Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez - új tagoknak.

2.

3.

könyv

Sziasztok!
Érdeklődnék, hogy megvan-e valakinek az 1995-ös kiadású könyv John Warry szerkeztésében A klasszikus világ hadművészete címmel???
Sajnálatos módon beszerezhetetlennek bizonyul. Ezért gondolom mivel megválni nem szeretne tőle senki, akinek megvan beszkennelhetné, hogy letölthető legyen azok számára, akik nem tudják beszerezni, vagy ha eladná valaki megvenném!

Egy világbirodalom összeomlása I.

Újabb ókori sorozatunkban Nagy Sándor államának a szétesését kívánjuk bemutatni. Erről a korszakról a középiskolában igen kevés hangzik el, Nagy Sándor halála után jóformán a következő gondolat az, hogy megalakul a birodalom területén a három utódállam, a Ptolemaidák, a Szeleukidák, és az Antigonidák vezetésével. Pedig Nagy Sándor művének szétesése egy sokkal hosszabb folyamat része volt, tengernyi intrikával, és számos szereplővel, akiknek döntő többsége nem természetes halállal halt meg. Sorozatunk egy felületes áttekintését kívánja nyújtani a korszaknak, aki szeretne magyar nyelven a hellénizmus korszakában elmélyedni, azok számára Kertész István műveit ajánljuk jó szívvel.

Nagy Sándor utolsó évei

Nagy Sándor Kr. e 336-ban lépett Makedónia trónjára, és két év múlva megindította a perzsák elleni hadjáratát, amely elindította őt a világhír felé. A perzsa erőket több csatában legyőzte (Granikosz Kr. e. 334, Isszosz Kr. e. 333, Gaugamela Kr. e. 331), elfoglalta Egyiptomot, Főníciát, majd Mezopotámiát, Perzsiát, és Médiát. A perzsa uralkodót, III. Dareioszt, Baktria szatrapája, Bésszosz meggyilkoltatta. Bésszosz IV. Artaxerxész néven magát tekintette perzsa nagykirálynak, ám Kr. e. 329-ben a saját kísérete juttatta Nagy Sándor kezére, és a perzsa vezetők többségével ellentétben neki nem sok jót tartogatott a makedón fogság: elfogása után az orrát, és a fülét lecsapták, majd Nagy Sándor rábízta a fogoly szatrapát későbbi apósára, aki elvitte őt Dareiosz meggyilkolásának helyszínére, és ott keresztre feszíttette.

Nagy Sándor hódításai nem álltak meg a perzsa határoknál, a makedón uralkodó hadereje Szogdianét, Baktriát, és végül Indiát is megkísérelte meghódítani. Az indiai hadjárat során azonban kénytelen volt engedni katonái nyomásának, és visszafordult. A visszavonulás mintegy két évet vett igénybe, és csak Kr. e. 325-324 telén érkezett vissza birodalma központjába.

A kevésszámú forrásból arra következtethetünk, hogy távolléte alatt, de uralkodásának utolsó éveiben is egyre erősödött a hagyományos makedón katonai elit, és Nagy Sándor között a feszültség. Birodalma növekedésével Nagy Sándor mindinkább támaszkodott a perzsa előkelőkre, és felhasználta a perzsa bürokrácia vívmányait a birodalom kormányzásához. Nagy Sándor a későbbi történeti munkákban úgy jelenik meg, mint aki a görög szellemből egyre inkább kivetkőzve keleti önkényúrrá vedlett át. Ezt a képet erősítette hűséges hadvezérének Parmeniónnak, és fiának Philótasnak a kivégzése, akiket összeesküvéssel vádolt, (noha valószínűleg kettejük közül csak utóbbi szervezett valóban összeesküvést). Később Kleitost, lovassági parancsnokát, maga Alexandros ölte meg.

A perzsa előkelők többségét ugyanakkor meghagyta birtokában, és a perzsa szatrapák jelentős része is a helyén maradt. (Oxüartésznak, aki fellázadt ellene, meghagyta az életét, sőt, lányát Rhóxanét is feleségül vette). A perzsa előkelőket, és családjuk tagjait Nagy Sándor igyekezett megnyerni magának, ami nem tetszett a régi makedón híveinek.

Kr. e. 324 elején került sor az ún. "Szúzai mennyegzőre", ahol maga Nagy Sándor, az ő környezete, valamint közel tízezer makedón katona, és ugyanennyi perzsa nő házasodott össze. Sándor célja ezzel bizonyára a görög és perzsa vezetők közötti ellentétek csökkentése volt. Ő maga járt elöl jó példával: III. Dareiosz lányát, Stateirát vette feleségül, közeli harcostársa, és barátja, Héphaistion pedig Stateira húgának a kezét nyerte el. Ennek ellenére Nagy Sándor a görög városállamokkal elismertette istenségét, ez inkább a keleti uralkodókra jellemző vonás volt, valamint megparancsolta a görög városállamoknak, hogy a száműzötteket fogadják vissza, így erősítendő a makedón uralkodó ottani befolyását.

Kr. e. 324 őszén meghalt Héphaistión, Nagy Sándor közeli barátja, akinek emlékére nagyszabású ünnepségeket rendeztetett. Nagy Sándor azonban nem sokkal élte őt túl: Kr. e. 323. jún. 10.-én ő is meghalt. Halálának oka körül sok találgatás folyt: a még mindig fiatal uralkodó számos harci sérülést szenvedett el (pl. egy nyílvessző a tüdejét is érte), de valószínű, hogy ezek mellett a mértéktelen alkoholfogyasztás is fontos szerepet játszott a halálában. A források alapján a halálának oka lehetett májzsugor, malária, vagy tüdőgyulladás is.

A trónutódlás és a diadokhoszok

Nagy Sándor környezetét teljesen váratlanul érte a király halála. Nagy Sándor még halála előtt is hozott személyi döntéseket, pl. leváltotta a Makedóniát irányító Antipatroszt, és a helyére Kratéroszt nevezte ki. 323 nyarán a Babilonban összeülő vezetők arról határoztak, hogy a döntésüket elhalasztják, a trónra ugyanis két jelölt volt. Az egyik Nagy Sándor gyermeke, akivel Rhóxané a király halálakor még várandós volt. A másik jelölt pedig Nagy Sándor (fél)testvére Arrhidaiosz, aki azonban a források szerint félkegyelmű volt, alkalmatlan az uralkodásra, (noha egyes vélemények szerint alkalmatlanságát csak tetette, hogy túlélje II. Philipposz, ill. Nagy Sándor anyja, Olümpiász ellene irányuló mesterkedéseit). Nagy Sándor leendő fiát elsősorban a makedón lovasság képviselői támogatták, míg Arrhidaiosz uralmát a makedón gyalogság vezetői szoralmazták, (mondván, hogy egy perzsa nő ne uralkodjon rajtuk egy csecsemő gyermeken keresztül).

Nagy Sándor emberei közül ekkora a leghatalmasabb Perdikkasz volt, aki a források alapján már a görögországi háborúkban is Sándor oldalán harcolt, később a lovasság parancsnoka lett, majd Héphaistión halála után örökölte annak khiliarkhoszi címét is, (ami röviden egyfajta főminiszteri posztot jelentett). A haldokló király rábízta a pecsétgyűrűjét is. Perdikkasz mellett a másik jelentős személyiség Kratérosz volt. Ő egyike volt a hadsereg legnépszerűbb figuráinak, és híres volt perzsaellenes magatartásáról, ezért Sándor a halála előtt Antipatrosz helyére nevezte ki európai sztatégosznak, azonban a halála miatt erre a személycserére végül nem került sor. (Perzsaellenessége ellenére a szúzai mennyegzőn neki is perzsa feleség jutott). Kratérosz lett végül a királyi kincstartó, valamint Arrhidaiosz gyámja is. A harmadik legfontosabb ember a már említett Antipatrosz volt, aki Nagy Sándor hadjáratai alatt voltaképpen teljhatalommal intézte az európai részek, Makedónia, és a görög városállamok kapcsolatos ügyeket. Nagy Sándor fia, IV. Alexandrosz végül Kr. e. 323 augusztusában látta meg a napvilágot, és az előzetes megállapodás értelmében őt is királlyá választották. Makedóniának így két uralkodója volt III. Philipposz Arrhidaiosz, és IV. Alexandrosz révén, egyikük szellemileg terhelt, a másik pedig egy csecsemő, ami nem sok jóval kecsegtetett a birodalom számára.

A Perzsa Birodalomban az uralkodóváltást többnyire lázadások sora kísérte, és jellemzően a perzsa nagykirályok zöme úgy kezdte uralkodásának első éveit, hogy leverte a többi jelöltet. Nagy Sándor halála után azonban nyugaton, a görög városállamok soraiban támadt egyenetlenség, és ott robbant ki a makedónok elleni első lázadás, az ún. lamiai háború. A görög zsoldosok már Baktriában is fellázadtak, mivel Sándor halála után haza akartak térni, azonban Média szatrapája, Peithón legyőzte őket. A makedónellenes felkelés központja Athén lett, amelyet különösen sújtott Sándornak a száműzöttek visszafogadására meghozott rendelete, valamint az is, hogy elvette Athéntól Számosz szigetét. Athén szerencséjére Sándor elől Kr. e. 325-ben Görögországba menekült kincstartójának, Harpalosznak a kincse még Athénban volt, így abból az athéniak jelentős zsoldossereget állítottak föl, valamint egy komolyabb flottát is felszereltek. Az athéni sereg megszállta a Thermopülai-szorost is. Antipatrosz mozgósította a rendelkezésére álló erőket, azonban mivel a makedón haderő zöme Ázsiában állomásozott, ezért a görögök mind szárazföldön, mind tengeren sikereket arattak. Thesszáliában Antipatrosz csapatai vereséget szenvedtek, így Antipatrosz bezárkózott Lamia városába, ahol blokád alá vonták őt Kr. e. 323-322 telén.

Antipatrosz ugyan segítségért folyamodott a kis-ázsiai makedón erőkhöz, de azok az athéni flotta felvonulása miatt késlekedtek, és csak Kr. e. 322 tavaszán tudtak átkelni a Hellészpontoszon, a segítséget pedig Phrügia helytartója, Leonnatosz hozta meg, aki sikeresen szabadította föl Lamiát. A harcok azonban még nem dőltek el, Antipatrosznak vissza kellett vonulnia Makedóniába, miután Leonnatosz elesett egy csetepatéban. 322 nyarán azonban az Égei-tengeren megjelentek a makedón főerő flottái is, és a Hellészpontosznál, majd Amorgosz szigeténél is legyőzték az athéni hajóhadat. Kratérosz így újabb csapatokat tudott áthozni Európába, így a létszámfölénybe kerülő makedón haderő eldöntötte a küzdelmet. A szabad görög városállamok szövetsége megszűnt, a városokba makedón helyőrség került. Ekkor lett öngyilkos a makedónok elleni szónoklataival híressé váló Démoszthenész is.

