Egy megható történet
A következő történet egy 17 éves fiúról szól, akit nevezzünk Olivérnek Az ő élete is csak egy példa a sok közül, hogy Jézus Krisztus még a halálban is az élet, és valóban sokkal többet tud adni, mint bármilyen halott vallás az embernek adni képes. Az alábbi esemény, amelyről egy tábori orvos számol be, az I. világháború alatt történt:
Egy rajtaütésszerű támadás után több száz katona került a kórházamba, akik között 28 olyan súlyos sérült volt, hogy azonnal szükségessé vált az orvosi beavatkozás. Egyeseknek a lábát kellett levágni, másoknak a karját, és voltak olyanok, akiknek mindkettőt. Ez utóbbiak közé tartozott az a fiú is, akit alig három hónappal korábban soroztak be. Túlságosan fiatal volt, ezért kórházi szolgálatra osztották be. Amikor az asszisztáló orvos az operáció előtt kloroformot akart neki adni, oldalra fordította a fejét és határozottan tiltakozott ellene. Amikor tudomására hozták, hogy ez az orvos parancsa, így felelt: „Küldjék hozzám az orvost!
Az ágyához mentem és megkérdeztem: „Fiatalember, miért utasítod vissza a kloroformot? Amikor súlyos sebesüléseddel megtaláltalak, olyan gyenge voltál, hogy már azt hittem, kár téged idehozni. Amikor nagy kék szemedet ki nyitottad, arra gondoltam, talán valahol él az édesanyád, és ebben a pillanatban is a fiára gondol. Ezért nem akartalak egyszerűen otthagyni, hogy rneghalj, és kiadtam a parancsot, hogy hozzanak ide. De olyan sok vért veszítettél, hogy túlságosan gyenge vagy, és altatás nélkül nem bírod ki a műtétet. Fogadd csak el!’
Kezét a kezemre tette, a szemembe nézett és így szólt:
„Doktor úr! Majdnem tíz éves voltam, amikor egy vasárnap délután istentiszteleten átadtam az életemet az Úr Jézusnak. Már akkor megtanultam benne bízni, és azóta sem csalódtam benne. Tudom, hogy most is bízhatok benne. Ő az én Üdvözítőm, és megtart akkor is, ha ön a karomat és a lábamat amputálja’
Ekkor megkérdeztem, hogy legalább egy kis konyakot nem adhatnék-e neki. Megint rám nézett és így szólt: „Doktor úr! Öt éves koromban anyám letérdelt mellém, magához ölelt és így szólt: »Olivér, arra kérem az Úr Jézust, hogy sohase isrnerd meg az erős italok izét. Apád iszákos volt és úgy is halt meg. Akkor arra kértem Istent, hogy tegyen olyan emberré téged, aki másokat óv az alkoholtól. Most 17 éves vagyok, de sohasem ittam a kávénál vagy teánál erősebb italt. Most minden valószínűség szerint meg fogok halni és az Úr Jézushoz megyek a dicsőségbe. Ezért arra kérem, hogy ne kelljen ezt a lépést alkohollal a gyomromban megtennem.”
Sohasem fogom elfelejteni ennek a fiúnak a pillantását. Akkoriban nem törődtem Jézus Krisztussal, de tiszteletben tartottam a fiú Üdvözítője iránti hűségét. Amikor láttam, mennyire bízik benne, és az utolsó pillanatig szereti, valami megérintette a szívemet, és ennek a fiúnak megtettem, amit sohasem tettem meg más katonával. Megkérdeztem, ne hívjak-e hozzá tábori lelkészt. „Ó igen, doktor úr!’ — felelte. Amikor a lelkész megérkezett, rögtön megismerte a fiút, mert gyakran látta a tábori istentiszteleteken. Megfogta a kezét, és így szólt: „Olivér, nagyon sajnálom, hogy ilyen súlyosan megsebesültél.” „Ó, jól vagyok” — felelte. — „Az Orvos kloroformot akart nekem adni, de én nem akarom. Aztán konyakot ajánlott, de azt is visszautasítottam. Ha az Úr Jézus most magához hív, tiszta értelemmel akarok hozzá menni.”
