TáMi Tárnok Mihály
Csatlakozott: 2004. 02. 29.
Hozzászólások: 2
Elküldve: Vas Feb 29, 2004 5:50 pm Hozzászólás témája: Pályázat - Próza
--------------------------------------------------------------------------------
Szidorka
...aztán elváltunk. Még hallottam barátaim hangját, amint utánam kiáltanak: "Hová mész? Gyere haza te bolond!" Még bökölődtek velem a lámpa alatt, aztán elváltunk.
A csend, és az alkony rám vetkezett. Mulatni készülő lelkem egy álomkép után kapott. A város zajszegényen pihenni készült. Még égtek a lámpák a szobákban. Az ablakok mögött elnehezültek az álmos pislák.
Kitéptem magam e fényekből, bele a vak sötétbe... Föl! Föl a hegyre! Fák, bokrok, sziklák állják utamat, botladozok, de megyek! Őrült terv! Szinte belebizsergek a szépségébe. Valahol, a hegy derekánál, mintha lámpa villanását láttam volna...? Kutya ugat, aztán süket csend, sötét. Óh, szép álmom...! Ide nappal is nehéz feljutni! Tudom. Életveszély!? Ah' ebben ez a szép! Fordulj vissza! Nem! Nem! Menni kell! Valami azt súgja: megtalálom!
Zörrenés mögöttem, vagy csak képzelődöm? Csak nem félek? Éjszakai vad lehet... őz, vaddisznó?
Már majdnem fölértem, mikor lábam alól kifordult egy kő, elesek, gurulok a meredeken lefelé, mindenben kapaszkodnék, ha látnék... végre megállok. Éles fájdalom a jobb kezemben. Akkor is megyek! Kapaszkodom tovább. Érzem a vér szagát. Tocsog a jobb kezemen az ing ujja. Kitapogatom, hosszú a vágás, erősen vérzik. Fölértem!
Már csak a sziklakilátó áll dacosan előttem. Telihold, csillagok... Zihálok, levegő után kapkodok. Oda ne...! Egyszer már voltam fönn a barátaimmal, egy-mást segítettük a mászásban. Lejönni volt nehezebb! Mászni kezdtem. Jobb kezemet alig tudtam használni...no, még egy kicsit!
Fölértem! Büszkén, fáradtan hasalok a kis platón. Hallom: csipp-csöpp, vérzik a kezem. Talán tovább repedt? Ragadok a vértől. Aludni, aludni! Telihold, csillagok...
Óh, Anyám...Nem tudom, mennyi idő telt el. Percek, órák? Elemlámpa villan arcomba. valaki a kezemet nézegeti. Hirtelen kijózanodok, felkiáltok ijedtemben.
"Te ki vagy?"
"Hé, hé! Lassan, csak én vagyok!"
Az álmom...!?
Egy nő. Elemlámpáját elkapom, feléje fordítom: egy tizenhat, tizenhét éves lány.
"Hogyan tudtál utánam mászni?"
" Láttam, hogy véres a szikla, azt hittem meg akarsz halni, azért másztam fel utánad."
"Frászt akarok meghalni - mondtam -, csak jó levegőt akartam szívni! És Te hogy kerülsz ide?"
"Láttalak a barátaiddal még ott lent, a lámpa alatt, és azt is, hogy egymagadban indulsz föl a hegyre. Féltem. Egyedül voltam a Papu kunyhójában. Sokat sírtam, aztán elaludtam. Mire felébredtem már sötét volt. Nem mertem lejönni a hegyről. Tudod, nem régen halt meg a nagyapám... Engem Szidorkának hívott. Csak ő hívott így, senki más. Idejárok fel siratni őt, és Szidort, a kutyáját etetni."
"Téged úgy hívott, mint a kutyáját? - néztem rá csodálkozva.
"Nem, nem! - nevetett - Bár ezt én is megkérdeztem tőle, mire azt mondta, hogy Szidor azt jelenti őszerinte, hogy szeret, a Szidorka pedig, hogy nagyon szeret."
"Fura nagyapád lehetett. Ugye, nagyon szeretted?"
Könnyeivel küszködve, csak bólogatott a fejével.
"Mutasd a kezed! Hát ezt szép! Tiszta földes, kőporos, sáros, ... vagy mi?"
"Tisztítsd ki! - kértem.
"Nem tudom. Nincs víz sem."
Elemlámpás kezét feléje fordítottam.
"Neked vörös a hajad? - Mondtam majdnem kiáltva a gyönyörűségtől.
"Igen az."
"Nem kellett volna feljönnöd...!"
"Azért mert vörös a hajam?"
Bólogattam...
