Ha Ábrahám a mi atyánk, Mohamed atyafi, akkor hová hulltak hős Nimród nyilai?
Tisztelettel felhívnám a figyelmet, hogy az alábbi írásban alkalmazott vizsgálati módszerek, eszközök, úgymint a rovásjelek fogalmi jelentéseire épülő „teremtésábra”, illetve a mai nyelveket megelőző ősnyelvre, annak teóriájára épülő magyar ősgyökök, bár hatásos kódfejtő kulcsok, de kellő tudományossággal nem bizonyítottak.
Forrás: www.magvallas.hu
Miáltal arra kérnék minden, a ma ismert keresztényi hittételekkel, vagy másmilyen vallással azonosuló, esetleg a tekintélyelvű tudomány mellett lándzsát törő kedves olvasót, tekintse ezt a dolgozatot egy a magyar nyelv játékosságán nyugvó elmélkedésnek, képzelet szülte kreációnak, de semmiképpen sem valamiféle személyes támadásnak.
A „nyíltszívű keresőknek” pedig remélhetőleg nem szükséges semminemű útravaló.
„A kód neve magyar 2” című írásban a szkíta kereszténységet, vagy Jézus pártus voltát firtató magyar kutatók kapcsán felmerült Jézus származásának kérdése.
Amely kérdés egyébiránt, egy „áldott maggal”, magasabb rendű isteni természettel leszületett személynél nem bír különösebb jelentőséggel, hiszen náluk nem a test, az öröklött gének a meghatározóak, hanem éppenséggel azok megváltoztatásának képessége.
Sokkal izgalmasabb dolog lehet az Ószövetségbe esetlegesen beemelt, majd az aktuális érdekek mentén megváltoztatott ősi források eredetének vizsgálata.
Ilyen ősi források a sumer vízözön leírások, az Ekhnaton féle Naphimnusz, és a sumer mag-, vagy az egyiptomi szem-, illetőleg Hórusz-kultusz.
A „sumér” Életfáról magokat gyűjtögető lények:
A „maghasadás”, „magsugárzás” szintén sumer ábrázolása:
A világot, az emberiséget fényével elárasztó, feltöltő „Főnix”, Szem, Mag, Istenfiú képzetét támasztja alá Mózes I. könyvének 22:18-as fejezetében található isteni kinyilatkozás is, miszerint:
„És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzettségei…” – mondja az Úr Ábrahámnak.
Persze, sokféleképpen lehet ezt a mondatot értelmezni (a zsidók Izsákra, az arabok Izmaelre, míg a keresztények Jézusra vonatkoztatják), ám tagadhatatlanul „magról”, pontosabban áldott magról szól.
Mindenesetre ez már önmagában is elegendő ok arra, hogy kicsit tüzetesebben körüljárjuk Ábrahám történetét, méghozzá a székely-magyar rovásjelek és a magyar nyelvben megtalálható ősgyökök segedelmével.
Tehát, Ábrahám (az arab Ibrahim), Ádám huszadik leszármazottjaként a khaldeai Ur városából született. (Igaz újabban „eredeti” forrásokra való hivatkozással Harrán városát szokás megjelölni szülővárosaként.)
A kezdetekről annyit tudhatunk még, hogy apja Terah (az arab Ezer-a) „bálványszobrok” kereskedelmével foglalkozott, amit Ábrahám már gyermekként sem igazán szívlelhetett.
Nemtetszésében odáig merészkedett, hogy egy szép napon összetörte apjának csaknem teljes árukészletét, minek okán a nagy Nimród király elé került.
Büntetése máglyahalál lett volna, de az Úrba vetett erős hite által csodálatos módon megmenekült, nem úgy a nála csekélyebb hittel rendelkező bátyja, Hárám…
Az írások szerint a csupán három éves Ábrahámnak a „tűzpróba” után még 13 évet kellett bujkálnia a „föld alatt” Nimród haragja elől.
A Nagy Nimród:
Nos, az elmondottakból két dolog keltheti fel a figyelmünket, jelesül vajon miért kellett bűnhődnie az ártatlan Hárámnak, illetve mit jelképezhet ez a bizonyos „föld alatti bujkálás”?
Ezek a momentumok több szempontból nem illenek a történetbe, hacsak figyelembe nem vesszük a Mag lényegiségét, örökkévalóságát szimbolizáló, ősi hittételeket.