Perdikkasz bukása

A Nagy Sándor halála után hatalomra jutó diadokhoszok között az egyetértés szinte egy percig sem volt meg, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a főhatalmat birtokló Perdikkasz a kezdetektől fogva olyan nehézségekbe ütközött, amelyek meghaladták az erejét, és végül a birodalom felbomlásához vezettek. Nagy Sándor végrendelete szerint apja mellett kellett eltemetni, ám ezt halálakor úgy értelmezték, hogy isteni atyjára, Ámonra utal, és ezért Egyiptomban akarták eltemetni. Később azonban Perdikkasz felülvizsgátla ezt a döntését, és II. Philipposz mellé akarta temetettni Nagy Sándort, a temetési menetet azonban Ptolemaiosz Damaszkusznál megtámadta, és Nagy Sándor bebalzsamozott testét végül Memphiszben temettette el. Ptolemaiosz már fiatalon bekerült ugyanabba a hétfős testőrségbe, amibe Perdikkasz is, a szúzai mennyegzőn szintén perzsa feleség jutott neki, végül pedig Kr. e. 323-ban nevezte ki Nagy Sándor Egyiptom élére. Hogy Ptolemaiosz a birodalom egyben tartását a kezdetektől fogva nem gondolta komolyan, azt a temetési menet megtámadásán kívül az is mutatja, hogy még Kr. e. 323-ban országához csatolta Kürénét.

Nagy Sándor halála után Kapaddókiában függetlenítette magát egy perzsa főúr, Ariarathész, így Perdikkasz megparancsolta Leonnatosnak, és Antigonosz Monopthalmosznak, hogy verjék le a lázadót. Leonnatosz azonban inkább Antipatrosz parancsának engedelemeskedett, (és mint fentebb írtuk, meghalt egy csetepatéban Görögországban), míg Antigonosz megtagadta az engedelmességet. Számítása nem vált be, mert Perdikkasz sikeresen leverte a perzsa főúr lázadását.

Meghasonlás támadt végül az idős Antipatrosz, és Perdikkasz között. Eredetileg Antipatrosz Nikaia nevű lányát Perdikkaasz vette volna el feleségül, de Olümpiász, az anyakirályné, félve Antipatrosztól, akivel régóta haragban volt, Nagy Sándor testvérét, Kleopátrát ajánlotta Nikaia helyett. Perdikkaszt csábította a lehetőség, hogy beházasodjon a királyi családba, de nem akart összeveszni Antipatrosszal sem. Perdikkasz kivárásra akart játszani, és nem kötelezte el magát végleg egyik menyasszony irányába sem.

Antipatrosz udvarában tartózkodott azonban Antigonosz, akit Perdikkasz bíróság elé akart állítani parancsmegtagadás miatt, és aki kénytelen volt elmenekülni Görögországba Perdikkasz bosszúja elöl. Antigonosz mindennél jobban felmérte a propaganda szerepét, (később is gyakran alkamazta ezt az eszközt), így elhíresztelte, hogy Perdikkasz a királyi hatalom miatt utasította el Antipatrosz lányát. Az idős sztatégosz ekkor összefogott Kratérosszal, és lányait sorban kiházasította, hogy így nyerjen szövetségeseket Perdikkasz ellen: Eurükidét Ptolemaiosz, Philát Kratérosz, a Perdikkasz által elbocsátott Nikaiát pedig Lüszimakhosz vette el feleségül. Perdikkasz ellen így egy igen komoly koalíció kezdett el formálódni.

Perdikkasz ezért úgy határozott, hogy előbb leszámol az egyiptomi szeparatistákkal, hogy helyreálíltsa tekintélyét, így szeméylesen vezetett hadat Ptolemaiosz ellen. Antipatrosz, és Kratérosz ellen Eumenészt küldte, aki a királyi család egyik leghűségesebb támogatójának számított, Nagy Sándor mellett a királyi titkár szerepét töltötte be. Az ő serege a Hellészpontosz közelében találkozott Kratérosz seregével. A katonák között Kratérosz annyira népszerű volt, hogy Eumenész nem árulta el, hogy kik ellen fognak harcolni, sőt Kratérosz szárnyával szembe ezért nem is makedón katonákat állított. Kratérosz vereséget szenvedett, és ő maga is elesett a Hellészpontosz közelében vívott csatában. Antipatrosz ebben a csatában nem vett részt, mert ő maga az egyiptomi frontra koncentrált.

Perdikkasz szinte akadálytalanul haladt előre, azonban az egyiptomi körülmények, és a Níluson való átkelés nehézségei végül a hadjárat kudarcát okozták. A makedón katonák eleve lankadó harci kedvvel csatároztak saját társaik ellen, és ennek hangot is adtak Perdikkasszal szemben. Végül Peithón, Média helytartója, Antigenész, Szúsza kormányzója, valamint a Perdikkasz által lovassági parancsnoknak kinevezett Szeleukosz meggyilkolták Perdikkaszt a saját sátrában. Perdikkasz halálával a birodalom egybenmaradásának az esélye jelentősen csökkkent.

Egy világbirodalom összeomlása II.

Az előző írásunkban bemutattuk, hogy Nagy Sándor halála után hogyan alakult birodalmának története, egészen az általa kijelölt utódjának, Perdikkasznak a haláláig. Perdikkasz meggyilkolása az egyiptomi hadjárat idején csak tovább növelte a birodalom felosztásában érdekelt diadokhoszok erejét.

Antipatrosz kormányzása. A triparadeiszoszi megállapodás

Perdikkasz halála után a gyilkosai, valamint seregének vezetői felajánlották Ptolemaiosznak a megüresedett régensi helyet, ám Ptolemaiosz elutasította ezt a felajánlást. Megfigyelhető az, hogy az ő stratégiája végig arra épült, hogy az általa vezetett szakadár területeket megtartsa, majd biztosítsa, soha nem törekedett a birodalom egyben tartására. Ptolemaiosz elutasító válasza után Peithónt és Arrhidaioszt (aki csak névrokona volt a királynak) választották meg a birodalom kormányzójának.

A birodalom élén nem volt egyértelmű a helyzet: Kratérosz halálával a félkegyelmű III. Philipposz Arrhidaiosz gyám nélkül maradt, és teljesen a felesége, Eurükidé befolyása alá került, aki férjének gyámjaként tekintett magára, és próbált a makedón gyalogságra támaszkodni. Olümpiász, Nagy Sándor anyja, viszont Rhóxané fiát, a csecsemő IV. Alexandroszt támogatta. Az ekkor legerősebb diadokhosz, Antipatrosz nem állt egyikük oldalára sem, noha az anyakirálynéval, Olümpiasszal nem volt felhőtlen a viszonya.

Antipatrosz, aki Ptolemaiosz segítségére igyekezett Perdikkasz ellen, sikresen növelte befolyását a birodalom központjában, így a szíriai Triparadeiszoszba egy megbeszélést hívott össze, amelyen részt vett valamennyi jelentős diadokhosz. Itt Antipatroszra ruházták át a kormányzói címet a súlytalan Peithón, és Arrhidaiosz helyett, a hadsereg fővezére pedig Antigonosz Monophthalmosz lett. Antipatrosz így a birodalom központi területeinek kormányzását Antigonoszra hagyhatta, és ő maga III. Philipposz Arrhidaiosszal együtt visszatért Makedóniába. Antigonosz élt a hatalmával: a királyi család támogatójának, és Perdikkasz hívének számító Eumenészt Kr. e. 320-ban legyőzte, aki így visszaszorult Kappadokiába. Hogy Antipatrosz maga mellett tudja Antigonoszt, lányát, Kratérosz özvegyét hozzáadta Démétriosz Poliorkétészhez, Antigonosz fiához.

Az Antipatrosz által megteremtett kényes egyensúly nagyjából egy évig tartott, az idős Antipatrosz ugyanis Kr. e. 319-ben meghalt. Utódjaként azonban nem fiát, Kasszandroszt, hanem Nagy Sándor egyik régi hívét, Polüperchónt nevezte meg. Polüperchón Nagy Sándor seregének egy neves tábornoka volt, aki a gaugamélai csatában tűnt ki, ennek ellenére nem rendelkezett elég befolyással, és erővel ahhoz, hogy a birodalom szétesését megakadályozza.



A második diadokhosz háború

Polüperchón kinevezése Antigonosz részéről érthető volt, ha a kinevezéssel az volt a célja, hogy egy olyan ember kerüljön a birodalom élére régensként, akinek hűsége Nagy Sándor utódai iránt megkérdőjelezhetetlen. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy elejét vegye a különböző területeken uralkodó diadokhoszok egymás közötti háborúját. Polüperchón maga Makedónia, és Görögország felett bírt befolyással, nála tartózkodott a két király, III. Philipposz Arrchidaiosz, és a még mindig gyerekkorú IV. Alexandrosz is. Tőle nyugatra, Nagy Sándor anyja, Olümpiász birtokolta Épeiroszt, míg Makedóniától keletre Thrákia élén Lüszimakhosz állt.

Kis-Ázsiában és Keleten a helyzet már sokkal kuszább volt Antripatrosz idején is. Ptolemaiosz birtokolta Egyiptomot, és Kürénét. Neki azonban az eddigi szerzeményei kevésnek bizonyultak, és megtámadta Szíria és Főnícia helytartóját, Laomedónt, akit siekrült legyőznie, megszerezve így mindkét tartományt. Polüperchón képtelen volt ellene fellépni.

Ptolemaiosz mellett Antigonosz is terjeszkedésre használta föl Antipatrosz halálát. Már Antipatrosz halála előtt is háborúzott Eumenésszel, aki ekkor Kapaddókiát, és Kis-Ázsia egy részét birtokolta. Antigonosz szintén terjeszkedni kezdett, és elfoglalta Lüdiát, és Phrügiát Kleitosztól, és Arrhidaiosztól, akik Perdikkasz halála után, de Antipatrosz kinevezése előtt viselték a régensi címet. Babilonban Szeleukosz volt a kormányzó, míg Médiát Peithón irányította, aki szintén megpróbált terjeszkedni a keleti tartományok rovására, és sikerült is elfoglalnia Parthiát. Polüperchón mellett Eumenész volt az, aki a birodalom egységének a gondolatát támogatta, míg ellenük Antigonosz, Szeleukosz, és Ptolemaiosz szövetkezett, hozzájuk csatlakozott még Antipatrosz fia, Kasszandrosz és Peithón is.