"De ugye nem bántasz?"
"Nem tudnád bekötni a kezem?"
"Nincs mivel,... és ki is kellene tisztítani, mert így elfertőződik. Egyszer azt hallottam, - mondta elgondolkozva -, ha ilyen helyzetbe kerülök, le kell pisilni a sebet, az kitisztítja."
Egy szobányi terület volt a tető. Félre álltam. Még utánam szólt kacarászva:
"Le ne ess nekem!"
"Ne világíts ide!" - kértem.
"Na mi van? Csak nem szégyelled magad?"
Hallottam, hogy kuncog... - "A fene ezt a lányt!"
"Tessék! Most mit csináljunk?"
"Húzd" - valamit vacakolt a blúza alatt. Talán a kombinéját szaggattuk?
"Elég! - mondta.
"Mutasd! Látod, milyen tiszta lett?"
Szemében most is ott bujkált egy kis mosolygás... Aztán elkomolyodott.
"Valamelyik eret sérthetted fel, mert nem akar elállni a vérzés. Szorítsd a markodba a hüvelykujjadat! A Papu azt mondta, akkor nem érzed annyira a fájdalmat. Na, készen is vagyunk. Ha nem jövök, még elvérezhettél volna."
"Kösz! Hogyan háláljam meg?"
"Úgy, hogy ne nézz annyira... légy jó!" - mondta.
"Alig látlak! A lámpa már le van kapcsolva, csak a hold világít, meg a csillagok. Nézd, ünnep van az égben...! Tudod mit? Elmondok egy verset neked, ezzel köszönve meg azt, hogy megmentetted az életemet."
"Túlzol,...én csak..."
"De add ide a kezed, mert ezt csak úgy lehet elmondani, hogy fogom a kezed!"
Bal kezemet feléje nyújtottam, mire ő ijedten húzódott el. Úgy kezdtem mondani a verset, hogy a kezem ott maradt kinyújtva a levegőben, várva az övére:
Könnyed leszek, ha sírnod kell,
Pohár, ha szomjad oltod,
Ha minden, ha minden elhagy,
S nem lesz már kihez szólnod.
Vak világban fényed leszek,
Hang, ha néma csend riaszt,
Perceket, mit elveszítesz,
Órákban átnyújtom azt.
A vers feléhez értem, s ő odanyújtotta a kezét, de csak annyira, hogy ujjhegyeink összeérjenek.
Éjszaka, hogy szépet álmodj,
Meseképekkel játszok.
Óh, ne bánd, míg töröm magam,
Közben, árnyékká válok.
Csillag leszel lila égen,
Én? Csak visszfényed - talán.
Sóhajom elküldöm érted,
S Te? Oda se nézel rám...
A verset befejezve megkérdeztem:
"Tetszett?"
"Te írtad?" - kérdezett vissza.
"Igen, én."
Aztán megszólalt. Halkan, szinte csak önmagának mondva:
"Szép vagy...sajnos."
Kicsit fázni kezdtünk, bár a szikla melegített, gondolom a nap egész nap sütötte.
"Odabújhatok hozzád?"
"Gyere!" - mondtam. Összebújtunk, mint két újszülött kiskutya.
"Nagyon véres az inged."
"Undorodsz tőle?"
"Nem... nem!"
Nagy, lobonc hajával odabújt a nyakamhoz. Csókolgatott.
"Ne, ne!" - mondtam - Tudod vörös a hajad és..."
"Nem tetszem neked?"
"De! Ha tudnád, hogy mennyire?!"
Csak a hold világított. Hirtelen eltolt magától. Vetkőzni kezdett.
"Megfázol!" - ez volt az utolsó értelmes mondatom. Mellei az ég felé néztek.
"Kicsik?" - kérdezte.
"Nem, sőt gyönyörűek...! Nekem pont ez tetszik...!"
Mindenünket meg akartuk ismerni! Két kíváncsi gyerek voltunk. A sziklás tetőn... kerestük a jó helyet. Ő volt az ügyesebb... aztán csak legek..., legek...
"Öltözzünk fel, megfázunk!" - nyalogatott.
"Jó a bőröd íze."
"A Tiéd is...! Mennyi hajad van!?"
"Fázol?"
"Ne félts!"
"A versed gyönyörű volt! Megtanulom, amíg öltözünk. Mondd! Most én... de add a kezed! Ne így, csak az ujjhegyeink érjenek össze. Így! - "Könnyed leszek, ha sírnod kell"...
Könnyes fény lobogott a szemében. Láttam! És mikor befejezte: "S Te? Oda se nézel rám..." - úgy csókolt, mintha örökre el kellene válnunk.
