Szanté meseháza

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Esős idő van, úgyhogy ma bent maradunk a szobában
és mesélni fogok Nektek egy jó szívű farkasról.
Szép napot Kicsikéim!

A FARKAS ÉS A RÓZSA

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - hgondolta a frakas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell írtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~


Picurkák!
Ma már szép idő lesz, futkározzatok kint a szabadban.
Szedjétek össze a faleveleket, hogy fű elő tudjon bújni.
Vidám napot Kicsikéim!
"Gondolkodtál már azon
Tavasszal a gólya
Hosszú, égi vándorútján
Fészkét hogy találja?
Gondolkodtál már azon,
Hogy nyáron a vércse
Meddig szitál, hogy a cickányt
Zsákmányául ejtse?
Gondolkodtál már azon
Hogy ősszel a fecske
Miért indul hosszú útra
Puha fészkét vesztve?
Gondolkodtál már azon,
Hogy télen a varjú
Kicsi talpát mért nem böki
A hófödte sarjú?"

Drága szanté!
Ne haragudj, nem találom a mesét, amit el akartam hozni Neled Nagyon sajnálom. Még keresem...

Kijuma Drága előre is köszönöm a gyerekek nevében is.
Szép napot Neked!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Kisütött a napocska és már éjszaka is csillagos volt az ég. Ahogy kinéztem
az ablakon egy kis csillagot láttam lejönni a födre. Elmesélem mi történt vele.