A háború két fronton robbant ki: az európai területeken, és Keleten. Keleten Eumenész igyekezett leszámolni a szakadár diadokhoszokkal, és Peithón ellen vonult, aki nem tudta megállítani Médiában, ezért Szeleukoszhoz menekült. Peithón megállapodott Szeleukosszal, hogy Média visszaszerzéséért cserébe egyéb birtokairól lemond. Szeleukosz, aki Eumenésszel szemben Antigonoszt támogatta, sikerrel operált a kettejük közül erősebb sereggel rendelkező Eumenésszel szemben. Eumenész segítségül hívta a keleti provinciák seregét, és ők időben megérkeztek egy másik Peithón, India kormányzója vezetésével. Szeleukosz azonban időben értesítette Antigonoszt, aki szövetségese útmutatásának köszönhetően éppen időben érkezett ahhoz, hogy segítséget nyújtson. A Szúza közelében található Paraitakené közelében Kr. e. 317-ben Antigonosz, és Szeleukosz egyesült hadai megverték Eumenészt, akinek hiába volt több mint kétszer annyi harci elefántja, mint az ellene harcoló szövetségeseknek, mégis vesztett, és kénytelen volt seregével elmenekülni. Antigonosz azonban utánaeredt. Kr. e. 316 telén Gabiéné mellett ismét legyőzte Eumenész haderejét, akit a csata után végül saját katonái szolgáltattak ki Antigonosznak, aki pedig megölette őt.



Európában eközben a harcok Makedónia és a trón körül lángoltak föl. Polüperchón ugyan megpróbált fellépni Antigonosz ellen, de Kr. e. 318-ban megsemmisítették a flottáját. Antigonosz Kasszandroszra bízott egy sereget, aki élt is a lehetőséggel: Kr. e. 317-ben elfoglalta Athént. Kasszandrosz a görög városokkal szemben kíméletesen járt el, így azok több helyen is kiűzték a Polüperchónnal azonosított makedón erőket. Rhóxané és fia, IV. Alexandrosz Épeiroszba menekültek, ahol Olümpiász, Nagy Sándor anyja uralkodott. Eurükidé, és III. Philipposz Arrhidaiosz viszont maradtak, Olümpiász ugyanis nemigen látta volna szívesen Nagy Sándor féltestvérét és annak feleségét. Kasszandrosz így akadálytalanul hódíthatta meg Makedóniát, és az ott maradt királyi párnál kiharcolta azt, hogy Polüperchón helyére őt nevezzék ki régensnek. Ennek megtörténte után Görögországba vonult, hogy Polüperchón ottani erőit legyőzze.

Kasszandrosz távozása után az események alakítását Olümpiász vette át, aki szövetkezett az épeiroszi királlyal, Polüperchónnal, és Rhóxanéval, IV. Alexandrosz édesanyjával. Olümpiasz sereget vezetett Makedónia ellen. III. Philipposz, és felesége ugyan hadat vezetett ellenük, de a makedónok megtagadták az engedelmességet arra hivatkozva, hogy nem kívánnak harcolni Nagy Sándor fia és Nagy Sándor édesanyja ellen. III. Philipposz és Eurüdiké ugyan elmenekült, de Amphipolisznál elfogták őket. Olümpiász börtönbe vetette mindkettejüket, de később Philipposzt kivégeztette, a feleségét pedig öngyilkosságra kényszerítette. Olümpiász uralmának nem csak ők estek áldozatul, hanem Kasszandrosz fivére, Nikanór is. Kasszandrosz egyik másik fivérének a sírját pedig megbecstelenítette, (Plutarkhosz szerint azért, mert megmérgezte Nagy Sándort).

Kasszandrosz azonban visszatért Görögországból, és az erőviszonyok gyökeresen megváltoztak. Kasszandrosz Püdna városába szorította vissza az ellene szövetkező erőket, amelyet hosszú ostrom után végül Kr. e. 316-ban vett be. Olümpiászt Kasszandrosz felbujtására végül halálra kövezték, IV. Alexandroszt és Rhóxanét pedig bebörtönözték. Polüperchón a Peloponnészoszi-félszigetre szorult vissza, ahol mindössze néhány erősséget birtokolt.



Antigonosz uralma

Az Eumenész felett aratott győzelem után Antigonosz egész Kis-Ázsiát megszerezte, elfoglalta Pszídiát, és biztosította az uralmát a frissen megszerzett területeken. Antigonosz mellett egyre inkább fontosabb szerepet kapott a fia, Demetrosz Poliorketész. Antigonosz ellenfeleivel nem bánt kesztyűs kézzel. Perdikkasz gyilkosai közül kettőnek a halála is az ő nevéhez fűződik. A keleti területek növekvő hatalmú kormányzóját, Peithónt, aki Eumenész legyőzése után visszakapta a hatalmét Média felett, kivégeztette. Ugyanígy járt Perdikasz másik gyilkosa, Antigenész is, aki ekkor az agüraszpidészek parancsnoka volt, ő máglyán fejezte be életét. A harmadik gyilkos, Babilón szatrapája, Szeleukosz, nem várta meg, míg rá kerül a sor. Szeleukosznak ugyan volt hadereje, de az uralma alatt álló terület felett nem volt még elég stabil a hatalma, és a seregének a létszáma sem volt elegendő, hogy megállítsa Antigonoszt, így elmenekült Ptolemaioszhoz. Így a kezére jutott Kis-Ázsiától keletre csaknem valamennyi terület, Szeleukosz utódának pedig azt a Peithónt nevezte ki, aki korábban még Eumenész oldalán az indiai területek kormányzójaként harcolt ellene.

Antigonosz, és fia Demetriosz hatalma annyira megnövekedett, hogy a többi diadokhosz összefogott ellene. Ptolemaiosz, Szeleukosz, valamint Kasszandrosz és a Thrákiát uraló Lüszimakhosz követeléseket támasztott Antigonosszal szemben. Kasszandrosz az Európa sztratégosza címet akarta elnyerni, Ptolemaiosz szíriai, és főníciai hódításait szerette volna biztosítani, Lüszimakhosz Phrügiát akarta megszerezni, míg Szeleukosz vissza akarta kapni a babiloni szatrapiát. A követeléseket Antigonosz értelemszerűen nem teljesíthette, ezért közte, és ellenfelei között Kr. e. 315-ben nyílt háború robbant ki.

Bár Antigonosz ereje ekkor már nagyobb volt, mint az ellene szövetkezőké, a háború mégis mégsem úgy alakult, ahogy azt elvárta volna. Lüszimakhoszt sikerült kikapcsolniuk a szövetségből azáltal, hogy fellázították ellene Thrákiát és a Fekete-tenger pártján fekvő görög városokat. Kasszandrosz ellen pedig Polüperchónnal szövetkezett, akinek sereget, és pénzt biztosított, ezenkívül pedig fellázította a görög városokat is Kasszandrosz ellen.

Miután a két nyugati ellenfelét lekötötte, Antigonosz Ptolemaiosz ellen fordult. Lerohanta az ellenőrzése alatt álló Főníciát, és közel egy éves ostrom után elfoglalta Türoszt. Ezután azonban a fia, Demetriosz által vezetett sereg a gázai csatában Kr. e. 312.-ben vereséget szenvedett. Ptolemaiosz gyalogságának létszámfölénye érvényesült az ekkor még a hadvezetésben járatlan, ám később félelmetes hírnévre szert tevő Demetriosz fölött. Ptolemaiosz sereget bocsátott Szeleukosz rendelkezésére, aki egy hadjáratban sikeresen elfoglalta Babilont. A Főníciából visszavonuló Demetriosz Kilíkiában megverte az utána küldött sereget, így Antigonosz kis-ázsiai uralma nem került veszélybe. A harcok során Ptolemaiosz flottája elfoglalta Ciprust, míg Antigonosz hajóhada a Kükládokat hódította meg.

Kr. e. 311-ben végül Antigonosz békét kötött Lüszimakhosszal, Ptolemaiosszal és Kasszandrosszal. Kasszandrosz megkapta az Európa sztratágosza címet, (amely feljogosította őt arra, hogy az európai makedón területek felett uralkodjon), azzal a kikötéssel, hogy amint az általa fogságban tartott IV. Alexandrosz eléri a nagykorúságot, lemond erről a címéről. Lüszimakhosz, és Ptolemaiosz pedig megtarthatta újabb hódításait, Ciprust, Szíriát, és Főníciát. Mint látható, a békekötés nem szólt Szeleukoszról, aki ebben az időben már Babilont birtokolta. A békekötés jogilag még nem számolta föl Nagy Sándor birodalmát, de a számos érdekütközés borítékolta, hogy újabb háború fog majd kitörni a diadokhoszok között. A további eseményeket azonban a sorozatunk befejező részében fogjuk ismertetni.

Egy világbirodalom összeomlása III.

Írásunk befejező részében a Kr. e. 311-ben megszületett átmeneti békétől egészen a középiskolai tankönyvekben emlegetett három állam (az Antigonidák Makedóniája, a Szeleukidák hatalmas birodalma, és a Ptolemaidák Egyiptomának) kialakulásáig. A Kr. e. 311-es béke, amelyet Antigonosz, és fia, Demetriosz kötött Kasszandrosszal, Lüszimakhosszal, és Ptolemaiosszal, nem rendelkezett Szeleukosz státuszáról.

Szeleukosz Keleten

Szeleukosz még a békekötés előtt, Kr. e. 312-ben a Ptolemaiosztól kapott sereggel elfoglalta Babilóniát, és a főhadiszállását Babilonban alakította ki. Mivel ez a terület korábban is az ő uralma alatt állt, és a helyére Antigonosz által kinevezett szatrapa, az indiai Peithón elesett a Kr. e. 312-ben Demetriosz ellen vívott gázai csatában, ezért eleinte nem találkozott komoly ellenállással. Antigonosz azonban még a béke megkötése előtt úgy döntött, hogy rendezi a keleti helyzetet, ezért utasította Média, és Aria két szatrapáját, Nikanórt, és Euagóraszt, hogy számoljanak le Szeleukosszal. Szeleukosznak mindössze háromezer gyalogosa, és négyszáz lovasa volt, amelyeket még Ptolemaiosztól kapott, azonban a bekövetkező konfliktusban igen rátermett hadvezérnek bizonyult, ami miatt joggal adták neki a Nikatór (Győzedelmes) melléknevet. A szatrapák serege gyorsan eljutott a Tigris folyóhoz, és Szeleukosz nem tudott a lényegesen kisebb erőivel nyílt csatába bonyolódni, azonban elérte, hogy a két kormányzó zsoldosai kisebb csoportokban átálljanak az ő seregébe, majd a Tigris folyó közelében éjszaka rajtaütött ellenfelein, és legyőzte őket. Nikanór elesett a csatában.

