Picurkák!
Ma Hollandiába látogatunk el
Mese a tulipánról, a facipőről meg a füles fejkötőről
(Holland mese)
Élt egyszer egy kis holland halászfaluban egy gyönyörű halászleány. Szépségének hírére messze földről jöttek falujukba a legények, hogy megcsodálják és feleségül kérjék. A leányka azonban nagyon hiú és nagyon büszke volt. Kijelentette, hogy csak ahhoz a halászhoz megy feleségül, aki három kívánságát teljesíti.
Egyszer eljött a faluba a legszebb és legerősebb halászlegény, hogy megkérje a leány kezét. Ezt a legényt már nem volt szíve kikosarazni a hiú lánykának, elmondta hát neki első kívánságát: ültessen az ablaka előtti kis kertbe olyan virágot, amilyet még soha senki nem látott országukban.
Bánatos lett a halászlegény, mert nem tudta, honnét vegyen ilyen virágot. Beleült halászladikjába, kiment a tengerre, elővett egy kis darab puha deszkát, és faragni kezdte bicskájával. Faragta, formázta a deszkadarabot egész éjjel. Mire a nap felkelt, lefaragta az utolsó felesleges darab forgácsot is művéről, és íme, kezében ott volt egy deszkából faragott csodálatos, tölcséres virágocska. A halászlegény bemártotta a kis fa-virágot a tenger vizébe, hogy megtisztítsa, és lássatok csodát, a fa-virágocska életre kelt. Szárai átvették a tenger sárgászöld színét, virága pedig aranysárga lett a napfénytől. Nosza, kievezett a legény a partra, kiugrott a csónakjából, és sietett a büszke, szép lány háza elé, hogy elültesse a különleges virágot, mielőtt a lányka felébred. Rövidesen ott pompázott a csodálatos virág a halászlány kertjében, annak a virágágynak a közepén, mely éppen az ablaka alatt volt.
Felébred a lányka, kitárta az ablakát, kitekintett rajta, és meglátta a csodavirágot. Felöltözött és kisietett a partra és közölte a második kívánságát a fiúval. Ez a kívánság pedig így szólt: szerezzen a fiú olyan kendőt neki, melynek párját nem találja egyetlen lány fején sem az egész országban.
A halászlegény elindult szó nélkül, hogy a második kívánságát is teljesítse. Végigjárta az egész partvidéket, és eljutott egy öreg halászasszony kunyhójába. Meglátott a nénike fején egy bűbájos fejkötőt. Teteje kis kikeményített csúcsban végződött, és jobbról is, balról is két ugyancsak kikeményített, fölfelé hajló, csipkével szegett, hegyes is fülecskéje volt. A legény egy aranyat ígért a csinos kis fejkötőért, de a nénike nem fogadott el pénzt, mikor megtudta, hogy a legény ajándékba szánja egy szép lánynak.
Visszaérkezett a legény a faluba, és félve kopogtatott be a lányos házhoz, mert nagyon fájlalta volna, ha visszautasítják ajándékát. Annyira tetszett a bolondos kis fejkötő a lánynak, hogy kijelentette, többet ér a világ legszebb kendőjénél. Ezzel azonban még nem ért véget a halászlegény megpróbáltatása, mert a lányka ragaszkodott harmadik kívánságának teljesítéséhez is: hozzon a halászlegény egy pár olyan papucsot, mely szebben kopog minden más cipőnél, és amelynek a kopogására mindenki utána fordul az utcán.
A szegény halászlegény azt hitte, hogy a büszke leány valami különleges bőrből készült, aranyos papucsot akar, amit ő semmiképpen sem tudna megszerezni. Kiment hát a vízpartra, beült ladikjába, és újra csak fúrt-faragott, mint amikor a csodatulipánt készítette. Addig fúrt-faragot, míg egyszerre csak egy pár hegyes orrú fapapucsot tartott a kezében. És hogy a szép lány ne csalódjon s a fapapucs még szebb legyen, tarka virágot festett az orrára.
A lány gyönyörködve húzta a szép, virágos fapapucsot a lábára, és valóban mindenki utánanézett az utcán. Ilyen szépet, ilyen különlegeset még soha sem láttak. A csodaszép halászleány ezután boldogan lett a fiatal halász felesége.
A falubeli lányok pedig elkérték a különleges virág magját, lemásolták a kis főkötő formáját, és ők is elkészítették maguknak a virágos facipőt. Hollandia azóta híres tulipánjáról, a lányok és asszonyok különleges fejkötőjéről meg a fapapucsokról.
Picurkák!
Ma egy beképzelt egérről és egy bölcs lóról mesélek Nektekl
A LÓ MEG AZ EGÉR
Egyszer egy ló megunta a gazdáját, s elbujdosott. Kötőfék volt a fejében, s annak a szára vonszolódott a földön. Meglátta ezt egy kis egerecske, s hopp, a szájacskájával megfogta a kötőfék szárának a végét! Aztán hirtelen a ló elébe futott, s ment előtte, mintha ő vezette volna a lovat.
- Na lám - cincogott az egerecske -, milyen erős vagyok! Vezetem a lovat!
A ló semmit sem szólott, csak mosolygott magában. Ment, mendegélt szép csendesen a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább:
Szép, szép, ó de szép,
én vezetem a gebét!
Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre torkán akadt a csúfolódó nóta.
Torkán akadt bizony, mert egy nagy folyó partjára értek. Nosza, egerecske, vezesd át ezen a folyón a lovat!
- Előre! Előre! - szólalt meg most a ló. - Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér!
Mondta az egerecske:
Van eszem, hogy nem teszem,
mély ez a víz énnekem!
- Na, mindjárt megmutatom, hogy nem mély - mondta a ló. Szépen bement a folyóba, s megállott a közepén.
Látod-e, te kis egér,
a folyó csak térdig ér!
- Az ám, neked, de nem nekem! - válaszolt az egerecske.
Ami neked térdig ér,
Megfúl abban az egér!
Így cincogott az egerecske, aztán könyörögve kérte a lovat:
Jere vissza, végy hátadra,
vigy által a túlsó partra!
- Jól van - mondta a ló -, általviszlek, ha megfogadod, hogy nem hencegsz többet.
Most már ezt cincogta az egerecske:
Esküszóval fogadom,
magam többre nem adom,
mint amennyit ér
egy kicsi egér.
- Úgy legyen - mondta a ló, s általvitte a folyón az egerecskét
Picurkák!
Tudjátok a kapzsiság mindig megbosszulja magát
Ezüstbalta, aranybalta (népmese)
A szegény favágó az erdőben dolgozott.
- Ideje megebédelnem - gondolta, s ezzel leült egy közeli farönkre, hogy pár falat kenyeret egyen. Falatozás után a patak fölé hajolt, hogy szomját oltsa. Baltája kicsúszott az övéből, és a mély vízbe esett.
- Jaj! Mit tegyek? Úszni nem tudok. Ez a folyó meg feneketlen. Hogy dolgozzak balta nélkül?! Mitévő legyek? - jajveszékelt. Eszébe jutott beteg édesanyja, aki otthon várja őt, s ettől még jobban elcsüggedt. Annyira elkeseredett, hogy elsírta magát. Ekkor a víz bugyogni kezdett, és vakító fénnyel ragyogott. Egy vízi szellem emelkedett fel a mélyből, és barátságos hangon így szólt:
- Favágó, miért sírsz ilyen keservesen? A megrémült favágó elmondta a szellemnek, mi történt.
