. Ez egyébként Magyarországon is teljesen általános.
Délután laborban méricskéltünk. Én már ezeket a vizsgálatokat mind csináltam, úgyhogy ju-tott idő a hülyeségre, amúgy se bonyolult dolgok ezek. Például pH-t mértünk, meg szerves anyag tartalmat. Ez utóbbi szarsütés néven fut a honvédségnél, ahol én még soha nem jártam, és nincs is a terveim közt. Ott az a lényeg, hogy baromi büdös legyen a kopaszok szobájában, itt meg az, hogy kiszárítsuk a szervesanyag-szart, majd megmérjük, aztán izzítsuk, és újra megmérjük. A kettő közti különbség – ami elégett és naggggyon büdös volt –, az a szerves anyag tartalom.
A fennmaradó időt Boi-jal a „viselkedés a laborban” bemutatónak szenteltük. Találtunk né-hány kétes tisztaságú köpenyt, abban mutattuk be, hogyan is kell egy mérést úgy elvégezni, hogy arról egy laikus is lássa, hogy rettenetesen tudományos. Az egyik titok a szemüveg. A mérőhengert csak és kizárólag a szemüveg felett áttekintve szabad leolvasni. Ha érvelésbe kezd az ember, akkor ennek tudományos megalapozottságát azzal bizonyíthatja legegysze-rűbben, ha szemüvegét azonnal lekapja, és magyarázat közben, – miközben, immár használ-hatatlanná vált rövidlátó szemével egy távoli sarokba bámul – a szárával a vitapartner felé bököd, illetve mutogat. Az ellenvélemény meghallgatásánál is fontos. Érveket hallgatni úgy lehet, ha a szemüveg szárának végét szánkba dugjuk. Ezzel azt is ki lehet fejezni, hogy ne szóljatok hozzám, mert gondolkodom, ne is kérdezzetek, mert nem lehet úgy elmagyarázni, hogy egy pallérozatlan elme is megértse.
Megérkezett a szobatársam, Willy Kipoy is Kongóból. Ő képviseli Afrikát, így nem megle-pő, hogy egy szénfekete szerecsen. Az összes cucca elveszett valahol Hong Kong környékén, három napot utazott, úgyhogy nem volt valami aktív kedvében. Adtam neki borotvát, hogy lekaparja magáról a szőrt, mert ez volt a szíve vágya. Innentől figyelnem kellett, hogy mikor van nálam kulcs és mikor nincs. A chip kulcsot ugyanis be kellett dugni a helyére, hogy le-gyen áram. Ezt meg nem viszi el az ember, ha a másik tv-t néz mondjuk, de lehet, hogy a má-sik kulcs Willy zsebében van. Ez a probléma nem volt túl nagy, ugyanis a folyosó végén ülő hölgy – aki átmenetet képezett a takarítónő és a biztonságiőr között – bármikor, bármelyik szobát kinyitotta, ha kértük. Innentől kezdve eléggé értelmét vesztette a kulcs.
Este Pandey szobájában jött össze a csapat, hogy törvényt üljön. Szegény Ramos tudta, hogy ebből nem lesz semmi jó, de nem volt hajlandó senki az orrára kötni, hogy mit is aka-runk tőle. Közben a mongolok elkezdetek mindenféle kaját behordani, lett pia is, én meg érez-tem, hogy ez minden szempontból elég szar.
Először is megbeszéltem Gabival, hogy fent leszek a chaten, mert az ünnepnapra tekintettel ő is onlány tudott lenni, de el fogok késni, ha tovább húzzák az időt.
Másodszor meg azért, mert elkezdett kibontakozni egy buli, amibe némi bírósági és halotti tor elemek vegyültek. Aztán mikor elkezdődött a „parti” akkor azzal nyitottunk, hogy el-mondtuk, hogy tele van a faszunk veled Ramos. Megbánóan bólogatott, hogy igen, ezt nem így kellett volna csinálni, de nem hiszem, hogy eljutott valami is a kicsi agyáig.
Mikor végre befejeztük a törvénykezést, akkor nagy sebességgel rohantam a BRTC-be, hogy csevegjek egyet az asszonypajtással. Éppen hogy sikerült. Nem tudom milyen büntit kaptam volna, ha nem.
Visszafelé a családtervezőkön keresztülvágva mentem a szállodához. Aztán meglepődtem, hogy a túlsó kapu zárva van. Jöhettem vissza. Az innenső sorompónál meg megesküdtem vol-na, hogy az őr somolyog a bajsza alatt. Na, csak tudnék kínaiul!
A törvényszéki buli maradványaira még visszaértem, bár nem sok értelme volt.
Október 24. Péntek
Semmi extra nem volt ebben a napban. Tisztán géptannal untattak minket. Valószínű, hogy egy büdös szót nem értettem volna az előadásból, ha életembe először hallok ilyesmit. De nem így történt, így lehetett menőzni, hogy értem miről van szó. Rey-jel ezt előszeretettel alkalmaztuk Ramoson, akit nem annyira kedveltünk. Az első napok óta jelentősen sikerült csökkenünk az önbizalmát, meg az arca méretét.
Október 25. Szombat
Úgy gondoltam, hogy sokáig fogok aludni, de Rey előzékenyen felhívott, hogy 8:30-kor lesz a reggeli. Akkor már mindegy, hát felkeltem. Reggeli után páran elmentünk Agnival az egyetemhez, ahol néhány újonnan összeszedett kínai barátja várta. Együtt elindultunk az egyetem mögött lévő Wangjianglou Gongyuanba, vagyis a Folyóra tekintő pavilon parkjába.
A legenda szerint az itt lévő kútból merítette a vizet a papírkészítéshez Xue Tao költőnő, aki még a Tang korban élt. Így hát neki állít emléket a park. Nagy rajongója volt a bambuszok-nak, így most a világ minden tájáról összegyűjtött, 150 bambuszfaj nő a parkban.
Szintén itt merítették a folyóba a városban készített brokátot, hogy szebb legyen a színe. Ezért hívják Jin Jiangnak, Brokát folyónak a város folyóját.
A park névadó tornya a folyóparton áll, ahogy azt a nevéből is gondolni lehet. Négy emele-tes, Qing kori, fa építmény.
A park nagyon kellemes, de azért gondosan elhelyeztek benne néhány olyan dolgot, ami tönkreteszi a hangulatát. Ehhez elég jó érzékük van az ázsiai embereknek. A park közepén lévő tavon rikító színű, némileg hattyúra emlékeztető alakú csónakok várták, hogy piknikező családok kibéreljék őket. Nem volt nagy a tolongás. Másik helyen halakat lehetett etetni egy nagyon kicsi tavacska közepén álló, még kisebb szigetről. Belépés csak jegy ellenében, hely-ben vásárolt halcsemegével.
Jobb volt látni az édességárusokat, akik olvasztott cukorral rajzoltak csodás matyómintákat márványlapra, majd a pálcikával ellátott alkotást felemelték a lapról, és nyalókaként árulták. A kakasnyalókát művészi értékben messze felülmúlta, az biztos.
Persze egy egész csapattal nem könnyű mozogni, így percek alatt elhagytuk egymást, a ma-radék időt meg azzal töltöttük, hogy egymásra találjunk. Mikor meglett mindenki, már indul-hattunk is vissza, hogy le ne csússzunk az ebédről. Volt nagy rohanás, így sikerült úgy odaér-nünk, hogy kapjunk ebédet.
A korai ébresztést kompenzálandó délután döglöttem.
