Nyolc betű
Kétségbeejtő! - méltatlankodott az íróasztalfiók a benne lakóknak. - Pedig milyen egyszerű! Vagy ki, vagy be. És tessék!
A hófehér papírok ügyet sem vetettek a fiók méltatlankodására, és a csodás nyomtatóról fecsegtek, meg arról, mi minden lehet a fiókon kívül. A piros boríték felsóhajtott
- Nem maradhatnának végre egy kicsit csendben, legalább egyetlen napig - gondolta, és igen-igen üresnek érezte magát Bárcsak magába rejthetne valami különlegeset, nem holmi fehér papírlapokat!
- Ki! - figyelmeztetett a fiók, és abban a szempillantásban már ki is nyitotta valaki. A lakók némán meglapultak. Mindenki azt hitte, hogy most rajta a sor. Ehelyett új lakó érkezett közéjük, és a fiók máris becsukódott
-Be!
Ismeretlen illat töltötte be a fiókot Most az egyszer mindenki csendben maradt.
- Üdvözlet a jövevénynek - szólt a fiók, - hát te ki vagy?
- Engem kézzel merítettek, illatos virágaim pedig nagyon-nagyon különlegesek - felelte az újonnan érkezett papírlap.
A piros boríték zavarában elvörösödött, amit <[de ezt]> senki sem láthatott <[láthatta]>. Minden piros rostjában érezte, hogy ő az, akit mindig is várva várt.
- Bárcsak idebenn zizegnének azok a finom virágok! Akkor végre teljes lenne az életem.
Kissé megzörgette magát
- Elnézést a zavarásért, kisasszony. Micsoda remek napunk van, nem igaz? Micsoda túláradó szerencse!
A virágdíszes levélpapír közönyös pillantást vetett rá.
- Szerencsés nap? Na igen, ennek a sivár fióknak nyilván szerencse, hogy ide kerültem.
A fiók eresztékei haragosan nyekkentek, a nyomtatópapírok pedig felcsattantak:
- Sivár? Hát lehet, hogy te az vagy! Gyűrött vagy és rojtos szélű! Mi simák vagyunk és szép egyenesek.
A boríték nem tudta visszatartani magát:
- Ti sivár fehér kísértetek! - kiáltotta. - levélpapír kisasszony valóságos művészet! Örülnünk kell, hogy itt fog lakni a mi fiókunkban!
A fehér papírok sértetten hallgattak.
- Köszönet a szép szavakért! - hízelgett a levélpapír.
- Ugyan már, mi ez a te szépségedhez képest!
A virágdíszes jövevény egy pillanatig még erősebben illatozott, majd így töprengett:
- Vigyáznom kell, hiszen többre vagyok hivatott, mint holmi borítékban heverni. Egyszer majd írni fognak rám valamit, csak az üzenetre várok, hogy elvigyem az egész világnak.
- Csend legyen odabenn! - mordult fel a fiók. .
Erre már mindenki elcsendesedett, még a boríték sem mert többet szólni a virágdíszes levélpapírhoz.
Egy nyári napon aztán valaki olyan hevesen nyitotta ki a fiókot, hogy az már nem tudta figyelmeztetni a benne lakókat.
Egy puha kéz finom ujjai először a virágdíszes levélpapírt, majd a borítékot emelték ki a fiókból.
- Az üzenet! Eljött az én időm!
A virágos levélpapírt boldogság töltötte el, a boríték pedig elvörösödött. Csak ők ketten feküdtek az asztalon.
- Kedves kisasszony, én mindig is tudtam, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk!
A papírlap némán rászisszent
Egy nő vette ki őket a fiókból. Most ceruzával a szájában járkált fel és alá, miközben a ceruza kegyelemért kiáltozott.
- Biztos valami különleges üzenet lesz - suttogta a virágos levélpapír.
A nő kifelé bámult az ablakon, kíméletlenül rágcsálta a ceruzát, majd nagy sokára leírt vele valamit A papír megkapta végre az üzenetét
- Sz-e-r-e-t-I-e-k - betűzte az üzenetet, amikor már a borítékban feküdt - Nyolc betű. Nem valami sok.
A boríték végre nem volt többé üres. Egészen betöltötte őt a virágok illata.
Szinte kábultan kezdte mesélni a levélpapírnak, mi mindent köszönhetnek ennek a nőnek.
- Felveszi a kabátját Valósággal lángol az arca. Most kézbe vesz minket. Kimegyünk az utcára!
- Ssss! - sziszegte a papírlap - nekem vigyáznom kell az üzenetre. Az pedig egészen biztos, hogy nekünk semmi közünk egymáshoz. Te ócska papírból vagy.