- Szegény favágó! Mivel ilyen jó vagy és aggódsz az édesanyádért, megkeresem neked a baltát - mondta, és azzal eltűnt a vízben.
Kisvártatva a szellem ismét megjelent, és csillogó arany baltát mutatott a favágóra.
- A tied-e ez a balta? - kérdezte.
- Oh, dehogy! Az enyém közönséges favágó balta; nem aranyból öntötték, nincs rajta semmi csodálni való - válaszolta a favágó.
A szellem ismét alámerült. Amint a víz buzogni kezdett, a szellem újra megjelent. Ezúttal ezüst baltát tartott a kezében.
- Ez-e a baltád? - kérdezte. A becsületes favágó megrázta a fejét és így válaszolt: - Nem, uram! Az enyém nem csillogó ezüst!
A szellem megint alámerült, és kis idő múlva egy kopott, kicsorbult baltával jelent meg.
- Ez-e a baltád, favágó? - kérdezte a jóságos szellem.
- Igen uram. Az enyém. Szépen köszönöm és ígérem, szorgalmasan fogok dolgozni vele, hogy gondját viselhessem az édesanyámnak.
A szellem rámosolyodott a favágóra:
- Becsületes ember vagy. Jutalmul neked adom az arany és az ezüst baltát is.
Kivette a másik két baltát is a tarisznyájából, és átadta a favágónak, aki remegő kezekkel nyúl értük. A szellem eltűnt, a favágó pedig hazaindult.
Másnap a favágó megmutatta az arany baltát és az ezüst baltát a társainak, és elmesélte nekik a különös dolgokat, amelyek az előző napon estek meg vele.
Az egyik kapzsi favágó, miután végighallgatta a történetet, megkérdezte, merre van az a folyó és azonnal odasietett.
- Ez az a folyó, ahol arany baltát szerezhetek? Nos, itt a baltám - mondta, és azzal bedobta a szerszámot a vízbe, és rázendített a sírásra. A víz buzogni kezdett, majd pedig megjelent a vízi szellem.
- Miért sírsz ilyen keservesen? - kérdezte a kapzsi favágót a szellem, mire az így válaszolt:
- A baltám a vízbe esett. Balta nélkül pedig nem tudok dolgozni, és szegény beteg édesanyámmal együtt éhen halok. A szellem szó nélkül a víz alá merült, és hamarosan egy csillogó arany baltával tért vissza.
- A tied-e ez a balta? - kérdezte.
A mohó favágó kinyújtotta a kezét, és örömtől ragyogó arccal válaszolt:
- Igen uram, az enyém! Amikor a szellem meghallotta a kapzsi favágó válaszát, hirtelen nagy haragra lobbant:
- Hazudsz! Ez az ócska, kopott balta a tied! - mondta neki, és kezében a favágó baltájával eltűnt a szeme elől; soha többé nem tért vissza.
A kapzsi favágónak odaveszett a baltája, s most már okkal jajveszékelt: nélküle nem tudja megkeresni még a napi betevő falatot sem.
Egy kedves nyári napon találkozott a csiga és a lepke.
- Mondd csak Csiga úr! Nem kényelmetlen a hátadon cipelni a házadat?
- Tudod, Lepke Csilla, én már oly régen viszem, hogy már meg sem tudnék lenni nélküle. A tűző nap és az eső elől is be tudok húzódni, így semmi baj nem érhet.
- Szerintem pedig sokkal jobb lenne, ha elhagynád a házadat! - mondta pöffeszkedve Lepke Csilla, azzal elrepült.
Csiga úr szép komótosan, ahogy megszokta ballagott tovább. Délután kisebb nyári zápor keletkezett, de behúzódott a házába és így nem ázott el. Amint elállt az eső, továbbindult, találkozott Lepke Csillával, aki teljesen elázva siránkozott:
_ Jaj, jaj! Most szárítgathatom a napon a szárnyaimat, addig nem tudok repülni!
- Látod-látod!- mondta Csiga úr. - Én behúzódtam a házamba és egy csöpp eső sem ért.
Picurkák!
Ha picik is vagyunk, lehetünk még erősek, erről mesélek ma Nektek
A hangya és a galamb
Ez a mese azt bizonyítja, hogy alkalomadtán a gyengék is segítségére lehetnek az erősebbeknek. Történt egyszer, hogy egy hangya megszomjazott. Elment a forráshoz, hogy szomját csillapítsa, de olyan ügyetlen volt, hogy megcsúszott, és a vízbe esett.
A víz partján álló fán egy szürke galamb ült. Észrevette a póruljárt hangyát, letört egy kicsiny faágat, s ledobta. A hangya ügyesen felmászott rá, s így megmenekült.
- Visszasegítem én még ezt neked egyszer! - kiáltott fel a galambnak.
De az csak legyintett: - Hogy tudnál te segíteni nekem? Hiszen olyan csepp vagy, hogy alig látszol ki a földből!
Közben egy madarász a közelükben állva már készítette a hálóját, hogy megfogja a galambot. Rá is dobta a figyelmetlen madárra, s az vergődve a földre esett. A galamb rémülten próbált szabadulni, de csak jobban belegabalyodott a hálóba.
A hangya sem tétlenkedett sokáig, hanem amikor meglátta a galambot a hálóban, ahogy csak tudott, apró lábaival iparkodott, hogy a segítségére legyen. Mire odaért, a madarász a kezében tartotta a galambot, s be akarta tenni egy kalitkába. A hangya azonban fölmászott a lábán s jó alaposan belecsípett. A madarász pedig ijedtében eleresztette a galambot, aki boldogan kapott szárnyra, s meg sem állt hazáig.
Azt azonban nem felejtette el, hogy egy aprócska állat segítségét sem szabad lebecsülni.
KOLONTOS PALKÓ
Volt egyszer egy legényke. Egy napon befogta a kis szamarát, s ment végig egy nagy rengeteg erdőn. Amint ment, találkozott egyszer egy öregasszonnyal. Valami száraz gallyat szedegetett össze, hogy vigye haza. Amint odaérkezett Palkó, kérte az öregasszony, hogy segítsen neki, mert nehéz a gally, kötözze fel a hátára. Palkó azt mondta:
- Én segítek, csak álljon ide a fa mellé, öreganyám.
Az öregasszony a fa mellé odaállt, s Palkó jól odakötözte a gallyal együtt. Mikor az öregasszony állott volna fel, hát nem tudott. Nagyon haragudott, azt mondta:
- Megállj, Palkó, megátkozlak ezért a tettedért!
Akkor az öregasszony átváltozott fekete macskának, kibújt a kötél alól, s azt mondta:
- Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te.
Palkó jót kacagott rajta.
- No hiszen, ez nem nagy átok.
Indulni akart tovább, de a szamara nem indult. Azt mondta a szamárnak:
- Gyí, te csacsi!
Akkor a szamár is visszamondta:
- Gyí, te csacsi!
