Visszapillantó
Jónéhány éve már annak, hogy a torontoi magyarsággal utoljára kapcsolatban voltam.
A társulás annak idején koránt sem volt felhőtlen, még a legjobb napjaiban sem. Mindig voltak barátaim a magyarok között, de soha nem szabadultam meg a közösség fenntartásaitól. Ugyancsak nem tudom eldönteni, hogy ezek a fenntartások nekem szóltak-e, személy szerint, vagy mindannyian így viselkednek-e egymással.
Ezek a gondolatok abból az alkalomból merültek fel, hosszú idő óta először, hogy egy barátom felhívta a figyelmemet az úgynevezett ”Független Magyar Rádió” egyik adására, ahol nem rég név szerint említettek meg engem. Méghozzá abban az értelemben, mintha én elhagytam volna a baleset helyszínét, eljöttem Torontoból és magára hagytam az ílymódon elárvult magyar közösséget, míg ők ketten bezzeg harcosan folytatják küzdelmüket a magyar szellem és kultúra megőrzéséért.
Különös és szomorú, meg egyben nevetséges is volt hallgatni ezeket a revizionista történelmi visszatekintéseket. Ezek a könnyes emlékek már nem tartalmazzák a korabeli küzdelmek tényeit. Nem említették meg a hatszázötven ezer dolláros adósságot, amelyet ők a Magyar Ház terhére felhalmoztak, nem említették a választási csalásokat, amelyeket bíróságon kellett rendbehozni és azt sem említették, hogy az általuk vezetett Magyar Házban a legkülönösebb lopások történtek rendszeresen. Ők kierőszakolták, tisztességtelen eszközökkel és hazugságokkal, hogy a közösség rájuk bízza a Házat és végeredményben az ő hibájukból veszett el a torontoi Magyar Ház a közösség számára. Nem lep meg, hogy az én valódi szerepemről nem szóltak, arról, hogy tizenkét éven át küzdöttem a Ház megtartásáért, a fenyegetések, a gyűlölködő levelek és a gyalázatos rágalomkampányok közepette. Nem említették, hogy volt idő, amikor Vaski Gábor csak az ügyvédje társaságában mert beülni a vezetőségi ülésre
. És arról sem tettek említést, hogy az akkori félelmeim teljes egészében beigazolódtak, a helyzetükkel visszaéltek, a Ház vagyonát elherdálták, a saját megélhetésük elősegítésére felhasználták és mindezt úgy adták a közösség elé, mintha ezzel valami hazafias kötelességet teljesítettek volna. Ezek az események nyilván túl soknak bizonyúltak végül a tagságnak is, eléggé ahhoz, hogy Vaski Gábort, ha alaposan megkésve is, egy életre kitiltsák a Házból. Igaz, hogy neki köszönhetően, addigra már nem volt Ház, amiből kitilthatták. Ezt is elfelejtették megemlíteni.
A csaknem négy évtized amelyet Torontóban leéltem sok tekintetben pazar emberi élményeket halmozott fel bennem, de a helybeli magyarság és a hozzájuk kapcsolódó esetek nem tartoznak ezek közé. Itt említhetném meg a torontoi magyar televiziót, amelyet Kosaras Pufi halála után az új tulajdonosok kérésére igyekeztem segíteni. A nagyon időigényes, munkaigényes és rengeteg tanulással járó erőfeszítesnek egy teljesen méltatlan és indokolatlan kirúgás vetett véget. Kirúgás emailben. Nagy csalódás, súlyos lecke volt. (Persze, csak magamat hibáztathattam volna, hiszen ugyanezt a tapasztalatot már egyszer megszereztem évekkel korábban, amikor hasonló eljárás alanya voltam éppen a Bede-Fazekas rádiójánál.)