A CSAVARGÓ CSILLAG

A kis csillag először körülnézett, hogy nem látja-e senki. Egész kicsi csillag volt, még nem is kapott helyet az égen, igazán nem tartotta szemmel más, csak a csillagok legfőbb bírája, a nap.
De most a nap sem tartotta szemmel, hiába, ő sem tud mindenre figyelni. No meg világos nappal volt, s olyankor a csillagok alig-alig látszanak.
Nemrég még esett, s a kis csillag most sóváran nézte a szivárványt. Aztán meg egyszer körülnézett, hogy nem látja-e senki, és lecsúszott a szivárványon.
Még csak nem is a közepén, a sárga sávon csúszott, hanem a tetején, a piroson. Egyre gyorsabban csúszott, egyre gyorsabban, és sietnie is kellett, mert a szivárvány már vékonyodni kezdett, és félős volt, hogy egyszerre eloszlik.
Így érkezett le a földre. A szivárvány lába éppen egy mocsárba ért, oda csúszott bele a kis csillag. Úszni ugyan nem tudott - a csillagok általában nem tudnak úszni -, de szerencsére a víz nem volt mély.
Kikapaszkodott a partra, és szedegette le magáról a hínárt meg az iszapot. Egyszerre észrevette, hogy a fűből nézi egy béka.
- Megfázom - mondta. - Én leszek a beteg csillag.
- Furcsa - felelte a béka. - Én sose fázom meg a vízben. De menj, kérdezd meg a kígyót. Róla azt tartják, hogy ért a gyógyításhoz, de én nem hiszem.
- Nem tudom, hol a kígyó. Kérlek, vezess oda hozzá.
- Majd bolond leszek! - mondta a béka bosszúsan. - Ne csúfolódj velem - és beleugrott a vízbe.
A kis csillag csodálkozva nézett utána.
"Mi baja lehet? - tűnődött. - Először egész kedves állatnak látszott."
Lassan elindult a fűben. A fű nedves volt, a kis csillag szaporán kapkodta ágait, és úgy érezte, mindjárt fájni fog a feje. De nem fájt.
A fűzbokorból egyszer csak előbukkant egy tapsifüles állat.
- Te vagy a kígyó? - kérdezte a csillag.
- Hát nem látod, hogy nem én vagyok a kígyó? - mondta méltatlankodva.
- Nem látom.
- Én nyúl vagyok.
- Mondd meg, hol találom a kígyót.
A nyúl dühös lett:
- Kérdezd meg a gólyától. A kígyókkal ő foglalkozik.
- És milyen a gólya?
- Hosszú lábú, és nagyon okos.
Azzal a nyúl el is tűnt, s a kis csillag továbbindult.
A nagy madarat a sás mellett már messziről meglátta. "Hu - gondolta -, hosszú lába van, de nem látszik nagyon okosnak!" Azért megszólította:
- Kedves gólya, hol találom a kígyót?
A gólya fél szemmel a fűbe sandított.
- Azt én is szeretném tudni. Te is kígyót eszel?
- Nem - tiltakozott a kis csillag rémülten. - Én fényt eszem. De beleestem a mocsárba, és attól félek, megbetegszem. A kígyó állítólag tud gyógyítani.
A gólya megnézte:
- Egészséges csillagnak látszol, és a kígyó nem tud gyógyítani. De menj a rokonaidhoz, a tengeri csillagokhoz. Azok majd vigyáznak rád. Mit keres egy ilyen kis csillag egyedül a földön?
Csőrével mutatta, hogy merre kell mennie.
A kis csillag elindult. Éjjel-nappal ment, erdőkön, hegyeken, mezőkön át, és sokszor sírdogált, mert félt egyedül. De nappal mindig elbújt a bokrok közé, hogy a nap meg ne lássa, és meg ne büntesse.
Egy bokorban talált rá a katonatiszt, aki lovon arra jött. Leszállt a lóról, és azt mondta:
- Micsoda csillag! Kitűzöm. Ilyen kitüntetése nincs a tábornoknak se. Én leszek most már a tábornok.
A csillag égette az ujját, de azért kitűzte. És egyszerre úgy érezte, mintha kardot döftek volna a szívébe, mert igazi csillagot csak a jók és bátrak viselhetnek, ez a tiszt pedig se jó, se bátor nem volt. Fájt, égette a csillag, de nem akarta levenni. Végül aztán mégsem állta tovább, letépte a melléről, és a porba hajította.
Ott találta meg a színésznő, mikor arra jött kocsiján.
- Csillag! Aranycsillag! Kitűzöm a hajamba, és én leszek a legszebb és legnagyobb színésznő!
Neki is perzselte az ujját, de azért tükörrel a kezében feltűzte. Abban a szempillantásban leégett az összes haja, mert a színésznő bátor volt ugyan, de nem volt jó. A kis csillag leesett a földre.
"Furcsa dolgok - gondolta. - Lehet, hogy mégsem vagyok beteg. Egyszerűen csak csillag vagyok."
Vándorolt tovább. éppen egy nagy város széléhez ért, mikor találkozott a tolvajjal. A tolvaj bátor volt, és jó is lett volna, ha nem lopott volna.
- De szép csillag! - mondta. - Jó volna nekem. De nem tudom, az enyém lehet-e, hiszen nem loptam, hanem találtam. Ámbár - és vállat vont - ha az ember talál valamit, és nem adja vissza a tulajdonosának, az annyi, mintha lopná.
Azzal felvette a csillagot. De a csillag tüzes volt, megégette a kezét, s a tolvaj ujjai úgy elmerevedtek, hogy többé nem tudott lopni. Kénytelen volt rendes munkát vállalni, és beállt egy fatelepre éjjeliőrnek.
A kis csillag pedig csak ment tovább. Most már egyre jobban félt, és egyre inkább szeretett volna hazamenni az égboltra. Fáradt is volt, s imitt-amott be is piszkolódott.
Éppen egy sötét erdőn át vándorolt éjjel, mikor valaki rászólt a magasból:
- Hát te mit keresel itt, kis csillag? - A bagoly volt, az éjszaka vándora.
- Te ismersz engem? - kérdezte a kis csillag örvendezve.
- Persze hogy ismerlek. Eleget láttalak odafönn. Csak azt nem tudom, mit keresel itt. Mindenkinek megvan a maga helye. Nekem például eszembe sem jut, hogy felmenjek az égre csillagnak.
A bagoly szeretett bölcselkedni, de a kis csillagot ez nem érdekelte.
- Rokonaimat, a tengeri csillagokat keresem - mondta. - Nem tudod, hol találom meg őket?
- A tengerhez hamar odaérsz, de a tengeri csillagról nem tudok semmit.
A kis csillag másnap éjjel csakugyan odaért a tengerhez. A nagy víz telides-teli volt a fenti csillagok tükörképével.
- Ó - mondta boldogan a kis csillag -, ti vagytok az én rokonaim!
- Nem - felelték a tükörképek -, mi csak a testvéreid képe vagyunk a vízen. Mi vagyunk a csillagok árnyéka.
- És a tengeri csillagok? - kérdezte a kis csillag elszontyolodva.
- A tengeri csillagok - szólt közbe egy kotnyeles repülőhal - lenn élnek a vízben. Majd szólok nekik.
Alá is merült, és kisvártatva előbukkant a legöregebb tengeri csillag : puha testű, csillagforma, szúrós állat.
- A gólya azt mondta, te vagy a rokonom - fordult feléje a kis csillag. - Tudod, a gólya, az a tudós állat.
- A gólya - legyintett egyik ágával a tengeri csillag. - Nem tudós az, csak nagyképű. Annyit beszél és magyaráz, hogy mindenki tudósnak tartja. Minket sose látott, csak hallott rólunk, s azt hitte, hogy a tükörképek a tengeri csillagok. Ide figyelj, kis csillag, nem mindenki rokonod, aki hasonlít hozzád. Nem vagyunk rokonaid sem mi, sem a hópelyhek, se a csillagvirág. A te rokonaid odafönn vannak.
- És hogy jutok oda? - kérdezte a kis csillag pityeregve.
- Nagyon egyszerű - mondta a tengeri csillag. - Ahogy lejöttél.
- A szivárványon? Hol a szivárvány?
- Ott - mutatott egy sziklán túl a tengeri csillag. - A tengeren mindig van valahol szivárvány.
A szivárvány csakugyan ott emelkedett a magasba.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, és elindult fel a szivárványon. De most már alul, a zöld csíkon ment, hogy vissza ne csússzon véletlenül.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Esős idő van ma úgyhogy bent játszunk majd a szobában. Biztos hallottátok
már, hogy a békák megjósolják az esőt, erről mesélek ma Nektek
Vidám napot Kicsikéim!