"Gyere bújj belém!" ¦ mondtam.
Hajnal felé arra ébredtem, hogy csókolgatja, nyalogatja a bal tenyeremet.
"Felébresztettelek? Ne haragudj! Te végig aludtál, én virrasztottam, és figyeltelek."
"Csacsi vagy, ...!" - de nem folytattam a mondatot.
"Még most is vörös a hajam!" - mondta huncut, kétértelmű mosollyal.
"Szeress, nagyon szeress!
Aztán,... nemsokára felkelt a nap.
"Álljunk fel!"
Bal kezemmel megfogtam a kezét, melle alá fordítottam, jobb kezemmel ugyanígy.
"Most hunyjuk be a szemünket, de ne csalj! Várjuk meg, míg a nap ki nem bukkan a hegygerinc mögül...!"
Úgy zúdult ránk a fény, hogy szinte megtántorodtunk. Zárt szemünkben pirosság ömlött széjjel. Kezemre cseppent valami...Eső? - Ajkáról az összefutott könny csepegett... Eltoltam magamtól, és halvány emlékfoszlányaimból kihámoztam egy pont ideillő versikét:
Köszönöm, hogy vagy!
Az órát köszönöm,
Melyben fényül nyert e világ,
S árnyul elfogadtál
Sugárzó életedben!
Már nem vörös volt a haja, de lángolt! Egy tűz, egy lobogás. A földi szerelem minden szépe rá volt írva. Érezte, tudta szépségét. Elfogadta kutató tekintetem. Szinte dacosan nézett vissza rám, kikövetelve magának, hogy ő is csodálhassa a pillanatot.
"Mennünk kell!" - törtem el a képet.
Kérdőn, csodálkozva nézett rám.
"Másodszor nem engedtél el,... meg kell mosakodnod!"
"Neked is tiszta vér az inged, a kezed."
"Fáj a szám!"
"Nekem is." - nyalta meg.
Egymásra néztünk, cinkosok voltunk.
Nagy nehezen, de szerencsésen lemásztunk a kilátóról. Sziklás-füves talajra értünk.
"Állj ide!"
Nevetve várta újabb hóbortomat, benne valami szépet sejtve. A madarak első dalukat énekelték.
"Hallod a Kék-Duna keringőt?" - dúdolni kezdtem, s ő velem.
"Szabad egy táncra?"
És míg a dallam tartott, csetlettünk-botlottunk a sziklás-füves területen. Mikor vége lett, hirtelen eltolt magától.
"Te,...ugye? Te valamelyik Isten vagy!?"
Tekintete komoly volt. Fölnézett az égre...
"Add Uram, hogy ne legyen álom !"
"Igen, persze, hogy Isten vagyok! Én vagyok ZEUSZ, és te vagy a feleségem, HÉRA! Az éjjel avattuk szent hellyé ezt a hegyet. Most már az idők végezetéig Olimposz lesz a neve, a mi Olimposzunk! Itt várjuk a teliholdat a csillagokkal. Zárt szemmel, egymást átkarolva, várjuk majd a napfelkeltét, míg a piros fény nem ömlik szét a szemünkben. Te vagy az Isten-nőm. Én, Urad és parancsolód, aki ha jő a pásztoróra, térdre hullva kéri szerelmedet..."
"Most hetet léptünk! (?) Előbb még minden ötödik után megcsókoltál!" - duzzogott.
Leértünk a kunyhóhoz.
"Szidor!" - szóltam oda a kutyának barátságosan, és ő farkcsóválva fogadta közeledésemet. Nem ugatott, nem morgott. Elfogadott. - Csodálkozva jegyezte meg:
"Érzi hogy jó vagy!"
Rendbe hoztuk magunkat. Lesétáltunk, elértük a város peremét. Az utunk kétfelé ágazott. Neki balra, nekem jobbra volt az otthonom. Álltunk..., néztük egymást... Aztán, szinte döbbenten kérdeztem:
"Még nem is tudom az igazi neved?! Hogy hívnak?"
"Orsós Vivien."
"Szép neved van Vivien, de nekem, ugye nem haragszol, Szidorka maradsz?!
"És Téged hogy hívnak?" - megmondtam a nevem.
"Isten veled!" - mondta.
"Mi az, hogy Isten veled!? Minden nap eljövök a kunyhóhoz. Vársz rám?"
"Várok. - mondta - Várok, ha jössz..."
Még egy hosszú csók és elváltunk. Az öröm-vér ízét éreztem a számban.
Igen! Igen, Ő az...!
Fékcsikorgás, csattanás, kiabálás...
