... és akkor megállt az idő
Monoton forgalom, türelmetlen dudálás, benzingőzös araszolás a reggeli Nagykörúton. Az emberek munkába sietve észre sem veszik, hogy a nyár megérkezett, a nagyvárosba is. A parkok lombos fái már eltakarják a csupasz betonépületeket, és a napsugár is megcsillan az irodaházak üvegfelületén. Én mindent meglátok most, mert számomra nem szokványos a mai nap. A gyerekeimmel igyekszem minél hamarabb kijutni a városból, hogy aztán egy tökéletesnek ígérkező napot töltsünk el vidéken. Sokfelé jártunk már az országban, de valahogy eddig mindig kimaradt a Bakony. Most bepótoljuk, és nemcsak a lenyűgöző tájban szeretnénk gyönyörködni, hanem egy lovardát is felkeresünk, ahol gyermekkori vágyam teljesülhet. Eddig csak képeken, filmeken láttam lovakat, testközelben nem. Alig várom, hogy csodálhassam és simogathassam őket. Jóleső izgalommal tettük meg az utat a százéves jegenyefák és a modern szélerőművek között. Az útszélén virított a pipacs, a távolban őzeket, s a felhőtlen kék égen gólyákat láttunk. A Bakony lankái elvarázsoltak minket. Szinte méterről méterre tartogatott valami újat, szépet, tágra nyílt szemekkel bámultuk a tájat. Mielőtt elindultunk a kirándulásunkra, az interneten is informálódtam úti célunkról.
Bakonyoszlop egy eldugott kis település Veszprém megye északkeleti csücskében. Mint megtudtam, már a XIV. században jegyezték a történelmi írásokban, bár közismertebb a XVII. századtól lett, amikor az Esterházy család vette meg a környéket, és pont itt, a festői kis falu határában épített egy kastélyt. A zöldellő domboktól övezve, tiszta, takaros házak között kanyargott az út, át a falun, hogy kicsit távolabb elérhessük Sövénykutat, a lovardát.
Már messziről megpillantottuk a békésen legelésző állatokat, melyek a többhektáros területet teljesen birtokba vették. A levegőt harapni lehetett, - ahogy mondani szokták -, és valóban, mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna. A tulajdonos, mint régi barátokat, úgy köszöntött minket. A közvetlensége és bizalma meglepett, - a nagyvárosban nem ehhez szoktunk -, talán ezért esett még jobban ez a családias hangulat.
Büszkén „mutatta be” nekünk az állatait, olyan szeretettel a hangjában és a szemében, amit csak csodálni tudtunk. Valóban mások lennének a természet közelségében élő emberek? Hiányzik belőlük a türelmetlenség, a törtetés, az oda nem figyelés… nyíltak és őszinték. Bizony elgondolkodtatott, mennyivel jobb lenne a világunk, ha egy kicsit visszaléphetnénk a rohanó, modernnek hitt életvitelünkből, és meglátnánk újra a szépségeket, melyeket a környezetünk még tartogat számunkra, csak túl kellene lépnünk a napi gondjainkon. Tudom, nem könnyű, de ha csak egy-két napot eltöltünk egy ilyen helyen, már sikerül közelebb kerülnünk hozzá.
Az istálló tiszta volt és finom szénaillatú. Nem erre számítottam. Azt hittem, ahol állatokat tartanak, ott elkerülhetetlen, hogy trágyaszag terjengjen. Látszott, mennyi munka van e mögött. A boxokban álldogáló nyugodt, jól szocializált lovak elégedetten, minden izgalom nélkül szemléltek minket. Érdeklődve jöttek közelebb, amikor – gazdájuk oktatását követve – lassú mozdulattal, de kicsit félénken nyújtottam feléjük a kezem. Halkan, majdnem suttogva beszéltem hozzájuk, s egy rövid időre megszűnt körülöttem a világ. Csak őket láttam, az értelmes szemeiket, a csillogó szőrüket, az izmos testüket, és azt az aurát, mellyel szó szerint betöltötték a teret. Még Öcsi, a hatalmas csődör is szelíden tűrte, hogy megvakargassam sörénye alatt a nyakát. Azt hiszem érezték bennem az alázatot és a szeretetet, mellyel körülvettem őket. Alig tudtam elszakadni tőlük. Szívem szerint egész napra beköltöztem volna az istálló fecskefészkekkel teli falai közé, de nem tehettem, mert a hátsó udvarban és a domboldalon legelésző lovakat is szerettem volna közelről látni.