Október 26. Vasárnap
A változatosság kedvéért most délelőtt döglöttem. Délután Willyvel elindultunk a városba, megkeresni a Qingshiqiao piacot. Egy ideig mászkáltunk, fel s alá, de néhány boltnál többet nem találtunk. Később hallottam, hogy már nem létezik, pedig tavaly még megvolt.
Visszafelé végigballagtunk a fél városon. A forgalom megállt, amerre mentünk. Megintcsak nem a ragyogó szépségünkre kell gondolni. Willy annyiban hasonlít rám, hogy mindketten 184 cm körül vagyunk, ami nagyjából egy fejjel magasabb a kínai átlagnál. Ehhez társult még a kontraszt ami köztünk volt színben. És egyáltalán. Annyira nem látszottunk kínainak, amennyire ez lehetséges. Ez magában nem ok arra, hogy megbámuljanak, de a fehér embernél csak a fekete a ritkább arrafelé, együtt meg aztán végképp durva. Amikor egyedül mászkál-tam, akkor is gyakran mosolyogtam azon, ahogy az anyukák próbálják erővel és megrovással rávenni csemetéiket, hogy legalább ne mutassanak rám, miközben fennhangon hirdetik, hogy láttak egy idegent.
A BRTC-hez érve bementünk e-mailt olvasni. Az egyetlen gép, ami támogatta a magyar ka-raktereket, nem volt hajlandó működni, így feladtam a küzdelmet vele, pedig kitartással rá lehetett általában venni, hogy észrevegye, igenis van kapcsolata hálózattal.
Némelyik gép hadilábon állt az ékezetes betűkkel. Ez kétféleképpen nyilvánult meg. Első lehetőségként az ékezetes betűt a mellette álló mássalhangzóval együtt kínai karakterré alakí-totta. A másik az, hogy miután ezt megtette nem jelenített meg kínai karaktert, csak a hűlt helyét. Normálisan, ha ilyen probléma van, akkor csak a magyar betűk tűnnek el, vagy ala-kulnak hülyeséggé, és ki lehet silabizálni a szöveg értelmét. Itt viszont esély nem volt az olva-sásra. Ami nagyobb probléma, ezekről a gépekről küldeni se lehetett, akkor se, ha én nem írok ékezeteket, mint ahogy nem is tudtam volna, legfeljebb a monitorra alkoholos filccel.
Szóval feladtam terveimet és visszamentem a szállodába olvasni.
Október 27. Hétfő
Hétvégén tervezgettem, hogy elmegyek Xinduba, egy közeli városba, és megnézem ma-gamnak az ottani templomot, de lebeszéltem magam az útról, mert volt egy olyan sejtésem, hogy hétfőn oda visznek minket kirándulni. Nem tévedtem, a cél a Baoguang Si kolostor.
A busz a templomtól nem messze állt meg. Át kellett vágnunk a füstölőárus boltokon, ahol a vallási kellékeken kívül árultak rengeteg gagyi szart is az olyan turistáknak, mint például Emerald. A templom előtti tér nagyon szépen rendbe volt rakva. Átmenet volt a park és a tér között. Szökőkutak, meg csobogó víz, és kő borítás mindenütt. Kár, hogy nem igazán passzolt a mögötte álló XVII. századi kolostorhoz. Miután beléptünk a kapun, ez már nem volt zavaró. A templomot eredetileg a IX. században építették, de mint minden rendes templom, ez is le-égett. Több ősi kincset is őriznek itt, de ezeket csak különleges engedéllyel lehet megnézni. Nekünk meg ilyen nem volt. A kolostor egyébként éppen felújítás alatt állt, az udvar köveze-tét cserélték ki, úgyhogy helyenként a sár szélén kellett egyensúlyozni.
A bejáratnál valaki vett egy köteg füstölőt, és mindenkinek kiosztott hármat. Én is kaptam, meg is gyújtották nekem, hogy ne tudjak tőlük fényképezni.
Az első udvarban egy pagoda áll. A felső része teljesen ferde. Valószínűleg egy földrengés viselte meg ennyire, bár senki nem tudta megmondani, hogy mi történt vele. Biztos nem ilyenre építették, mert nem lehet valamit így elbaszni. A mellette álló épületben volt a dobto-rony. Akkora köd volt megint, hogy ez már a fényképeken csak fakón látszik. 50 méternél nem hordott messzebb a szemem ebben a tejfölben.
A pagodánál egyébként kiderült, hogy Pandey hardcore hívő. Véresen komoly arccal he-lyezte el a füstölőit, de csak úgy volt hajlandó belépni a pagodát körülvevő kerítés kapuján, hogy előtte levette a cipőjét. Elég hideg volt, és ez itt amúgy sem szokás. hiába mondták neki, hogy nem kell zokniba rohangálnia. Igazából hindu, de tiszteli Buddhát is. Hát, ha neki jól esik, hogy a nedves kövezeten szaladgál cipő nélkül, akkor legyen, én nem tartom vissza.
Kissé hátrébb állt az 500 arhat csarnoka. 500 életnagyságú szobor ábrázolja a megvilágoso-dást elért szerzeteseket. Mindegyiknek más az arckifejezése. A festett faszobrok szépen ülnek sorban a teremben, középen pedig egy nagy oltár van.
Itt rengeteget várt a csoport, amíg Pandey elintézi a vallásosságát. Csak onnan tudtuk, hogy még mindig bent van, hogy a cipője ott figyelte a kapuban, hogy mikor jön már.
Innen a városi parkba mentünk. Rögtön a bejárat után sikerült lenyűgöznünk a helyi lakos-ságot. Ezt megint Willyvel értük el. Láttam, hogy egy srác suttyomban emeli a fényképezőt és próbálja megörökíteni a pillanatot, mikor két ilyen figura egyszerre tapossa városa kövezetét. Mikor felé fordultam, nem tudta, hogy mit is csináljon. Aztán mielőtt még ideje lett volna elvörösödni, integettem, hogy most fényképezzen, ne hátulról. Nagyon megörült, rögtön mel-lénk állította a barátait is. Nem tudom mit kezd utána a fényképpel, de ha rólam szeretne ké-pet, hát áldásom rá. Ilyen már előfordult Iránban is. Akkor Gabival voltam, és ugyanígy fényképezkedni akartak velünk.
Miután körbejártuk a parkot, ebédelni mentünk a parkban lévő étterembe. Itt esett meg az első étkezési baleset. Pandey, mint brahmin, nem eszik semmilyen húst. Itt azonban véletlenül halat evett. James meg ránézett a tányérjára, és megkérdezte, hogy miért eszi azt, hiszen az hal. Pandey nem esett kétségbe, arisztokratikusan felállt, nyugalomra intette a népet – bár senkit nem érdekelt az eset –, kiment a budiba és az egészet kihányta. Aztán visszaült a helyé-re, és csak nézte, hogyan esznek a többiek a bűnös ételből. A hús nem tiltott nekik, csak azért nem esznek, mert rossz gondolatokat okoz. Ő kimondottan meg azért nem eszik, mert az any-ja azt mondta. Nője még soha nem volt, és nem is nagy az esély rá Indiában, úgyhogy itt pró-bálta hajtani a lányokat, de eléggé tehetségtelennek mutatkozott. Agni is állandóan az egye-temen lógott, meg James nyakán, hogy mutassa be őt szép lányoknak.