Olivér, talán életben maradsz — mondta a lelkész —‚ de ha az Úr mégis hazahívna, tehetnék-e még valamit érted?” „Igen, legyen szíves, vegye elő a párnám alól a kis Bibliámat! Megtalálja benne az édesanyám címét. Kérem, küldje el neki a Bibliámat és írja meg neki, hogy attól a naptól kezdve, amikor el kellett jönnöm otthonról, egyetlen napot sem hagytam anélkül elmúlni, hogy ne olvastam volna Bibliát, és minden nap imádkoztam azért, hogy Isten áldja meg édesanyámat! Egyszer sem felejtettem el, akár továbbvonultunk valahová, akár a kórházban voltunk.”
Olivér ekkor hozzám fordult.,, Doktor Úr! Most már operálhat. És megígérem önnek, hogy egyszer sem fogok jajgatni, miközben levágja a karomat és a lábamat.” Nekem azonban nem volt bátorságom hozzá, hogy ehhez a műtéthez kést vegyek a kezembe, mielőtt a szomszéd szobában meg nem engedek magamnak egy pohár italt súlyos kötelességem teljesítése előtt. Miközben átvágtam a húst, Olivér ajkát egyetlen hang sem hagyta el. Amikor azonban a csontot próbáltam leválasztani, a fiú párnája csücskét tömte a szájába, ám ekkor is csak ennyit hallottam: — „O Úr Jézus, drága Jézus Krisztus, köszönöm neked, hogy most nagyon közel vagy hozzám és segítesz.” Megtartotta az ígéretét, nem jajgatott.
Éjszaka nem tudtam elaludni. Bármerre fordultam, mindenütt a fiú szelíd kék szemét láttam, és ha behunytam a szememet, fülembe csengtek szavai: „Ó Úr Jézus, drága Jézus Krisztus, köszönöm neked, hogy most nagyon közel vagy hozzám és segítesz.” Valamikor éjfél és egy óra között felkeltem, és át mentem a kórterembe, amit addig sohasem tettem meg, hacsak külön nem hívtak. Mindenképpen látni akartam a fiút. Érkezésemkor elmondták, hogy a reménytelen esetek közül 16-an meghaltak, akiket már át is vittek a boncterembe. „Olivér hogy van? O is a halottak
között van?’ - kérdeztem. Nem, doktor úr — felelte az ápoló — olya mélyen alszik, akár egy gyerek. Amikor az ágya mellé léptem, az egyik nővér elmondta, hogy este kilenc óra tájban két fiatalember kereste fel a kórházat egy közeli gyülekezetből, akik felolvastak a fiúnak a Bibliából és imádkoztak vele.”Letérdeltek Olivér ágya mellett — mesélte
—‚ és igazán szívből imádkoztak. Utána énekeltek, de olyan szépen, hogy ilyen szép éneket eddig még sohasem hallottam: »0 milyen jó benned bízni, Úr Jézus, átadom magam neked. Boldogan, hogy odaát megláthatlak téged, és örökre a tied maradok!» Még Olivér is bekapcsolódott, és mindnyájan együtt énekeltek. Egyszerűen nem voltam képes megérteni, hogyan tud még ez a fiú énekelni azok után, hogy olyan elképzelhetetlen fájdalmakat élt át.’
Öt nappal azután, hogy amputáltam a karját és a lábát, az ágyához hivatott. Tőle hallottam aznap életemben először az evangéliumot: ‚Doktor úr ! Elérkezett az idő, amikor mehetek és meglátom Őt, aki meghalt a bűneimért. Nem hinném, hogy megérem a következő napfelkeltét. De hálát adok az én Uramnak, és örülök, hogy nemsokára nála lehetek. Mielőtt meghalok, teljes szívemből meg szeretném köszönni a jóságát. Doktor úr! Ön zsidó ember. Nem hisz Jézusban. Mégis arra kérem, hogy maradjon itt, a halálos ágyam mellett addig a pillanatig, amíg a Megváltóm magához nem hív!”
Megpróbáltam ott maradni, de nem voltam rá képes. Nem volt bátorságom ott állni és végignézni, hogyan megy ez a fiatal keresztyén ujjongva Jézusához, akit én nem is merek. Kisiettem a teremből. Leültem a szobámban és kezembe temettem az arcomat. Húsz perc múlva jött az ápoló, és szólt, hogy Olivér látni akar.