Sokáig vesződtek. Hiába ütötte Palkó a csacsit, a csacsi csak nem indult. De úgy megharagudott, hogy oldalba rúgta Palkót, az meg belebukott egy nagy pocsolyába. Elkezdett kiabálni:
- Segítség, segítség!
Hogy a szamara hallotta, az is rákezdte:
- Segítség, segítség!
Ahogy ott jajgat, arra mentek favágóemberek, megsajnálták, s kihúzták Palkót a pocsolyából. Kérdik, hogy ki volt az a másik ember, aki úgy kiabált, hogy segítség, segítség. Palkó nevetett, s azt mondta:
- Abizony a szamaram volt.
Megharagudtak az emberek, s azt mondták, hogy viszik Palkót egyenesen a király elé, hogy ítélje el.
El is vitték, s a király kimondta a halálos ítéletet Palkóra. Azt mondja Palkó, ő nem bánja, ha meghal is, csak vigyék oda a szamarát, hogy búcsúzzon el tőle. Mikor odavitték a szamarát, Palkó letérdepelt a király elé, s elkezdte mondani:
- Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok.
Hogy a szamár meghallotta, mit mond Palkó, az is letérdelt s elmondta:
- Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok.
A király nagyot nevetett rá, s Palkót szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt ott tartotta udvari bolondnak
Picurkák!
Sok ember hazudik, de hogy a huszárok is, azt nem gondoltam volna
A három hazug huszár (népmese)
Három huszár baktatott az úton hazafelé. Megkapták az obsitot, hát jókedvükben fütyörésztek. Amikor elfáradtak, egy öreg odvas fűz alá heveredtek. Ahogy körülnéztek egy kicsit, találtak egy zacskó aranyat. Igen megörültek neki, de hát hogyan osztozzanak rajta? Elaprózni nem akarták, így hát megegyeztek, azé legyen az arany, aki nagyobbat tud mondani. Az egyik rá is kezdte:
- Az én öregapám földjén akkora óriási káposzta nőtt, hogy egy regement is jóllakhatott volna belőle. - A másik megtoldotta:
- Nálunk meg van egy akkora üst, hogy egy napba tellett, mire körüljártam. - A harmadik sem akart alulmaradni:
- Nekem olyan öreganyám volt, hogy hátulról volt szeme. Ezen aztán mind a hárman jót kacagtak. Az első megkérdezte:
- Mit csináltatok azzal az irdatlan nagy üsttel?
- Megfőztük benne a te káposztádat - felelte a második.
- Hát azt meg ki látta? - kérdezte a harmadik.
- Az a te vén, hátulról néző öreganyád! - felelték rá mind a ketten.
Dőltek a nevetéstől. Az aranyon meg igazságosan megosztoztak.
Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska - Aranytaréj-Kakaska.
Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.
A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike mag Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.
- Tiéd ez a szekér? - kérdik a Nyúltól.
- Nem. ez a Medve szekere. Csinálta, csinálta egy ideig, de nem jutott a végére , hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - Elkél majd a háztartásban.
- Úgy van vigyük haza! - helyeseltek a többiek.
Neki láttak hát mindannyian, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka.
A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:
- Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!
Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:
- Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket!
- Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!
Leszerelték a kerekeket és haza gurították őket.
Legyecske az ici-pici kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:
- Kukuríkúú!
A Nyúl nevette őket.
- Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!
Ez alatt a legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjünk velük?
- Én már tudom! - szólalt meg a Legyecske; azzal fogta az ici-pici kis kereket és egy irinyó-pirinyó rokkát csinált belőle.
Sünike kitalálta. ha kis botot erősít a saját kerekéhez talicska lesz belőle.
- Én is kifundáltam ám valamit! - brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat fon a rokkán, a ki Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből talicskáján.
Kakaska meg lisztet őröl a malomban.
Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak.
És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás
Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike -gombákkal és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával.
Elszégyellte magát a Nyúl.
- Bocsássatok meg nekem - mondta. Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy aki ilyen ügyesek és leleményesek , mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajt.
Picurkák!
Ilyenkor télen vigyáznunk kell, hogy ne találkozzunk a Hapcimanóval
Hapcimanó
Hogy ki a Hapcimanó? Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú,
ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón
van egy nagy, lötyögős csuklya, az a nagy , lötyögős csuklyát
legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak
a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az
érett paprika. Hogy hol van Hapcimanó? A Hapcimanó legszívesebben a
nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan
kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró
szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál. Amikor azután esik a hó,
s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak
a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó
lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp
az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.
- Hapci! - tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
- Pcuha!
Némelyik meg úgy, hogy:
- Há-ácsi!
Vagy épen:
Há-ápp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot
kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha még
egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig
igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e
szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen.
Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok,
és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan, gyorsan
futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába,
az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad
előle, sohanapján se éri utol.
Picurkák!
A ravasz rókát még az okos macska is becsapja
A RÓKA MEG A MACSKA
Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:
- Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban?
A róka nagy kevélyen tetőtől-talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:
- Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?
- Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska.
- Ugyan mihez? - kérdezte a róka.
- Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat.
- Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat.
Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.
- Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának.
Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók.
- Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!
Picurkák!
Egy furcsa lóról mesélek ma Nektek
A szívből lett táltosparipa (népmese)
Volt egyszer egy szegény ember, ennek volt két fia meg egy lánya. Olyan szegény volt az ember, hogy az apróságoknak már nem tudott enni adni, még a nádtető bütykét is megőrölték kenyérnek.
Nyomorukban a szegény ember felesége elhatározta, hogy boszorkányságot tesz. Hét napig háltatta a lányát az eresz alatt egyetlen törülközőjükön, aztán föltette a törülközőt a kötélre, és elkeseredésében fejni kezdte, mint a tehenet.
Eleinte víz csöpögött a törülközőből, de később igencsak szaporázta a tejet. Úgy folyt, mint a Báta vize.
Főzött is estére a szegény asszony olyan kondér tejes kását, hogy a szomszéd kutyája is megúszhatott volna benne. Lett vígságos öröm. A gyerekek úgy jóllaktak, hogy egész éjjel csak gurultak. Reggelig körülugurulták a házat háromszor. Az asszonynak meg folyt a könnye örömében, mint a záporeső. Megtelt vele a pince.
Ekkor küldte le a középső fiát egy kis krumpliért úgy déltájt, hogy tejes krumplit főzzön. Alig ment két lépcsőfokot a fiú, kiabálni kezdett.
Szaladnak oda, hát látják, hogy egy cérnavékony tarka sikló tekereg a pince gödrében.
- Éhen halok, elpusztulok - mindig egyre ezt sírta-rítta.
A szegény asszony megsajnálta a siklót.
- Vigyél egy csupor tejet neki! - mondta a lányának.
A lány vitt is, de a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló becsúszott a pincesötétbe, és nem látták többé.
Másnap a legkisebb gyermek ment krumpliért. Még egy lépcsőt sem lépett, amikor máris fordult vissza. Egy hófehér sikló aludttejért kezdett könyörögni. Volt bőven, hát adtak neki.
Harmadnap már csak egy kígyóbőrt találtak a pincegádorban. Volt vagy hét rőf hosszú.
