Algernon Charles Swinburne
Az elhagyott kert
Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,
part-fordulaton, hol a szél meg a csend
egymásra talál kőgörgetegek közt,
halovány kert-árny tengerre pihent.
Bokrok, tövisek közül égre mered fel
a virágtalan ágy a szikla-fokon,
hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,
sürü gyom.
Délnek kanyarul a lemart meredek part,
s a lejtős kert a habokba rogyó.
Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh
nem kelne varázs-intésre manó?
Vendég sose jár a feledt ösvényen,
nem tépi ezer kusza ágabogát,
csak a tengeri szél hullámzik az éjen
s napon át.
Homályos, vak, fojtó a bejárat,
felkúszni senkise vakmerő
a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,
csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:
rózsát letarol, de maró tövisét nem,
sziklát kímél, de mezőt kifakít
a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben
virul itt.
Nem lépne virágra a láb, itt járva;
holt szívként, minden mag-tok üres;
nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,
dala rózsát erre hiába keres.
A tenger, a táj a sirály sikolyával
tele, visszhangozza a hegy s a mező,
csak a nap s az eső, ki az éven által
idejő.
A nap tüzel és az eső zilálja
az illat-nélküli vézna gyomot,
csak a szél forog itt s harsány mulatása,
hol az élő szikkad, akár a halott.
De itt sírás-kacagás vala régen,
ma mit nem is álmodnak szeretők:
mily szempár szállt a vízen, száz évvel
ezelőtt.
Szív szíven, összeborulva. „Tekints csak
ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
könnyen-szerető meghal — de mi nem!"
A hab meg a szél örökös fehérlés,
de a végső szirmok esőztek ott,
míg az ajkon, a pillantáson az érzés
lefagyott.
Vagy holtig együtt mentek — de mi sorsra?
Együtt haltak — de mivégre vajon?
Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,
vagy rózsahínár, rózsát csufolón.
Holtak vágynák, hogy holtak imádják?
Melyik szerelem mély, mint a halál?
Most vágytalanok, mint sírjukon indák,
vagy az ár.
Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,
felejti a tenger, a sziklatető,
a múltból egy lehelet se kering le,
ha kelő nyártól lágy a levegő,
nem édes az évszak alant a homályban,
szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,
ha már, akár az a pár, valahányan
aluszunk.
Ott már a halálnak nincs aratása,
mig a váltakozás maga nem pihen el,
ön-ásta sírokból újra világra
sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.
Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye
él, míg ragyogás gyúl, zúzmara hull,
de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe
lezudul.
Tenger dagad és meredély foka omlik,
s a kertet mély áram lepi meg,
habok elragadó gyürüjébe leporlik,
elveszve a part s a sziklatömeg,
s amikor leborul eléje minden,
diadalmas, nincs, aki ellene áll:
ön-oltárán magagyilkos isten
a halál.
Weöres Sándor fordítása