„Éppen most jártam nála, és nem szeretném végignézni, amikor meghal” — feleltem . doktor úr, azt mondja, hogy még egyszer beszélnie kell önnel, mielőtt meghal.” Elhatároztam, hogy odamegyek vigasztalni, majd hagyom meg halni. Megfogadtam azonban, hogy ami Jézust ílleti, nem hagyom, hogy egyetlen szóval is befolyásoljon. Amikor ágyához értem, láttam, hogy gyorsan közeledik a vég. Ágya mellé ültem. Megkért, hogy fogjam meg a kezét, majd így szólt: „Szeretem önt, doktor Úr, mert ön zsidó ember. A legjobb barátom, akit ezen a világon találtam, zsidó származású volt.’
Megkérdeztem, ki a legjobb barátja. „Jézus Krisztus — felelte —‚ akihez oda szeretném önt is vezetni, mielőtt meg halok. Doktor úr, ígérje meg, hogy sohasem felejti el, amit most mondok önnek!’ Megígértem, mire a fiú folytatta: ‚öt nappal ezelőtt, amikor a karomat és a lábamat levágta, az Úr Jézushoz imádkoztam, hogy mentse meg a lelkét.”
Szavai mélyen a szívembe hatoltak. Nem tudtam megérteni, hogy miközben a lehető legnagyobb fájdalmakat okoztam’ neki, annyira meg tudott feledkezni magáról és semmi másra nem gondolt, mint Megváltójára és az én el veszett lelkemre. Csak ennyit tudtam mondani neki: „Fiam, nemsokára minden jó lesz.” — Ezekkel a szavakkal hagytam ott, és 20 perc múlva elaludt „biztonságban Jézus karjában”.
Kórházamban a háború alatt katonák százai haltak meg, de csak egyet kísértem el utolsó útjára. Ez az egy a 17 éves Olivér volt. Nagy utat kellett megtennem, hogy a temetésén részt vehessek.
A fiú utolsó szavai nagy hatással voltak rám. Abban az időben gazdag ember voltam, sok pénzem volt. Szívesen áldoztam volna fel vagyonomat az utolsó fillérig, ha helyette Krisztust úgy tudtam volna szeretni mint Olivérnél láttam. Vannak azonban dolgok, amelyeket pénzen nem lehet megszerezni. Sajnos, nemsokára elfelejtettem a fiú prédikációját, őt magát azonban sohasem felejtem el.
Ma tudom, hogy már akkoriban is súlyos bűntudat gyötört, de még mintegy tíz évig harcoltam Jézus ellen, még hozzá az ortodox zsidó minden érvével.
Ekkor azonban Isten meghallgatta Olivér imádságát, amelyet közvetlenül halála előtt értem mondott, és Isten megmentette a lelkemet. Élő hitre találtam Jézus Krisztusbban Isten Fiában, aki az én bűneimért is meghalt.
Mintegy másfél évvel megtérésem után egy idegen városban istentiszteleten vettem részt. Az alkalmon különböző keresztyének számoltak be életükről. Miután többen beszéltek, egy idős hölgy állt fel: ‚Kedves barátaim! Talán ez az utolsó alkalom, hogy megadatik nekem ez a kiváltság, amikor Megváltómról tehetek bizonyságot. Nagy öröm tudni, hogy nemsokára találkozhatom a fiammal az Úr Jézusnál a mennyben. Fiamat a háború alatt behívták, és súlyosan megsebesült. Egy kedves zsidó orvos kezelte, aki amputálta a karját és a lábát. Fiam azonban a műtét után öt nappal meghalt.
A tábori lelkész levelet írt nekem és elküldte fiam Bibliáját. Levelében arról számolt be, hogy Olivér fiam halála órájában magához hívatta az orvost, és elmondta neki:
»Doktor úr, mielőtt meghalok, el akarom önnek mondani, hogy öt nappal ezelőtt, amikor levágta a karomat és a lábamat, azt kértem az Úr Jézustól, hogy mentse meg az ön lelkét.”
Amikor meghallottam az idős hölgy szavait, nem tudtam ülve maradni. Felálltam, megragadtam a kezét és így szólam „Isten áldja meg, kedves testvérem! Az Úr meghallgatta fia imádságát. Én vagyok az a zsidó orvos, akiért Olivér imádkozott. És Megváltója ma már az én Megváltóm is.