A leveli béka álma(Magyar népmese)

Hol volt, hol nem volt, a zala-zajki templomkertben volt egy fehér virágú labdarózsafa, azon élt egy zöld levelibéka. A levelibéka naphosszat énekelt, így a falu mindennap várta az esot, mert hitt a békának. Az eső azonban sokáig nem jött, a falu bosszús is volt már. Mit ad az ég, éjjel megjött a zivatar. Dörgött, villámlott és szakadt az esõ- aztán lassan megcsendesedett. A levelibéka a legnagyobb labdarózsa virág alá bújt. O is félt a villámoktól, de örült, hogy az énekére megérkezett a várva várt eső.
-Ez a levelibéka annyit énekel, hogy elijeszti a felhőket, s pont a templom labdarózsafáján kell neki könyörögni…
Szomorú lett a levelibéka, mikor e szavakat hallotta, s este abba is hagyta az éneklést. Igaz, más oka is volt: megérkezett a választottja. S ezen az éjszakán furcsa álmot látott a kis zöld levelibéka. Azt álmodta, hogy mivel a szent hely udvarában énekelt, így ot a falu időjósának választották meg, és a jövoben neki kell megjósolni az eső jöttét. Ezért fizetség is jár majd: naponta húsz légy vagy negyven szúnyoglárva a bére. Meg is örült az álmának, meg el is szomorodott. Valami súlyos teher nehezedett a szívére.
-Meg tudok-e felelni e nagy feladatnak, vagy az emberek elűznek a templomkertbõl, ha nem lesz eso? Mától másként élek- fogadta meg a levelibéka.
Teltek- múltak a napok, amíg újra lett elég bátorsága az énekléshez. De ettol fogva még erősebben, hangosabban dalolt. Az emberek meg is jegyezték: -Ez a levelibéka biztos esőt jelez! Tehát a falu népe nem fog rá haragudni, ha énekel.
Másnap kisütött a nap. A zöld levelibéka lerakta petéit a pocsolyába, hogy majd a napsugarak hatására a porontyok kikeljenek. S valójában kis idő múlva már a pocsolyában úszkáltak, ficánkoltak. Hamarosan levelibéka-hadsereg ugrándozott föl a labdarózsafára, s szüleikkel együtt koncertet adtak a falu népének.
Vidéken sok helyütt ma is örülnek a kis zöld levelibékának, hiszik, hogy neki köszönhetik az esőt.


Szép napot Kicsikéim!

Picurkák!
Még tart a tél, de ma már melegszik az idő és a nopocska is előbújhat.
De nem csak a napocska bújik elő, hanem a kertek alatt a kisvirágok is.
Derűs napot Kicsikéim!
"Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág –
zúzmarás a fán az ág.
Ám télutón egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág."

Picurkák!
Olyan szépen süt a nopcska, kimentem sétálni a Tisza-partra. A felkelő
nap csillogott a víztükrön és akkor megláttam a Vizitündért. Mosolygott
és úszott a hullámok között. Ha nálatok is kisüt a nap, menjetek ebben
a szép időben egy vízparthoz és Ti is meglátjátok majd a kis tündért.
Vidám napot Kicsikéim!
"Hol lakik a Vízitündér? -
Én tudom!
Kezet nyújt, ha ezt a csapot
megnyitom...
De csak búsul csőbe zárva,
néha itt
egymás után
csöpögteti
könnyeit..
Néha pedig kiengedem
a kádban,
meséli, hogy nem boldog a
lakásban...
Jobb volt neki tóban élni,
mesében,
mert itt senki
nem hisz
már a tündérben..."

Kedves Szanté! Én még nagyon új vagyok itt, de nagyon örülök, hogy idetaláltam. Csodálatos a meseházad. Csak így tovább, sok sikert hozzá.

Engedd meg, hogy egy saját mesét adjak ajándékba a meseházadnak, amit az unokámnak írtam. Íme a mese:

<TABLE class=MsoNormalTable style="mso-cellspacing: 0cm; mso-table-lspace: 2.25pt; mso-table-rspace: 2.25pt; mso-table-anchor-vertical: paragraph; mso-table-anchor-horizontal: column; mso-table-left: left; mso-padding-alt: 0cm 0cm 0cm 0cm" cellSpacing=0 cellPadding=0 align=left border=0><TBODY><TR style="mso-yfti-irow: 0; mso-yfti-firstrow: yes"><TD style="BORDER-RIGHT: #f0f0f0; PADDING-RIGHT: 0cm; BORDER-TOP: #f0f0f0; PADDING-LEFT: 0cm; PADDING-BOTTOM: 0cm; BORDER-LEFT: #f0f0f0; PADDING-TOP: 0cm; BORDER-BOTTOM: #f0f0f0; BACKGROUND-COLOR: transparent">A félénk nyuszi boldogsága<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o></o>
</TD></TR><TR style="mso-yfti-irow: 1"><TD style="BORDER-RIGHT: #f0f0f0; PADDING-RIGHT: 0cm; BORDER-TOP: #f0f0f0; PADDING-LEFT: 0cm; PADDING-BOTTOM: 0cm; BORDER-LEFT: #f0f0f0; PADDING-TOP: 0cm; BORDER-BOTTOM: #f0f0f0; BACKGROUND-COLOR: transparent">