Október 28. Kedd
Egy olyan tanár tartott nekünk órát, aki elég gyenge volt angolból, meg a tananyagból is, amit leadott. Ezt meg kellett bosszulni. Halálba szekáltuk a kérdéseinkkel. Ez is egyik hob-bink volt Reyjel. Ez azért volt jó játék, mert a kínaiak nem mondanak soha olyat, hogy nem tudom, azzal ugyanis „elvesztenék az arcukat”. Ez nagyon idegesítő tud lenni néha, mert nem válaszolnak a kérdésre, hanem helyette mellébeszélnek. Akkor is így járhat az ember, ha va-lamit keres. Az istennek nem mondaná, hogy fogalmam nincs, inkább mutat egy irányt úgy találomra. Ezt kihasználva kérdezgettük a hülyeségeinket.
Október 29. Szerda
Egy újabb kirándulás, ezúttal Leshanba, az Óriás Buddhához. Az ilyen napokat szerettem jobban. Leshan Chengdutol kétórányira van busszal. A város nevezetessége a folyóparton trónoló Buddha szobor. A 71 méteres szobor a Min és a Dadu folyó összefolyásánál őrzi a hajósokat. Az építését 713-ban kezdte el egy buddhista szerzetes, Haitong. A koncepció az volt, hogy a hatalmas szobor majd megvédi a hajósokat a két folyó találkozásánál keletkező örvényektől. A legenda szerint, mikor a szerzetes pénzt kért a királytól a terv megvalósítására, a király azt kérdezte, hogy ezt komolyan gondolja-e. A szándék komolyságát bizonyítandó a szerzetes tálcán hozta a király elé az egyik szemét. És nem elég ez a horror sztori, még egy szép színesre festett szobor is készült róla a szobor felett hegytetőn álló Da Fo Si templom-ban.
Ide érkeztünk meg, ahogy a buszparkolóból felmásztunk. A templomon átvágva kijutottunk a szoborhoz, pontosabban a szobor füle mellé, mivel majdnem olyan magas, mint a domb, aminek az oldalába vágták. A feje mellett lenézve csak azt látni, ahogy a lába mellett kis, hangyaméretű emberek mászkálnak. Vállas a szentem, 24 méteres a vállmérete. Eredetileg egy épület védte, de ez a Ming dinasztia korában egy háborúban szépen eltűnt. Emiatt az idő kicsit megviselte, de néhány éve rendbe rakták, így már nem nőnek fák a vállán.
A lábujjai mellé egy keskeny, meredek lépcsőn lehet lemászni. Ezt a sziklába vágták, amibe a szobrot is faragták annak idején. A szobor kifaragása közben a kövek természetesen a fo-lyóba hullottak, így lassan betemetődött a mederben lévő lyuk, ami az örvényeket okozta, így a Buddha csak megoldotta a problémát, ami miatt elkezdték kifaragni. A lábához leérve egé-szen törpének érzi magát az ember. A lábujján akkora a köröm, hogy pingpongozni lehetne rajta. A feje pedig már szinte a ködbe vész, mert ugye mint mindig, most is köd volt. Felnézni a nagy, háromszögű orrára egészen megterhelő, mert az ember nyaka kitörik. Hátralépni nem lehet kettőnél többet, mert ott a folyó.
A terepet egy másik úton lehet elhagyni, mert a keskeny utak miatt egyirányúsítva van a rendszer. Ez az ösvény is a sziklafalba van vágva. Meglehetősen meredek lépcsőn kell felfelé kaptatni. Ezt Phyllis nem is bírta sokáig, megrogyott a csúcs előtt nem sokkal. A baj az volt, hogy nem reggelizett, ettől leesett a vércukra, meg a vérnyomása, ő meg esett utánuk.
Ebédelni mentünk, egy kissé ledörrent étterembe. Utána hajókázni indultunk. Beterelték a népet a buszba, azzal áthajtottunk az út túloldalán lévő hajóállomáshoz. Összesen 20 métert buszoztunk. A mai napig nem értem, hogy miért nem mentünk gyalog. Azt hiszem egy kicsit túlzásba vitték a féltésünket.
A folyón a hajó levitt a szoborig. Innen lehetett csak látni, hogy mekkora is. A hegy oldala szinte függőlegesen zuhan a folyó vizébe. Ebbe vágtak bele egy nagy hasáb alakú lukat, ami-ben a szobor ül, hátával a hegynek támaszkodva. Kicsit jobban eltávolodva megmutatták az „alvó Buddhát” Ez maga a hegy volt, amibe a szobrot faragták. A köd miatt csak halványan látszott, hogy a hegyek egy hanyatt fekvő embert formáznak. A gondos kínaiak még egy pa-godát is emeltek a hegy tetején. Ez történetesen anatómiailag jól elhelyezett álló Buddhapöcsre emlékeztet.
Október 30. Csütörtök
Megérkeztek a koreaiak is, nem kis késéssel. Egészen pontosan Észak-Koreából, vagy in-kább a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból. Négyen vannak, helyes kis Kim Ir Szen kitűzőjük is volt. Egy másik szállodában helyezték el őket. Állítólag a miénk tele van, de ezt én nem nagyon tapasztaltam. Inkább gyanakodtunk arra, hogy a rothadó kapitalistáktól szeret-ték volna elszigetelni őket. A két pasi beszélt angolul, a két nő nem. Azt hittük, hogy ők a párt által kirendelt pesztrák, de kiderült, hogy ők képviselik a biogázt, a két fickó meg a tolmács szerepét játssza. Mr. Kim elég jól beszélte a nyelvet, és szívesen érdeklődtem volna nála a koreai életről, de annyira kiborítóan idegesítő volt, hogy ilyen információkat majd inkább Vujity Tvrtkotól szerzek be.
Először egy kertészetbe mentünk, de senki nem tudta, hogy miért is. A lány aki körbeveze-tett nem beszélt angolul, viszont csak néhány hete dolgozott ott, így kínaiul se tudott sokat mondani.
Hogy legyen valami szakmai is a napban elmentünk megnézni két épülő biogáz reaktort, meg egy fertőtlenítő tankot. Vezetőink előzékenyek nylon cipővédőt osztogattak, hogy ne koszoljuk össze magunkat. A 45-ös bakancsomon úgy szakadt szét, hogy öröm volt nézni. Később, mikor hazaértem találtam még egy párral a zsákomban, de amikor meg akartam mu-tatni Gabinak, hogy mire is jó az ilyesmi, azon is átment a lábam, mint kés a vajon, pedig cipő se volt rajtam.
Ebéd közben Emerald besérült valamin, és sleppjével kivonult az étteremből. Később meg-tudtuk, hogy az fájt neki, amikor Pandey mamájának tituláltuk. Pedig többeknek feltűnt a gondoskodás, amivel válogatja a megfelelő kaját a kis indiainak, a hatalmas mongol.
Este rendeztünk egy bulit, ahol sikerült személyesen is frankón összevesznem Emeralddal. Szememre vetette, hogy én biztos úgy gondolom, hogy ő kövér és öreg. Speciel igaza van, de a lényeg mégis a mondat folytatása volt, amit nem mondott ki, mégpedig az, hogy …és te ezért nem dugtál meg. Ezen jól kiakadtam, úgyhogy felálltam és kifelé mente közöltem vele, hogy akkor „we can go to bed now!, és otthagytam. Bíztam benne, hogy megérti mire célzok.
Október 31. Péntek
Agyhalál (Ennyit találtam a naplómban)
November 1. Szombat
A nappali rész felejthető volt, el is felejtettem gyorsan. Este BRTC buli. Itt sikerült kihar-colnom magamnak a nagyobb adag bort. Ez 2 dl-t jelent. Ezzel mászkáltam az emberek közt, mikor valaki megállított.