Ekkor betegedett meg a kastélybéli uraság. Olyan beteg lett, hogy a végét járta, a doktorok már le is mondtak róla. A szegény ember éjjel azt álmodta, hogy a beteg meggyógyul a kígyóbőrtől, ha a nyakára kötik. Mit heverjen náluk az a kígyóbőr, gondolta a szegény ember, és elvitte a kastélyba. Addig fogadkozott, amíg föl nem köttette az uraság nyakára. Abban a pillanatban nagyott tüsszentett az úr, és máris meggyógyult.
- Mennyiért adod el ezt a bőrt, te szegény ember?
- Jó szívért, jó szóért - mondta a szegény ember.
- Gyere el holnap, majd megkapod!
A hálátlan uraság hozatott egy lószivet a mészárszékről, aztán a szegény embernek adta, és dölyfösen ezt mondta:
- Itt van, vidd haza, úgyis sokan vagytok! Tiszteltetem a lányodat, mondd meg neki, hogy jöjjön el.
A szegény ember nem szólhatott egy szót sem, mert kapott szívet is, szót is. Így hát csak búsan ballagott hazafelé.
Mi lesz most? Amint megy, mendegél, egyszer csak megszólal a szív:
- Ne búsulj, te szegény ember! Köss a kútostorhoz, és márts meg a vízben, bizony nem jársz rosszul.
Az ember így is tett. Gyönyörű paripa lett a szívből. Erre ült a leány, és így ment az urasághoz.
Amikor megérkezett, azt mondta az uraság kevélyen:
- Na, te szegény leány, kapard meg a talpam!
A leány megkaparta. Azután azt mondta az uraság:
- Simogasd meg a hátam, mert viszket!
Harmadszorra azt mondta:
- Húzd le a papucsot, és ülj ide mellém!
Erre a lány már nagyon mérges lett. Lekapta a kígyóbőrt az uraság nyakáról mire az elgyengülve rogyott öszve az ágyon és segítségért kezdett kiabálni.
Jöttek a kaszások, kapások, de ekkorra már a kígyóbőrből egy deli vitéz bújt ki ezüstkarddal meg aranyfokossal. Látták ezt a népek, és egymás után eltakarodtak.
Végül is csak hárman maradtak. Akkor a vitéz beletette az uraságot egy zsákba, és földobta a táltos csikó hátára. A szárnyas ló úgy elvitte a hálátlan, dölyfös gazembert, hogy még ma sem hallottak róla.
A leány meg a legény összeházasodtak, és ott maradtak a kastélyban. Beköltözött a két testvér is az öregekkel és a többi atyafival.
Azóta is úgy élnek, mint a hal a vízben, illetve nem is vízben, hanem inkább borban vagy tejben. Ha szeretnék a halak a bort meg a tejet. Itt a vége, fuss el véle.
Egyszer volt, hol nem volt, volt az egyik faluban egy olyan asszony, akinek sohase volt gyermeke.
Egyszer aztán elszólta magát az asszony, hogy nem bánná már, ha a jóisten egy kutyakölyköt adna neki, azt is felnevelné, csak legyen, akiben öröme teljék.
Telt-múlt az idő, egyszer csak született neki egy gyermeke, de az nem gyerek volt, hanem egy kismalac. Akkor jutott csak eszébe az asszonynak, hogy ő egyszer elszólta magát. De hát mit csináljon, ha már megvan, csak fel kell nevelje!
Már iskolába jártak a hatéves gyermekek. A kismalac is odafejlődött, hogy már egy korba került velük. Összeültek az asszonyok, ahogy szoktak, beszélgetni. Pirosmalac mindig ott ült az anyja mellett, mindig ott kuncogott.
- Hallja-e, komámasszony, ez a kismalac azért visít, mert menne az iskolába a többi gyerek után.
- Hát ne űzzenek már énbelőlem csúfságot! - mondta a Pirosmalac anyja. Nagyon szégyellte, hogy neki csak egy ilyen gyereke van.
No de a többi asszony addig beszélt neki, amíg csak elküldte Pirosmalacot az iskolába. Ott meg visított a tanító úrra. A tanító, hogy elhallgattassa, odalökött neki egy könyvet. Mindjárt elhallgatott Pirosmalac. A kis orra járt betűről betűre. Tanult olvasni.
Egyszer a gyerekek elindultak, hogy mennek földiepret szedni. A kismalac is menni akart, de az anyja nem akarta engedni. Hanem a szomszédasszonyok addig beszéltek, hogy csak elengedte. A többi gyermek kosarat vitt, a kismalacnak is kellett. A kis orrára tették, s azzal elindultak.
A szomszédban volt egy kisfiú, éppen annyi idős, mint Pirosmalac. Az anyja a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a kismalacra. A fiú meg is fogadta a szavát.
Május hónap volt, mikor ért a földieper. Kimentek mind együtt az erdőre. A kismalac elmaradt a többitől, levetette a malacbőrt. Hát mikor levetette, hetedhét országon olyan szép teremtés nem volt sem Dunán innen, sem Tiszán túl. Hamar teleszedte a kosarát, akkor aztán újra felvette a malacbőrt, s ment a többi után. A szomszéd fiú ezt mind látta, de egy szót sem szólt.
- Hát, Pirosmalac csúffá tett bennünket! - mondták a gyerekek, mert sokkal több epret szedett, mint ők.
Mentek hazafelé. A szülők már sokallották, hogy a gyermekek oda vannak, kiállottak az útra.
- Nézzétek csak, Pirosmalac is hoz földiepret! Ki szedte tele a kosarát?
- Pirosmalac! - mondta a fiú, de egy árva szót sem szólt arról, hogy ő mit látott.
Mikor kikerültek az iskolából, eljártak a fiúk a lányokhoz estézni. A fiú elment estézni Piros*malacékhoz. Az apja meg az anyja csak nézték s sopánkodtak, hogy vajon mit akarhat ez a szegény fiú ettől az oktalan állattól. De a fiú nem tágított, csakis oda járt.
Egyszer eljött az ideje, hogy a legény megházasodjon.
- Kit veszel el, fiam?
- A szomszédban való Pirosmalacot.
- Ne hozz szégyent a fejünkre, fiam! Ládd, tisztességben megvénültünk, most akarsz hírbe tenni bennünket?
De a fiú kötötte magát, hogy ő csakis Pirosmalacot veszi el. Összeszedte a komáit, elmentek kérőbe. Azt mondja az apja, mikor odaértek:
- Az én fiam soha meg nem házasodik, ha Pirosmalacot hozzá nem adják.
Pirosmalacot is megkérdezték, az meg mozgatta a fejét, hogy igen.
Jegyben jártak aztán addig-ameddig. A lakodalomban ott volt az egész falu, de még a szomszéd falu is; ha eddig nem láttak csodát, hát lássanak most. Pirosmalac ott ült a legény mellett a menyegzőn. Akinek kedve volt, az mulatott, akinek nem, csak nézte.
A vacsoránál a vőlegény elfoglalta a főhelyet, hozzáfogtak vacsorázni. Mikor megvacsoráltak, a fiatalok felmentek a padlásra, mert akkoriban az volt a szokás. A vőlegény az anyjának elmondott mindent. Azt is megmondta, hogy mikor ő lelöki a malacbőrt, az anyja égesse el. Csináltatott titokban menyasszonyi ruhát is, olyat, hogy gyönyörűség volt nézni.
