Állati jók ezek a sárkányos képek.
Valamiért állandóan előtérbe kerül nekem mostanában a Sárkány. Rá is kerestem a neten és egy érdekes leírást találtam:
A NAGY LUNG
2008. 11. 18.
Míg az ókori és középkori Európában már csak nevének puszta hallatára hanyatt-homlok menekültek az emberek, és csak a legbátrabb legények és legkisebb királyfik mertek megküzdeni vele (igaz, többnyire ármánnyal és furfanggal), addig Keleten máig reményteljes bölcs mosollyal várják megjelenését, s mit nem adnának egy házi-változat meglétéért.
A rettegett
Sárkányképünk eredete ma már szinte kibogozhatatlan, de már a legkorábbi írásos forrásokban is szerepel. Az európai elképzelésben démontulajdonságokkal felruházott, többnyire kígyótestű, többfejű és tüzet okádó félelmetes szörny volt, mi forrásokat, vizeket, hegyeket vagy épp kincseket őrzött, királylányokat rabolt, embereket és állatokat egyaránt tizedelt. Gyakran barlangokban élt, de a fellegekben is elképzelhető volt, vihart keltett, és hatalmas repülő teste gyakran az eget is elsötétítette, rettegésben tartva a megrémült embereket, kiket később megszánt és alkuba bocsátkozott velük. Ám olyankor mindig csúfos véget ért az az eredendően jó szíve, mert egy arra járó vitéz - többnyire valamilyen megbűvölt karddal - alaposan levágta a fejét, s mielőtt másik nőhetett volna helyébe, a biztonság kedvéért a szívébe is döfött, mire a szegény pára végképp kilehelte lelkét. A tét ilyenkor gyakran a szabadság, a víz elérhetősége vagy az épp aktuális királylány élete volt, melyért többnyire fele királyságot, boldog házasságot és közmegbecsülést adtak cserébe. Barlangokban talált fogának és csontjainak pedig gyógyító- és varázserőt tulajdonítottak.
A mesebeli sárkányokat gyakran igen együgyűnek, könnyen kicselezhetőnek tüntették fel, míg a hiedelemvilág sárkánya mindig komoly félelemre és aggodalomra adott okot. Azonban a klasszikus sárkány és annak kínai rokona között számos különbség volt felfedezhető.
A szeretett
A kínai sárkány (Lung) "kiváló értelmű lény", mely a legfőbb bölcsesség (A Változások könyvében is így tüntetik fel), a halhatatlanság és a gyógyító erő birtokosa. Hozzá kapcsolódik a kínai istendinasztia megalapítása, valamint az írás és a tudományok feltalálása. Jelenléte nem kelt riadalmat a kínai emberekben, hiszen általános jóakarat fűzte hozzájuk, vizet adott, szelet fogott számukra, és általában mindig a jó, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumaként tündökölt.
A sokféle legendák egyikében az "Első sárkány" Fu-hsi, a mitikus uralkodó történetében bukkan fel, melyben a föld közepén álló Kína (szó szerinti értelmezésben is) elvesztette az ég közepén (egykor pontosan fejünk fölött) álló sarkcsillag helyét. Eszerint Kung-kung, a gonosz kígyó (mely más mítoszok szerint épp kultúrhérosz volt, akit a taoisták a fémművesség feltalálójaként tiszteltek) elpusztította az eget tartó kilenc oszlop egyikét: az északnyugatit, a Pucsou hegyet. Ezért mozdult el helyéről a sarkcsillag, ezért lett ellipszis a csillagok pályája a Föld körül kör helyett, és a folyók is ezért folynak délkeleti irányban a tengerbe. Mivel az "Első sárkány" betöltötte a Kung-kung által létrehozott égi lyukat, megkülönböztetett tiszteletnek örvend.
Egy másik mitikus elképzelés szerint a Sárga-folyó vizéből egykoron egy Sárkány, illetve egy Ló-Sárkány tűnt fel, megmutatva azt a kör alakú ábrát, melyet ma mindannyian a Jin és a Jang egybefonódó játékát jelképezve ismerünk. A kínai kozmogónia szerint ugyanis a világ (a Tízezer Lény) két örök, egymást kiegészítő elem, a Jin és a Jang ritmikus játékából született. A Jinhez tartozik az összpontosítás, a sötétség, a passzivitás, minden páros szám és a hideg, jelképezi a nő, a föld, a narancs¬szín, sok völgy és folyómeder, valamint a tigris. Másik feléhez, a Janghoz pedig a növekedés, a fény, a lendület, minden páratlan szám és a meleg tartozik. Jelképe a férfi, az égbolt, a kék szín, a hegyek és oszlopok, valamint a Sárkány. Tehát itt is találkozhatunk vele.
Valóban, szinte mindenhol és mindenben jelen van a Sárkány, melyet a négy mágikus állat egyikeként (az Egyszarvú, a Főnix és a Teknőc mellett) is számon tartanak.