Ezt követően Szeleukosz a kormányzó nélkül maradt Média ellen vonult, és bevette a fővárost, Ekbatanát, majd ezt követően elfoglalta Elámot is. Ekkor Antigonosz úgy döntött, hogy a gázai vereség, valamint a keleti provinciák elvesztése miatt békét kell kötni Ptolemaiosszal, Lüszimakhosszal, és Kasszandrosszal. Antigonosz Demetrioszt küdlte Szeleukosz ellen, aki Kr. e. 310-ben nagy nehézségek közepette ostrom alá vette, és el is foglalta Babilont. Szeleukosz ekkor keleten volt elfoglalva. Demetriosz a sikeres hadművelet után hazatért, de Szeleukosz legyőzte a város őrzésére hátrahagyott erőket, és ismét meghódította Babilóniát. Ekkor Antigonosz maga vonult Szeleukosz ellen, és Kr. e. 310 őszén ő is elfoglalta Babilont, ahol a serege áttelelt. Kr. e. 309 tavaszán aztán Antigonosz serege elhagyta Babilont. Szeleukosz ezúttal már feltöltött sereggel vállalta az ütközetet. A seregének megparancsolta, hogy éjjel fogyasszák el a reggelijüket, és miközben Antigonosz katonái reggeliztek, Szeleukosz friss serege lecsapott rájuk. Szeleukosz döntő győzelemet aratott, és Antigonosz nem próbálkozott többet a keleti területek meghódításával. A győztes Szeleuksoz pedig, látva, hogy Antigonosz többet nem próbálkozik, Indiába vonult, ahol meghódoltatta a keleti provinciákat, és háborúba bonyolódott Csandraguptával.


A diadokhoszok uralam alatt álló területek az ipszoszi csata előtt




Háború Európában. Az ipszoszi csata



A Kr. e. 311-es béke lehetőséget adott arra, hogy Kasszandrosz, és Lüszimakhosz rendezze sorait. Lüszimakhosz ekkor alapította a saját magáról elnevezett várost, Lüszimakheiát. Kasszandrosz, miután megkapta a békében az Európa sztatégosza címet, amelyet apja, Antipatrosz is viselt, leszámolhatott ellenfeleivel. Mivel a békében kikötötték, hogy IV. Alexandrosz nagykorúságának elérésekor le kell tennie a címét, ezért anyját, Rhóxanét, és a fiatal IV. Alexandroszt Kr. e. 310-ben megmérgeztette. Polüperchón, az egykori régens, és kormányzó ekkor Antigonosz támogatásával Görögországba hozatta Héraklészt, Nagy Sándor Barszinétól született törvénytelen fiát. Kasszandrosz ekkor megalkudott Polüperchónnal, aki kivégeztette az újdonsült trónkövetelőt. Az egykori régensnek ez volt az utolsó fontos szerepe a diadokhoszok háborújában, ettől kezdve a Peloponnészosz birtokában volt Kr. e. 303-ban bekövetkezett haláláig, és korábbi magas titulusához képest jelentéktelen személyként fejezte be életét. Alig egy évtizeddel Nagy Sándor halála után a családjából már senki nem volt életben.

Miután Antigonosznak nem sikerült leszámolnia Szeleukosszal, ezért újabb stratégiai célként Kasszandrosszal, és Lüszimakhosszal akart leszámolni, a királygyilkosságra hivatkozva, ezért a harcok Kr. e. 307 körül újra kiújultak. Demetriosz meghódította Kilíkiát, és Ciprust Ptolemaisztól, majd Athénba hajózott, ahol legyőzte Ptolemaiosz, és Kasszandrosz erőit, megbuktatta a Kasszandrosz által hatalomra jutott vezetőket. Ahogy egykor Kasszandroszt, úgy most őt tekintették a görögök megmentőnek, és Demetriosz sorban szabadította föl a görög városokat. Kasszandrosz nem tudott ellenállni Demetriosznak, mivel az uralma alatt álló Makedónia aranybányáinak hozama évről évre csökkent, és a lassan három évtizede folyamatosan tartó háborúk a katonáskodó férfiak számát is jelentősen csökkentették.

Demetriosz sikereit látva Ptolemaiosz megpróbált ellentámadást indítani, és a hatalmas egyiptomi flotta megpróbálta elfoglalni Ciprust. Demetriosz azonban a ciprusi Szalamisznál megsemmisítette az egyiptomi hajóhadat Kr. e. 306-ban. A csatát követően a katonák Antigonoszt és fiát királynak kiáltotta ki, mire a többi diadokhosz is elkezdte ezt a címet használni. Ettől kezdve voltaképpen jogilag is megszűnt létezni Nagy Sándor birodalma, a helyén önálló államok keletkeztek.

Antigonosz a szalamiszi siker után 80 ezer fős hadat indított Egyiptom ellen, miközben fia a tengerről támogatta apja hadműveleteit. Ptolemaiosz serege elégtelen volt Antigonosz megállítására, azonban az Egyiptomot uraló diadokhosznak szerencséje volt: Demetrioszt az időjárás rosszra fordulása megakadályozta abban, hogy kikössön, és érdemi utánpótlást tudjon vinni apjának, aki így nem kockáztatta meg a megáradt Níluson történő átkelést, és hazavonult a seregével.

Demetriosz a következő évben Rhodoszt vette ostrom alá, mivel az megtagadta a segítségenyújtást Egyiptom ellen, ám a nagyméretű ostromgépek ellenére a szigetet nem tudta elfoglalni. A Kr. e. 304-ben végül félbehagyott ostrom után a rhodosziak megígérték, hogy támogatni fogják Demetrioszt, így az ismét Kasszandrosz ellen vonulhatott. Kasszandrosz megkísérelte bevenni Athént, ám Kr. e. 303-ban Demetriosz legyőzte, és kiszorította Görögországból. A görögök egész Görögország fővezérévé választották, amit addig csak II. Philipposz, és Nagy Sándor tudott elérni. Demetriosz görögországi tartózkodása alatt rendkívül költekező, és kicsapongó életet élt, többször megsértette a görög vallási misztériumokat, de ennek ellenére a görög városok, és vezetők továbbra is úgy tisztelték, mint felszabadítót.

Az erőviszonyok azonban csakhamar megváltoztak. Keleten Csandragupta ellen a háborút Szeleukosz befejezte, pontosan nem tudjuk, milyen eredménnyel, de a források hallgatásából többen arra következtetnek, hogy ezúttal nem aratott nagy sikereket. Csandragupta azonban ötszáz harci elefántot adott neki a békekötés keretében. Ptolemaiosz, Antigonosz visszavonulása után Szíria felől támadott. A legfontosabb hadművelet azonban a Thrákiát birtokló Lüszimakhoszé volt, aki sikeresen leverte az Antigonosz által újra felszított thrákiai lázadásokat, betört Kis-Ázsiába, és elfoglalta Pergamont.

Az ipszoszi csata még Nagy Sándor ütközeteinél is gigászibb méreteket öltött, itt találkozott ugyanis Antigonosz, Demetriosz, Lüszimakhosz, és Szeleukosz serege. A csatában Demetriosz megfutamította a Szeleukosz fia, Antiokhosz által vezetett lovasságot, de ezzel védtelenül hagyta Antigonosz gyalogságát. Szeleukosz harci elefántjai ugyanis megakadályozták, hogy Demetriosz segíteni tudjon apjának. A közel nyolcvanéves Antigonoszt bekerítették, és egy gerely végül kioltotta az életét. A halála után a serege szétesett, Ipszoszt követően pedig uralma összeomlott.
Az ipszoszi csata




Ipszosz után Antigonosz területeit felosztották: Kasszandrosz, és dinasztiája uralkodott Makedóniában, Lüszimakhosz megszerezte Kis-Ázsia nyugati részét, Pergamont, és az övé maradt az általa eddig is birtokolt Thrákia. Ptolemaiosz pedig Szíriára, és Főníciára tette rá a kezét. Az ipszoszi csata voltaképpen lezárta a diadokhosz háborúk sorozatát, a továbbiakban az egész birodalom fölötti ellenőrzésért már egyik hatalom sem indított háborút.

Demetriosz és Makedónia

A középiskolában tanult három nagy állam ezzel azonban még nem alakult ki. Demetriosz a szövetséges lovassággal el tudott menekülni az ipszoszi csatából. Először Görögországban próbált szerencsét, Athén azonban a korábbi megtiszteltetést megtagadta tőle, és nem engedte be Demetrioszt a városba, igaz, az athéni flottát átadták Demetriosznak. Demetriosz ezért a kezén maradt Türosz és Szidón felé vette az irányt, végül pedig sikerült meghódítania Kilíkiát. A tartományt sikerült megtartania, mert Szeleukosz szövetségre lépett vele, ugyanis Lüszimakhosz, és Ptolemaiosz Szeleukosz ellen szövetkezett. Később Ptolemaiosszal is sikerült békét kötnie.
Lüszimakhosz érméje




Kasszandrosz sikeresen visszahódította Görögországot Demetriosztól, aki Kr. e. 297-ben ismét megpróbálkozott egy görögországi hadjárattal, de sikertelenül: a flottáját egy vihar szétszórta, ő maga pedig egy partraszállásnál megsebesült. Kasszandrosz azonban Kr. e. 297-ben meghalt, így Demetriosz el tudta foglalni Athént. Demetriosz hadjáratot indított Spárta ellen is, le is győzte a spártai sereget, de ekkor a makedóniai ügyek miatt további peloponnészoszi terveit felfüggesztette.

Makedónia élén ugyanis először Kasszandrosz legidősebb fia, IV. Philipposz uralkodott, azonban ő még Kr. e. 297-ben meghalt. Két testvére V. Alexandrosz, és II. Antipatrosz nem tudtak megegyezni a trónról. Antipatrosz először elűzte fivérét a makedón trónról, mire az Pürrhosz, épeiroszi király, valamint Demetriosz segítségét kérte, és sikerült is visszaszereznie a trónját. Antipatrosz Lüszimakhoszhoz menekült, aki azonban megölette őt. V. Alexandrosz azonban nem élvezhette sokáig a makedón királyi címet, Demetriosz ugyanis arra hivatkozva, hogy merényletet tervezett ellene, megölette a királyt, és a hadsereg őt kiáltotta ki Makedónia uralkodójának. Ezt látva a többi diadokhosz gyorsan akcióba lépett: Kilíkiát, a főníciai városokat és Ciprust, amelyek eddig Demetriosz kezén voltak, meghódították, de Demetriosznak végül sikerült kibékülnie Lüszimakhosszal.

Pürrhosz és Demetriosz konfliktusa azonban egyre inkább kiéleződött: előbbi támogatta például az utóbbi ellen fellázadó Thébai városát. A kirobbanó harc azonban nem járt eredménnyel, Pürrhosz szintén jó hadvezérnek bizonyult, és Demetriosz Kr. e. 288-ban, mialatt betegeskedett, kis híján elvesztette Makedóniát. A háború lezárása után azonban nagy sereg gyűjtésébe fogott, amivel a deklarált célja az volt, hogy Antigonosz egykori birtokait visszaszerezze. Ezt látva azonban Lüszimakhosz és Ptolemaiosz szövetkeztek ellene, sőt, Pürrhosz is csatlakozott hozzájuk. Demetriosz előbb Lüszimakhosz ellen vonult Kr. e. 288-ban, majd meggondolva magát Pürrhosz ellen vonult, azonban a fiatal épeiroszi király annyira népszerű volt Demetriosz katonái körében, hogy a hadseregétől Demetriosz kénytelen volt álruhában elmenekülni. Görögországban kisebb sereget, és flottát szervezett, majd Milétoszba hajózott Lüszimakhosz ellen, ahol azonban vereséget szenvedett. Serege maradékával Szeleukoszra támadt, ám a katonái végül elhagyták, így feladta magát Szeleukosznak. Szeleukosz jól bánt vele, ám Demetriosz pedig az ő katonái között vált egyre népszerűbbé, ezért a távolabbi Kherszonészoszba internálta, ahol fényűző, és kicsapongó életet folytatott. Kr. e. 283-ban ott érte a halál.