Először nem értettem, hogy miért vannak négyfelé választva, miért nem lehetnek együtt, egy helyen. Városi lány voltam mindig, semmit nem tudtam a falusi életről és a háztáji állatokról. A domboldalt a „fiúk” azaz a fiatal csődörök és heréltek foglalták el. A laposabb, vizenyősebb területen a kancák legeltek a csikókkal. A hátsó udvarban Bella nézte óvó anyai szemeivel Natit, a pár hónapos, ficánkoló, gyönyörű kiscsikót. Most már megértettem azt is, hogy az istállóban miért csak a tenyészcsődöröket láttam. Hiába, rend a lelke mindennek.
A szabad területeken is közel kerülhettem a lovakhoz, bár az első percekben kölcsönösen, kicsit tartottunk egymástól, de nagyon hamar létrejött a barátság. Márvány például annyira megszeretett, hogy szinte teljesen kisajátított magának. Mivel a lovak közötti rangsorban előkelő helyet foglal el, - ha a többi ló is szeretett volna részesülni a simogatásomban, vakargatásomban -, egyszerűen elkergette őket mellőlem. Jót nevettem az igyekezetén.
A másik legelő részen is kedvencre találtam, Folti, a „pöttyös” kis pónilovacska személyében. Ő igazi kíváncsi gyerek módjára viselkedett. Tetszett neki a fényképezőgépem is, szinte csodálkozó pillantásokat vetett rám, amikor fotóztam. Először csak tisztes távolból nézegetett, de aztán csak közelebb jött, mert érdeklődése erősebb volt az idegenkedéstől. Pár óra elteltével, mint egy hűséges kiskutyus, úgy követte minden lépésemet, néha bele-belecsippentve a farmernadrágom szárába, jelezve, hogy „tessék foglalkozni velem”. Tibortól, a tulajdonostól megtudtam, a különböző színű lovak fajtáját, azok főbb jellemvonását, és mesélt róluk aranyos, humoros történeteket. Találkoztam Mesével, a kecses kancával, aki pár hónappal ezelőtt egy nagyon nehéz és súlyos betegségen esett át, és - hála a szeretetteljes gondoskodásnak -, teljesen felgyógyult. Most már békésen, és újra kigömbölyödve legelészett a többiek között. Tamúr, az arab mén okos szemeivel és méltóságteljes viselkedésével hódított meg magának. Megdöbbentett a tudat, hogy - valamiféle jóleső belsőkényszert érezve - azonnal beszéljek hozzájuk. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem értenék, amit mondok. Persze a szavaimat nem is, de a hangszínt biztosan, mert engedelmeskedtek, ha arra kértem őket, hogy jöjjenek közelebb, vagy ne menjenek el, amíg hozzájuk érek. Soha sem gondoltam, hogy ekkora örömöt és boldogságot jelent majd számomra a lovak közelsége. Rádőlni a nyakukra, puszit nyomni az orrukra, simogatni a fejüket, vakargatni csillogó szőrüket, és átvenni tőlük azt a nyugalmat, ami árad belőlük.
A gyerekeim még ennél is nagyobb élményben részesültek, hiszen a körkarámban módjuk volt felülni rájuk, - és futószáron ugyan – de lovagolni rajtuk. Minden anya hálásan nézné gyermekei boldogságtól és büszkeségtől csillogó szemeit, még ha ezek a gyermekek már felnőtt korúak is. Az arcuk nem ezt sugározta. Újra gyerekekké váltak azokban az órákban, mintha visszacseppentek volna a régmúltba, amikor a hintaló röpítette őket. Fülig ért a szájuk.
Hallottam azt is, hogy ezek a lovak terápiás lovaglásra is alkalmasak, bizonyos krónikus betegséggel küzdők és fogyatékkal élők számára, akiknek a gyógyulást jelentheti. Ebben teljesen bizonyos voltam, elég volt csak magamra gondolni, ahogy percről percre változtattak rajtam is kis barátaim. Nehezen váltunk meg tőlük, de indulnunk kellett.
Élményekkel teli, jóleső fáradsággal tértünk aznap nyugovóra. Azóta is sokszor álmodom a lovakról, és arról a felejthetetlen érzésről, melyet kiváltottak belőlem. Most már én is értem, miért tartják a lovat az ember egyik leghűségesebb barátjának. Szerelmesük lettem. Kívánom másnak is ezt az érzést. Aki teheti, szakítson egy kis időt rá, megéri.
(G.P.Jodie)
)