Néhány kultúrában a kibontakozó vallások isteneit kezdetben különféle állatalakban jelenítették meg aszerint, hogy az isten milyen testi vagy lelki tulajdonságát szándékoztak hangsúlyozni. Nem volt ez másként Kínában sem, ahol ezek az állatok később egyes testrészeikkel járultak hozzá a Sárkány megtestesítéséhez. Wang Fu kínai filozófus szerint a halhatatlanság és a gyógyító erő birtokosaként ismert, szárnyak nélküli repülésre is képes, alakváltó, felhők tetején utazó, vizek fölött uralkodó sárkány kilenc állathoz hasonlít. Külsejét szigorú szabály határozta meg: a teve feje, a szarvas szarva, a démon szemei, a bika fülei, a kígyó nyaka, hasa, mint egy kagylóé, (bár egyes változatok a teknős belső részeit említik), karmai, mint egy sasnak, míg lábainak talpai egy tigriséhez kellett hasonlítson. Testét - mint a pontynak - pikkely fedi, méghozzá 117 darab. Jellemző volt még rá, hogy a hangokat nem füleivel, hanem a szarvaival hallotta. Ábrázolásából nem hiányozhatott a gyöngy sem, melyet többnyire épp lenyelt vagy kiköpött, mivel gyöngyében rejlett az ereje. Ha ezt elvették tőle, ártalmatlanná vált.
Többféle sárkányt is számon tartottak. Az égben élők az esőt adták, a föld alatt lakók pedig a föld méhének kincseit oltalmazták. A vizeknek (folyóknak, tavaknak és tengereknek) pedig a Sárkánykirályok (longwang) voltak a gazdáik. Míg a kék sárkányok jószívűek, a fehérek erényesek, addig a sárgák pedig könyörületesek voltak. A Peking környéki négy templomban tisztelt négy Lung pedig feltehetően a császári palota és a főváros Fung-shui-ának szabályozásáért felelős.
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=3 align=right><TBODY><TR><TD>
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Császári jelvény
Ezek után talán már az sem számít meglepőnek, hogy az istenként tisztelt sárkányokat számos legenda a császárokkal is összefüggésbe hozta. Sőt, nem csak a legendák, hanem maguk a császárok is büszkén vallották magukat a Sárkány leszármazottjának. Már egészen az első Han császártól kezdve a Sárkány mindig a császárt szimbolizálta, évszázadokon keresztül császári jelvényként is szerepelt. A császár trónját Sárkány-Trónnak volt szokás nevezni, arcát pedig Sárkány-Arcnak. Amikor pedig az uralkodó jobb létre szenderült, azt mondták, hogy a Sárkány hátán az égbe ment.
A nép barátja
Amikor pedig a nép az eget kémlelte, gyakran szállt fel az a sóhaj, hogy "Vajon mikor egyesül a Föld a Sárkánnyal?", azaz, vajon mikor esik az eső?
A kínai zodiákus ötödik állata így az esőhozás szimbólumává is vált, mely sárkánykultusz fő ünnepnapját, a Sárkánycsónak-ünnepét ("sárkány ébredésé"-nek is nevezik) az ötödik holdhónap ötödik napján tartják. Ilyenkor a folyókat vörös színű sárkányorrú csónakok lepik el, a bennük ülők pedig a vízi sárkányistennek áldoznak megköszönve a védelmet, kifejezve elégedettségüket. Ám a Sárkánycsónak-ünnepnek másik vonatkozása is ismeretes. A hagyomány szerint ugyanis a kegyvesztett ókori költőóriásra, Qu Yuan-ra emlékeznek, aki bánatában -277-ben a Miluo folyóba ölte magát. A vele kapcsolatos szokások a vízbefúlt szimbolikus keresésére, illetve kiengesztelésére irányulnak. Ezt a hagyományt ma főként Dél-Kínában, Tajvanon és Hong-Kongban ápolják.
Míg a buddhista felfogás szerint nyolc sárkánykirály létezik, addig a taoisták négyet tartanak számon, a négy tengernek megfelelően. Később Kína négy fő folyójának sárkánykirályairól is alakultak ki képzetek. A népmesék legkedveltebb alakja pedig a leghatalmasabbnak tartott Ao Duang, a Keleti-tenger sárkánykirálya volt. A késői néphit a sárkánykirányt gyakran az őselemek fejének is tekinti. Így tehát hatalma alá tartozik a mennydörgés (Leinong), a villámlás (Tian mu), a szél (Fengbo) és az eső (Yushi) is.
A még későbbi folklórhagyományban a sárkánykirályt öregemberként képzelték el, aki víz alatti kristálypalotájában lakik, megszámlálhatatlanul sok kincset őriz, és saját tengeri hadsereggel rendelkezik, melynek tagjai teknősbékákból, tintahalakból, rákokból és más tengerlakókból áll. (Mindezek közös jellemzője az átváltozás képessége.)