Lüszimakhosz bukása, és a makedón trón sorsa

Demetriosz menekülését követően Makedónián Lüszimakhosz és Pürrhosz osztozott, ám hamarosan előbbi megszerezte egész Makedóniát, míg Pürrhosz Épeiroszba szorult vissza. A változás Kr. e. 283-ban kezdődött, amikor meghalt Egyiptom királya, I. Ptolemaiosz. Ő nem a legidősebb fiát, Ptolemaiosz Keraunoszt jelölte ki utódjául, hanem II. Ptolemaiosz Philadelphoszt. Ptolemaiosz Keraunosz Lüszimakhoszhoz menekült, mivel Lüszimakhosz felesége Arszioné, Ptolemaiosz lánya, Ptolemaiosz Keraunosz féltestvére volt. Az öreg Lüszimakhoszban bizalmatlanságot tudtak ébreszteni saját fia, Agathoklész ellen, akit végül Lüszimakhosz kivégeztetett. Lüszimakhosz másik felesége Lüszandra, és Lüszimakhosz Alexandrosz elmenekült Szeleukoszhoz, aki kapva kapott az alkalmon, és hadat üzent Lüszimakhosznak. A Szardeisz közelében található Korupedionnál azonban serege alulmaradt Szeleukosz haderejével szemben, és maga is elesett a csatában. Anatóliai birtokai mind Szeleukosz kezére kerültek.

Szeleukosz azonban nem adta át az örökösnek a trónt, hanem átkelt a Hellészpontoszon, Thrákia, és Makedónia felé. Ptolemaiosz Keraunnosz azonban, félve, hogy Szeleukosz majd ellene is fellép, megölte Szeleukoszt (egyes források szerint sajátkezűleg).

Makedónia trónjára így Ptolemaiosz Keraunnosz került Kr. e. 281-ben, noha Demetriosz fia, II. Antigonosz Gonnatasz magát apja Kr. e. 283-ban bekövetkezett halála óta királynak címezte, de csak a Peloponnészoszi-félszigeten birtokolt kisebb területeket. II. Antigonosz Gonnatasz megpróbálta ugyan elfoglalni a makedón trónt, de Ptolemaiosz Keraunnosz legyőzte. Szeleukosz fia, Antiokhosz nem tudott fellépni ellene a birodalmában bekövetkező problémák miatt, Pürrhosz pedig ekkor már a tarentumi háborúra készült a rómaiak ellen, és őt Ptolemaiosz Keraunnosz azzal békéltette meg, hogy segít neki itáliai harcaiban. Az őt trónra segítő féltestvére, Arszioné azonban elhidegült tőle, és elmenekült Lüszimakhosztól született két fiával. Ptolemaiosz Keraunnosz azonban rábeszélte féltestvérét, hogy kössön vele házasságot, ám a mennyegzőn annak Lüszimakhosztól született két fiát megölette. Arszioné a legidősebb fiával együtt ismét elmenekült, ezúttal Egyiptomba, ahol végül feleségül ment a testvéréhez, II. Ptolemaiosz Philadelphoszhoz.

Ptolemaiosz Keraunnosz azonban nem sokáig élvezhette a sikerét, Kr. e. 279-ben ugyanis elesett a kelták elleni küzdelemben. Őt Meleager, a testvére követte, de két hónap múlva lemondatták. Meleager után Kasszandrosz unokaöccse, II. Antipatrosz lett Makedónia királya, de ő sem uralkodott pár hónapnál tovább, mert az unokatestvére, Szoszthenész megölette. Szoszthenész Kis-Ázsai kormányzója volt, és hatalmát népszerűsége alapozta meg, mert Delphoi mellett legyőzte a keltákat. azonban két éves uralkodása végén Kr. e. 277-ben őt is megölték.

Kr. e. 277-ben végül is Antigonosz Gonnatasz lett Makedónia királya, miután a Szeleukida uralkodó, I. Antiokhosz csapatokat biztosított neki. Neki sem sikerült azonban probléma nélkül megtartania országát: a rómaiak elleni háborúból vesztesen, és legatyásodva hazatérő Pürrhosz a pénzgondjait egy makedónok elleni háborúval akarta megoldani. a keltákkal megerősített serege váratlanul sikeres volt, és hiába vonult föl ellene II. Antigonosz, a serege átállt Pürrhoszhoz. Pürrhosz a következő évben Spárta ellen vonult, ám hadjárata a túlerő ellenére kudarcba fulladt, majd a következő évben Argoszt próbálta meghódítani II. Antigonosz híveivel szemben. Az argoszi vállalkozás nem járt sikerrel, a fennmaradt történetek szerint a király véletlenül a saját katonáival kezdett el harcolni az argoszi kivonuláskor, Pürrhoszt pedig egy argoszi katona édesanyja nyakszirten dobta egy téglával, ami harcképtelenné tette a királyt, elfogták, és lefejezték. II. Antigonosz Gonnatasz így visszatérhetett Makedónia trónjára, és az Antigonidák uralmát más erők többet nem fenyegették a római hódításig.

Nagy Sándor egykori birodalma tehát amilyen gyorsan felépült, olyan gyorsan tova is tűnt, noha a hellenizmus szellemi hatásai sokkal tartósabbak voltak, mint a politikai határok. A nagy hódító családtagjai mind meghaltak, és mind erőszakos halállal, de a vezérek többsége kevés kivétellel (Ptolemaiosz, Kasszandrosz, Demetriosz stb.) szintén gyilkosság, vagy csatavesztés áldozata lett. Az egykori birodalom területének legnagyobb részét később a Római Birodalom kebelezte be.

Amikor Afganisztán görög volt: a baktriai királyság

Kezdjük a posztot egy kis földrajzzal. Baktria több különböző dolgot jelent: egy városnak is a neve, egy régiónak, és egy az előbbivel többé, vagy kevésbé megegyező államnak. A város, Baktria a mai afganisztáni Balkh város szomszédságában volt található, mostanság kezdték el feltárni. Ez a város volt a névadója, és fővárosa a róla elnevezett régiónak. A régió, Baktria azonban nem azonos a mai Afganisztánnal, így a poszt címe felszínes, és inkább figyelemfelkeltő. De mivel mostanság ez a trendi az Indexen is, így nincsen vele semmi gond. Baktria ugyanis a Pamír és a Hindukus közötti területet jelenti elsősorban, amely középpontjában az Amu-Darja folyó folyik. Ez a medence nyugat felé nyitott, és meglehetősen szélsőséges éghajlatú: télen hideg, nyáron forró, és a csapadék általában kevés, az Amu-Darja, és mellékfolyói azonban lehetővé teszik a növénytermesztést viszonylag nagy területeken. Éppen ezért az ókori viszonyok között meglehetősen termékeny területnek számított. A négy nagy ókori folyamvölgyi kultúra (Egyiptom, Mezopotámia, Indus és Sárga-folyó völgye) mellett tulajdonképpen Belső-Ázsia két nagy folyamának (az Amu-Darjának <görögül Oxusz> és a Szir-Darjának <Jaxartész>) a völgye is ott volt az ókori civilizáció bölcsői között, csakhogy itt különböző okok miatt a civilizáció nem sugárzott ki annyira a környező területekre. Egyrészt, mert nem alakultak ki itteni központú nagy birodalmak a két folyó menti földrajzi széttagoltság, és a sztyeppevidék barbárainak közelsége miatt.



Valahol Baktria környékén volt az az őshaza is, ahonnan a perzsák (ill. a többi iráni nyelvű közel-keleti népcsoport) nyugatra vándoroltak, az árják pedig Indiába. Baktriától nyugatra volt Aria, északra Szogdiané, északkeletre Margiané, délre pedig Arachosia. Ezek a tájegységek lehet, hogy most így nem mondanak sokat a kedves olvasónak, de azon leszünk, hogy mondjanak majd. Mivel valahol errefele volt az a törzsterület, ahonnan az indoiráni népek származnak, ezért nem meglepő módon Baktria része lett az Óperzsa Birodalomnak, amikor az megalakult.
A Perzsa Birodalom idején Baktria már kezdte elveszteni centrális szerepét. A birodalom súlypontja ugyanis minden tekintetben nyugaton volt (a fővárosok is: Persepolis, majd Babilón), a keleti területeket a kietlen Iráni-felföld választotta el a birodalom nyugati részeitől. Bár a perzsák terjeszkedtek keleten is (India, illetve Szogdiáné felé), de ez a periferizálódást nem csökkentette, pláne, hogy ez idő tájt egyedül ezeken a területeken kellett tartani a barbár támadásoktól. Viszont, mivel elsősorban a görögökről lenne itten szó, ezért most annyira nem is szaporítanám a szót erről az időszakról.

De hogy kerültek ide a görögök?


Görög filozófus mellszobra Baktriából


Természetesen Μέγας Ἀλέξανδρος (magyarul Nagy Sándor) hadjárata a magyarázat. A perzsa birodalom meghódítása kiépített autópályák, és harckocsik hiányában majdnem egy évtizedes folyamat volt. A kr.e. 334 előtt indult hadjárat 331-re ért el a birodalom szívébe, a gaugamelai csata után a birodalom gyakorlatilag felbomlott, de a keleti területei elszakadtak, és nem ismerték el Sándorunk uralmát. Ennek az ellenállásnak Besszusz, Baktria satrapája (és egyébként III. Dareiosz, az utolsó óperzsa nagykirály gyilkosa) volt a vezetője, aki magát V. Artaxerxész néven királlyá kiáltotta ki. Azon túl, hogy ez azért jelzi a régió erejét is, Sándorunkat ez arra késztette, hogy felkerekedjen, és meglátogassa birodalma engedetlen keleti területeit is Egyiptom, Babilón, és Perszepolisz után. Mint az a mellékelt térképen is látszik, a földrajz elég erősen beleszólt az útvonalba, az Iráni-felföld sivatagain odafelé nem mertek a makedónok átkelni. Sándor végül 329-ben ért el Baktriába, és egy kis szogdiánéi kitérő után továbbhaladt a kincses Indiába. Tekintve, hogy ez nem egy egyszerű túra volt, illetve nyilván a meghódított területek megtartása is felmerült, ezért a hadjáratot városok alapítása, és helyőrségek hátrahagyása követte. Az alapított városokba Sándor letelepítette a sebesülteket, és még némi helyőrséget, a korábbi perzsa államigazgatást újraszervezve görög vagy makedón kormányzókat (satrapákat) hagyott hátra. Nagyjából így kerültek görögök erre a távoli vidékre, Baktriába ráadásul viszonylag nagyobb számban. Bár egyesek szerint a helyi görög lakosság egy része még korábban került ide, mivel a birodalom nagykirályai előszeretettel telepítették át lázadó alattvalóikat a birodalom átellenes sarkába, így a kisázsiai görögség egyes csoportjai már korábban keletre kerülhettek.