Bandaszónál mentek fel, avval jöttek le. Volt bánat, amilyen volt, de lett olyan öröm, hogy ki se lehet mondani. Mindenkinek tetszett, mindenki csodálkozott, mert még senki se látott olyan szép menyasszonyt, mint amilyen Pirosmalacból lett!
Volt a faluban egy öreg legény, Szakács János. Azt mondja az anyjának:
- Anyám, én megházasodok.
- Kit vennél el, fiam?
- A szomszédban van egy koca, azt.
Hát az idős legény öt-hat embert megkért, hogy menjenek el vele megkérni a szomszéd kocáját. Eleget erősködött a szomszéd:
- Oktalan állat az, nem Pirosmalac. Szaporára tartjuk mi azt, nem férjhez adni.
De a kérők csak mondták a magukét. Mennek az ólba, a koca ugrott az ajtóra. A hordókötelet előkerítették. A négy lábát összekötötték, de kegyetlenül visított. Amikor a legény meg akarta csókolni, hát, uramfia, majd leharapta az orrát!
No, lett is nevetés a faluban. Mindenki tudta, hogy Pirosmalac nincs több. Eddig volt, mese volt.
Picurkák!
Ugye Ti is szeretitek a mézet, mert én igen kedvelem
A MÉHEK A VONATON
Egyszer volt, hol nem volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt többek között egy olyan ember is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá. Azok, hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres uborkásüvegben mézet. Nagyon jól fogyott akkor az a méz, csak térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s vágták, mártották és ették.
Közben, amint ott eddegéltek, arról beszélgettek, hogy micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy milyen kevés gond van a méhekkel, s a gazdaságnak micsoda nagy hasznot hajtanak.
Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a közös gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság vegyen méheket, és gazdálkodjanak azzal is.
Hát meg is lett a gyűlés, s az ember elő is hozta az indítványát, s olyan jól találta elmondani, hogy a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, még ott a gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon bíbelődni.
Akkor felállott egy ember, s azt mondta, hogy ő gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálko*dott, ért is jól hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan kell venni a méheket, adjanak neki pénzt, ő elmegy, megveszi, haza is hozza, s a gondjukat is viseli, ameddig él.
Nagy volt az öröm a közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy mennyi pénz kell, s az embernek oda is adták, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen, vonattal ment, s szerencsésen meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Kifizette, kihordatta a kaptárokat az állomásra, berakatta őket a vonatba, s akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy egész rend ruhát, még a sapkáját is tiszta pirosból.
Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat. Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer csak a vonatot egy negyedik vágányra félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta a vonatot. Ezt látta a méhész. Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a főnöktől:
- Főnök elvtárs, miért ment el a mozdony?
- Mert - azt mondja a főnök - olyan parancsot kapott.
- Hát meddig lesz itt a vonat ezen az állomáson?
- Hát én azt honnan tudjam?
- Velem ne tessék olyan félvállról beszélni, főnök elvtárs, mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom, hogy itt lesz ma egész nap a vonat, akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzze*nek s egyenek.
- Itt lesz az még három nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a méhész, s ügyesen kinyitotta a kaptár ajtókat.
- Na, gyerekek, kifele, kifele, levegőzni! Keressetek élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek ide vissza!
A méhek zim-zum, zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre. Alig mentek el a méhek, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a kocsikkal, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész, s felpanaszolja:
- Hát ez meg mi? Hiszen nem ezt mondta az előbb a főnök elvtárs!
- Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
- De hisz azt nem lehet, az én méheim még kint vannak a mezőn!
- Mi közöm van nekem a maga méheihez - feleli amaz -, én állomásfőnök vagyok, nem méhész!
- De hát nem lehet itt hagyni a méheket, az egy egész vagyon - mondja a méhész.
- Nekem ahhoz semmi közöm!
- Hát ha már el kell küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját hagyja itt ezen az állomáson, s holnap egy másik vonathoz oda csatolják.
- Nem lehet, kérem - mondja a főnök. Azzal jelt adott az indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is a piros ruhában.
A méhek közben megjárták magukat, gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal, az ő kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méhnek is, hogy baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről, mind, amennyi volt. Mikor odaérkeztek az állomásra, lefele repültek, felfele repültek, de a vörös kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt egy csomó ember, várták a személyvonatot, hogy elutazzanak vele. Hát a méhek azt gondolták, hogy azok az emberek lopták el a kocsit. Megrohanták őket, csípték-marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek. Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá is egy csoport méh, kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fenn az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy lássa, mi történik. Verik a férjét, vagy mi van vele? Mikor kinyitotta az ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is, ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével, miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze, úgy összemardosták őket a méhek.
Azok a szegény emberek, akik a vonatra vártak az állomáson, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. Amikor az emberek meghallották a nagy kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy lássák, mi történt. Hát ahogy kifutottak, azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek segítségért kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a harangokat.
- Segítség, vége az egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott a főnök, s utána telefonált a piros kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza. Utána akasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész, fölállott a kocsi tetejére, s elkezdett fütyörészni, szólogatta a méheket:
- Gyertek, gyertek, gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a kaptárotok!
A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját, odagyülekeztek, odamentek, megnyugod*tak, mert beszélgetett velük a méhész. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert belőlük is sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a kaptárakban, akkor a méhész bezárta a kaptárajtókat, s bement az állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, ekkora volt az arca (mutatja) neki is meg a feleségének is.
Azt mondja a méhész:
- Megérdemelte, ami történt, s még ennél rosszabbul is járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen, hagyja itt a méhek kocsiját, de maga nagy büszkén csak foghegyről beszélt velem. Hát nem tudja, főnök elvtárs, hogy ilyen nagy vagyonra hogy kell vigyázni?
Odakerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett, otthon elmondta nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s akkor a méhész a kaptárakat leszedte, rendet csinált, s kieresztette a méheket a mezőre.
Kezdett velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek annak a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Mikor én még kicsi lány voltam, nagyon szerettem madarászni. Egyszer kimentem a kertbe, s láttam, hogy az egyik fán ott pityeg egy kis madár. gondoltam, megnézem, nincs-e fiókája. De bizony fészket nem találtam, csak egy nagy lyukas fa törzsén. Próbáltam beledugni a kezemet, de nem sikerült sehogy. Beszaladtam a házba. Volt az édesapámnak egy szép fehérvári bicskája. Hamar a kezembe kaptam, hogy ne lássa meg senki, aztán visszaszaladtam a kertbe. Kíváncsi voltam szörnyen, hogy mi lehet abban a lyukban. Tojás? Vagy fióka? Elkezdtem hát farigcsálni, hogy nagyobb legyen, s a kezem beférjen. De ahogy farigcsáltam, egyszer csak beleejtettem a lyukba a bicskát! Nagyon megijedtem, nem mertem visszamenni a házba. Gondoltam, elmegyek világgá. S el is indultam menten.