<o></o>
</TD></TR><TR style="mso-yfti-irow: 2; mso-yfti-lastrow: yes"><TD style="BORDER-RIGHT: #f0f0f0; PADDING-RIGHT: 0cm; BORDER-TOP: #f0f0f0; PADDING-LEFT: 0cm; PADDING-BOTTOM: 0cm; BORDER-LEFT: #f0f0f0; PADDING-TOP: 0cm; BORDER-BOTTOM: #f0f0f0; BACKGROUND-COLOR: transparent">
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva nyuszika. Ott éldegélt szomorúan, egyedül az erdő közepén, egy tisztás szélén, megbújva egy vadrózsabokor tövében.
Az állatok mindennap összegyűltek a tisztás közepén, hogy fitogtassák erejüket, hogy történeteket meséljenek bátorságukról, hőstetteikről, hódításaikról. De a kis
nyuszi csak a bokorból hallgatta őket. Nem mert közéjük menni, az ő napjai egyformán szürkék voltak, nem volt miről mesélnie. A farkas és a róka hatalmas hahotázás közepette adta elő a tyúkokkal való kalandjait.
Egyik reggel azonban történt valami. A tisztás üres volt, a nyuszika vígan ugrabugrált , és örült, hogy a felkelő nap sugarai megcsillannak bundácskáján. És ekkor dübörgő lépésekre lett figyelmes, ami egyre közeledett.
- Uzsgyi! El kell érnem a védelmet nyújtó rózsabokromat. – gondolta szegény magában.
De ekkor egy nagymedve állta el az útját. A nyuszika minden porcikájában reszketni kezdett.
- Jó reggelt nyuszika! Hová, hová olyan sietve?- kérdezte érces, félelmetesen dörmögő hangján a medve.
- Csak, csak….-dadogott a nyuszika, szerettem volna elbújni.
- Miért akartál elbújni? – nevetett most már kicsit barátságosabban a medve.
- Mert félek tőled, mert én mindenkitől félek – hebegte megszeppenve a nyuszkó.
- De én nem bántalak téged – mondta a nagymedve, s azzal hatalmas mancsával megsimogatta a kisnyúl csillogó szőröcskéjét.
- Igen, de a többi állat, akik itt szoktak a tisztáson találkozni, mindig kinevetnek engem – felelte bátortalanul a nyuszi.
- Mi okuk van arra, hogy kinevessenek? – kérdezte a medve.
- Hát, mert én nagyon szégyenlős vagyok, és nekem nincsenek kalandjaim, amit elmesélhetnék nekik. Pedig olyan jó volna, ha egyszer rám is figyelne valaki. –sóhajtotta a félénk nyuszika.
- Tudod, mit nyuszika? – próbálta felvidítani a medve a nyulat. Mondd azt nekik legközelebb, hogy itt járt a nagymedve, akit te két vállra fektettél.
- Óh, Brumikám, ki hinné ezt el nekem? – motyogta nagyon szomorúan a kisnyúl.
- Csak légy bátor nyuszika, ne törődj a többiek véleményével, és ne légy szégyenlős! – szólt vissza még a nagymedve, miközben egyre távolodott.
- Holnap is eljössz?- kiáltott utána a nyuszi.
- Eljövök, csak sose félj! – válaszolta a medve és azzal eltűnt a nyuszi szeme elől a sűrű bokrok között.
Nem sokkal később gyülekezni kezdtek újra az állatok a tisztáson. A nyuszi erőt vett magán és előbújt a bokorból.
- Nagy hírem van ám számotokra! – mondta büszkén a többieknek.
- Jé, előmertél bújni a vackodból? – nevetett a farkas, a róka, de még a vaddisznó is nagyot horkantott.
- Igenis elő! Mert reggel itt járt a nagymedve és én két vállra fektettem. – újságolta örömmel a nyuszika.
No ettől a hírtől az állatok a hasukat fogták úgy nevettek, fetrengtek a földön, gömbörögtek jobbra-balra.
- Nem kell hogy elhiggyétek, majd holnap is eljön , és ő majd elmondja – hüppögte a nyuszika, mert ekkorra már eltört a mécses nála.
Szomorúan, fájdalmasan összetörve vonult vissza a vadrózsabokor alá és keservesen zokogni kezdett. Zokogott egész nap, egész éjjel. Másnap az állatok ott mentek el mellette, nevetve odaköszöntek neki, de ő észre sem vette őket. Csak sírt, sírt, és már maga sem tudta azért sír-e, mert nem hittek neki, vagy azért, mert a nagymedve nem jött el újra.
De ő csak várt türelmesen, és le nem vette szemét arról a sűrű bokorról, ami a nagymedvét elnyelte a szeme elől.
És mindennap némán tűrte, ahogy az állatok megalázzák.
- Nicsak, a nyuszi még mindig várja a nagymedvét! – beszélték egymás között és nagyokat nevettek hozzá.
Csak ő tudta, hogy igaza van. Mert az ő szíve többet tudott, mert az ő lelke többet sejtett.
És az egyik délelőtt megtörtént a csoda. A nagymedve megjelent a tisztás végén és szeme a vadrózsabokrot kereste. Nagyot dobbant hatalmas medve szíve, amint megpillantotta a még mindig összekuporogva zokogó félénk nyuszikát. Nesztelenül közelítette meg a rózsabokrot, nehogy dübörgő léptei még jobban megijesszék e védtelen párát ott alatta. Majd óvatosan lehajolt és lassan felemelte a kis nyuszit. Mancsaival keblére ölelte, betakarta az ártatlan kis állatot és elindult vele a barlangja felé.
A nyuszika hallotta, amint útközben a nagymedve sóhajtva mondogatja:
- Mit is ér az én hatalmam, az én erőm a te hited, a te szereteted nélkül?
Másnap az állatok hiába keresték a vadrózsabokor aljában a nyuszikát. Egyszerre mindenkinek nagyon hiányozni kezdett, aggódni kezdtek érte. Egymást vádolták, amiért nem hittek neki, és nem vigyáztak rá jobban.
És ekkor távolról felhangzottak az ismerős dübörgő léptek. Megjelent a nagymedve, nyakában a boldogan mosolygó nyuszikával.
Az állatsereglet kivétel nélkül felnézett rá. Már hittek neki.
- Vajon hogyan sikerült két vállra fektetnie a nagymedvét? – kérdezgették maguktól.
A válasz kimondatlanul meglapult mindannyiuk szívében.<o></o>
</TD></TR></TBODY></TABLE>