Ezzel pedig eljött az ideje a „teremtésábra” felvázolásának:
Az úgynevezett teremtésábra felépítése arról nevezetes, hogy a mikrovilágtól (az anyag keletkezésétől) kezdődően egészen a Mindenség egységéig megtalálható valamennyi létsíkban (jobb híján nevezzük így) jelen van, hatást gyakorol a beinduló, végbemenő folyamatokra.
Mivel az általunk ismert ókori kultúrákban titkos tanként kezelték a „történelem előtti időkből” rájuk hagyományozott információkat, ezek nyomait leginkább az Életfa-kultuszt őrző népek emlékezetében találhatjuk meg.
A „kezdeteket”, a tömeg és forma nélküli anyagban (An-ban) ringatózó magot a „LY”, a lyuk, lyány, alvó forrás jeleníti meg, ezen hatol át az „SZ”, az Atya akarata, a leendő Életfa szára, törzse, miáltal a „LY” „US”-sá, nyíló, (ős)sugárzó maggá válik.
A maghasadás következtében beinduló sugárzást a szár hajtásai mutatják, minekután a „T” tartó, tengely, a „ZS” égi zsengés, zsongás, zsarát, és a lent, mint fent zsongással láthatóvá lesz a fa váza, koronája és gyökérzete.
Ez utóbbi szimbólum pedig egy „határjel”, ugyanis vele zárulnak az „égi” történések, miáltal Égi-, vagy Ősatya magnak* is hívjuk. A rovásírásunkban a százas számnak felel meg, de láthatóan ebből ered a „TY”, vagyis az atya betűnk is.
*Az Ősatya magja, -gondolata gyakorlatilag minden ősi kultúrában megtalálható, ott van a több tízezer éves dél-amerikai, és az indus-völgyi leleteken, de az sem lehet a véletlen műve, hogy ezt a jelvényt „látta” a Napban a kereszténységet „előkészítő” I. Konstantin is.
A sugárzás, az „S”-ek (a belőlük kialakuló „B”, belső lélek) „feszítő” hatása létrehozza a teret, így az Ősatya mag képes lesz hatni az őt körülölelő tömeg és forma nélküli anyagra (An-ra). Ezt a fejlődési fokozatot az „SZ”-re merőleges, horizontális anyagi tengellyel szemléltették eleink.
A két tengely (függőleges és vízszintes) a „D” du, tudás a teremtés, az égi mintázatoknak megfelelően az anyag kristályosodására, vagyis az általunk ismert anyag létrejöttére utal. Összességében így kaptuk meg a Világ-, az Életfa, a Mindenség egységének szimbólumát, ami – közel sem mellesleg – a Teljesség fogalmát* takarja.
*A Teljesség, vagy Mindenség szimbóluma megfelel az ezres rovásszámunknak, de nagyon gyakori jel a sumer agyagtáblákon, „isteni” értelemben.
A történet itt még nem ér véget, ugyanis az anyagi lét természete a kettősség, tehát a „K” keret (a világ sarkai) mentén kialakul az elválás, az osztódás, az „O” ban megnyilvánuló oldódás.
Eme oldódás, növekvés pedig addig folytatódik, amíg az ábrázolt Egység határai meg nem nyílnak, minek okán az egy, egész újból maggá nem lesz és kezdődik minden az elejéről – még nagyobb térben, és még több anyagban -, az elültetett magok által…
A két oldal ellentététes tulajdonságait eleink leginkább a Nap magtermészetében és a Hold anyagtermészetében vélték felfedezni, melynek eredményeként jöttek létre a Világfa napos (világos) és holdas (sötét) oldalú ábrázolásai.
Ezt az alapelvet ültették át az élet számos területére, példának okáért ide sorolandóak a számos népnél felfedezhető eredetmondák is, melyekben két testvér, leginkább két ikertestvér elválásától, helyesebben valamelyik testvértől származtatták magukat.
Eklatáns példa erre a mi Magorunk és Hunorunk esete.
Mindebből egyelőre annyi a lényeges, hogy Ábrahám és Hárám közül Ábrahám rendelkezik magtermészettel.
Egyszóval, a 13 évi „földalatti lét” után egyszer csak megjelenik az Úr fényessége az általa „nyiladozó” Ábrahámnak. Pontosabban, a Biblia szerint szövetséget köt vele az Úr, miszerint, amennyiben Ábrahám – és családja – „az Urat” fogadja el egyedüli isteneként, neki adja Kánaán földjét.
(Lefordítván, tápláló földet ajánl fel a „magnak”, a mag magjainak.)