– Te kólát iszol? Kérdezte elhúzott orral.
– Nem, ez bor.
Ettől teljesen ledöbbent, hogy én ekkora mennyiséget fogyasztok. (Hangsúlyoznám, hogy kettő deciliterről van szó)
Ebben a buliban derült fény életem egyik nagy rejtélyére, mégpedig az 528 ml-es sörére. Egy kínai diák is a meghívottak közt volt, így tőle megtudtam az igazságot. Nem arról van szó, hogy az a plusz két ml tenné be az ajtót a kínaiaknál, hanem arról, hogy az öt-kettő-nyolc, vagyis wu-er-ba kiejtése nagyon hasonlít arra a mondatra, hogy „gazdag leszek”. Ennek kö-szönhető például az is, hogy 10 % engedményt adnak annak a SIM kártyának az árából, ame-lyiknek a számában a négyes szerepel, ugyanis az a halál szóra hasonlít, ami elég szerencsét-len dolog.
A parti teljes alkoholfogyasztására jellemző, hogy egy három fős magyar banda súlyosabb következmények nélkül el tudta volna pusztítani. Na, jó, nem olyan nyikhajok, mint én.
Este Tsitsike – anyakönyvezett nevén Batsetseg – alkoholos befolyásoltság hatására újra férfipartner után nézett. Szerencsés voltam – meg előrelátóan elkerültem –, így ezalkalommal nem engem nézett ki magának, hanem a filippínókat. Pontosabban Rey és Boi szobájába vette be magát, mire a szoba lakói elmenekültek, és vártak egy nyugodt helyen, mert kidobni azt azért mégsem akarták. Egy idő után megunta, és hazament a saját szobájába, ott aztán a rossznyelvek szerint behányt a szoba közepére.
Mi meg kint ültünk a lépcsőn és beszélgettünk. Miss Long, Rey és én. Itt tudtam meg, hogy a buliban Rey is arra a sorsra jutott, mint korábban én, és Tsitsike letámadta. Ezen eléggé ki-akadt, mert erőteljes égésként élte meg, hogy mindez a BRTC vezetősége szeme láttára tör-tént. Közben ha jött valaki, akkor nekem kellett felugrálnom és elengednem. Ennek később derült csak ki a hatása, nekem csak az tűnt fel, hogy Miss Long nagyon csöndes.
November 2. Vasárnap
A késői lefekvés eredményeként sokáig aludtam, így a délelőtt elmaradt. Ebéd után elmen-tem a Renmin gongyuanba, vagyis a Nép parkba. Már egy ideje terveztem, hogy megnézem, jártam is arra, de eddig nem jutottam el, magam sem tudom, hogy miért. Nem is baj, mert így láttam a virágkiállítást. Csak krizantém volt látható, de abból aztán minden fajta. Volt hosszú, göndör virágszirmokkal, vagy olyan ami leginkább tupírozottnak tűnt, és olyan is, amelyik egy tőről növesztett vagy száz virágot. Meg rengeteg ember tolongott, hogy mindezt lássa. Nem bántam, mert úgyis az volt a célom, hogy gyanútlan kínaiakat fogok fényképezgetni. Volt választék, csak előszeretettel léptek a gép elé abban a pillanatban, mikor lenyomtam a gombot.
Ezt egyébként megfigyeltem már sokszor, hogy az embereknek van egy olyan érzékszervük, amely a hatótávolságon belüli objektíveket érzékeli, és azt, hogy a hozzá tartozó fotós mit is szeretne lefényképezni vele. Ha ez a két információ megvan, akkor addig ténfereg, míg bele nem kerül a képbe valahogy. Kivételt képez, ha ő lenne a modell.
Visszafelé benéztem elolvasni az e-mailjeimet, meg hogy jól felidegesítsem magam. A Ga-binak írt leveleim szépen jöttek vissza sorban, és nem tudtam, hogy ezt hogyan adjam a tudtá-ra. Még csak nem is volt online, így se tudtam megkérdezni. Ezt sem értettem, hiába néztem a leveleit, hogy elutazott-e valahova, semmi ilyesmit nem találtam.
November 3. Hétfő
Hát kiderült, hogy nem volt otthon, de az még mindig nem, hogy megkapta-e a leveleimet, vagy sem. De úgy néz ki, hogy én sem kaptam meg mindent. Éljen a modern technika!
Ebédnél Rey felhívta a figyelmemet, arra, hogy Miss Long sántikál.
– Tényleg – mondom én –, de miért?
– Mert szombaton, mikor a lépcsőn ülve beszélgettünk, ráléptél.
– Én?!
– Te. De nem akarta mondani, nem akarta, hogy rosszul érezd magad miatta.
Basszus! Eltapostam egy másfél méteres nőt, és még csak fel se tűnt. Most legalább tudom, hogy miért volt olyan csöndben. Összeszorította a fogait. Ha belegondolok, hogy én bakancs-ban voltam, ő meg papucsban, hát nem sok esélye volt.
Szépen odamentem, térdre vetettem magamat és bocsánatért esedeztem. Azt mondta, hogy nem az én hibám, csak azért fáj, mert két nagy kutya megijesztette, és leugrott a biciklijéről és újra megütötte. Kérdésemre bevallotta, hogy, valóban soha nem látott még nagy kutyát Chengduban. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy tigrisek támadták meg.
Este aztán Rey elmesélte, hogy hogyan szeretett bele Miss Longba. Na, éreztem én, hogy ez csak jó lehet. Miss Longnak férje van, aki pillanatnyilag valahol Indonéziában dolgozik, Reynek is van felesége, meg gyereke is, aki történetesen a druszám.
Ez egy igazi SMS szerelem. Valahova mentek busszal, és közben csak SMS-ben beszélget-tek, hogy az emberek ne bámulják őket, mert az mindig egy látványosság, ha egy kínai lány egy idegennel beszélget, ráadásul idegen nyelven. A legszebb az, hogy a szerelem viszonzásra talált.
A L’amour háttereként annyit, hogy házasság előtt nem nagyon van szex, elvált nő pedig nem talál magának új férjet, legalábbis Chengduban ez még így van.
November 4. Kedd
Délelőttre megint egy kis kirándulás volt, most a panda szaporító központba. Miss Long nem jött velünk, mert fájt a lába. Egyébként mindenki tiszta cicás volt, nem tudom miért, ta-lán a napviharok?
A panda – mint az közismert – Kína egyik jelképe. Annyira, hogy reggelinél mikor a pan-dákon poénkodtunk, Ivy letolt minket, hogy ne viccelődjünk a pandákkal, mert egyeseket ez sérthet. Jól láthatóan ő volt az az egyes. Aranyos volt, hogy durcáskodott egy ilyenen, de végülis a kínai törvények szerint egy panda megöléséért halálbüntetés jár, akkor pandaburger említéséért is járhat egy lebaszás. Egyébként Emerald szobája megkapta a Pandey szaporító központ megtisztelő nevet. Ugyanis több jel utal arra, hogy Pandey itt szabadult meg a szü-zesség nyomasztó terhétől.
A panda központ egészen európai volt. A kínai állatkertekről jót nem hallottam, ahol fog-ságban tartott állatot láttam, ott a ketrec méretét az állat mérte szabta meg. Minimális anyag-felhasználással zárják ketrecbe a dögöket.