Nagy Sándor után

Itt most nem részletezendő események után kr.e. 312-től Nagy Sándor birodalmának legnagyobb része Szeleukosz uralma alá került. Nem csak Mezopotámiát és Szíriát szerezte meg, hanem ettől keletre mindent. Birodalmának súlypontja ugyanakkor a perzsákéhoz hasonlóan nyugaton volt, sőt, Mezopotámia mellett egyre inkább Szíria irányába mozgott. Bár időnként keleten is háborúztak, illetve a trónörökös tradícionálisan a keleti területek irányítását kapta meg, de a Szeleukida állam nagy mérete, és viszonylagos ereje ellenére folyamatosan visszaszorulóban volt. Végül kr.e. 250 környékén Diodotus, Baktria satrapája elszakadt a birodalomtól. Ezt megkönnyítette, hogy a harmadik szíriai háborúban (kr.e. 246-241 között) a Szeleukidák csúfosan kikaptak, a központi hatalom éppen nagyon meggyengült.

A baktriai görög királyság

Diodotus tehát függetlenedett. Sztrabón, illetve más ókori szerzők is annak tulajdonítják ezt az eseményt, hogy Baktria nagyon gazdag, és ezek az erőforrások tették lehetővé az ottani görögök függetlenségét. Az ezen a néven I. királyt a fia, II. Diodotus követte, aki szövetségre lépett Arszakésszel, a párnik vezérével, aki ezen a néven az első párthus király lett. A párnik térnyerésével megszűnt Baktria közvetlen kapcsolata a Szeleukida birodalommal, ami egyszerre volt jó és rossz: egyrészt nem kellett attól tartaniuk, hogy a legnagyobb utódállam közvetlenül fenyegesse őket katonailag, de ugyanakkor a szárazföldi kapcsolattartás a nyugati görögséggel meglehetősen nehézzé vált, és végső soron a barbárok térnyerése a térségben hosszú távon nem jelenthetett jót.

A Szeleukidák visszatérnek

II. Diodotust egy Euthydemus nevű magnésziai görög, Szogidánia satrapája buktatta meg kr.e. 230 körül, és így ő lett a király. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy Szogdiáné is Baktriához került (vagy fordítva? ). Kr.e. 208-ig viszonylag eseménytelenül folytatódott az uralkodása, ekkor azonban III. Antiokhosz (Antiochos Megas) úgy döntött, helyreállítja a megtépázott szeleukida birodalmat keleten, ami azzal a kellemetlen következménnyel járt az előbb említett két szövetséges (a párnik, és Baktria) számára, hogy be kellett hódolniuk. Ez Baktria esetén azért némi kompromisszumot is jelentett, mivel Antiokhosz eredetileg úgy tervezte, hogy közvetlen kontroll alá vonja a keleti területeket, ez azonban nem sikerült neki. Két évnyi ostrom után sem tudta elfoglalni ugyanis a fővárost. Azonban Euthydemus felemlegette, hogy ő tulajdonképpen a lázadó Diodotustól szerezte meg a területet, és mivel hajlandó volt behódolni, így mindez magyarázható volt úgy is, hogy ő tulajdonképpen ura birodalmát állította helyre... kr.e. 200 körüli halála után fia, I. Demetriosz követte a trónon.
Euthydemus az érméjén (ez az aranyérme az eddig legnagyobb súlyú ókori pénz).

Demetriosz. Az elefántfej India meghódítását szimbolizálja.




Újbóli függetlenség

Antiochos Megas Rómától elszenvedett vereségei után a Szeleukida állam immár megállíthatatlan hanyatlásba kezdett, aminek következtében a keleti területek feletti kontrollja ismét erősen fellazult (gyakorlatilag megszűnt). A növekvő függetlenséget Demetriosz arra használta fel, hogy terjeszkedjen. Írásos forrás magáról a terjeszkedésről nem nagyon szól, de nagyon úgy tűnik, hogy a baktriai állam fennhatósága kiterjedt a tőle nyugatra levő északi, és északkelet iráni térségekre, amelyeket összefoglalóan szokás Párthiának nevezni. Ez valószínűleg nem volt annyira nehéz, mivel előzőleg Antiokhosz megverte a párnikat, így ők akkor nem voltak valami erősek. A terjeszkedés tényét az erősíti meg, hogy a baktriai satrapiák listájában szerepel Tapuria és Traxiane, amely területek a szűk értelemben vett Párthiában voltak.

Terjeszkedés Indiában

Kr. e. 185-ben egy kvázi puccs során megdöntötték Indiában a Maurja birodalom akkori uralkodóját, Brihadrata-t. A puccs vezetője, Pusyamitra Szunga megalapította a Szunga dinasztiát, aki az ekkor új vallásnak számító buddhizmus helyett ismét a régebbi brahmanizmushoz fordult. Igaz, nem ez volt a fő oka az ellene indítandó háborúnak. A Hindukustól délre levő Arachosiát, és az azon túl fekvő Indus menti területeket még Szeleukosz Nikátór kénytelen volt Csandragupta Maurjának adni, igaz ezért kárpótolták pár tíz harci elefánttal, amelyek jól jöttek a nyugati harcokban. A területek görög lakossága azonban megmaradt. Ameddig a Maurja birodalom fennált, addig nem igazán merült fel, hogy ezeket a területeket vissza kellene szerezni, de a birodalom megdöntésével ez az akadály elhárult. Nyilván az új Szunga állam belső stabilitása sem volt a csúcson ekkor. Demetriosz tehát kr.e. 180-ban elindította a keleti hadjáratát.
Ez a térkép nem Demetriosz terjeszkedését, hanem a későbbi görög hadjáratokat mutatja. A sötétkék Indo - Greek kingdom az a terület, amelyet Demetriosz meghódított.




Az indiai görög királyság

A hadjárat igazából teljes sikerrel zárult: Arachosia, és fővárosának, Alexandria Arachosia-nak (közel van a mai pakisztáni Quetta városhoz) az elfoglalása után az Indus mente következett. Nem lehet pontosan tudni, hogy mennyire nyomultak előre a görögök, egyesek úgy gondolják, hogy Pátaliputrát is elérték (azaz már jó közel járhattak a Gangesz torkolatához). Mindenesetre Demetriosz áttette országa székhelyét a Taxilával szemben felépített Sirkapba - a birodalom ezzel India-központúvá vált, és már inkább görög - indiai királyságként szokás róla beszélni. Az mindenképpen valószínű, hogy a mai Pandzsáb teljes területe a görögök uralma alá került, hogy ezen túl még mennyi, az jó kérdés, bár itt komolyabb görög lakosság már nem volt. Egyébként is, bár helyenként (főleg városokban, mint Baktria, vagy az Alexandriák (Alexandria Eschate, vagy Arachosia) a lakosság görög volt, a népesség túlnyomó része azért nem görög nyelvű maradt: Az Indus mentén indiai, a Hindukustól északra pedig valamilyen kelet-iráni nyelvű népességen uralkodtak. Ez azért nem jelentett elnyomást, a civilizált görögök viszonylag nagy hatást gyakoroltak nem csak a helyi népességre, hanem a Szogdiánétól északra élő tokhárokra, sakákra, ill. a párnikra is. Érdekesség még, hogy a Szunga birodalom buddhizmusellenességével szemben a görög-indiai királyságban a buddhizmus hamar elterjedt, és ezt a királyok nem gátolták, sőt. A későbbiekben buddhista papokat küldtek nyugatra is téríteni.
A birodalom feltételezett kiterjedése Demetriosz idejében.




Kapcsolat Kínával

Sztrabón szerint a baktriaiak egészen Kínáig terjesztették ki az uralmukat. Ezt így ebben a formában elég nehéz elképzelni, de a királyság uralta Szogdiánéból nagyon valószínű, hogy a Pamír, és Tien San túloldalán levő Tarim-medencébe, Kasgar és Urumcsi magasságáig. Ezt sugallják a térségben talált baktriai érmék, illetve az, hogy a helyi kultúrális életben megjelentek olyan motívumok, amelyek a görög hatást valószínűsítik. Valószínűbb azonban, hogy nem hódításról, hanem kereskedelemről van ez esetben szó, azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy a magashegységeken túli területet kontroll alatt tudták volna tartani. Ebben az időben indultak meg egyébként a kínai felderítőutak nyugat felé, és kezdett kiépülni a selyemút. Zhang Qian kínai utazó pl. fejlett vidékként mutatta be a térséget, amikor visszatért Kínába, továbbá jelezte, hogy a helyieknél látott kínai árukat, és azok jelezték neki, hogy szívesen kereskednének közvetlenül (mivel addig csak Indián keresztül jutottak a kínai árukhoz).
Kentaur és egy görög harcos ábrázolás egy Tarim medencei falikárpitról




A hanyatlás kezdete

Sajnálatos módon a nagyra nőtt ország rövid történelme során nem alakult ki egy stabil dinasztia, a földrajzilag széttagolt terület pedig eleve megerősítette a helyi uralmi központokat. Éppen ezért akinek lehetősége volt rá, az meg is próbálta megszerezni az uralmat az ország egyes részein, ha nem az egészén, így az itteni görögök története a továbbiakban a belharcokról szólt elsősorban - a helyi görög kultúra ettől függetlenül tovább virágzott még egy ideig. A következő időszak folyamán azonban a görög uralom kezdetben lassan, majd egyre gyorsabban elkezdett visszaszorulni Indiába. Nyugaton a párthus király, I.Mithridatész szerzett meg területeket a görögöktől. kr.e.141-ben az akkori baktriai uralkodó szövetségre is lépett az ősellenség szeleukidákkal, merthogy közben a közös határ megszűnt, az erősödő párthusok pedig mindkét államra veszélyt jelentettek.
Kr.e. 162-ben a Tarim-medencéből a hsziungnuk által távozásra késztetett jüecsik (kusánok) rohanták le Szogdiánét, és a Baktriától északra levő területeket. A fejlett városi kultúra továbbra is megmaradt a vidéken, de a görög fennhatóság megszűnt, és nem is állt helyre többet. Néhány évtized múlva a jüecsik által megzavart szakák voltak azok, akik további fejfájást okoztak. Értelemszerűen kevés lett a hely a Szir-Darjától északra, és a rövidebb gyufát húzó szakák kényszerültek délre vándorolni, ami viszont a megmaradt baktriai államnak nem tett jót. A Hindukustól északra ezzel megszűnt a görög uralom, de a görög lakosság még egy ideig megmarad, amíg végül beolvadtak a helyi többségbe. Nagyjából itt ér véget a történetünk, habár Indiában még másfél évszázadig állt/álltak fent görög királyság/ok, legalábbis az éremleletekből ez valószínűsíthető, igaz a legvégső időszakról írott források már nem állnak rendelkezésre.