Az új Magyar Ház elkészülte idején éppen nem voltam Torontoban, de nagyon szerettem volna látni azt. Igaz, hogy a régi ház lebontásáról készített kis dokumentum filmemet, amelyet a megnyitóra felajánlottam, nem fogadták el, az ajánlatot szó és válasz nélkül hagyták. Mint ahogy azt a felajánlásomat is, hogy a régi házból kimentett hatalmas, gyönyörű művészi fényképet, amely évtizedeken át díszítette a Kodály Termet és amelyet szintén felajánlottam nekik, ugyancsak válasz nélkül semmibevették. Mindezt megszokhattam a megelőző években és nem is törődtem vele túlságosan. Mindezek ellenére szerettem volna látni az új házat, amelynek a megnyitójára, természetesen, nem kaptam meghívót.
De amikor néhány hónappal később Torontoba érkeztem és már a második-harmadik napon a látogatást terveztem, megtudtam, hogy az időközben megválasztott új vezetősége a Háznak elfogadott egy hatszázezer dollárnyi adományt a Fideszesz kormánytól. Ez teljességel ellentétes volt az alapszabállyal, amely tiltja a politikai befolyásolást a Házban. A dolgot súlyosbította az a körülmény, hogy tudomásom szerint erre a pénzre nem is volt szükség, mert a rendelkezésre álló tartalékok fedezték a renoválás költségét és a bérbeadott házrész pedig a működtetést. Mondanom sem kell, hogy ez alaposan elvette a kedvem a látogatástól. Azóta sem láttam az új Magyar Házat és kétlem, hogy egyhamar kedvet fogok érezni a megtekintésére.
Vígan folydogált a beszélgetés a ”Független Magyar”-ban, arról, hogy milyen hősiesen küzdenek továbbra is és arról, hogy a támogatás ennek ellenére csökken. Arról azonban nem, hogy kétségbeesetten próbáltak befurakodni más magyar szervezetekbe, újakat alapítottak azért, hogy az amúgy konzervatív, de legalább független magyar intézményeket a Fidesz karámjába tereljék. Ezek a ”jószándékú” urak semmivel sem törődnek, ha a saját olcsó kis érdekeiket a mások terhére kell megvalósítaniuk. És semmi nem elég fontos nekik ahhoz, hogy igazat mondjanak az érdekében. Engem az is meglep, legalább egy kissé, hogy semmit nem tanultak a múltból. Tönkretették Kanada legnagyobb és legtekintélyesebb magyar közösségét: ma alig száz ember aktív a Magyar Házban, de ők csörtetnek előre, újabb és újabb esetekben bizonyítani, hogy nekik semmi sem számít, semmi sem szent. És mindeközben, a Magyar Ügy megmentőinek mondják magukat.
Sajnos, így a negyvenegynéhány év távlatából fájdalmas belátni, hogy a sok lehetséges barátságból és erőfeszítésből bizony nem sok maradt és ha a halál nem vitte el azt a barátságot, mint például Kosaras Pufi esetében, akkor bizony ezek az áldatlan, politikai és nacionalista akarnokok tették tönkre azokat. Engem immár nem zavar, de nem is érdekel ezeknek a szánalmas figuráknak a magyarkodása. Még akkor sem, ha ők ott magyarkodnak az én terhemre, aki végtére itthon, a magyar közéletben tartom meg a helyem évek óta. Csak magyarkodjanak nyugodtan ott, az egyre szűkülő, egyre fogyatkozó térben. Ott még magyarkodhatnak, főképpen egymásnak. Itthon, Magyarországon, nem mennének semmire, a legtöbb amire futja nekik, hogy időnként egy-egy kitüntetést intéztetnek el maguknak a hazai szövetségeseikkel, csak azért, hogy az erkölcsi tekintély látszatát fenntarthassák. Pedig, azok után, amit véghezvittek az elmúlt harminc évben, annak az erkölcsi tekintélynek már az emléke is csak egy halvány árnyék árnyéka.
Íme az egykori beszámolóm arról, hogy a Vaski és Bede vezetőség hogyan szolgálta a magyar Ház és a magyarság ügyét. Már persze arra az esetre, ha az eredmény nem szólna elég ékesen önmagáért.
