Minden ami a szívednek kedves
- Téma inditó szenzitiv
- Kezdés dátuma
Szerelem
Most lehűtöm kicsit a verset,
a valóság szebb, mint a képzelet.
Az együtt töltött percek az időben,
mint a napsütötte rétek fénylenek.
Sűrű veszedelmes illatok között
ölelted magadba arcomat.
És lehunyt szemmel hallgattam, ahogy
buktak föl a mélyből tört szavak.
Nem kérdezzük, hogyan lesz tovább,
hányszor, s hogyan isszuk föl
egymás illatát,
értelme kérdezéseknek nincsen.
Tudjuk, a gyönyör megismételhető.
Vagy egyszeri? Megismételhetetlen?
/Böröndi Lajos/
Misztica: Mondd! Mi legyek?
Ha senkié nem vagyok, nem vagyok, senki,
Nem akarok pusztán, a magamé lenni!
Mikor önzetlen törődést nem adhatok,
Olyankor azt sem értem, hogy miért vagyok.
Lennék levegő, ha lélegzetet veszel,
Vagy megbocsátás, amikor rosszat teszel.
Lennék türelmes magány, mindig Rád várva,
Vagy lelki vigasz, a bánatodat látva.
Lennék még öröm is, a boldog napokon,
Önfeledt nevetés, sugárzó arcodon.
Lehetnék nyugalom, egy nehéz nap után,
Vagy szótlan ölelés, minden nap alkonyán.
Lennék játékos szellő, mi a hajadba túr,
Vagy csapongó gondolat, a szavakon túl.
Könnycsepp lennék, elérzékenyült arcodon,
Békesség, túl, az értelmetlen harcokon
Lennék gondoskodás, ami ki nem apad,
Vagy érzelem, ami a lelkedben fakad.
Lennék kívánság, mit szó soha ki nem mond,
Beteljesülés, mitől elmúlik, a gond.
Lennék szabadság, ami foglyot sosem ejt,
Ki nem mondott szó, amit csak a szíved sejt.
Lennék dallam is, ami ringó táncba hív,
Vagy két lélek között, egy láthatatlan híd.
Lennék bármi, csak a magamé ne legyek,
Minden lélegzetet, valakiért vegyek!
Lennék szívesen minden, bár csak mondanád!
De ne legyek, felesleges szívdobbanás!
2004. nov. 10.
(Amatőr Művészek Fóruma)
Könnyező
Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.
A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.
Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.
Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.
S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.
/Illyés Gyula /
Minden alkonyattal...
A nap megült a vén tölgyek mögött,
levelükre szórta mézes harmatát
tiszta ablakomon reszketőn köszönt,
arannyal keverve szobám homályát.
Az ég leple alatt bimbós még az est,
a szél csókot lehel lengő hajamra
lágyan cirógatja vágyó lelkemet,
keblemen alszik csendülő szava.
Sűrű árnyak alatt arra gondolok,
mily tünékeny ez a zsenge élet
minden alkonyattal én is elmúlok,
s a rogyadozó mában sem láthattalak Téged!
/vörös liliom/
Azt akarom, hogy lángod fájón égjen,
sóhajod szavába szakadjon a lelkem
s egy életen át ifjú fejjel, vénen,
csak a Te szíved szeressen még engem.
Azt akarom, hogy viharedzett sorsom
és mélyembe búvó sok vesztett remény
a Te tenyeredben építsenek otthont,
belőlük csirázzon ki a szenvedély.
Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére
és jéggé hűljön, ha majd nem leszel,
hogy együtt táncoljunk az élet zenéjére,
s hogy minden utam Hozzád vezessen.
/vörös liliom/
Horváth M. Zsuzsanna
Elhagyottan...
Két elhagyott kisleány,
könnyezve édesanyjára vár.
Kezükben illatos virág,
akinek adnák messze jár...
Nem szeret, elment régen,
szíve szeretetet nem érez.
Zokogva egymást ölelik,
szirmokra hullatják könnyeik.
-Édesanya, miért tetted?
kicsi szívünk összetörted.
Anyák napján kit köszöntsünk?
Ne hagyd, hogy elfelejtsünk!
Várunk reád... szeretünk,
szellővel neked üzenünk.
Horváth M. Zsuzsanna
Édesanyám emlékére
Édesanyám, emlékszel?
- féltőn őrizted léptem'.
Hol van az a kicsi lány
kire oly rég vigyáztál?
Messze van már elhagyott
szívében szeretet lakozott.
Kicsi leány kicsi leány,
szeressed az édesanyád!
Ölelnélek féltenélek
ha tehetném szeretnélek.
De velem vagy álmomban
tündökölsz a csillagokban.
Szomorúan felnézek az égre
s látlak: fényes csillag képed.
Könnycsepp gördül arcomon,
lepereg az ajkamon.
Köszönöm hogy szerettél
s az édesanyám te lettél.
Örökre szívembe zártalak,
mely őriz mint a várfalak.
(2009. 02. 19.)