Sőt, mi több, ekkor hangzik el az a bizonyos „jövendölés”;
„És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzettségei” (Mózes I. 22:18)
És még más egyebet is mondott;
„És ne neveztessék ezután a te neved Ábrámnak, hanem legyen a te neved Ábrahám, …” (Ter. 17:5)
Vajon miért változtatta át az Úr Ábrám nevét Ábrahámra?
A korábbi tapasztalatok alapján nyugodtan elhagyhatjuk a különböző óhéber, askenázi, tibériai nyelvből, nyelvjárásból összetákolt magyarázatokat, az ilyen-olyan atyából lett „amolyan” atyává válás lehetőségeit, ui. az”ábrám” szó magyarul is értelmezhető.
Az ab, aba szótő egyrészt apát, másrészt durva szőrös valamit, leginkább külső ruházatot, posztót jelent, amiből keletkező abagos, abadoc pedig szőrösen születettet, felemás, keverék ember, vagy gabona jelzője volt.
Ugye milyen meglepő…, ámde a mai tudásunk szerint hogyan is képzelhetnénk el egy ősapát*?
(Itt jegyzendő meg, hogy Terah nevét általában „vadkecskeként” értelmezik, amit „bálványimádata”miatt nem is tartottak célszerűnek megváltoztatni)
*A Biblia szerint Ádám volt az első ember, de ezt némileg cáfolja, hogy ő nem a Földön, hanem a Paradicsomban teremtetett, valamint sokat mondanak erről a témáról az „emberi pár” kiűzetésének, és a több forrásban megemlített angyalok (le)kitaszításának párhuzamai is.
Csakhogy a „teremtsünk embert a mi ábrázatunkra” bibliai idézet azt sejteti, hogy ennek az ősapának az ábrázata, arca némileg elüt a szőrős, durva, aba külsejétől. Kérdés az, vajon miben térhet el a többi földi lénytől?
Természetesen az Istenre hasonlatos ábrázatával, mondhatnánk, ha nem tudnánk a férfiember meglehetősen dúsan burjánzó arcszőrzetéről.
A megoldás nem ebben keresendő, hanem az előző kifejezések gabona, az asztaggént (szárastól) rakott gabona értelmezésében, azaz a kazalban rejtőző szemben, szemekben.
Az isteni lélek tükrében, amely szem, más létezőktől eltérően képes az ábrándozásra, álmodozásra, magyarán a múlt tapasztalataiból kiindulván a jövő megtervezésére, annak megvalósítására, … akár a TEREMTÉSRE is.
Hogy hova is jutottunk megint egy kis magyar-ázattal, … pedig még nem is ejtettünk szót a magyarok egyik ősapjáról, Álmosról (ábrándozó, álmodozó), akinek fia, mondhatnánk „áldott magja” természetesen Árpá-d.
(Egyébiránt az Árpád név szintén többször előfordul a Bibliában)
Jól sejtjük, az Emese isteni megtermékenyüléséről, az ősi nász gyümölcséről, Álmosról szóló „legendák” egy réges-régi teremtésmítosz részei, amit a fennmaradt források kései szerzői már igencsak hiányosan kaphattak meg.
(Más kérdés, hogy ezt a „finnugorizmusba” kényszeríttet szakembereinknek még elmélet szintjén sem szabad felvetnie.)
Dávid Júlia: Emese álma
A további bibliai események hátterében – mint idáig is – felfedezhetjük az eredeti tanok ismétlődő nyomait, de a cselekményszövést leginkább az aktuális zsidóérdekek motiválják. Jelesül, az, hogy ki lesz Ábrahám örököse, ugyanis „jog szerint” az ő jussa a tejjel, mézzel folyó Kánaán.
Ábrahám még Ur városában feleségül veszi Sárát, aki ugyan rangos családból származó, gyönyörű nő volt, ám magtalan, azaz nem lehetett gyermeke.
És mit nem ád az Isten, az ő neve sem Sára volt eredetileg, hanem Szárai, amit az Úr megint csak volt szíves megváltoztatni…
Immár mondani sem kell, a „szárai” úgyszintén jelent valamit magyarul.
A „szár” alapesetben a kopasz, tar, száraz dolgok jelzője, míg az Életfa-világszemléletből adódóan a létező „birodalmak” alapja, tengelye szára.
Mivel nőről lévén szó, a „szárai” név nem mondhat mást, mint egy előkelő, ősi származású (szárból eredő), de „száraz”, kinek méhéből nemigen fakadnak „bővizű folyók”, avagy magtalan asszonyt.