Kerekes Sándor
Jónéhány éve már annak, hogy a torontoi magyarsággal utoljára kapcsolatban voltam.
A társulás annak idején koránt sem volt felhőtlen, még a legjobb napjaiban sem. Mindig voltak barátaim a magyarok között, de soha nem szabadultam meg a közösség fenntartásaitól. Ugyancsak nem tudom eldönteni, hogy ezek a fenntartások nekem szóltak-e, személy szerint, vagy mindannyian így viselkednek-e egymással.
Ezek a gondolatok abból az alkalomból merültek fel, hosszú idő óta először, hogy egy barátom felhívta a figyelmemet az úgynevezett ”Független Magyar Rádió” egyik adására, ahol nem rég név szerint említettek meg engem. Méghozzá abban az értelemben, mintha én elhagytam volna a baleset helyszínét, eljöttem Torontoból és magára hagytam az ílymódon elárvult magyar közösséget, míg ők ketten bezzeg harcosan folytatják küzdelmüket a magyar szellem és kultúra megőrzéséért.
Különös és szomorú, meg egyben nevetséges is volt hallgatni ezeket a revizionista történelmi visszatekintéseket. Ezek a könnyes emlékek már nem tartalmazzák a korabeli küzdelmek tényeit. Nem említették meg a hatszázötven ezer dolláros adósságot, amelyet ők a Magyar Ház terhére felhalmoztak, nem említették a választási csalásokat, amelyeket bíróságon kellett rendbehozni és azt sem említették, hogy az általuk vezetett Magyar Házban a legkülönösebb lopások történtek rendszeresen. Ők kierőszakolták, tisztességtelen eszközökkel és hazugságokkal, hogy a közösség rájuk bízza a Házat és végeredményben az ő hibájukból veszett el a torontoi Magyar Ház a közösség számára. Nem lep meg, hogy az én valódi szerepemről nem szóltak, arról, hogy tizenkét éven át küzdöttem a Ház megtartásáért, a fenyegetések, a gyűlölködő levelek és a gyalázatos rágalomkampányok közepette. Nem említették, hogy volt idő, amikor Vaski Gábor csak az ügyvédje társaságában mert beülni a vezetőségi ülésre
. És arról sem tettek említést, hogy az akkori félelmeim teljes egészében beigazolódtak, a helyzetükkel visszaéltek, a Ház vagyonát elherdálták, a saját megélhetésük elősegítésére felhasználták és mindezt úgy adták a közösség elé, mintha ezzel valami hazafias kötelességet teljesítettek volna. Ezek az események nyilván túl soknak bizonyúltak végül a tagságnak is, eléggé ahhoz, hogy Vaski Gábort, ha alaposan megkésve is, egy életre kitiltsák a Házból. Igaz, hogy neki köszönhetően, addigra már nem volt Ház, amiből kitilthatták. Ezt is elfelejtették megemlíteni.
A csaknem négy évtized amelyet Torontóban leéltem sok tekintetben pazar emberi élményeket halmozott fel bennem, de a helybeli magyarság és a hozzájuk kapcsolódó esetek nem tartoznak ezek közé. Itt említhetném meg a torontoi magyar televiziót, amelyet Kosaras Pufi halála után az új tulajdonosok kérésére igyekeztem segíteni. A nagyon időigényes, munkaigényes és rengeteg tanulással járó erőfeszítesnek egy teljesen méltatlan és indokolatlan kirúgás vetett véget. Kirúgás emailben. Nagy csalódás, súlyos lecke volt. (Persze, csak magamat hibáztathattam volna, hiszen ugyanezt a tapasztalatot már egyszer megszereztem évekkel korábban, amikor hasonló eljárás alanya voltam éppen a Bede-Fazekas rádiójánál.)