Mentem, vándoroltam - s mire elfáradtam, éppen esteledni kezdett. Most aztán hova legyek? Gondoltam felmegyek egy fára, és ott alszom. De alig úgy tíz óra felé hallok ám valami zajt! S uram teremtőm - ki más jött oda a fa alá, mint tizenkét zsivány! Hajtottak egy ökröt, s hoztak egy hordó bort is. Az ökröt egykettőre levágták, nagy tüzet raktak, csapra ütötték a hordót, s itták a bort. Én meg csak hallgattam fönt, s tettem magam, hogy alszom. Még pisszenni sem mertem: úgy féltem, hogy észre vesznek, s ki tudja, mit csinálnak velem. Hanem egyszer mégis rám jött a köhögés, hiába igyekeztem visszafojtani. S akkor rögtön lehurcoltak a fáról, oda állítottak a tűz mellé, ők meg köribém , mint a karika, mind a tizenketten. Az egyik rögtön azt mondta, hogy veszejtsenek el, mert ha nem, biztos elárulom őket.
A legöregebb zsivány azonban leintette:
- Gondoltam én annál sokkal jobbat!
- Ugyan mit gondoltál? - kérdezték a többiek
- Én azt gondoltam, hogy várjuk meg amíg kifogy a bor, s akkor fenekeljük bele a hordóba.
Hej, most mi lesz velem? - gondoltam. - Jobb lett volna, ha nem megyek madárfészek után, s otthon maradok!
S amíg így sírtam-siránkoztam, a zsiványok csak ettek, ittak. Aztán mikor kifogyott a bor, engem ügyesen beleültettek a hordóba, a fenekét visszaütötték a helyére, én meg benne maradtam. Még köszöntek is, amikor magamra hagytak; azt mondták: - Jóccakát!
Hej, hogy reszkettem ott a hordóbelei sötétben! Még a hideg verejték is kivert! Csupáncsak az volt a szerencsém, hogy arra tévedt egy róka. Megérezte a szagot, hogy a zsiványok húst sütöttek, oda somfordált a fa alá, s elkezdte porcogatni a csontokat. S ahogy ott térült-fordult a csontok körül, valahogy betévedt a farka a hordó lyukán. Bezzeg nekem se kellett több! Megfogtam a farkát, és jól a kezem körül tekertem. A róka meg nem tudta, mi lelte - ijedtében elkezdett szaladni. S amint rohant árkon-bokron, beszaladt egyenest a mi kertünkbe, s a hordót úgy oda állította a házunk oldalához, hogy egyből szétesett - én meg éppen a tornácra pottyantam. Ha a tornácra ki nem pottyantam volna, szegény édesapám még most is kereshetne.
A két mókus egyszer azon vitatkozott egymással, ki tud nagyobbat ugrani.
- Figyeld meg, én vagyok a legügyesebb mókus, meglátod, milyen magasra tudok ugrani - mondta a fiatalabb, s ezzel máris egy szempillantás alatt fent termett a fa tetején.
- Én vagyok a legügyesebb -, mondta a másik mókus - nézd csak, milyen messzire tudok ugorni. - S ezzel máris eltűnt társa szeme elől.
A két mókus azonban olyan messzire ugrott egymástól, hogy egyik sem láthatta a másikat. Így felmérni sem tudták, melyik ugrott messzebbre vagy magasabbra. Egész nap csak kiabáltak egymásnak:
- Gyere, nézd meg, hogy én ugrottam nagyobbat! Én vagyok az ügyesebb!
Helyéről azonban egyik sem tágított, nehogy elveszítse a "bizonyítékot", ügyességének bizonyságát. Estére aztán megunták a kiáltozást, s mindketten visszamentek ugyanarra az ágra, ahol reggel voltak. Egy darabig csöndben üldögéltek, majd megszólalt a fiatalabb:
- Bátyám, valóban te vagy az ügyesebb.
- Nem, te vagy a fiatalabb - mondta a másik -, te vagy az ügyesebb.
- Mindkettőnknek igaza van, ha jó barátok maradunk - felelt az ifjabb mókus.
S jó barátok maradtak.
Picurkák!
Ezt a mesét azt hiszem elmondtam már, de érdemes
meghallgatni még egyszer, mert tanulságos
A lusta leány (székely népmese)
Egyszer volt egy gazdag leány, aki sohasem dolgozott, mert az anyja kényesen nevelte. Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte, azt mondta:
- Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele. Megint megkéri egy legény, s az anyja az is le akarja beszélni, de ez azt felelte:
- Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának men akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom?
- Igen biz én jó szívvel! - feleli a leány.
A legény azt mondja:
- Gyere, menjünk s esküdjünk meg!
Elmennek, megesküsznek, s a legény a leányt elveszi az anyja ellenére is.
A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókosan, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lógázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte.
Gondolta az ura:
,,Hagyd el csak, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!" - mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyeasszony semmit sem dolgozik. S azt mondta reá:
- Evvel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle.
- Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni.
Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre, mikor hazajött, azt kérdezte:
- Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
Az anyja azt felelte:
- Ketten, édes fiam!
- Akkor hát ketten is együnk! - mondotta a fia.
Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt, még este is s reggel is. Reggel, mikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától:
- Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e?
- Dolog, édes leányom, dolog!
Megszította hát a tüzet. Azután kérdezte:
- Hát ha a tűzre fát hozok, be, dolog-e?
- Dolog, édes leányom, dolog!
- Hát ha kiseprem a házat?
- Az is dolog!
Vizet hozott, s házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beleindította, segítette, tanította.
A gazda hazajött, s mikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját:
- Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
- Hárman, édes fiam - mondta nagy örömmel az öreg.
- Nahát, akkor hárman is együnk! - mondta a gazda is örömmel.
Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony megénagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megéhült.
Az naptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Picurkák!
Egy süniről és barátairól mesélek ma Nektek
Tüsi a sündisznó
Tüsi kedves és bátor sündisznó, hosszúkás orra fekete gombban végződik. Azért nevezték el Tüsinek, mert hátát, nyakát, a fejét és a szeme alatt az arcát mindenhol tüskék borítják. Egy odúban él, egy csodálatos fa alatt, az erdőben.
Az alatt a fa alatt lakik egy üregben a Tapsifüles házaspár is, a két barna nyuszi.
A félelmetes Zsozsó, a vadászkutya gyakran kergeti meg Tapsifüleséket, akik lélekszakadva rohannak hazáig. Ilyenkor Tüsi nagyon bátran viselkedik, összegömbölyödik, kimereszti tüskéit és eltorlaszolja barátai ajtaját.
A Félelmetes Zsozsó leszegett fejjel közeledik, ki akarja ásni a nyuszikat. Nem nehéz, elég ha kitartóan kapar... Az első mozdulatra azonban nyüszítve vonul vissza, az orra csupa tüske!
Amint viszatér a nyugalom, Tapsifülesék előjönnek az üregből, és köszönetképpen egy szép nagy almát ajándékoznak Tüsinek.
Egyszer Tapsifülesék elmesélték Tüsinek, honnan származnak az almák.
- Az erdőn túl - mondták -, nem messze a várostól, vannak gyümölcsösök, ahol a földön hagyják a lepottyant almát, annyi van belőlük, amennyit csak akarsz...
Tüsi elindult, hogy ő maga is szerezzen almát...
Találkozik egy őzikével, aki szelíden megszólítja:
- Hová igyekszel, kicsi tüskés sünike?
- A városba megyek almáért - feleli Tüsi.