A művészetekben is így ábrázolják, botra támaszkodó öregemberként, kinek botjának díszgombja sárkányfejet formáz. Az irodalomban gyakran ejtenek szót fiairól és lányairól is, az építészet pedig szinte minden faluban és városban áldozott neki egy-egy templommal, melyeket többnyire patakok partján, gázlóknál és kutaknál állítottak fel. A szobrászat is szintén számtalan módon képzelte el és alkotta meg. A tengerészek, halászok, földművesek, vízhordók a szobrok közbenjárását kérték az esőért. Aszály idején a szobrokat kivitték a templomból és a tűző napra állították. Áradáskor pedig végigvitték a földeken, hogy lássa: mekkora kárt okozott. S ha még ez sem segített, a szobrot gyakran vízbe is "fojtották".
Hogy vélekedtek máshol, máskor?
Az ókori népek mitológiájában és a bibliai jelképrendszerben többnyire a gonoszt, esetleg Isten választott népének ellenségét jelképezi. Az Ószövetség csak ritkán említi. Ott Isten - hatalma által - leölte és megkötözte a tengeri szörnyet. Az Újszövetségben Izraelt vagy Egyiptomot szimbolizálta, és a Jelenések Könyvében is szerepel, ahol egyértelműen a Sátánt jelképezi. A kereszténység korában tehát a Sátán, a Kísértő szerepére kényszerült, a káoszt, a nyers pusztító erőt, az anyagi világban lakozó gonoszt kezdte jelképezni. Keleten pedig változatlanul a legfőbb bölcsesség, a halhatatlanság és a gyógyító erő szimbóluma maradt. Ott mindvégig a sárkány ősi energiájának pozitív tulajdonságait hangsúlyozták, mert szerintük ahol ez a szeretett lény elhalad, ott megelevenedik a föld. Vagyis az anyag és a szellem találkozását jelképezi. Addig Európában jó esetben önmagában nem jelentett se jót se rosszat, mert az anyagi világot fenntartó ősenergiát szimbolizálta, ami jó és rossz célokra egyaránt fordítható. Ám akadtak olyan területek is (és talán ez volt a nagyobb számú), ahol ellentétes jelentéseket hordozott, amivel pedig a létezés paradoxonját jelképezte. Ilyen volt a fény-sötétség, a férfi-nő, és az alkotás-rombolás kölcsönös egymásrautaltsága.
A négy ősi elem megtestesítője volt, tűzokádó és sötét barlangban lakó, halpikkelyű, mi mindenképp megmozgatja képzeletünket, és álmainkra is rátelepszik. Sok ábrázolásban láthatjuk úgy, hogy az ember és a rejtett kincs (a szellem bölcsessége) közé áll, vagy épp az ártatlanságot jelképező hajadont hurcolja föld alatti birodalmába. Az elrabolt vagy feleségül vett királylány talán az emberáldozat emlékeként jelenik meg, a föld alatti birodalom pedig lehet a titkok világa, de az emberben megbúvó vadállatiság szimbóluma is, mi - ha nincs kordában tartva - az állat szintjére süllyedhet.
A hiedelmek legtöbb sárkányalakja a kígyóhoz áll a legközelebb, ősibb változatokban őrzőszellemként is funkcionál. Azonban rendelkezik a vihardémon jellemvonásaival is, hiszen repül, és szoros kapcsolatban áll a vízzel (a teremtés és pusztulás ősi vize is az eleme). A lángokádó példány pedig a tűzzel és a Nappal is kapcsolatban áll. Így pedig az alvilági kígyó és az égi madár (fény) jegyeit is egyesíti magában. Fejének sokasága a megsokszorozott testi és szellemi erő kifejeződése. A kezdet és a vég őreként csak ő tudhatja a kezdet előtti és a vég utáni titkokat.
A thébai mítosz szerint a megölt sárkány fogait elvetették, melyből a spártaiak ősei keltek ki.
A germán mitológiában pedig a legyőzött sárkány Fánfir, a kincs őrzője gonosz sárkány volt, kinek legyőzője megette a szívét, majd a vérében is megfürdött, minek következtében mindent tudóvá és sérthetetlenné vált.
A reneszánsz persze megint gonosszá avatta a sárkányt, mi a magyar hitvilágban leginkább a viharfelhőkben mutatta meg magát és a forgószelekben jelent meg, de a jégverésben is látható volt, és kizárólag leányáldozatért cserébe engedett inni a tulajdonában lévő vízből. S úgy tartották róla, hogy olyan ragadozó halból (harcsa vagy csuka), esetleg kútban rejtőző kakasból keletkezik, ami hét éven keresztül fejlődött láthatatlanul, mialatt kígyókat falt.
Persze mi leginkább egy jóval jámborabb sárkányt ismerünk, azt is csak a legújabb kori meséknek köszönhetően, ki jószívű és még a légynek sem tudna ártani, hiszen királyfi barátjával legszívesebben a lepkekergetésnek hódol.
Csomós Éva