Itt viszont nem voltak rácsok, és a kifutók is elég nagyok voltak. Reggel érkeztünk, az eteté-si időben. Ilyenkor mutatnak némi aktivitást, ami annyit jelent, hogy orvosi műszerek nélkül is észlelhető néhány életjel. A nap nagy részét dögléssel töltik. Láttunk ilyen és olyan fázisban lévő óriáspandát is. Evés közben elég emberszerűen viselkednek. Ülnek, és bambuszleveleket falatozgatnak. Egyébként senki nem érti, hogy miért is ezzel táplálkoznak, ha egyszer nem tudják rendesen megemészteni. Láttunk néhány fiatal állatot is, akik éppen akkor kapták meg a napi bambuszt. Semmilyen reakciót nem váltott ki belőlük, hogy a gondozó bejött egy nya-láb bambusszal. A kis nyavajás továbbra is ott feküdt egy fából ácsolt mászókán. Egyik lába itt lógott le, a másik ott. A gondozó odament, és elkezdte leszedni, de erre se mozdult meg. Teljesen elhagyta magát, és úgy lógott a nő kezében, mint azok a plüss társai, akiket a kínaipiacon lehet kapni. Lehetett már jó húsz kilós, úgyhogy a gondozója a hóna alá nyúlva vonszolta lefelé, mint egy zsákot. Mikor lent volt végre a földön, akkor hajlandó volt végre talpra állni, és elindulni, de leginkább úgy ahogy az ember újév napján ébred reggel. Aztán láthatóan belejött.
Innen nem messze voltak az egészen fiatalok, még inkubátorban. A gondozók orvosi ruhá-ban, maszkkal mászkáltak bent, mi meg kintről néztük őket.
Aztán a vörös pandák kifutójához vittek elektromos kisbusszal. Gyalog egy lépést se, ha nem muszáj! Ők már egy kicsit többen voltak, és aktívabbak is. Emiatt nehezebb volt fényké-pezni őket.
A túra befejezése a múzeum volt. Először egy filmet néztünk meg az itt folyó munkáról. Ez érdekes volt, láthattuk, milyen gondokkal küzdenek. Például azzal, hogy ezek a dögök, annyi-ra lusták, hogy dugni se nagyon hajlandóak, ezért mesterségesen kell megtermékenyíteni őket. Ha Darwin látja ezt a lustaságot, hát egyesével végezte volna ki őket az evolúció nevében. Egyébként úgy néznek ki, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaki képes lehet vadászni rá-juk. Ilyenek csak rajzfilmen vannak.
A múzeum rész viszont nem kellett volna. Néhány kitömött állat volt látható, de bár ne lett volna az! Vedlett, poros szörnyszülöttek. A preparátor technika abból állhatott, hogy a szeren-csétlenül járt elhunyt bőrébe annyi szalmát tapostak bele, amennyit tudtak, aztán kész. Mind-egyik amőbaszerű volt, nagy öltésekkel összevarrva a hasán. Az üvegszeme mindegyiknek guvadt kifelé. Szőrmeamőbák!
Összességében azonban nem ez volt a jellemző, rám jó benyomást tett a központ, látszott rajta, hogy mindent megtesznek a pandák szaporításáért. Egy baj van, lassan nincs hol élniük a központon kívül. Úgyhogy csináltam egy pár képet, mert tartok tőle, hogy az unokáim (ha lesznek) már nem fognak ilyen állatot látni.
Délután megint a laborban bohóckodtunk. A korábban elkezdett mérést fejeztük be, meg el-kezdtünk egy újabbat. Ennek a célja a gáztermelés mérése lett volna. Minden nap le kell(ett volna) olvasni a termelődött gáz mennyiségét.
November 5. Szerda
Kollektív depresszióban vettünk részt. Ez nagyrészt azt hiszem annak köszönhető, hogy az elmúlt hetekben elbúcsúztunk a Naptól, és nem is láttuk többet.
Közben nagy volt a szerelem Rey és Miss Long között. Napi 3-400 SMS-t váltanak. Rey egyébként nagyon hálás nekem, mert kiderült, hogy Miss Long egy csontja elrepedt, így ágy-ban kell maradnia, hogy közben segítse itteni életünket, hát nem jár haza, hanem a szállodába költözött. Így egész könnyű volt meglátogatni. Elég sokat lógtunk is a szobájában. Rey meg nagy örömmel hordta a párnákat a háta mögé. Az esti iszogatás is ide helyeződött át.
A nagy szerelemről egyébként csak én tudok, sőt szinte még én se.
November 6. Csütörtök
A reggel teljesen normálisnak tűnik, még az e-maileket is megkapom, mindenki nyugodtnak tűnik, aztán egyszer csak Tsitsike feláll és sírva kirohan az óráról. Ezt aztán senki nem érti.
Délben megérdeklődjük Emeraldtól, hogy mi a fene volt ez. Állítása szerint azért borult ki, mert szerelmes lett Reybe, aki nem viszonozza érzelmeit, és ezért be is vette az összes Eleniumot, amit talált. Valóban ott aludt a szobában, csak az volt a meglepő, hogy felébredt. Szépen mindenki kivonult a szobából, így rám maradt a pszichológus feladata. Finoman kér-deztem, hogy mi a fasz volt ez, gondolván, hogy itt ül előttem valaki, aki most akart öngyil-kos lenni. A beszélgetés eléggé nehezen haladt. Először azt hittem, hogy a Tsitsike nyelvtudá-sának köszönhetően, de nem. Nem a nyelv miatt nem értette miről beszélek, hanem azért, mert nem az történt, amit Emerald előadott. Egy szem altatót vett be, és csak azért sírt, mert soha életében nem töltött egy hétnél többet távol a családjától, és nehezen viselte a honvágyat. Amikor elmeséltem mit mondott Emerald, hangosan röhögött, hogy ő ugyan Reyjel soha. Bár ez a soha azért kétségbe vonható, tekintve az előző szombatot, meg azt, hogy volt köztük már egy dugás, valamikor a legelején.
November 7. Péntek
Erről a napról sem maradt fent semmi a memóriámban, de a naplóban sem.
November 8. Szombat
Mivel a nap csak nem akart sütni, hát kénytelen voltam 400-as filmet használni. Az viszont szépen fogyott, így elhatároztam, hogy szerzek még, hiszen egy 3 milliós városban csak lehet 400-as diát kapni. Ezt az akciót erre a napra terveztem, de valami felsőbb erő nem hagyta, hogy elhagyjam a szállodát. Egyszer csak este lett, én meg nem mentem sehova.
November 9. Vasárnap
Délelőtt megint punnyadás volt, de délután erőt vettem magamon, és Boi, Derrick és Phyllis kíséretében bementem a városba. Egy ideig együtt mentünk. Ők ajándékokat akartak venni, és úgy gondolták, hogy közben biztos találok filmet. Nem sejtették, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet. Két boltban mondták, hogy nincs, akkor már kezdték sejteni.
Boi jade medált vett a lányának, meg Rey megbízásából szóróajándékokat az otthoni kollé-gáknak. Derrick és Phyllis is hasonló bevásárlást tervezett.
Szépen elváltunk egymástól és én elkezdtem keringeni a városban, fotósboltokra vadászva. A nap mérlege: 16:0 Chengdu javára. 16-szor hallottam, hogy mei you, azaz nincs, vagyis 16 olyan boltot találtam, ahol egyébként árusítanak filmet, csak olyat nem, amilyen nekem kelle-ne. A túra, amit levágtam lehetett vagy 8 km.