Az indiai görög államok kr. e. 100 körül, a Hindukustól északra levő területek ekkorra már elvesztek, így Baktria is

III. Alexandrosz hadjáratai I.

A balkáni hadjárat

I. e. 336 őszén Sándor annak tudatában, hogy Dél-Görögországban minden a legnagyobb rendben van, visszatért Makedóniába, a következő év tavaszán pedig elindította hadjáratát a Makedóniától északra élő trák törzsek és a nyugatra élő illírek ellen. Mielőtt ugyanis Ázsiába indult volna, kívánatos volt egy erődemonstráció ezek ellen a népek ellen, hogy tisztában legyenek vele: bár az erős Philipposz királyt a fiatal Nagy Sándor váltotta, a királyság nem gyengült meg. Sándor 15 000 katonájával komoly ellenállással találta szembe magát, azonban így is gyorsan sikerre vitte a hadjáratot.[68] Elérte a triballoszok királyságát (a mai Bulgária északi részén), akik ellen gyors és megsemmisítő győzelmet aratott. A Duna-delta egyik szigetére, Peukéra, menekülő lakosságot és a hozzájuk a csatlakozó gétákat pedig még a vad sodrású folyón átkelve is üldözte, míg végül a triballoszok behódoltak neki. E haditett nyomán követségek sora indult Sándorhoz a környező népektől, és sikerült elérnie, hogy távollétében is biztosítva legyen ennek a vidéknek a nyugalma.[74] Ezt követően a lázadó illírek földjére száguldott seregével, ahol újabb határozott győzelmekkel élete végéig sikerült megelőznie minden további felkelést az északi területeken. Ezekben a hadjáratokban Sándor taktikai újításaival, előrelátó tervezésével, gyorsaságával és pszichológiai hadviselésével mind páratlan rátermettségét bizonyította.[75]

Az északi hadjárattól távol eső déli részeken azonban lábra kapott az a szóbeszéd, hogy Sándort meggyilkolták. A makedónok ellen hosszú idő óta küzdő Démoszthenész az athéni népgyűlés előtt még egy Sándor halálát igazoló szemtanút is bemutatott. Thébaiban a hír hallatára lázadás tört ki, és ostrom alá vették a város fellegvárát, a Kadmeiát. Eltörölték a Philipposz által hatalomra segített oligarchikus kormányzatot, s már demokratikus rendszerben határoztak arról, hogy szembeszállnak a makedónokkal. A thébaiak az i. e. 336-ban trónra lépett III. Dareiosz perzsa király anyagi támogatását is élvezték, így fel tudták teljes polgárságukat fegyverezni. Éliszben is kisebb forradalom zajlott.[76]

Thébai erődjének, a Kadmeiának a romjai.

Sándor közel félezer kilométerre volt a lázadástól, katonái sem voltak frissek, azonban a helyzet súlyosságára való tekintettel 13 napos erőltetett menettel sikerült a helyszínre érkeznie csapataival. Sándor lehetőséget adott a thébaiaknak arra, hogy visszatérjenek a korinthoszi szövetségbe, azonban a reakciók ellenségesek voltak.[75] A thébaiak szemében Sándor zsarnok és elnyomó volt, míg a perzsa király a görögök szabadságának védelmezője. Természetesen nem volt lehetőség kompromisszumra. A thébaiak a végsőkig kitartottak, a várost pedig megdöbbentő vérontás közepette foglalták el. A mészárlásban, amelyben több mint 6000-en pusztultak el, Thébai hagyományos ellenségei (Phókisz, Theszpiai, Plataia és Orkhoménosz) is részt vettek, akiknek részvételével az ostrom után összehívták a korinthoszi szövetség ad hoc gyűlését, amelyen az események gyorsaságára való tekintetettel a többi görög városállam delegátusa nem tudott részt venni. Ez a – Thébai ellenségeiből álló – gyűlés határozott tehát az életben maradtak sorsáról.[76] A vita során még Thébai hajdani perzsabarátságát is felhozták Xerxész hadjárata idején, és az ítélkezők felelevenítették a hellén szövetség esküjét, hogy meg fogják büntetni a várost.[77] A kíméletlenül szigorú döntés értelmében, amelyet így kegyes tettnek állíthattak be, a mintegy 30 000 thébai túlélő rabszolgasorsba jutott, a várost a Kadmeia erődjének, a templomoknak és a Sándor által nagy becsben tartott Pindarosz házának a kivételével lerombolták, területét pedig szétosztották szomszédai között. Nagy Sándornak tehát úgy sikerült neki igen kedvező döntést elérnie, hogy még csak nem is ő hozta az ítéletet. Görögország egyik legtekintélyesebb városának ilyen módon való elpusztítása Sándor perzsa hadjáratai idején kiváló elrettentésnek bizonyult a további felkelésekkel szemben.[78] [79]

Sándor a város lerombolása után tanúbizonyságot tett a nőkkel szembeni tiszteletéről is, amikor megkötözve a színe elé hoztak egy Timokleia nevű asszonyt, akit Sándor egyik thrák tisztje annak ellenére megerőszakolt, hogy Sándor kifejezetten megtiltotta a nőkkel szembeni erőszakot. Timokleiát azért fogták el, mert a szörnyű tett után megölte a tisztet: amikor az megkérdezte tőle, van-e valahol elrejtett aranya vagy ezüstje, beismerte, hogy van, és a thrákot a kertbe vezette, ott egy kútra mutatott, és azt mondta, hogy a legértékesebb kincseit a város elfoglalásakor oda dobálta be. A thrák behajolt a kútba, hogy megnézze a helyet, az asszony pedig ekkor a háta mögé került, belelökte a kútba, és köveket dobált rá. Sándor megkérdezte Timokleiától, hogy kicsoda, mire azt felelte, hogy annak a Theagenésznek a nővére, aki a görög szabadságért harcolva esett el a Philipposz ellen a khairóneiai csatában. Sándor csodálkozva hallgatta válaszát, majd megparancsolta, hogy gyermekeivel együtt eresszék szabadon.[80]

A lázadással korábban szimpatizáló városok hanyatt-homlok próbálták visszaállítani korábbi álláspontjukat. Az athéniak is ismét Sándor kegyeit keresték, ő azonban követelte Démoszthenész és hét további makedón-ellenes uszító államférfi és hadvezér kiadatását (köztük Lükurgoszét, Polüektoszét és Kharidémoszét is). Démadésznek azonban sikerült meggyőznie Sándort, hogy álljon el ettől a szándékától, ugyanis a Perzsia ellen készülő háborúban nagy szüksége van az athéniakra.

III. Alexandrosz hadjáratai II.

Perzsia meghódítása

A Perzsa Birodalom volt Sándor korában a Föld legnagyobb területű hatalma: magában egyesítette Egyiptomot, Szíria és Palesztina vidékét, Anatólia nagy részét, Mezopotámiát és a tágabban értelmezett iráni területeket egészen az indiai határig. Amikor Sándor a Perzsa Birodalom ellen vonult, ott az akhaimenida III. Dareiosz uralkodott. Már Philipposz is tervezte Perzsia elfoglalását és az első lépéseket meg is tette: Parmenión vezetésével egy hadsereg már az ázsiai Hellészpontoszon állomásozott, de a perzsák visszaverték őket, viszont Kis-Ázsia északkeleti területén foglalt egy kisebb területet ami támaszpontul szolgált fiának. Alexandrosz i. e. 334 májusában kelt át a Hellészpontoszon hadseregével, amely egyes források szerint 65 000, míg más források szerint csupán 35-40 000 makedón és görög katonából állt. A hadsereg összetétele vegyes volt, de döntően jól képzett és fegyelmezett katonákból állt. A magot a falanx gyalogság alkotta, amely hosszú lándzsákkal és könnyű, de biztos védelmet adó pajzsokkal volt felfegyverezve. A lovasság elsősorban makedón és görög előkelőkből állt. Összehasonlításképp a perzsa lovasság volt a csatát eldöntő fő erő, amely hevesen rohamozott, de más funkciója nem volt, ez pedig hátrányt is jelentett, ezzel szemben a Nagy Sándor-féle lovasság a rohamozáson kívül más feladatokat is ellátott, mint a terep és a sereg oldalainak biztosítása, felderítés, stb.

Először a Granikosz folyónál találkoztak a perzsa haderőkkel, akiket a rhodoszi Memnón vezetett. Memnón görög volt és a perzsa király szolgálatában nagyon sok görög zsoldos szolgált, akik ellenszenvet tápláltak Sándor iránt, ezért harcoltak nemcsak a makedónok, hanem görög honfitársaik ellen is, egy-egy csatában ők tartottak ki a legtovább. Sándor ezekkel, mint árulókkal keményen bánt el, ha a fogságába estek, de később sok görög zsoldos állt a makedón táborba, apasztva ezzel Dareiosz seregének ütőerejét, hisz rajtuk és a „Halhatatlanok” elit csapatán, valamint a lovasságon kívül a többi perzsa katona nem rendelkezett számottevő harci tudással.
Annak ellenére, hogy a görög zsoldosok is használták a falanx technikát, nem voltak igazán hatékony harcosok Nagy Sándor ellen. A makedón falanx új típust képviselt. Ez elsősorban Sándor apjának, Fülöpnek volt tulajdonítható. A régi görög falanxban rövid lándzsákat használtak és nagy, viszonylag nehéz pajzsokat, amely a közelharcban jó védelmet biztosított. Ezzel szemben a mozgásuk nagyon lassú volt és egészen közel voltak az ellenséghez harc közben. Fülöp reformálta ez a harcmodort, méghozzá úgy, hogy a pajzsok méretét és súlyát csökkentette, ezzel szemben hosszabb lándzsákat alkalmazott, így az ellenséget még távolabb lehetett tartani.
A kézitusában használt kardok is mások voltak. A hagyományos görög falanxnál a kardok rövid tőrszerű fegyverek voltak, inkább másodlagos szerepre degradálódtak. Ha a közelharcban úgy jött, akkor ezt használták az ellenség ledöfésére. A makedónok viszont hosszabb kardokat használtak, azonkívül sokkal gyakorlottabbak voltak a vívásban mint a görög zsoldosok, hiszen a kardvívást nem tette célszerűvé az, hogy az ő rövid kardjaik másodlagos funkciójú fegyverekké degradálódtak.
A makedón lovasság hajlított, szablyához hasonló kardokat használt, amelyet könnyen lehetett forgatni alakja miatt.