A kedvenc versem évek óta, ami mindig erőt ad 
József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött)
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
1937. október
József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött)
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
1937. október
Emlék
Csak egy napot..., két napot..., csak hármat...,*
kezed kulcsolod, ajkad csendesen mondja imádat,
s ahogy fűződnek a mondatok, a szavak,
lelked legmélyében fájdalmat oldanak;
szempillákon csillanó könnycseppekkel
tűnik tova minden reggel, egy-egy darabka emlék,
- de nehéz! - szívedből kitépett apró vérlemezkék,
és mégis, őrzik minden eltagadott álmodat,
egy kezet, mely megérintette az arcodat,
ajkakra gondolsz, vágyra, ölelő karokra,
édes álmokkal ébredő, harmatos hajnalokra,
nem feledheted, hiszen meglátogat minden éjjel,
mert őrülten szeretted, vad szenvedéllyel,
hirtelen viharként száguldott át az életeden,
szerelembélyeget égetve örökre a testeden.
*(Edit Piaf)
Emlékké szépülnek a pillanatok...
Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek, nem
lettek hónapok és évek, mégis mi
voltunk egymásnak lélegzet, szomjat
oltó nedű, vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon, mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve - óvtalak magamban is -
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét sütötte felém
börtönbe zárt vágyad; és te, szikrázni
hívtál, lángoló örvényben mámortól édes
édenben élni, ahol megtanítottál engem,
- vagy én tanítottalak téged, kedves? -
csókdallamokkal szerelemzenélni.
/P. Pálffy Julianna/
Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek, nem
lettek hónapok és évek, mégis mi
voltunk egymásnak lélegzet, szomjat
oltó nedű, vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon, mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve - óvtalak magamban is -
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét sütötte felém
börtönbe zárt vágyad; és te, szikrázni
hívtál, lángoló örvényben mámortól édes
édenben élni, ahol megtanítottál engem,
- vagy én tanítottalak téged, kedves? -
csókdallamokkal szerelemzenélni.
/P. Pálffy Julianna/
Kérésem egy
Kérésem egy: csókod add,
vagy tiszta szívvel megtagadd,
de ne osszad nekem kegyül,
mert akkor a szivem kihül.
Omolj karomba szeliden,
vagy lökj magadtól messze el;
ha hozzámsimulsz, köszönöm;
ha meg se hallgatsz, becsülöm;
alamizsna nem érdekel.
/Devecseri Gábor/
Kérésem egy: csókod add,
vagy tiszta szívvel megtagadd,
de ne osszad nekem kegyül,
mert akkor a szivem kihül.
Omolj karomba szeliden,
vagy lökj magadtól messze el;
ha hozzámsimulsz, köszönöm;
ha meg se hallgatsz, becsülöm;
alamizsna nem érdekel.
/Devecseri Gábor/
Szeretlek!
Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz
Nem hagyja kétlenem!
A légben múltunk szép viráginak
Kísér még balzsama;
S az érzelem, minő felgyúlt akkor,
Oly hév, oly tiszta ma!
Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szíved nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!
Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!
Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk?
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.
A szív, a szív játszik szeszélyesen
Magával és velünk;
Meg-meghasonlik, - ködlik, mint a hegy,
Búján kéjelgve csüng.
S nem kérsz-e váltva: zajt, csendet; napot
S éjet, bár fekete?
E habzásban az élet üdve van
S az üdvnek élete!
Testvér öröm s bú, - midőn ajakad
Édesden fölnevet:
Szemedbe érzed rögtön szökni az
Óvó könnycseppeket.
A fény vakít s lezárni ösztönöz
Setét pilláidat...
Nem vagyunk gyakran boldogok, maga
A boldogság miatt!
A szív rejtély! - a tó mélységeit
Mért föl-buvárlanunk?
Elég, ha ringató hullámain
Vígan jár csonakunk!
Töröld le hát könnyed, és arcodat
Emeld fel nyájasan!
S ne hidd, hogy faggató kínjával is
A szív boldogtalan!
Az illatos rózsának életét
Szépnek nem tartanád?
- S a rózsa is saját tüskéiben
Szaggatja meg magát!
/Tompa Mihály/
Váci Mihály - Gyalog szerettem volna jönni
Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"
Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"
Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Figyelj rám Barátom,
De fordítsd el tekinteted,
Csúf látvány lennék neked.
Egy repedt szív,
Két kiszáradt szemgödröm az,
Mi belőlem Rád nevet.
Elfolyt az élet,
S lebukott a Nap,
A Hold idegen fényben díszeleg,
Ne nézz felém, úgy menj tovább,
Tedd a holnap ígéretének kezébe kezed,
Ne feledd,
Teljes még az álom sem lehet,
Boldog az, ki tudatlan és vágytalan,
Hisz a mindenségbe kapaszkodni hasztalan.
Elégedett, ki a semmivel beéri,
Ő csak ad s a bérét sohasem kéri.
/Alexander/
A reggel egész bizonyosan meg fog jönni,
a sötétség el fog oszlani, hangod aranyos árja
az egeken áthatol és leözönlik ránk.
S akkor a te szavaid kapnak szárnyra a minden
madárfészekből felhangzó dalokban, s erdő,
berek virágaiban a te melódiáid törnek elő.
/Tagore - Áldozati énekek./
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
/Ady első párizsi verse: A fehér csönd/
Hasonló témák
- Lezárva
- Fontos