(No comment…)
De folytatódjék tovább a sztori; Ábrahám a megkötött isteni szövetség ellenére továbbra is Ur városában vesztegel, mire az Úr újfent megjelenik neki, és újra szövetséget ajánl; Amennyiben Ábrahám végre hajlandó lenne elfoglalni a számára kijelölt földterületet, éltes (75 éves) kora ellenére leszármazottjaival népesíti be az egész Földet.
Az isteni ösztökélés hatására Ábrahám elindul Kánaán felé, és el is jut egészen Sikhemig, melynek szent fájánál* az Úr megint csak megjelenik és – mi mást is tehetett volna – nekik adta a Sikhem körüli földeket.
*A zsidóságnál is elevenen él a Világfa, Életfa tisztelet
Ám egy hirtelenjében kitört szárazság következtében Ábrahám kénytelen Egyiptom felé venni az irányt, amely vándorlása során többször is konfliktusa támad a takaros felesége miatt.
Történt ugyanis, hogy egyszer a fáraó (vagy a hercegei), míg másszor Abimélek a filiszteusok királya vetett szemet Sárára.
Csakhogy Ábrahám – féltvén az életét – előrelátó módom megegyezett Sárával, hogy nem hites feleségeként, hanem testvéreként mutatja be őt az idegenek előtt. Így Sára először a fáraó háremébe, majd Abimélek nászágyába került.
A kincses Egyiptom:
Erre viszont az Úr iszonyú haragra gerjedvén nagy csapásokkal sújtotta Egyiptomot, és igencsak megfedte Abiméleket is, többek között „erősen bezárta vala Abimélek háza népének méhét”.
Summa summarum, bár Ábrahám egy kis időre kénytelen volt nélkülözni Sárát, ám az Úr által kialkudott jóvátétellel jelentősen meggazdagodván vonulhatott tovább. Abimélek ráadásként még ezer ezüstpénzt is adott a „szemek befedőjeként”. Amely gesztust általában Sára szégyenének elfedéseként szokás figyelembe venni, ám a régi magyar értelmezés szerint a szem, szemek az elültetett magoknak voltak a szinonimái.
(Mit mondjunk, első hallásra meglehetősen sajátos isteni gondviselésnek tűnik.)
Valószínűleg az említett ajándékok és a különböző kiváltságok folytán Ábrahám olyannyira megerősödött, hogy az unokatestvérét, Lótot foglyul ejtő elámi király seregeit tönkreveri, és egészen Damaszkuszig üldözi.
Ábrahám hatalma immár hírneves királyokéval vetekszik, de Sára méhe, az Úr ígérete ellenére még mindig zárva volt. Mivel akkoriban általános volt a többnejűség Ábrahám feleségül veszi (a Biblia szerint Sára adja hozzá) az egyiptomi szolgálójukat, Hágárt.
Ennek a frigynek gyümölcse lett Izmael, az arabok ősapja*, aki mint elsőszülött fiú jogszerűen apja örökébe léphetett, pontosabban léphetett volna, ugyanis Sára féltékenységében pokollá tette a riválisa és gyermeke életét.
*Az iszlám szerint Mohamed Izmael leszármazottja
És Ábrahám 99 éves korában jött az újabb ígéret, az újabb alku; amennyiben Ábrahám levágja a fiúgyermekek „elejét”*, akkor Sára méhéből származó, vérszerinti örököst kap ajándékba, akitől pedig nagy nép származik.
Igaz, eme kiválasztott népet ugyan 400 évig szolgaként fogják szorongatni, de a 400 év letelte után az Úr nekik adja a Nílus és az Eufrátesz közötti, meglehetősen nagy területet.
Az Urat nem igazán zavarta az érintett részen élő népek sokasága, amint azt a későbbiekben megtudtuk, azokat is a „kezükre adta”**. Mindemellett, hogy a szolgának titulált Hágártól született Izmael se maradjon ki a sorból, az ő utódait is nagy néppé fogja tenni.
*a körülmetélés, a fiúk „elejének” levágása az elsőszülött fiúgyermek, és minden jószág elsőszülöttének feláldozásából ered, lásd, az Eid ul-Adha arab ünnepet
**A „kezetekre adom” kifejezés finoman fogalmazva is az „asszonyostól, gyermekestől kényetekre, kedvetekre adom”-nak felel meg
A Sára méhében fogant utód ígéretét a 99 éves Ábrahám, és az ugyancsak éltes korú Sára sem vehette nagyon komolyan, annyira nem, hogy a hír hallatán Sára egyszerűen kinevette az Urat, szelídebben fogalmazva „magában nevetett”.