- A városban nem terem alma - mondja az őzike -, de az erdőn túl bőven találsz a gyümölcsösben.
- Tudom - feleli Tüsi-, de mégiscsak a város felé kell menni.
Ezzel halad tovább. Egyszer csak megpillant két mókust, amint kézen fogva lépegetnek. Hirtelen feltűnik a félelmetes Zsozsó, meglátja az őzet, és dühödten ugat. Az őzike menekül. Az egyik mókus elereszti az öccse kezét és felszalad egy fára. Egyedül hagyja szegényt, a félelemtől reszkető kicsit.
Tüsi észreveszi a megrettent mókust. Finoman a mancsai közé veszi és kimereszti tüskéit. Éppen ideje volt! A félelmetes Zsozsó elszáguld az őz után.
Miután a kutya eltávolodik, a mókus fellélegzik!
- Köszönöm, uram... A nevem Diótörő.
- Engem Tüsinek hívnak - mondja a süni. - Látod a tüskéimet?... Miért nem menekültél, mint a testvéred?
- Fáj a szemem - mondja a mókus. - Nem látok Jól. Éppen a Doktorhoz igyekeztünk a bátyámmal.
- Ki az a doktor?
- Egy állatorvos, nagyon kedves, és szereti a bátyámat - mondja Diótörő. - Meggyógyítja az erdő minden állatát, ha beteg.
eközben a másik mókus lemászott a fáról.
- Köszönjük Tüsi Úr! - mondja. - Megmentette az öcsémet. Ha egyszer véletlenül ápolásra lenne azüksége, magát is szívesen elviszem a Doktorhot.
- Köszönöm, sohasem lehet tudni.
Aztán a két mókus egyszerre kérdezi:
- Hová igyekszel, kedves kicsi süni?
- A városba megyek almáért - feleli Tüsi.
- A köveken nem nő alma - mondják Diótörőék -, de bőven találhatsz az erdőn túl, a gyümölcsösben.
- Tudom - mondja Tüsi -,de mégis csak a város felé kell menni.
Ezzel mosolyogva indul tovább...
Elérkezik egy gyümölcsösbe, és rengeteg gyönyörű almát talál, meg egy sünilányt, aki kedvére falatozik.
- Jó napot, süni, mit keresel itt? - kérdezi.
- Almát - feleli Tüsi.
- Vegyél, amennyit csak akarsz - mondja a sünilány. - Aztán megmutatom a házamat, itt van nem messze... Engem Böskének hívnak. És téged?
Tüsi elbeszélget Böskével. Hirtelen eltűnik egy lyukban, ami eddig nem látszott a fűben. Pont az orrára esik a ház pincéjében, és ordítani kezd, ahogy csak a torkán kifér.
Böske, aki jól ismeri a pincét, Tüsi segítségére siet. Nehezen tudja kihúzni, mert nagyon vérzik az orra és olyan gyenge, hogy majd elájul.
- Mit csináljunk? - tanakodik a süni lány.
- Van két barátom, akik ismernek egy embert az erdőben. Minden beteg állat őhozzá megy, mindenkit meg tud gyógyítani - mondja Tüsi. - Kérjük meg őket, hogy vezessenek oda.
- Elkísérlek - mondja Böske.
Megérkeznek Diótörőék fájához.
- Csupa vér az orrod, mi történt, kis sündisznó? - kérdezik a mókusok.
- Menjünk a Doktorhoz - feleli Tüsi orrhangon, mintha náthás lenne. - Megmutatjátok az utat?
- Hát persze - feleli a kis Diótörő.
Diótörő már remekül lát, teljesen meggyógyult a szeme.
- Elkísérem Tüsit és Böskét a nagyon kedves, nagyon okos emberhez.
A Doktor már messziről észreveszi őket:
- Szervusz Diótörő, újabb beteget hozol nekem?
- Igen - feleli Diótörő. - Ő Tüsi. Nagyon fáj az orra!
- Nézzük csak! - mondja a Doktor, és megvizsgálja Tüsi orrát. - Szegény Tüsim, ez aztán jól eltörött. El kell altassalak, hogy megoperáljam az orrodat, különben nem fogsz levegőt kapni.
- Úgy is kicsit nagy az orrom - mondja Tüsi. - Nem számít.
- Vágja le a haját is - kéri Böske. Túl hosszú, belelóg a szemébe.
Így is lett. Tüsi alig érzett fájdalmat, a Doktor pedig a műtét után megitatta finom tejjel. Böske mellette maradt, és Diótörőék is meglátogatták. Mikor leveszik a kötést, olyan szép kis orrot és olyan csinos frizurát pillantanak meg, hogy alig ismernek rá.
- Mindenkinek nagyon köszönöm - mondja Tüsi udvariasan.
- Milyen szép vagy - dicséri a sünilány.
-Mi történt Tapsifülesékkel, amíg távol voltam? - kérdezi Tüsi a barátait.
- ó, hat kisnyuszijuk született! - mesélik nevetve Diótörőék.
- Menjünk, nézzük meg őket! - hívja Tüsi Böskét. - A szomszédban laknak.
A süni és a sünilány együtt indul Tapsifülesékhez.
- Ki az? - szól ki Tapsifüles mama.
- Nem lehet, hogy Tüsi jött? - érdeklődik Tapsifüles papa.
- Igen, én vagyok az, Tüsi. Csak útközben, ahogy almát kerestem összetörtem az orromat, meg a hajamat is levágták...
- Milyen csinos vagy! - mondják Tapsifüleék... - Gyertek, nézzétek meg agyerekeinket!
Tüsi Bemutatja barátnőjét, Böskét, aztán leülnek Tapsifüleséknél és elmesélik a történetet.
Az üregből kifelé Tüsi azt mondja Böskének:
- Nagyon köszönöm, hogy megvigasztaltál, és segítettél, amikor beteg voltam. Most gyere el hozzám, jól megvacsorázunk együtt.
Ahogy belépnek Tüsi odújába, látják, hogy Tapsifülesék telerakták csodaszép almákkal.
Picurkák!
Én nagyon szeretem a borsó levest, és Ti is szeretitek?
ÖTEN EGY HÜVELYBŐL
Egy zöldborsóhüvelyben öt borsószem üldögélt egymás mellett; zöldek voltak, a hüvely is zöld, azt hitték hát, hogy zöld az egész világ, s nem csoda, hogy azt hitték. Nőtt a hüvely, s vele nőttek a borsószemek, mert ennek ez a rendje. Odakinn sütött a nap, melengette a borsóhüvelyt; eső permetezett, az áttetszővé tette; kellemes volt az élet odabenn, nappal világos, éjjel sötét, ahogy rendjén való. A borsószemek egyre jobban nőttek, gömbölyödtek, s egyre sűrűbben dugták össze a fejüket, tanakodtak, mit kellene tenniük.
- Nem vesztegelhetünk itt az idők végéig! - ebben mindnyájan megegyeztek. - Még utóbb megkeményedünk a tétlenségtől. Odakinn is kell lennie valaminek, s azt jó volna megismerni!
Napok teltek, hetek szálltak, a borsószemek lassan megsárgultak, sárga lett körülöttük a hüvely is.
- Megsárgult az egész világ! - állapították meg a borsószemek, s a maguk szempontjából igazuk is volt.