Az új Magyar Ház elkészülte idején éppen nem voltam Torontoban, de nagyon szerettem volna látni azt. Igaz, hogy a régi ház lebontásáról készített kis dokumentum filmemet, amelyet a megnyitóra felajánlottam, nem fogadták el, az ajánlatot szó és válasz nélkül hagyták. Mint ahogy azt a felajánlásomat is, hogy a régi házból kimentett hatalmas, gyönyörű művészi fényképet, amely évtizedeken át díszítette a Kodály Termet és amelyet szintén felajánlottam nekik, ugyancsak válasz nélkül semmibevették. Mindezt megszokhattam a megelőző években és nem is törődtem vele túlságosan. Mindezek ellenére szerettem volna látni az új házat, amelynek a megnyitójára, természetesen, nem kaptam meghívót.
De amikor néhány hónappal később Torontoba érkeztem és már a második-harmadik napon a látogatást terveztem, megtudtam, hogy az időközben megválasztott új vezetősége a Háznak elfogadott egy hatszázezer dollárnyi adományt a Fideszesz kormánytól. Ez teljességel ellentétes volt az alapszabállyal, amely tiltja a politikai befolyásolást a Házban. A dolgot súlyosbította az a körülmény, hogy tudomásom szerint erre a pénzre nem is volt szükség, mert a rendelkezésre álló tartalékok fedezték a renoválás költségét és a bérbeadott házrész pedig a működtetést. Mondanom sem kell, hogy ez alaposan elvette a kedvem a látogatástól. Azóta sem láttam az új Magyar Házat és kétlem, hogy egyhamar kedvet fogok érezni a megtekintésére.
Vígan folydogált a beszélgetés a ”Független Magyar”-ban, arról, hogy milyen hősiesen küzdenek továbbra is és arról, hogy a támogatás ennek ellenére csökken. Arról azonban nem, hogy kétségbeesetten próbáltak befurakodni más magyar szervezetekbe, újakat alapítottak azért, hogy az amúgy konzervatív, de legalább független magyar intézményeket a Fidesz karámjába tereljék. Ezek a ”jószándékú” urak semmivel sem törődnek, ha a saját olcsó kis érdekeiket a mások terhére kell megvalósítaniuk. És semmi nem elég fontos nekik ahhoz, hogy igazat mondjanak az érdekében. Engem az is meglep, legalább egy kissé, hogy semmit nem tanultak a múltból. Tönkretették Kanada legnagyobb és legtekintélyesebb magyar közösségét: ma alig száz ember aktív a Magyar Házban, de ők csörtetnek előre, újabb és újabb esetekben bizonyítani, hogy nekik semmi sem számít, semmi sem szent. És mindeközben, a Magyar Ügy megmentőinek mondják magukat.
Sajnos, így a negyvenegynéhány év távlatából fájdalmas belátni, hogy a sok lehetséges barátságból és erőfeszítésből bizony nem sok maradt és ha a halál nem vitte el azt a barátságot, mint például Kosaras Pufi esetében, akkor bizony ezek az áldatlan, politikai és nacionalista akarnokok tették tönkre azokat. Engem immár nem zavar, de nem is érdekel ezeknek a szánalmas figuráknak a magyarkodása. Még akkor sem, ha ők ott magyarkodnak az én terhemre, aki végtére itthon, a magyar közéletben tartom meg a helyem évek óta. Csak magyarkodjanak nyugodtan ott, az egyre szűkülő, egyre fogyatkozó térben. Ott még magyarkodhatnak, főképpen egymásnak. Itthon, Magyarországon, nem mennének semmire, a legtöbb amire futja nekik, hogy időnként egy-egy kitüntetést intéztetnek el maguknak a hazai szövetségeseikkel, csak azért, hogy az erkölcsi tekintély látszatát fenntarthassák. Pedig, azok után, amit véghezvittek az elmúlt harminc évben, annak az erkölcsi tekintélynek már az emléke is csak egy halvány árnyék árnyéka.
Íme az egykori beszámolóm arról, hogy a Vaski és Bede vezetőség hogyan szolgálta a magyar Ház és a magyarság ügyét. Már persze arra az esetre, ha az eredmény nem szólna elég ékesen önmagáért.
Kerekes Sándor
