Katakombak Orpheus-Krisztusa
Orpheusz is, Krisztus is megjárja a halál ösvényét és visszatalál az életbe. A szóbeszéd rokonságot vél fölfedezni abban is amit a bűnbeesett emberpár, Ádám és Éva elszenved kiűzetvén a Paradicsomból a mostoha világba, az örök jólétből, hallhatatlanságból a szenvedéssel, bajjal, vésszel terhes földi létbe, rövid örömös-bánatos életbe. Látjuk az első keresztényeket, amint a katakombákban, imbolygó gyertya és mécses fényében zsolozsmáznak a Megváltóról, a Megváltóhoz, ki az árnyékvilágban a reménység, a szeretetlenségben a szeretet, az üldöztetésben a menedék. A rejtőzködő hit féltett titka. Persze mint mindennek ami az őskereszténységről szól, két vagy több olvasata lehetséges. Miért rejtőzködnének keresztényeink? Hisz Róma nyílt város, nincs titok, bármely zugában, városszéli erdeiben, föld felett és föld alatt, pogányok és keresztények ha megszólalnak, táncolnak, énekelnek, még a suttogásnak is visszhangja támad. Mindenki tud mindenkiről. Nem így, szól az ellenérv, igenis van nyomós oka amiért Orpheusz arca mögé rejtették Krisztus hitüket, hisz így a régi hit védelmezői nem bánthatják őket. Dehogy, hallatszik másfelől, ilyesmi tan eszükbe sem juthatott, hisz nem képet festettek, de képes beszéddel éltek, ami abban a korban oly természetes volt, minden jel mögül kiolvasták a mindenki számára nyilvánvaló jelentést. Nincs egyértelmű magyarázat, és ez már így is marad, hisz nem tudunk szemükkel nézni, fülükkel hallani, szívükkel érezni. De azért marad még számunkra gondolkodni, tanulni és tennivaló. Láthatóvá válik mindez, ha számba vesszük a katakombák számunkra oly talányos Orpheusz-Krisztus képeit. Persze a komoly kutatók villanófényei, röntgenképei, kémiai analízisei a színekről, formákról sok mindent elárulnak. De az egyszerű szemlélődő sem csalódik, hisz ha egy csendes este mécsest gyújt, imbolygó fényében úgy érezheti, hogy közel kerülhet a kis mesterek, kőfaragók világához, kik Orpheuszra nézve Krisztust látták.