Nagyon Szép Estét Kivánok Kicsiknek és Nagyoknak!

Egérinduló

Az egerek szorgos lények,
Mindenki tudja!
Fürgék vagyunk,
Gyűjtögetünk a rossz napokra!

Refr: Mi vagyunk a szorgos egerek!
Az egerek lehetetlent sosem ismernek!
A gyerekek várják már az ajándékokat,
Nem múlhat egy
Eltűnt sapkán ez a csoda nap!

Refr: Mi vagyunk a szorgos egerek,
Az egerek lehetetlent sosem ismernek!
Hullhat a hó, fújhat a szél,
De mi segítünk!
A Mikulásnak egy gyönyörű sapkát kötöttünk!

Refr: Mi vagyunk a GYŐZTES egerek,
Nincs fontosabb, mint az igaz szeretet!

SZÉP ÁLMOKAT KIVÁNOK GYEREKEK!

Kispipacs Kedves!
Köszönöm a gyerekek nevében is és várjuk további írásaidat.

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Szép idő lesz ma is ezért játszatok kint a szabadban, de ha elfáradtatok
gyertek be, mert hoztam ma is mesét, mégpedig egy gonosz anyókáról.
AZ ERDEI ANYÓKA Grimm mese

Egyszer egy szegény szolgálólány egy nagy-nagy erdőn utazott át a gazdáival. Az erdő közepén rablók támadtak rájuk, és aki a kezük ügyébe került, azt irgalmatlanul megölték.
A lány fent ült a kocsis mellett a bakon. Amikor a rablók nagy lármával előrontottak a sűrűből, megijedt, leugrott, és elbújt egy vastag fa mögé. Ott lapult, míg a támadók el nem vonultak a gazdag zsákmánnyal. Akkor végre előmerészkedett rejtekéből, de nem talált egyebet, mint a kocsi roncsait meg a gazdái holttestét. Leült, és keservesen sírni kezdett.
- Ó, én szegény szerencsétlen - így jajveszékelt -, mi lesz velem? Sosem találok ki ebből a rengetegből! Nem lakik itt egy árva lélek sem; éhen fogok veszni, vagy engem is megölnek majd a rablók!
Mikor kicsit lecsendesedett, felállt, kereste-kutatta, merre mehetne, de még csak egy vékonyka ösvényt sem talált. Így érte az este.
A fák közt egyre sűrűbb lett a homály. Néha ág reccsent, s olyankor szegény lánynak majd elállt a szíve verése; azt hitte, vadállat oson a bozótban, vagy útonálló mozdult meg valamelyik fa mögött. Már lélegzeni is alig mert. Végül azt mondta magában:
"Itt ez a nagy fa, leülök a tövébe, s egy tapodtat sem tágítok innét, akármi történjék is."
Hát ahogy ott kuporgott, egyszer csak egy fehér galamb szállt feléje. Leereszkedett a lányhoz; aranykulcsocska csillogott a csőrében.
A lány úgy megörült a madárnak, hogy egy pillanatra még a bújáról-bajáról is megfeledkezett; kinyújtotta a kezét, hívogatni kezdte.
- Tubicám! Tubicám!
A galamb odalibbent hozzá, tenyerébe ejtette az aranykulcsocskát, és megszólalt:
- Ne búslakodj azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Látod azt a nagy fát? Azon van egy kis lakat nyisd föl a kulccsal, találsz benne enni-inni magadnak, nem kell tovább éhezned.
Azzal elrepült. A lány pedig odament a fához, kinyitotta, és valóban lelt benne egy tálka tejet és hozzá egy karaj fehér kenyeret. Hanem amikor jóllakott, megint csak eszébe jutott a szomorúsága.
- Nálunk otthon ilyenkor ülnek el a tyúkok - sóhajtotta. - Olyan fáradt vagyok, bár én is lefekhetném az ágyamba!
Alig hangzott el a fohászkodás, máris odaröppent hozzá a galamb. Most egy másik kulcsocskát hozott a csőrében, letette a lány tenyerébe, s azt mondta:
- Ne búslakodjál; menj, nyisd ki ott azt a másik fát, találsz benne ágyat magadnak.
A lány úgy tett, ahogyan a madár meghagyta neki; kinyitotta a fát, s mit nem látott? Szép vetett ágy fehérlett feléje, dagadó párnákkal, könnyű takaróval. Ő meg belefeküdt, és nyomban elaludt.
Reggel, amint fölébredt a harsány erdei madárszóra, harmadszor is odaszállt hozzá a galamb. Megint hozott egy kis aranykulcsot, s az mondta:
- Nyisd ki azt a harmadik fát ott, találsz benne ruhát magadnak.
És a lány olyan pompás aranyos-gyémántos ruhát lelt a fában, hogy annál szebbet még a királykisasszony sem hordhat.
Így éldegélt egy ideig az erdőben. A fehér galamb mindennap fölkereste, s amire csak szüksége volt, mindenről gondoskodott.
Egy szép napon aztán azt kérdezte tőle:
- Megtennél-e valamit a kedvemért?