November 10. Hétfő
Reggel szokás szerint csipás szemekkel vonultunk le reggelizni az étterembe, és azt kellett látnunk, hogy a számunkra megterített asztalnál két idegen ül. Ez elé furcsa volt, mert a két étkező közül csak mi reggeliztünk ebben. Mindenki mást elhajtottak a pincérnők, hogy irány a másik, itt csak a VIP. A pincérnőink nem beszéltek semmilyen nyelvet a kínain kívül, így szépen fejlődött a kézjel rendszer. A xiao jie kifejezés már mindenkinek ismert volt. Ez erede-tileg kisasszonyt jelent, de vigyázni kell vele, mert éttermen kívül már a kurvákra használják. Szóval a xio jie hívójel után csak felemeltük a kezünket, és jeleztük, hogy mire van szükség. A mutató és középső ujj nyitogatása az evőpálcikát jelentette, de ha a sörhöz nyúltunk és hir-telen elrántottuk a kezünket, akkor értették, hogy ki kellene cserélni hidegre.
Szóval ott ült ez a két ember, és nem tudtuk mit is kezdjünk velük. Nem hajtottuk el őket, bár felmerült a lehetőség. Aztán ahogy mindenki letelepedett a szokásos helyére, elkezdődött velük a beszélgetés, és kiderült, hogy őt tartanak ma előadást nekünk, és mindenkinek a BRTC dolgozói közül. Az egyikük kínai, de Amerikában él, talán ott is született, a másik tisz-ta amcsi.
Rajtuk kívül néhányan tartottak még előadást a csoportból, hazájuk biogáz fejlesztéseiről. Ezt a country reportot mindenkinek meg kellett tartania, bár idáig bíztam benne, hogy meg-úszom, nekem is csinálnom kelljen egyet.
A két amerikai érdekes dolgokat mondott el, de ahogy a csoporttársainkra került a sor, min-denki elhúzott a fenébe, akinek nem volt muszáj maradni. Az én előadásomat az utolsó napra kellett elkészíteni. Most legalább láttam, hogy mi is a szint. Hát, nem volt magas.
Vacsora után felfelé ballagva a lépcsőn, mintha Miss Long hangját hallottuk volna a karaoke bárból.
Ez a műintézmény egyébként sokszor megkeserítette az éjszakáimat. Az épület U alakú volt, így a szobám ablakával szemben helyezkedett el a bejárata, ami rendszerint tárva-nyitva állt. Gyakran élvezhettem amatőr Pavarottik fültépő előadásait. Énekhangom ugyan nincs, de olyan vagyok, mint nagymamámék kutyája. Mesélte, hogy mikor gyerekkorában hegedülni tanultak a testvéreivel, akkor a kutya a hamis hangoknál bedugta a fejét a lábtörlő alá. Én idá-ig nem mentem el, de a takarót azt a fejemre húztam.
Szóval a Miss Longszerű hangot követve megtaláltuk a forrását is. Rey nem tévedett, Miss Long ült, befáslizott lábbal, és énekelte a képernyőn sorakozó lehetetlen kínai karaktereket. Vele volt az egyik BRTC-s tanár is. Rögtön invitáltak, hogy csatlakozzunk. Vettünk sört is, mert anélkül semmit. Kicsivel később megérkezett Emerald is. A nyakamat kezdte szorongat-ni, hogy mekkora mocskok vagyunk, hogy neki nem szólunk, mikor ivásról van szó. Pedig ártatlanok voltunk. Aztán szépen elkezdett beszálingózni a csoport krémje, és a zaj is egyre nagyobb lett.
Aztán a két amerikai vendég is megérkezett az igazgató kíséretében. Eddigre elfogyott a sör, úgyhogy Reyjel levonultunk a jól bejáratott boltunkba, ahonnan a hűtött malátacuccot hord-tuk, és felhoztunk 10 üveggel.
Szépen alakult a spontán összeröffenés, meg a hangulat is. Talán azért, mert nem voltak je-len azok, akik csak azért jöttek el az előzőkre, mert illik, és nem voltak szervezett játékos ve-télkedők, csak pia. Na, meg karaoke. Arról csak annyi, hogy kínaiul énekeltem, hogy meg-büntessem azokat, akik most szeretnének aludni. Hátha van köztük olyan, aki nekem énekelt. A kínai karaokenak két lehetséges módja van, ha az ember nem ismeri a nyelvet. Az egyik az, hogy türelemmel ül, amíg fel nem bukkan egy olyan karakter, amit ismer, és akkor azt el lehet énekelni. Esetemben ez a ren, vagyis ember volt, több nem. A másik, hogy le kell szarni a kis biszbaszokat a képernyőn és az ismert kínai szavakat belevinnyogni a mikrofonba.
Mikor kiraktak a bárból, természetesen tovább folyt a parti valamelyik szobában.
Summa summarum, ez jó volt.
November 11. Kedd
A hajnali négykor történt lefekvés nem segítette a reggeli kelést. Mindenki elkésett. Mr Hu telefonált is a szállodába, Miss Longnak – aki a bakancsomnak köszönhetően 24 órás ügyele-tet tartott a szállodában –, hogy mi a rák van már, hol a csoport. Mikor megérkeztünk mond-tuk neki, hogy kérdezze az igazgatóját, mert ő is kivette a észét az ivászatból.
Egész nap csak abban bíztam, hogy nem fogok horkolni az órán.
Aztán az este csodálatosan alakult. Miss Long és Rey romantikázott a szobában, úgy gon-dolták, hogy Ivy nem jön vissza 11 előtt. Ezt nem tudom honnan vették, de nem így volt. Egy-szerre értem oda vele, 10-kor. Csak azt láttam, hogy Rey nagy sebességgel átül a másik ágyra, és szemüveg nélkül hebegve-habogva magyarázza, hogy mit néztek a tv-ben. Elkezdtem csendben röhögni, közben Ivy elszelelt valahova. A helyzet egyértelmű volt, legalábbis szá-momra. Szerencse, hogy nem egy félórával később állítottunk be, mert az tényleg durva lett volna. Magyarországon az ilyesmin könnyen átsiklik mindenki, de itt más a helyzet. Ha ez kiderül, akkor Miss Long elég lehetetlen helyzetbe kerül a munkahelyén, hogy a férje mit tesz, az csak számomra nem kérdéses. Szóval a katasztrófa szélén álltunk. Helyes! Elkezdtem a problémamegoldást, mert ez láthatóan rám várt. De miért én?!
Először Ivy után loholtam, hogy megállítsam, mielőtt elmeséli valakinek, hogy mi történt. Ügyesen félreértettem, és azt hittem tud valamit, ezért elmeséltem neki, hogy mi történt és fogja be a száját, mert ha más is megtudja, akkor szar lesz több embernek is. Kiderült, hogy semmit nem sejtett, és az se esett le neki, hogy mi történt a szobában. Mindegy, másképp nem tudtam volna meg. Miközben ezt magyaráztam berobogott a szobámba Rey, vörös szemekkel, hatalmas könnyeket potyogtatva, mint egy óvodás. A szobámból hívta Miss Longot, így nem volt haszontalan Ivy kiképzése, mert legalább nem csodálkozott annyira. Szó mi szó, elég röhejesen nézett ki. A saját szobájában egyébként Boi telefonált, valamelyik nőjével cseve-gett, ezért jött hozzám.
Második napirendi pont Rey volt. Rohangált a folyosón mindenféle levéllel a kezében, olyan fejjel, mintha a kedvenc játékát összetörte volna egy gonosz Pistike. Betereltem a szo-bájába, hogy nyugodjon le. Itt aztán Boijal röhögtünk egy sort, hogy mit művel ez a szeren-csétlen. A bőgés oka az volt, hogy úgy gondolta, hogy innentől nem akarja majd látni őt az ő nagy szerelme.