- Persze, de bárcsak láthatnád a világot, hiszen most itt vagyunk együtt mi ketten. A nö körmei sötétvörösek, és - és süt a nap és mindenfelé emberek nyüzsögnek!
- Csend legyen!
A borítékot nem lehetett leállítani.
- A nőnek izzad a keze. És mindenütt nagy házak és autók és - és fák! Fák! Micsoda utazás!
- Egy szót se többet - förmedt rá a levélpapír, de a boríték mintha nem is hallotta volna.
Az utazás egy hosszú lépcsősor tetején, egy ismeretlen ajtó levélnyílásában ért véget. A boríték hallotta, hogy valaki mély hangon énekel az ajtó mögött Mikor a nő bedobta őket a nyíláson és lehullottak a padlóra, az éneknek azonnal vége szakadt.
Egy erős kéz emelte fel őket a földről, és gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót. A női cipők kopogása már alig hallatszott fel a lépcső aljáról. A férfi becsukta az ajtót, és bevitte őket a szobába.
- Most el fog olvasni, most napvilágra kerül az üzenetem. - A virágdíszes levélpapír kiegyenesedett
Az erős kéz tenyerét éppúgy kiverte a veríték, mint azt a másik kezet, amelyik az üzenetet a papírra rótta. És akkor elolvasták. Többször is. A boríték rettegett, hogy ezzel mindennek vége, de aztán estefelé a papír szerencsére visszakerült a belsejébe. Együtt csúsztatták őket egy másik fiókba.
- Talán most már meg tudja hallgatni, ha a közös utunkról mesélek neki.
De a virágdíszes levélpapír még most sem akarta meghallgatni, merre jártak odakinn a világban.
- Bárcsak újra és újra elolvasnának - sóvárgott. - igazán nem arra termettem, hogy mindenféle borítékban és fiókban heverjek. O, azok a kezek! Belereszkettek a látványomba. Még verejtékeztek is!
Az új fiók csak nevetett rajtuk.
- Micsoda bolondok vagytok ti ketten, pedig a dolog igen egyszerű - nyikorogta. - Az apám mindig azt mondta: vagy ki, vagy be.
- Hát igen, ő bent van, de én kint vagyok - gondolta a boríték, és azzal vigasztalta magát, hogy most egészen közel van a gyönyörű levélpapírhoz. Még akkor is, ha ő hallani sem akar róla. A kezet csak egyszer látták, akkor is csak rövid ideig, amikor ceruza vagy radír után kotorászott a fiókban.
- Ki! - köhintette a fiók meglepetten egy késő éjszakai órán.
- Mi történik itt? - kapott levegő után a virágdíszes levélpapír.
Még mielőtt a boríték válaszolni tudott volna, kiemelték őt a fiókból majd kihúzták belől a levelet. A virágdíszes levélpapír azt hitte, hogy a kéz megint miatta reszket. A kéz csakugyan reszketett, amikor a lángok fölé tartotta a levelet
- Segíts - kiáltott oda a borítéknak, de a borítékot addigra már összegyűrték és a kanapé mögé hajították.
A lángok elemésztették az üzenetet Ekkor a kéz hirtelen megbánta a dolgot. Eloltotta a tüzet, a levélpapírt pedig a szemétkosárba dobta.
- Gyönyörűségem - zokogta a boríték a porcicák közül.
A boríték végül lassan becsukódott. Megpróbálta leragasztani magát, de a ragasztás túlságosan elhasználódott. Most már soha többé nem fogadhatja magába a virágdíszes levélpapírt. Ha pedig őt nem, akkor más papír se jöjjön. A legapróbb fecni se.
A porcicák jókedvűen csicseregtek körülötte.
- Egyet se búsulj, majd csak jön valaki más.
A borítéknak nem volt több mondanivalója.
- Ejnye no - mondták a porcicák. - Mindenki érje be saját magával!
- Hát éppen ez az, én egyedül semmit sem érek! - gondolta a boríték.
- Fogadd csak el a sorsod - szólt a legkövérebb porcica, azzal továbblibegett.
Hétszer jött fel a hold, mire a borítékot kisimították és a virágos levélpapírt újból beletették.
- Drágaságom - mondta a levélpapír egészen halkan, - az üzenetem elégett, semmivé lett, de...
Sóhajtott.
- ...de azóta tudom, hogy mit jelent az a nyolc betű.
A boríték gyengéden ölelte körül.
- Én már abban a pillanatban tudtam, amikor betettek téged a fiókba - suttogta a virágdíszes levélpapírnak.
Tina Schmidt
)