- Már hogyne tennék! - felelte a lány. - Mindent megteszek, amit kívánsz.
- Akkor gyere utánam, elvezetlek egy házikóhoz, oda menj be. A tűz helynél egy anyóka kuporog majd, és jó napot köszön neked, de te a világért se felelj rá, akármit is csinál: Menj el mellette mintha ott sem volna. A jobb keze felől találsz egy ajtót, azt nyisd ki, és lépj be rajta a szobába. A szoba közepén látsz majd egy asztalt tele gyűrűvel; egyik csillogóbb, mint a másik. Ezeket a fényeseket hagyd békén, de találsz köztük egy egyszerűt, azt kapd fel, és hozd el nekem, amilyen gyorsan csak bírod.
Azzal a galamb fölröppent, ágról ágra szállva elvezette a házikóhoz, aztán eltűnt; a lány pedig belépett, s mindent úgy talált, ahogyan a galamb előre megmondta. Az anyóka ott kuporgott a tűzhely mellett, és elkerekedett a szeme a csodálkozástól, amikor a hívatlan vendég betoppant.
- Jó napot, kedves gyermekem! - köszöntötte nyájaskodva.
A lány azonban jól megjegyezte a galamb tanácsát: nem felelt egy árva szót sem, csak ment egyenesen az ajtóhoz.
Akkor az öreg fölugrott a zsámolyról, belekapaszkodott a ruhájába, úgy akarta visszahúzni, s közben rikácsolt, mint valami vén holló:
- Hallod-e, az az én szobám, oda nem léphet be senki, ha én nem engedem!
De a lány nem törődött a kiáltozásával; kirántotta magát az öregasszony kezéből, és belépett a szobába.
Nagy asztal állt középütt. Rengeteg gyűrű hevert rajta; csillogtak-villogtak, hogy csak úgy szikrázott a szeme tőlük. Ő azonban sorra félrelökdöste valamennyit; csak azt az egyetlenegyet, csak azt a dísztelen gyűrűt kereste, de sehogyan sem tudott ráakadni.
Már egészen kétségbeesett, hogy hiába minden, nem tehet eleget a galamb kívánságának. De talán nem is az asztalon van a gyűrű, hanem valahol másutt a szobában? Tanácstalanul körülnézett; hát látja: az öregasszony épp akkor kap föl a sarokból egy kalitkát, és ki akar osonni vele. A lány hirtelen az ajtóhoz ugrott, útját állta a vénasszonynak, és kikapta a kezéből a kalitkát.
Egy szürke madár ült benne, és csőrében tartotta a gyűrűt.
A lány nagyon megörült, benyúlt a rácson, kirántotta a madár csőréből a gyűrűt, és kiszaladt vele a házból. Futott, futott az erdőben, ahogy csak a lába bírta, s egyre azt várta, egyszer csak odaszáll hozzá a galamb és átveszi tőle a drága zsákmányt. De a galambnak híre-hamva sem volt. A lánynak lankadni kezdett az ereje, egyre lassabban lépkedett, végül egészen elgyengült, és kimerülten nekidőlt egy fának.
A fa egyszeriben lágy és hajlékony lett; lebocsátotta ágait, és az ágak körülölelték a lányt; már nem is ágak voltak, hanem két erős kar; és a fa sem fa volt már, hanem egy szép ifjú.
Megölelte, megcsókolta a lányt, és azt mondta:
- Köszönöm neked, hogy megváltottál és kiszabadítottál a vénasszony hatalmából. Az az anyóka gonosz boszorkány: fává varázsolt, de néhány órára mindennap fehér galamb lehettem. Addig nem is változhattam vissza emberré, míg a gyűrű a boszorkány birtokában volt.
Megszabadultak a varázslattól a szolgái és a lovai is, mert a gonosz vénasszony azokat is fává változtatta.
Fölpattantak a paripákra, és hazavágtattak az ifjú országába.
Az az ifjú ugyanis királyfi volt, s ahogy hazaértek, nyomban feleségül vette a lányt.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

Picurkák!
Ma is szép idő lesz, úgy a reggelizés után fogjátok meg Anyu és Apu kezét
és menjetek kirándulni. A természet nem tudja, hogy még nincs itt a tavasz,
örül a jó időnek és a napsütésnek, majd Ti is látjátok, hogy ébredezik.
Derűs napot Kicsikéim!
"Sürű erdőben járva
csalogányra várva
a tisztán kéklő égben
dallam száll a szélben
lában alatt ropog az ág
valahol tücsök muzsikál
felettem egy varjú károg
lassan én is tovább állok
egy patak kerül elém
benne pisztráng uszik felém
s lejebb az itatónál
vaddisznó túr a tónál
s hallom végre dallamát
a csalogány nótáját
leülök hát itt a fübe
megpihenek egy időre
hallgatom miről szól az ének
földre küldi a békességet" Molnár Attila