"Úristen! Vivien, Szidorka!" - kiáltott bennem a neve. Rohantam vissza. Ő volt! A teherautó alól csak a keze látszott ki: markába szorítva a hüvelykujja.
Az árok szélén ültem.
"Azonnal meghalt." - mondta valaki.
Nem tudom, hogy értem haza. Az udvaron Anyám jött velem szemben.
"Mi történt, hogy nézel ki? - Apámért kiabált.
"Gyere gyorsan!"
A két nővérem is előkerült valahonnan. Bevittek a heverőre, lefektettek.
"Mi történt?" - kérdezte Apám?
"Beszélj!" - kiabált, és a vállam rázta.
"Vivien... - dadogtam - ...meghalt!"
"Mi az? Mit mondasz? Ki az a Vivien?"
"Menjetek ki!" szólt rá két nővéremre Anyám, akik hangosan sírtak.
"Nem kap levegőt!...Tiszta vér!"
Megmosdattak. Apám újrakötözte a kezemet.
"Most már mondd el, mi történt!?"
"Elütötte egy autó..."
"Te láttad? Vele voltál? Hogy hívják?"
"Orsós Vivien..."
"Ismerem az apját, ott laknak a kis templom mellett."
Valami mély álomba zuhantam. Másnap dél körül ébredtem csak fel. Nővéreim nem mozdultak mellőlem. Állítólag orvos is volt nálam, nem vettem észre.
Szombaton volt a temetése. Szüleim nem akartak elengedni, de hajthatatlan voltam. Végül, két barátomra bízva elmehettem.
Hátul álltunk. Amikor vitték a sír felé, szörnyű remegés jött rám. Barátaim kivonszoltak a tömegből, mindenki minket nézett.
"Vivien!" - ordítottam, vagy csak akartam? Valami hörgésféle hagyta el a számat. Innentől kezdve, csak homályos emlékeim vannak. Barátaim mesélték, hogy később, egy orvos jött oda hozzám, beadott egy injekciót, amitől elmúlt a remegésem, de csukva maradt a szemem. Sütött a nap, és szemeim a piros fényben, könnyben fürödtek.
Már mindenki elment.
"Mennünk kell!" - mondták a barátaim. De ekkor egy kis-lány lépett elém.
"Te honnan ismerted Vivient?" - kérdezte. Amikor jobban megnézett, meggyötört arcomat látva döbbenten lépett hátrébb.
"Ki vagy Te?"
Barátaimra nézett kérdőn, de ők széttárták a kezüket, jelezve, hogy ők sem értik az egészet.
Felálltam. - Ezek az arcvonások..., a vörös haj...!?
"Szidorka! - nyögtem ki nagy nehezen.
"Nem,...nem! Én a húga vagyok. Hogy hívnak? Ki vagy?"
"Nem számít!" - ingattam fejem.
Hazamentünk.
Egy hét telt el. Csengettek. A húga jött. Amikor belépett, úgy ugrottam fel, mintha rugók löktek volna.
"Én csak..."
Véletlenül együtt volt az egész család. Bemutatkozott. Mesélt a balesetről, Vivienről, hogy két hét múlva lett volna az esküvője valamilyen Tiborral. Bénultan hallgattam. Torkomat görcs szorította, nem tudtam beszélni, hiába kérdezett. Aztán elment. Az egyik nővérem kísérte ki. A teraszon még sokáig beszélgettek...
Öltözködni kezdtem.
"Hova mész? - ugrottak talpra nővéreim. Kimutattam a hegyre.
"Szó sem lehet róla, hiszen alig állsz a lábadon! - Nem engedtek.
Visszarogytam a heverőre. Nővérem mellém ült.
"Te, mondd el már végre, honnan ismerted azt a lányt? Különben tudtad, hogy Vivien három hónapos terhes volt, és a vőlegénye erőszakolta meg?"
Nem voltam sem eleven, sem holt... Hát ezért...!!! Két kezembe szorítottam hüvelykujjaimat, orromból bugyogva tört elő a vér. Nővérem sikoltozva kiabált Anyámnak.
"Mondtál neki valamit?"
"Csak azt, hogy..."
"Te megőrültél!?"
Kivittek a fürdőszobába. Locsolták az arcomra a hideg vizet...
Akkor tizenhét éves voltam. Előttem állt az élet.
Te, ki tudod történetemet, ugye nem tartanál bolondnak, ha látnál, hogy csukott szemmel várom a napfelkeltét, és telihold-kor, ha csillagos az ég, nem kérdeznéd meg, hogy miért, miért sétálgatok egyedül...?
Olyankor Szidorka hangját vélem hallani, amint azt kérdezi:
"Te,...ugye? Te valamelyik Isten vagy!?"