Salamon Béla, a berlini vendégművész
Berlini kaland
/Részlet Salamon Béla Hej, színművész c. könyvéből/
A híres Kékmadár kabaréban, a Kurfürstendammon, Nóti Károly "Weekend" című bohózatában vendégszerepeltem.Egyik előadás után hallom, hogy egy kis német kolleganőm panaszkodik, nincs pénze vacsorára, kénytelen éhesen hazamenni aludni...Nagyon megsajnáltam szegénykét, és finoman meghívtam, hogy legyen a vendégem, jöjjön velem vacsorázni. A művésznőt nem kellett sokáig invitálnom, már vette is a kalapját, és jött velem a Weisz csárdába. Helyet foglaltunk az egyik asztalnál, és észre sem vettem, hogy a szomszéd asztalnál a Nóti házaspár ül. Amikor megpillantottam őket, elpirultam és zavartan mentegetődzni kezdtem, hogy ne értsék félre a helyzetet, én csak gavallériából egy éhes színésznőt vendégelek meg itt. Persze, magyarul mondtam, hogy őnagysága, a partnernőm, ne értse meg...
Nótiné, aki jó barátnője volt a feleségemnek,nem hitte el a mesét, és ravaszul hunyorogva válaszolt:
-Hát, ha éhes, csak etesd! Majd otthon elmondom az asszonynak, hogy te Berlinben éhes nőket vacsoráztatsz.
Vacsora után azt mondtam akis kolleginának, hogy menjen szépen haza autóbuszon. És mindjárt igazolásképpen át is szóltam Nótinénak, hogy csak az autóbuszmegállóig kísérem a hölgyet, aztán visszajövök hozzájuk. De ők azt felelték, hogy ne fáradjak, mert már ők is mennek hazafele...Amikor elhaladtam mellettük a színésznővel, Nótiné még csípősen megkérdezte:
-Remélem, már nem éhes a kicsike?
Az utcán, amíg a megálló felé mentünk, a művésznő megkérdezte
tőlem,hogy nem lenne-e kedvem lemenni vele egy kis lokálba? Gondoltam, most már mindegy, menjünk! Beültünk egy eldugott, kedves kis helységbe, és rendeltem egy üveg tokajit. Pusztán hazafiasságból, hadd fogyjon a magyar bor.
Még csak először koccintottunk, amikor új vendégek érkeztek a
forgóajtón. Nagyon megijedtem, a Nóti házaspár lépett be a lokálba. Hazafele menet ők is benéztek ide egy barackra...
Láttam a tekintetükről, hogy most már megvan a véleményük rólam.
De én még mindig nem hagytam fel a reménnyel, hogy meggyőzöm őket,
és amíg ártatlan képpel rámutattam a hölgyre, csak ennyit mondtam:
-Szomjas is a szegényke...