Ám miután az Úr személyesen is meglátogatta Sárát, valóban gyermek fogant az ő méhében. Azt ugyan nem igazán tudni, hogy az Úr korábban-e, vagy csak ezután nevetett fel, de az írások szerint ő is nevetett*. (Csak szegény Ábrahám nem nevetett…)
*Lásd, az „Isten mosolyoghat” változatot
Viszont nem mehetünk el szó nélkül azon „apróság” mellett, hogy Sára a sok-sok ígéret ellenére csak azután esett áldott állapotba, miután az Úr meglátogatta őt. Mivel az isteni eredet ilyetén történő bizonygatása közel sem csak a népek, nemzetek eredetével kapcsolatban fordult elő, élnünk kell a gyanúperrel, hogy ez több mint kitaláció, ez az emberiség egyik archaikus tapasztalata.
Tehát nem lehet a véletlen műve, hogy a krónikások, Sára, Maya királyné, Mária, vagy Emese, netalán Éva* történeteiben – a rosszindulatú pletykákat is felvállalván – következetesen ragaszkodtak a „kívülről”, egy másik világból érkező, megtermékenyítő mag szerepeltetéséhez.
*Éva, az emberiség ősanyja csak látszatra lóg ki a sorból, ugyanis annak a bizonyos almának volt ám magjai is.
Hogy mire fel lehetett ez az Ószövetségre nem nagyon jellemző, kirobbanó jókedv?
Szinte hihetetlen, de semmi mást nem szolgált, mint a születendő utód, Izsák nevének megmagyarázását.
Ugyanis, a Yitzchak, Jickhok, Yiẓḥaq, Yiṣḥāq, Isḥāq névvariációk valamelyikében állítólag benne foglaltatik a “nevetni fog” tartalom is.
Most már teljes a káosz, igazából, immár senki sem tudná megmondani valójában ki, és miért nevetett.
Szó, ami szó azért van ez a zűrzavar, mert az Izsák név csak magyarul értelmezhető.
Badiny Joós Ferenc kutatásai nyomán a sumer IZ szócska „isteni lélek” jelentéssel bírt. Ennek magyar megfelelője pedig az „iz” (is, us) szótő, melynek hajtásaiból következtetvén eredetileg valamiféle egyforma, aprócska, izgő-mozgó, izikékre* „valamicsodákra”** utalhatott, amely „valamicsodák” izgése-mozgása által izzó, fénylő tulajdonsággal is felruháztatott.
*az „izikét” kisdedként használták őseink
**”Isten valamicsodájaként” őrizte meg a népemlékezet a rovásírásunk US jelét, ami pediglen igencsak egy nyíló magra hasonlatos
Az „iz” sumer és magyar szó ilyenforma értelmezése kapcsán külön figyelmet érdemelnek a történetünkben szereplő, nem egészen tisztázott eredetű, az „iz”, „is”, „ez” tagokat tartalmazó szavak, nevek. Úgymint Ez-er-a, Is-hag (Jishag), Iz-mael, Isz-rá-el, Iz-rá-el, melyekben egy dolog közös, a szóba jöhető nyelveken nincs jelentésük, hacsaknem a mindenféle erőltetett, nyakatekert értelmezéseiket nem tekintjük annak.
Példának okáért vegyük a Já-kob-ból (ügyeskedőből, csalóból) átváltozott Jiszráel-t (az Isten ellen küzdőt, majd az ebből lett Isten harcosát), aki egyben a mai zsidó állam elnevezését is adja. Nos, bízzuk mindenkinek a fantáziájára, hogy az IZ (mint isteni lélek) – RÁ – EL szókapcsolatok mit is jelenthetnek valójában.
Jákob harca az angyallal:
Az „iz” szómagból származtak a Jézus magyar megfelelőjeként is előforduló „isa”, „izza”, „izsa” ómagyar szavaink, amit az „iz birtoklója, birtokosaként” fordíthatnánk a ma használatos nyelvezetünkre. Sőt, mi több kis szabadossággal ízt tartalmazó, azaz Izzó Magként is meghatározhatjuk.
Az izsák szó pedig nem más, mint ezen magok tartója, tartálya, egy iszák, vagyis kétterű tok, netalán „zacskó”. Amely megfejtés nem tűnik éppen hihetetlennek egy „nagy nép ősapjának” neveként.