Egyszerre földrengés támadt: leszakították a hüvelyt, emberi kézbe került, aztán egy ruhazsebbe, más borsóhüvelyek társaságába.
- Mindjárt kinyílik előttünk a világ! - mondták feszült várakozással a borsószemek.
- Én arra vagyok kíváncsi, melyikünk viszi a legtöbbre! - mondta az egyik borsószem, a legkisebbik. - No, hamarosan elválik!
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta nagy vitézen a legnagyobbik.
- Ropp! - fölpattant a hüvely, s az öt borsószem kigurult a napsütéses világba. Egy kisfiú tenyerén feküdtek; a kisfiú azt mondta, hogy a borsószemek éppen a játék puskájába valók, s az egyik szemet mindjárt bele is dugta a puskacsőbe, és kilőtte.
- Röpülök a nagyvilágba! Fogjon meg, aki tud! - kiáltotta röptében a borsószem, s azzal eltűnt a többiek szeme elől.
- Én meg se állok a napig! - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely, épp nekem való.
És ő is eltűnt.
- Mi alszunk tovább, akárhová jutunk! - mondta a harmadik meg a negyedik, a két álomszuszék. Azzal lustán lepottyanttak a földre, de a sorsukat nem kerülhették el: ők is a puskacsőbe jutottak. - Azért is mi visszük a legtöbbre! - kiáltották.
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta az ötödik. Őt is kilőtték, de nem jutott messzire: a padlásablak korhadt deszkájának csapódott, s onnan egy hasadékba gurult, szélhordta föld és lágy moha közé. A moha összeborult fölötte, s a borsószem ott feküdt, elrejtve emberi szem elől. De a természet nem feledkezett meg róla.
- Lesz, ami lesz!
Odabenn a kis padlásszobában egy szegény asszony lakott; abból éldegélt, hogy eljárt kályhákat tisztogatni meg fát fűrészelni, a házaknál a munka nehezét elvégezni, mert erős asszony volt és szorgalmas, mégis szegény, mint a templom egere; szűköcskén élt egyetlen leányával, aki félig gyermek volt még, törékeny, gyönge teremtés, s most nagybeteg: egy álló esztendeje nyomta már az ágyat.
- Elmegy a kishúga után! - mondta magában szomorúan a szegény asszony. - Csak két gyermekem volt, mégis nehezen győztem, a jóisten is megsokallta, s magához vette az egyiket, hogy osztozzék velem a gondban. Bár meghagyná nekem ezt az egyet, hanem úgy látszik, nem akarja a két testvért elválasztani, s most magához veszi ezt is.
De a nagybeteg leányka nem követte kishúgát. Türelmesen feküdt naphosszat, míg anyja munkában volt.
Kitavaszodott; a szegény asszony egy reggel éppen munkába indult; aranyos sugárkéve hullt a padlásszobába, s a beteg leányka kitekintett a kis ablakon. - Mi lehet az a kis zöld növény odakinn az ablak előtt? Hogy hajladoz a szélben! Az anyja odalépett a padlásablakhoz, és kinyitotta.
- No nézd csak! Egy borsószem hajtott ki a csatornában! Ugyan hogy kerülhetett ide a magasba? Látod, ez a te kertecskéd, elgyönyörködhetsz benne.
És közelebb húzta a beteg lány ágyát az ablakhoz, hogy láthassa a borsó zsenge kis bokrát, aztán munkába ment.
- Úgy érzem, édesanyám, hogy meggyógyulok! - fogadta este a lánya. - Olyan jólesett ma a betűző napsugár! Elnéztem, hogyan erősödik a kis borsóbokor, s én is erősebbnek éreztem magamat. Nemsokára fölkelek, és kimegyek a verőfényre.
- Adja isten! - sóhajtotta az anyja, de nem remélte, hogy úgy lesz. Hanem azért letűzött egy kis karót a borsó mellé, amely új erővel és bizakodással töltötte el szegény beteg gyermekét. Egy fonallal hozzá is kötözte a karóhoz meg az ablakdeszkához, nehogy letörje a szél, s hogy ha majd hosszú indát növel, megkapaszkodhassék. A borsó kis bokra nőtt is kedvére, zsenge indái rácsavarodtak a karóra meg a fonalra.
- Nézd, már virágot nyitott! - kiáltott fel örvendezve egy reggel a szegény asszony, s most már az ő szívében is éledni kezdett a reménység, hogy meggyógyul a leánya; az utóbbi időben élénkebben beszélgetett a kis beteg, úgy megerősödött, hogy már magától fel tudott ülni az ágyban, és felragyogott a szeme, ha ránézett kicsi kertjére, amely egyetlen borsószemből sarjadt ki. Egy hét múlva fölkelt egy órácskára. Boldogan üldögélt a meleg napsütésben; a padlásablak nyitva állt, s előtte üdén hajladozott fehér pillangóvirágaival a borsóbokor. A leányka fölébe hajolt, és szeretettel megsimogatta. Ünnepnek érezte ezt a napot.
De lássuk, mire vitte a többi borsószem!
Az első, aki olyan büszkén röpült ki a nagyvilágba és azt kiáltotta: "Fogjon meg, aki tud!" - az ereszcsatornába pattant, s ott mindjárt fölcsippentette egy galamb. Ott feküdt hát a galamb begyében, mint Jónás a cethal gyomrában.
A két álomszuszék se vitte többre, őket is galambok nyelték le, igaz, így is használtak valamit a világnak.
A negyedik, amelyik egyenest a napba tartott, csak a lefolyócsatornáig jutott; hetekig ázott a szennyes vízben, s jókorára fölpuffadt.
- Milyen szép kövér leszek! - ujjongott. - Azt hiszem, szétrepedek a végén, s ennél többre egy borsószem se viheti! Öten voltunk egy hüvelyben, de mindnyájunk között én vagyok a legérdemesebb.
A lefolyócsatorna rámormolta, hogy igaza van.
A padlásszoba ablakában ragyogó szemű, fiatal lány állt, arcán az egészség üde pirossága; végigsimogatta a borsóbokor valamennyi kis levelét, virágát, nem győzött gyönyörködni benne.
- Én a magam borsószemét többre becsülöm - mondta az ereszcsatorna, s alighanem neki volt igaza.
Picurkák!
Ma egy szép madárról és egy szép lányról mesélek Nektek
A hattyúfeleség
Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tisztavizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tisztavizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tisztavizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak
Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tisztavizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg a szépséges hattyúlányt, haza nem viheti, feleségül nem veheti.
Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott az édesanyja szavára. A tisztavizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét.
Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a tó vizébe. Amíg ott lubickoltak, a lovag felkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, két idősebbik magára kapta a tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, míg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tisztavizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette az emlékeit is.
Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasló lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi estét, elővette hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó tollruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott és huss! - elszállt a nyitott ablakon át.
A lovag azontúl minden tavasszal elment a tisztavizű tó partjára, ott ült éjjel is, meg nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.
Tájékoztatunk, hogy oldalunk a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket használ.
A CanadaHun.com további használatával ezt elfogadod. Az adatvédelmi (GDPR) törvény értelmében, valamit kötelező megjelenítenünk. Valószínű, hogy már 100+ másik ilyet elfogadtál...rajta hát.
