Szia Katus! Ma rájöttem végre, hogy nem, vagyis inkább hogy nehezen tudok elfogadni. Pedig azt hittem, hogy az a legkönnyebb. Már tegnap is gyanús voltam magamnak, de ma aztán muszáj volt rájönnöm. Tudod, megszoktam, mint legtöbbünk, hogy ha kell valami, akkor azt magam oldom meg. Tegnap megajándékoztak egy rakás smiley-val, hát alig akartam elfogadni, pedig nagyon szerettem volna. Ma meg nem kaptam kenyeret a szokott kisboltban. Hazafelé biciklivel jött a sarki szomszéd egy távolabbi boltból. Mondta, hogy ott van kenyér, ha akarom, vissza fordul, és hoz. Mondtam, hogy á, nem, köszönöm, majd megldom. Azt mondja, oké, akkor vidd a bicajt, hamarabb érsz vele. Á nem, mondtam, majd lesétálok. És nem értettem, miért nem fogadtam el a felajánlást, annyira jól esett, mégsem mertem. Ráadásul tudom, hogy a visszautasítás nem kifejezetten barátságos gesztus. Szóval ma tanítást kaptam. Nem csak az elkésést, de az elfogadást is gyakorolnom kell. (pl. elkésni is képtelen vagyok)