Ennek a megindító történetnek az elolvasása után szeretném hallani a válaszodat! Nem volt-e irigylésre méltó Olivér, súlyos sebesülése és korai halála ellenére is? Olyan belső gazdagsága volt amelyet a legtöbb ember nem ismer. Halálunk órájában derül ki, mi a gazdagságunk, valóban gazdagok vagyunk-e Istenben, vagy csak földi gazdagságunk” volt. Olivérhez hasonlóan mi is örömmel és bizalommal várjuk halálunk pillanatát — vagy minden eltűnik, mert életünket csak a földi dolgok töltötték be, és csak múlandó dolgokért élünk? Minden félretett pénzünk és vagyonunk, az elért eredmények és diplomáink, jótetteink és kitüntetéseink itt maradnak, semmit nem vihetünk át magukkal a halál küszöbén az örökkévalóságba.
Ezért szeretnélek ma arra biztatni, hogy legyél teljes igazi keresztyén! Tudatosan döntsd el szívedben, hogy Krisztust választod, és egyedül Őt kövesd! Így tapasztalod meg a teljes örömet Jézus Krisztusban, amely a bajban, sőt a halálban is megmarad.
Olivér teljesen biztos volt üdvösségében és őrök életében. Ezért tudta nem sokkal halála előtt énekelni: „O milyen jó benned bízni, Úr Jézus, átadom magam neked. Boldogan, hogy odaát megláthatlak téged, és örökké a tied maradok!” Tapasztalatból tehetett bizonyságot: „Tudom, az én Megváltóm él! Ez a bizonyosság örömet ad. Itt nem a
vallásról vagy gyülekezeti hovatartozásról van szó. Ennél több kell nekünk! Halálunk órájában nem segítenek „kegyes mondások, keresztyén hagyományok vagy szentségek. Arra a gazdagságra van szükségünk, amelyet a világ semmilyen szenvedése, sőt a halál sem vehet el tőlünk, olyan életre van szükségünk, amely már a halált is legyőzte! Ez az Istenből való élet nem hasonlítható össze semmilyen vallással, s nem keresztyén szokásokból vagy kívülről megtanult énekversekből vagy igeversekből áll. Ez az élet egy Személy, aki a halált megfosztotta hatalmától! Ez Jézus Krisztus, Isten keresztre feszített és feltámadott Fia, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Akié a Fiú — aki nemcsak elméletben hisz benne és tartja igaznak, amit a Biblia róla mond vagy az egyház róla tanít —‚ azé az örök élet! Micsoda örökség, micsoda gazdagság!
Kedves Olvasó! Nem akarod-e megismerni ezt az életet, a legnagyobb kincset, és nem akarod-e, hogy a tied legyen? Olyan vagyon boldog örököse lehetsz, amiért egyszer a világ leggazdagabb és legtekintélyesebb emberei is
irigyelni fognak! Bárcsak találnék rá szavakat, hogy ezt az Istenben megtalált gazdagságot le tudjam írni, és bárcsak megértethetném veled, hogy Jézus Krisztus mennyire szeret! Ne várj kedvezőbb alkalomra! Azzal se próbálkozz, hogy életedet magad irányítod vagy teszed jobbá! Hiábavaló minden olyan erőfeszítés, hogy jó cselekedetekkel kiérdemeljük a
mennyet. Nem, egyetlen alkalom és egyetlen óra sem olyan kedvező, mint a mostani, ne habozz hát tovább!
Egyedül Jézus Krisztus tud igazi életet, örök életet adni.
Szakíts minden Istennel szembeni közömbösségeddel, minden csupán külső hagyománnyal, amely nem használ neked semmit. Tudatosan add át az életedet Isten Fiának és fogadd be mint személyes Megmentődet és Uradat!
Csak így lehet a tied az a gazdagság ,amelynek örökkévaló értéke van .
Forrás cikk:Evang kiadótól
Vegyétek Isten kegyelmét ,ingyen ,melyet az Úr Jézus Krisztus által kaptok! Legyetek szilárdak Őbenne és legyen bizonyosságotok és éljetek is úgy, hogy bármi történik is az életed során Ő mindig vezet ,veled van ,szeret ,még a legnagyobb nehézségeidben is ott van melletted .Életedben- haltodban Ő soha nem hagy el .
Legyetek szilárdak a Krisztusban !
</O