Igen, az őseink nem voltak éppen szemérmeskedők, még akkor sem, ha magasabb rendű, isteni történéseket kellett szemléltetniük.
(Az izsa, izsák szó ősrégi eredetét bizonyítják a régi magyar helyneveink is, ilyenek a felvidéki Izsa, a Kiskőrös és Kecskemét között elterülő, a 900-as években Ischasi-ként (vegyük figyelembe a „zs” hang latin betűs írásának kezdeti nehézségeit, tehát Izsáki), Kun László által már Isak-ként, majd Izsák-egyháza-ként bejegyzett Izsák városa. Csak azon csodálkozhatunk, hogy ezeket a településeket nem kísérelték meg elszlávosítani, vagy héberesíteni, amint megtették azt Isaszeggel („égerfás terület”), vagy Izsó-falvával („Ézsau-falva”)).
Ott tartottunk, hogy Ábrahám 100 éves korában megszületett a várva várt Izsák.
Ezt az örömteli eseményt Ábrahám azzal tetézte meg, hogy az Úr jóváhagyásával teljesítette Sára kérését, és eltávolítatta Hágárt és Izmaelt.
Hágár és Izmael elbocsátása:
Történt egyszer, hogy az Úr parancsot adott Ábrahámnak; hűsége bizonyításaként ugyan áldozza már fel egyetlen fiú gyermekét.
(Az iszlám hittudósok nem éppen így tudják, tudniillik szerintük nem Izsák, hanem Izmael feláldozását kérte az Úr. Amely változatnak meg is lehetett a maga alapja, hiszen, az elsőszülött fiúgyermek feláldozásának voltak meg a sajnálatos hagyományai.)
Ennek megfelelően Ábrahám és az akkor 25 (mások szerint 37) éves Izsák el is indultak a Moriah hegyére. Izsák kissé csodálkozott azon, hogy nem visznek magukkal áldozati állatot, de apja azzal nyugtatgatta, hogy „majdcsak ád az Úr”. Így hát Izsák szó nélkül vitte hátán a fát, amely fa az ő feláldozását szolgálta.
Amennyiben elhagyjuk a különböző, mellékes, a történetet színesítő „sallangokat”, ismerős kép rajzolódik ki a szemünk előtt, miszerint, látjuk a gondolataiba mélyedt a Fiút, amint az Atya akaratával megegyezően kaptat a hegytetőre, és zokszó nélkül cipeli a „fát”, amelyen majd őt fogják kivégezni…
Minek okán nem is csodálkozhatunk rajta, hogy egyes zsidó visszaemlékezésekben Izsák haláláról, majd az azt követő feltámadásáról beszélnek.
(Hegytető, Fa, a Fa csúcsára szálló maghozó madár, a Mag megtöretése, a kiáradó magsugárzás által életre kelő korona és gyökérzet, s végül a megújuló mag távozása „Főnixszárnyakon”… Igen, nagyjából ezenképpen szólhattak az ősi regölések.)
A lényeg az, hogy az Úr egy angyalon keresztül leállította a gyilkosságot, és igencsak megköszönte Ábrahám hűségét.
Mondani sem kell mivel, a „nagy néppé teszlek”, és a „neked adom a Kánaánt” ígéretével.
A történet pedig folytatódott Izsákkal, annak két ikerfiával, melyekből az egyik hasonlóan csalárd módon szerzi meg az atyai jussot, a hasznot, a földi javakat…
Jákob apja vakságát kihasználva megszerzi az örökséget:
Ez volt a lényege, ez volt az oka az ősi tanítások kifordításának, a mindenféle csűrésnek, csavarásnak, az ilyen, olyan névváltoztatásnak, a kizárólagosság, a kiválasztottság bizonyítása a jussra, az „isteni” jussra…
Ilyen jogcímen sikerült a testvérnépek ellentétét, harcát, a világ egyik legveszélyesebb feszültséggócát évezredekre konzerválni. Ilyen ürüggyel lehetett a „felvilágosult” 20. században egy vallási alapon nyugvó állam létrehozását kialkudni.
És ennek következménye lehet, egy szintén természetellenes képződmény, az iszlám állam létrejötte is.
Mi pedig csak bizakodhatunk, hogy egyik kizárólagosságra törekvő vallásnak sem „jut eszébe”, hogy az Úr voltaképpen az egész földet nekik ígérte…
A mesének vége, de ha lehet, ne aludjunk tovább, és ne álmodjunk szépeket, ugyanis, ideje lenne ébredezni már…