Éppen ezért a hármas számú célpont Miss Long volt. Vele is beszélnem kellett, hogy hall-gassa már meg, mert különben az agyunkra megy, de erre már nem jutott idő aznap.
Kicsit belefáradtam ebbe a napba.
November 12. Szerda
Megint kirándulás volt a napirenden. Ma Dujiangyanba mentünk. Ez már nem volt újdon-ság, mert itt jártunk Imrével is. De nem bántam.
A szokásos busszal, a szokásos sofőrrel mentünk. Természetesen a buszban is van egy karaoke szett, mert a karaoke olyan, mint a tea, nem lehet sokáig életben maradni nélküle. Egyszer az is előfordult, hogy vezetés közben egy kicsit énekelt nekünk a sofőr a monitorról, de villámgyorsan leállították, hogy jobb lesz, ha a vezetésre összpontosít, mert a kínai közle-kedési morál nem biztosítja azt, hogy az autópályán nem jön szembe biciklis.
A busz ott rakott le minket, ahol Imrével befejeztük, így nem kellett hegyet mászni, hanem lefelé sétáltunk. Kicsit körbefotóztam a társaság azon tagjait, akiket erre méltónak találtam, mert rájöttem, hogy csak róluk nincs egyetlen kép se. Így legalább van Reyről egy olyan ké-pem, amin szép piros a szeme, és nem a vakutól.
A függőhídhoz érve nem meglepő módon a csoport lengetni kezdte, amitől James teljesen beparázott. Belém kapaszkodott, és úgy jött át. Egyébként nem túl veszélyes a dolog, mert vastag drótkötelek vannak a háncsfonat alatt. A következő függőhídnál James előre rohant és elsőként kelt át, mielőtt valaki belengethette volna.
Az esti programom Miss Long volt. Sikerült gatyába ráznom a dolgot. Valami olyan vállal-kozást kellene nyitnom, ahol az ilyesmit megfizetik.
November 13. Csütörtök
Reggel eldöntöttem, hogy bassza meg a biogáz, én aludni fogok, és nem érdekel semmi. Hát ez azért nem ment olyan könnyen. Először Rey jött, aztán Ivy, hogy mi van velem, aztán a takarítónő, és telefonáltak volna még, de szerencsém volt, és véletlenül rosszul tettem vissza a telefont, így senki nem zavart.
A délutáni órára bementem, de nem volt igazán érdemes.
Ez a nap volt a határidő. Pénteken elő kellett adnom a country reportot. Vacsora után be is mentem, hogy megírom. Hét körül nekiálltam, és nyolckor már a szállodában voltam. Igazi mestermű lett.
November 14. Péntek
Délelőtt megtartottam az előadásomat. Kevésbé volt tudományos, mint mondjuk Pandey előadása a PhD munkájáról, de kevésbé volt unalmas is, valamint volt egy nagy előnye, neve-zetesen az, hogy baromi rövid volt.
A maradék előadó is elmesélte, hogy mi van otthon, de ez se érdekelt már senkit.
Délután záróünnepséget volt. Kaptunk egy okos kis oklevelet arról, hogy itt ültünk másfél hónapot. Kaptunk hasznosabb dolgokat is. Pl. egy CD-t, az itt készült képekkel, meg egy má-sikat, amin egy kevés videofelvétel volt a kurzusról. Ez utóbbit azóta se sikerült sehol leját-szani.
Este természetesen záróbuli volt. Miss Longot is sikerült rávenni, hogy eljöjjön, a törött lába ellenére, tehát táncról nem lehetett szó.
A Great Wall nevű kínai vörösborból elég jelentős mennyiséget sikerült elfogyasztani, de erre lehetett számítani.
November 15. Szombat
A délelőttöt a felépülésre szántam. Délután a városban rohangáltam, hogy PICC biztosítást kössek. Az eldugottabb helyeken kérhetik a buszokon a biztosítást, de csak a kínait fogadják el, úgyhogy hiába van nekem magyar, az nem jó. Talán mondanom se kell, hogy nem volt nyitva a biztosító, csak azért hogy idegesítsem magam. Biztosítás nélkül ugyanis dupla árat kell fizetni a buszokért. Persze egész úton egyszer se kérték, de ezt előre nem tudhattam.
Utána rohantam vissza a BRTC-be, hogy chateljek Gabival, mert nem tudtam, hogy mikor tudok legközelebb levelet írni. Fél órát beszélgettünk, mikor felhívta a főnöke, hogy menjen be korábban, mert tolmácsolnia kell. Puck you főnök! Persze utólag megtudtam, hogy a fordí-tás két mondatra szorítkozott.
Az este a búcsúzkodás jegyében telt egy néhány üveg sör mellett.
A második kezdet
November 16. Vasárnap
Reggel még megvártam a kaját, mert ingyen kaját nem hagyok ki. Még megpróbáltak ma-rasztalni, hogy este még lesz egy nagyon utolsó buli, és maradnom kell, de hajtatatlan marad-tam, indulni akarok. A cuccom egy részét a szálloda megőrzőjében hagytam, mert úgy gon-doltam, hogy nem lesz szükségem a biogáz jegyzeteimre, meg egy csomó mindenre. Nagyon előrelátóan hagytam egy garnitúra tiszta ruhát is, hogy mikor visszaérek visszaalakulhassak emberré a segítségükkel.
Rey mindenáron nekem akarta adni a telefonját, hogy bármikor felhívhassam Miss Longot, ha nehézségeim támadnak. Alig tudtam lebeszélni róla. Egyedül az segített, hogy csak Chengdu területén működött a kártya benne. Ez egy lökött kínai dolog. Külön kérni kell a szolgáltatónál, hogy mindenhol működjön.
Ivy kikísért a buszmegállóba, és felrakott egy helyi buszra. A sofőrnek megmondta, hogy hol rakjon ki. Jó, hogy eljött velem, mert én körbe mentem volna, amerre ismerem a dörgést, így meg pikk-pakk a Xinnamen buszpályaudvaron találtam magam.
Hát, innentől egyedül kellett boldogulnom. Eddig mindig volt valaki a közelben, aki nem beszélt kínaiul, és nem hagyta, hogy szerencsétlenkedjek önerőből. Eszembe jutottak az útle-írások és beszámolók, amiket eddig olvastam Kínáról, és biztos voltam benne, hogy kemény küzdelem vár rám. Kicsit hosszú volt az idő, ami alatt gondolkodhattam, hogyan is lesz, ha egyedül kell majd mennem, és egész jól sikerül beparáztatnom magamat. Néhány nappal ko-rábban kértem pár barátomat, hogy írjanak valami bíztatót, hát csak annyit kaptam, hogy sen-ki nem beszél angolul, és tiszta szenvedés lesz.
Ezekkel a gondolatokkal mentem a jegypénztárhoz, hogy próbára tegyem másfél hónap alatt felhalmozott kínaitudásomat. Emei shan, yi. Legnagyobb meglepetésemre a nő szemrebbenés nélkül nyomtatta a jegyet. Csak bíztam benne, hogy jó helyre, mert elolvasni nem tudtam mi van rajta. A jegyeket egyébként számítógéppel nyomtatják, és rajta van az is, hogy honnan hova, mikor, melyik állásról, néha még a busz rendszáma is. Ezt azonban akkor még nem tud-tam. Szépen végigjártam a kijáratokat, ahol a jegyeket ellenőrzik, gondoltam az egyiken csak kiengednek. Jól gondoltam. A buszállásokhoz egyesével van kijárat, ahol a jegyet ellenőrzik, így nincs tolongás, meg busz keresgélés, legalábbis azok közt, akik értik mi van kiírva.