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Felemás idő lesz ma, lesz ahol esik az eső és lesz ahol süt a napocska.
Ahol esik ott játszatok a szobában, ahol süt a nap ott menjetek ki a szabadba,
de délután mindenki hallgassa meg a mesémet a cicáról és a kis egérről.
Vidám napot Kicsikéim!
A MACSKA ÉS AZ EGÉR BARÁTSÁGA Grimm mese

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.
- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!
A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:
- Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít.
Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:
- Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.
- Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!
Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.
- No, megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál.
- Megjárja - felelte a macska.
- Hát a kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér.
- Lefölét - vetette oda kurtán a macska.
- Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?
- Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.
Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.
- Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán!
A jóságos egérke megint beleegyezett a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt.
"Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával.
Ahogy hazaért, kérdi az egér:
- Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?
- Befelét - felelte a macska.
- Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban!
Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.
Három az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer ha megesik. Ugye, elengedsz?
- Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.
- Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából.
Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. "Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan.
Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.
- Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy hívják, hogy Cseppetsem.
- Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez?
Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.
Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát.
És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló.
Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.
- Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!
- Az igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád.
Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.
- Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál...
- Nem hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak!
...cseppet sem - mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján.
A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Visszatért a tél, sok helyen esik az eső, másutt pedig a hó. Ott lehet majd
szánkozni meg hógolyózni. Én gyerekként nem nagyon szerettem a telet,
mert fázós voltam. Inkább ültem a kemence padkán és hallgattam
Nagymamám meséit, egyet elhoztam Nektek is.
Szép napot Kicsikéim!

Két lány és a vasorrú bába

Élt egyszer egy ember meg egy asszony.mindkettőjüknek volt egy-egy lánya,s mivel özvegyek voltak,egy szép napon összeházasodtak.az ember lányának ezentúl nagyon rossz sora lett.a mostohája ütötte-verte,ahol érte.egyik nap a lány nem birta tovább,s elment hazulról világgá.ahogy ment,mendegélt,egy erdőben talált egy kemencét.a kemence megszólitotta:-ó,szép leánykám!egyél az én hamuban sült pogácsámból!
-eszem is,mert éhes vagyok!-mondta a lány.s jóllakott a pogácsából.
nemsokára egy patak mellett ment el,s a patak megszólalt:-ó,szép leánykám!igyál az én szemetes vizemből!
-iszom is,mert szomjas vagyok!-mondta a lány,s jót ivott a vizből.ment tovább az erdőben,mig a vasorrú banya házához nem ért.ott aztán elszegődött szolgálónak.a banya szigorúan megparancsolta,hogy csak hat szobába mehet be,a hetedikbe nem teheti be a lábát.a lány megfogadta,hogy úgy lesz,ám egyszer mégiscsak benézett a hetedikbe.hát,annyi kincs volt ott,amennyit még sohasem látott!megragadott belőle,s szökött hazafelé.a vasorrú banya hazatért nemsokára,s kitalálta,hogy mi történhetett.ráült a seprűjére,s a lány után iramodott,aki ekkor ért a patakhoz:-ó,te patak,rejts el engem,mert jön a vasorrú bába,s ha utolér,végem van!
a patak szétnyilt,elrejtette,igy a banya nem látta meg.akkor a lány kijött,s futott tovább.nemsokára a kemencéhez ért,megszólitotta azt is:
-ó,te kemence,rejts el engem,mert jön a vasorrú bába,s ha utolér,végem van!
a kemence is elrejtette,igy a banya nem látta meg,s ezek után már nyugodtan indult haza.otthon megmutatta a sok kincset.örült az apja,nagyon büszke volt a lányára.a mostoha pedig irigykedett,szerette volna,ha az ő lányának is annyi volna a kincse.pakolt neki mindenféle finomságot,s útnak inditotta.ez a lány is találkozott a kemencével,de ahelyett,hogy evett volna a pogácsáiból,még az oldalát is beszakitotta.a patak vizéből sem ivott,hanem inkább beledobta a saját szemetét is.végül elért a vasorrú banyához,s a szolgálatába állt.a banya neki is a lelkére kötötte,hogy ne menjen be a hetedik szobába,de a lány alig várta,hogy a vasorrú elmenjen otthonról.megpakolta a tarisznyáját arannyal,és iszkolt hazafelé.a vasorrú persze nemsokára a nyomába eredt.a lány a patakhoz ért,ám hiába kérlelte,a patak nem rejtette el.aztán a kemencéhez szaladt,de az sem segitett rajta.igy aztán a banya hamar utolérte,s ütötte-verte a seprűjével,ahol érte,az aranyat meg elvette tőle.a lány alig tudott hazavánszorogni.olyan kócosan és összekarmolva lépett be a házukba,hogy a tulajdon anyja alig ismert rá.ha a lány a banyától kincset is hozott volna,az én mesém is tovább tartott volna.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Mint az unokáim Kende és Soma, biztos Ti is szeretitek a szilvásgombócot.
Mikor jönnek hozzánk, már előre szólnak, hogy a Mama főzzön gombócot.
Aztán hárman együtt készítik, gyúrják a tésztát, magozzák a szilvát, töltik
a gombócot és darálják a prézlit. Ma két hazudós em emberről mesélek Nektek,
akik még a hazudozásnál is jobban szerették a gombócot.

A szilvás gombóc

Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.
- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jó csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett, meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak: ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!
- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!
- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?
- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Sok furcsa dolgot hallottam már életemben, de ilyet amit egy nálam öregebb ember mondott, még nem. Elmesélem Nektek is.
Játékos napot Kicsikéim!

Szurkoshátú szalmaboci

Magányosan, elhagyottan élt öregapó és öreganyó. Öregapó fenyőszurkot főzött az erdőben,
öreganyó otthon küszködött. Üres volt az udvaruk, nem volt se ökrük, se tehenük,
de még tyúkocskájuk sem. Nagyon szegények voltak.
Öreganyó nem hagyta nyugodni öregapót.
- Csinálj legalább egy szalmabocit!
- Mi jut eszedbe? Mire jó az a szalmaboci?
- Magammal viszem a mezőre, és legeltetem.
Mit tehetett öregapó, elővette a szurkosvödröt, és szalmából összeragasztott
egy kis bocit. A hátát és oldalát jól bekente szurokkal.
Reggel az öregasszony fogta a guzsajt meg az orsót, és kivitte a szalmabocit
a legelőre. Leült a domboldalon, pergetni kezdte az orsót, és így dúdolt magában:
Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú,
Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú.
Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt.
A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül egyszer csak ott termett a medve. Rámordult a szalmabocira:
- Hát te ki vagy?
- Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci!
- Adj egy kis szurkot, bekenem az oldalamat, felkarmolták a kutyák!
A szurkos hátú szalmaboci hallgatott.
Megharagudott a medve, fölemelte a mancsát, belekarmolt a boci szurkos oldalába, és - odaragadt a mancsa.
Öreganyó felébredt, és éktelenül kiabálni kezdett:
- Apó, apó, gyere gyorsan! A kis boci medvét fogott!
Öregapó elcsípte a medvét, és belökte a pincébe.
Másnap reggel az anyó megint kivitte a szalmabocit a legelőre. Leült a domboldalon
és pörgetni kezdte az orsót, s így dalolt magában:
Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú,
Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú.
Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt.
A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül ott termett a farkas. Rámordult a szalmabocira:
- Hát te ki vagy?
- Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci!
- Adj egy kis szurkot, bekenem az oldalamat, felkarmolták a kutyák!
- Vegyél magadnak, ha akarsz!
A farkas mancsa is odaragadt a szalmaboci oldalához.
Öreganyó felébredt, és nagyot kiáltott:
- Apó, apó, a kis boci farkast fogott!
Öregapó elcsípte a farkast, és belökte a pincébe.
Legelteti a kis bocit az öreganyó a harmadik napon is. Addig pergette az orsóját és font, míg el nem aludt.
Odaszalad a róka. Kérdezi a kis bocit:
- Hát te ki vagy?
- Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci!
- Adj egy kis szurkot, galambocskám, a kutyák felkarmolták az oldalamat.
- Vegyél magadnak, ha akarsz!
Odaragadt a róka is.
Öreganyó felébredt, elkiáltja magát:
- Apó, apó!
Öregapó a rókát is bedobta a pincébe.
No, ezek szépen összegyűltek.
Ráült az öregapó a pinceajtóra, és így szólt:
- Lehúzom a medve bőrét, pompás bunda lesz belőle!
Hallotta ezt a medve, és megijedt.
- Engedj inkább szabadon, hozok neked mézet.
- Nem csapsz be?
- Nem, nem!
- Na, menj! - és kiengedte a medvét.
Aztán elkezdte a kését élesíteni.
A farkas megszólalt a pincében:
- Miért élesíted a kést, nagyapó?
- Lehúzom a bundádat, és meleg sapkát varrok belőle télire!
- Engedj el engem is. Birkákat hajtok az udvarodba!
- No, nem bánom. De be ne csapjál! - s elengedte a farkast.
Újra élesíti a kését.
- Mondd meg nekem, apóka, miért élesíted a késed - kérdezi a róka.
- Mert szép a bundád! - válaszolja nagyapó. - Meleg gallér lesz belőle anyónak.
- Jaj, ne nyúzd le a bundám. Tyúkot, kacsát, libát hajtok az udvarodba.
- No, nem bánom, de be ne csapj!
És kiengedte a rókát is.
Hajnal felé, még meg se virradt, kip-kop, kopogás hallatszik az ajtón.
- Apó, apó, zörgetnek az ajtón, nézd meg, ki van kint.
Apó kimegy, és látja ott a medvét. Egy nagy, odvas fatörzset hozott, tele mézzel.
Elvette az apó a mézet, és elrakta.
Kip-kop, újra kopognak az ajtón. A farkas idehajtotta a birkákat.
Nemsokára a róka is megjött, s egy sereg tyúkot, kacsát, libát hajtott be az udvarra.
Örült öregapó, örült öreganyó.
Boldogan éltek, már nem voltak szegények


Szép napot Kicsikéim!