A busz 10 percen belül indult. Nem vagyok babonás, de ha az út jól kezdődik, akkor nem lehet semmi baj. Remélem ez nem jut majd eszembe, ha egyszer nem így indul valami! Kika-nyarodtunk a pályaudvarról, végig a városon, néhány ismerős hely mellett is elmentünk. Hir-telen baromi egyedül éreztem magam, és hogy jobb legyen azon kezdtem gondolkodni, hogy az otthonom 6000 km-nél közelebb van-e, vagy távolabb. Aztán ahogy elhagytuk a várost elkezdtem kifelé bámulni, és egyből jobb kedvem lett. Hiszen mázlista vagyok, hogy itt lehe-tek, és nem is akarok sehol máshol lenni. Az azért az igazsághoz tartozik, hogy soha nem for-dult meg a fejemben, hogy kihagyhatnék egy ilyen utat, ha már úgy hozta a jó dolgom, hogy itt lehetek.
Velem egy sorban egy német párocska ült, előttem két narancssárga ruhás buddhista szerze-tes. Elég abszurdnak éreztem, hogy az egyikük azzal foglalatoskodott, hogy a zötyögő buszon az előtte lévő ülés fejtámláján lévő feliratot próbálta lefényképezni, és MMS formájában el-küldeni. Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e SMS-ben gyónni? (Na, nem a buddhisták-nál!)
Két óra múlva értünk Emeibe, a szent hegy lába innen még 7 km. Betársultam a németek-hez, és taxiba pattantunk. Ők csak kiruccantak Chengduból, úgyhogy a Teddy Bear Caféban elváltak útjaink. Vettek egy térképet, én meg kivettem egy szobát. Pontosabban egy ágyat egy ötágyas szobában. A szálló nagyon tiszta, és nagyon hideg. A cuccomat lepakoltam, és célta-lanul elindultam, hogy kicsit felfedezzem a környéket. Rövidesen felfedeztem a táblát, ami a legközelebbi templom felé mutatott. Gondoltam elindulok arrafelé. Közelebb volt, mint gon-doltam. Ez a templom a Baoguo Si nevet viselte, vagyis Szolgáld hazádat templom. Eredeti-leg úgy gondoltam, hogy csak másnap kezdem a nézelődést, de végülis miért ne nézném meg. Valamikor a XVI-XVII. században alpították a kolostort, és 1703-ban építették újjá. Azóta biztosan történt néhány újítás, mert az egyik épületben tv szólt. Egy szerzetesnek is kell vala-mi szórakozás, nem lehet állandóan csak imádkozni!
Innen a Fuhu kolostor felé indultam, ha már így belejöttem a templomok látogatásába. Az ösvényen egy kisebb kínai csapat mellett mentem el. Mint majd minden kínai ők is rámkö-szöntek nagy örömükben, hogy idegent látnak, én meg válaszoltam, hogy ni hao, vagyis hello. Ennek még jobban örültek. Az egyikük beszélt angolul, vele kezdtem el beszélgetni. Chengdui, de a fiával eljöttek meglátogatni az itteni barátait, és most ők is a Fuhu templomba tartanak, mert ha itt jár mindig eljön meggyújtani néhány füstölőt. A templomba érve vettek is néhányat. Végigvezetett, és el is mondta, hogy mit hogyan kell csinálni. Megmutatta, hogyan kell letérdelni és leborulni háromszor a Buddhaszobor előtt, hogyan kell tartani a füstölőt. Megtudtam azt, is, hogy az oltár mellett mit azok a kúpos valamik, amin rengeteg kis ablak van, mindegyik mögött egy parányi arany Buddha. Némi pénzért kis cetlire felírják az ember nevét, és berakják az egyik ilyen ablakba, a szobrocska alá. Aztán minden reggel a szerzete-sek imádkoznak azokért, akiknek a neve itt el van helyezve. A nőt egyébként Tracynek hív-ták, mivel neki is volt angol neve. Bizalmasan elárulta, hogy Chengduban ez a cédulás dolog sokkal drágább, úgyhogy jobban megéri, ha itt imádkoznak az emberért.
Egyébként érdekes, hogy magyar ember létemre előbb ültem tevén, mint lovon, és előbb bo-rultam le Buddha színe előtt, minthogy keresztvíz érte volna a fejemet. Utóbbi még várat ma-gára. Majd talán, ha eljutok a Vatikánba, persze a Jordán folyónak nagyobb az esélye.
Aztán meglátogattuk az arhatok csarnokát. Hasonlóan a Xinduban látott templomhoz, itt is volt egy nagy terem, tele szobrokkal. Mindegyik más tulajdonságokkal rendelkezik. Itt végre azt is megtudtam, hogy Xinduban miért számolgatták az emberek a szobrokat, és miért van-nak azok besorszámozva. Azt hittem azt számolják, hogy megvan-e mind, de nem, Tracy fel-világosított, hogy itt kiválaszthatom a saját Buddhámat. Ki kell választani a számomra szim-patikust, és tőle kezdve számolni a szobrokat, amelyikre aztán az életkorom jut, az az enyém.
Rögtön kiszúrtam magamnak egy hosszú szakállút és elkezdtem a számolgatást. A Huszon-hatodiknál megálltam. Duplán jó, hogy nem vagyok 77 éves. Tracy nagyon lelkes volt, hogy milyen jó Buddhám van. Dobtam be neki némi aprót, hátha tud még segíteni nekem a jövő-ben. A kijáratnál meg lehet venni a kártyát, amin a saját Buddhán képe és a hozzá társított tulajdonságok és egyebek vannak leírva. Na, ezt is megvettem, támogassuk a templomot. Ki-derült, hogy a Buddhám szerint jó lehetek a sportban és a tanulásban is. Ezt azt hiszem bele-írom az önéletrajzomba, valamint nevezek az olimpiára.
A kártyát a templomon kívül egyébként senki nem tudta elolvasni, mert olyan karakterekkel íródott, amit ma már nem használ senkit. Érdekes problémákat vet fel a kínai írás. Mi el tud-juk olvasni a több száz éves magyar szöveget is, csak egy kicsit nehézkes a megértése. Ők nem. Viszont akkor is megértik egymást, ha szóban gyakorlatilag más nyelet beszélnek. Még egy kínai és egy japán is tud írásban kommunikálni bizonyos korlátok között.
A templomból visszafelé meghívtak ebédre. Teljesen le voltak nyűgözve, hogy milyen jól tudok pálcikával enni. Felemeltem a tányéromat, hogy lássák mit műveltem a terítővel körü-lötte. Annak is nagyon örültek, hogy ízlik a kaja, rögtön halálra akartak etetni.
Az étterem előtt elváltunk. Ők busszal mentek le, én sétáltam, és rágyújtottam közben. A kínai cigik elég érdekesek. Egy közös jellemzőjük van: a leggyengébb is annyi nikotint tar-talmaz, mint amennyi kátrányt egy otthoni.
A faluba visszaérve beültem a Teddy Bearbe, hogy megírjam a naplómat, de nem ment. Először egy kínai sráccal beszélgettem, aki ide jár nyelvet gyakorolni, aztán jött egy szingapú-ri, egy svéd, aztán még egy, és egy kanadai is. Késő estig beszélgettünk.