A perzsa hadsereg viszont nagyon komplex és hibrid felépítésű volt. Gyalogságuk nem volt képzett, többnyire íjakat használtak, hogy heves nyílzáporral gyengítsék az ellenséget, így a lovasság rohamát megkönnyíthessék. Mivel azonban a lovasságnak jó terepre volt szüksége, s ha ez nem volt adott, a gyalogosoknak kellett volna átvenni a rohamozás és a biztosítás szerepét, de ezt a perzsa gyalogság fegyelmezetlensége és rossz felszereltsége miatt nem tudta megoldani. Tovább bomlasztotta a perzsa sereget, hogy nem kizárólag perzsa nemzetiségűek alkották. Perzsák inkább a lovasságban szolgáltak, a gyalogságot jobbára a birodalom népeiből toborozták, tehát döntően mezopotámiai, kis-ázsiai, kaukázusi, afrikai és közép-ázsiai nemzetiségekből kerültek ki. A perzsa seregben nem voltak ritkák az etnikai ellentétek ezen népelemek, vagy a görög zsoldosok között, amelyek III. Dáriusz uralkodásakor éleződtek ki legjobban, tekintve, hogy a birodalom már a teljes szétesés útján állt. Seregeinek megsemmisülése után Dáriusz arra kényszerült, hogy még több zsoldost toborozzon, elsősorban a mai Afganisztán, Pakisztán és India területéről, de ezek sem mentették meg.

Sándor győzelmével lehetségessé vált a kis-ázsiai ión városok felszabadítása, mely Sándor hadjáratának egyik oka volt. A győzelem után Nagy Sándor a terület élére helytartót nevezett ki, és világossá tette, hogy nem szabadítja fel a városokat, hanem makedón területekként elfoglalja.

Lüdiában Sándor harc nélkül vonult be Szardeiszba. Ott felavatta a helyi Zeusz-templomot, lefoglalta a város kincstárát és kifizette az embereit, azután továbbvonult Kis-Ázsia nyugati partjainak legnagyobb városa, Milétosz felé. Az itteni satrapa nem adta fel a várost, bízott abban, hogy a 400 hajóból álló perzsa hajóhad megvédi őket. De Sándor már odarendelte Parmenión testvére, Nikanór vezetésével a 160 hajóból álló flottát, amely elállta az öböl bejáratát, s megakadályozta a perzsák kikötését. Így szinte satuba fogta a várost, amely végül megadta magát.

Nagy Sándor átvágja a gordiuszi csomót; Jean-Simon Berthélemy (1743-1811)festménye

A perzsák, még mindig Memnón parancsnoksága alatt Kária fővárosában, Halikarnasszoszban gyülekeztek és készültek a város ostromára. A harc Alexandrosz számára nagy veszteségekkel járt, különösen a perzsa oldalon szívósan harcoló görög zsoldosok miatt. Közben még fegyverszünetről is alkudozott, hogy a makedón elesetteket biztonságba helyezze; s ezt soha azelőtt és soha azután nem tette meg. Amikor végül áttörte a városfalakat, Memnón katonái nagy részével hajón menekült el a megszállt városból. Miközben Sándor Halikarnasszoszt Adának, a káriai satrapa lányának ígérte, egy Kária népével kötött szerződéssel biztosította magát. Néhány forrás úgy tudja, hogy Adát Sándor adoptálta. Itt tanúsította először azon taktikáját, hogy nagyvonalúságot gyakorol a legyőzött népekkel szemben, hogy azok ne lázadozzanak a makedónok ellen.

A perzsa hadjárat eredeti célját, Kis-Ázsia nyugati partjainak elfoglalását ezzel elérte. Sándor mégis úgy határozott, hogy az expedíciót folytatják. Lükia és Pamphülia partjai mentén a makedón-görög sereg semmiféle jelentős ellenállásba nem ütközött. Egyik város a másik után harc nélkül adta meg magát. Sándor barátját, Nearkhoszt nevezte ki Lükia és Pamphülia helytartójává. i. e. 334/333 telén Sándor elfoglalta Anatólia belső területeit. Ő maga délre vonult, hadvezére, Parmenión Szardeisz felé nyugatra. A két hadsereg Gordionnál, Phrügia fővárosánál találkozott. Itt vágta szét Nagy Sándor a legendás gordiuszi csomót egy kardvágással. A csomóról a jósok azt hirdették, hogy aki szétbogozza, az lesz Ázsia ura.

A makedónok egy ideig Gordionban maradtak, várva a katonák utánpótlását és a termés betakarítását. Ebben az időben, 333 augusztusában halt meg betegségben Memnón, a perzsák parancsnoka. Utóda Pharnabazosz lett, és a perzsák azonnal sereget gyűjtöttek, melyhez már nem annyira görög, sokkal inkább ázsiai zsoldosokat toboroztak, így Sándor újra elindult. Antigonoszt Gordionban hagyta Phrügia helytartójaként, akinek feladata Észak-Anatólia meghódítása és az utánpótlási vonalak biztosítása volt. Kappadókián át vonult Nagy Sándor serege Kilikiába. Ott egy rövid ütközet után elfoglalta Tarszoszt, és októberig ott maradt.

III. Alexandrosz hadjáratai III.

Az isszoszi csata (i. e. 333)

Tarszoszban hallotta Sándor, hogy III. Dareiosz a veszélyt felismervén seregét Perzsia belsejéből nyugatra vezeti. Plutarkhosz szerint a perzsa sereg 600 000 katonából állt. Ez a szám első pillantásra is túlzásnak tűnik. Ha a forrásokat nagyon óvatosan kezeljük, akkor a perzsa hadsereg legfeljebb 100 000 emberből, a makedón sereg körülbelül 25–30 000 katonából állhatott.

Dareiosznak sikerült Alexandrosz seregét északról megkerülnie, az Isszoszi-öblöt elérnie, és az utánpótlási vonalakat elvágnia. Ugyanakkor lemészárolta az Isszoszban hátramaradt sebesülteket. Az isszoszi csatában a seregek egészen addig harcoltak, míg Darieosz a perzsa sereg nagy veszteségei miatt a csatamezőről elmenekült. Egyedül a görög zsoldosak tartottak ki legtovább, akik rendezetten vonultak vissza a csatából. A makedónok 450 halottat és 4000 sebesültet vesztettek. A perzsa veszteség ismeretlen, de valószínűleg sokkal magasabb. Összességében a perzsa vezetés a csatában több hibát is elkövetett, kezdve az elhelyezkedéssel – az átcsoportosításra Alexandrosz nem reagált. A csatának szimbolikus jelentősége is volt: Dareiosz nem nőtt fel az ellenfeléhez, és ez megbosszulta magát. A király megpróbálta bevetni a Hallhatatlanokat, de azokkal a görög és makedón harcosok könnyűszerrel elbántak. A lovas harckocsi egységek is megsemmisültek, ez pedig a harci szekér korának végét jelentette.

A csata után Parmenión követte a menekülő királyt Damaszkuszba. Ott kifosztotta a várost, s mivel Darieosz a csata előtt oda küldte a kincseit, a zsákmány hihetetlen mennyiségű volt. 7000 málhásállaton érkezett az arany és az ezüst Isszoszba, ahol Alexandrosz katonái között szétosztották. A makedónok foglyul ejtették Dareiosz családját, anyját, feleségét, tizenöt éves fiát és két lányát. Alexandrosz tisztelettel bánt velük. Dareiosz közben elérte Eufráteszt és kérte Alexandroszt, hogy kössenek baráti szerződést és engedje szabadon a családját. Alexandrosz azt válaszolta, hogy ha Dareiosz elébe áll, és őt mint Ázsia királyát ismeri el, akkor teljesíti a kérését; ellenkező esetben készülhet a harcra. Alexandrosz nem üldözte Dareioszt, hiszen fontosabb tervei voltak. A Kelet elfoglalása előtt meg kellett semmisítenie a perzsa flottát és meg kellett hódítania a Földközi-tenger keleti partvidékét.

A csata után Alexandrosz megalapította első városát Ázsiában, amelyet magáról nevezett el: Alexandretta, a mai nevén Iskenderun. Itt telepedett le a csata 4000 sebesültje.

III. Alexandrosz hadjáratai IV.

Palesztina meghódítása. Türosz ostroma és Dareiosz második ajánlata (i. e. 333–332)


Az isszoszi csata után Alexandrosz előtt két lehetőség állt: Dareiosz üldözése Perzsia belsejébe vagy a perzsa uralom alatt álló földközi-tengeri partvidék elfoglalása. Pharnabazosz parancsnoksága alá továbbra is egy 400 hajóból álló perzsa flotta tartozott, amely állandóan támadott, amikor Alexandrosz csapata az ország belsejében volt. Alexandrosz a föníciai és egyiptomi perzsa kikötők elfoglalásával vetett véget ennek.

Föníciában Alexandrosz ellenállás nélkül foglalta el Tripolisz, Büblosz, Berütosz (ma Bejrút) és Szidón (ma Saida) kikötőjét. Egyedül Türoszban ütközött Alexandrosz ellenállásba. Ugyan Türosz tárgyalásokat kezdett, de megtagadta Alexandrosztól azt a jogot, hogy a város isteneinek templomában áldozatot mutasson be, mert a városba törvény szerint csak a saját uralkodójuk teheti be a lábát. Ezt Alexandrosz sértésnek érezte, és jogához ragaszkodva, ostromolni kezdte a várost, amely egy part menti szigeten feküdt, és nem mellesleg a perzsa hajóhad fontos kikötője volt.

Türosz ostroma i. e. 332 januárjában kezdődött és hét hónapig tartott, míg a makedón és behódolt föníciai városok hajóiból álló flotta az ellenállást meg nem törte. A Türosz utcáin folyó harcokban több száz makedón katona vesztette életét. Bosszúból Alexandrosz minden férfit megöletett; az utolsó 2000 túlélőt a tengerparton feszítették keresztre. A türoszi asszonyokat és gyerekeket (30 000 főt) rabszolgának adták el.

Dareiosz egy második üzenetet küldött Alexandrosznak, amelyben az Eufrátesztől nyugatra eső területeket, 10000 talentum aranyat és egyik lánya kezét ajánlotta fel, valamint azt, hogy Alexandroszt ugyanolyan rangú Nagykirálynak ismeri el, cserébe a még mindig makedón fogságban élő családját kérte, s azt, hogy legyen ez elég és Alexandrosz fejezze be a hadjáratot. Miután az üzenetet meghallották a makedón hadvezérek, Parmenión így szólt: ”Ha én Alexandrosz volnék, elfogadnám.” Alexandrosz így válaszolt: ”Ha Parmenión volnék, én is.” Ez az eset már jelezte az Alexandrosz és az idősebb katonák közötti ellentéteket, valamint a fiatal uralkodó elhivatottságérzését.

Alexandrosz megüzente Dareiosznak, hogy nem elégszik meg birodalma harmadával, mikor mindet megszerezheti, és nem elégszik meg kincsei egy részével, mikor mindet megkaphatja.

Türosz elestével minden perzsa hajók által használt kikötő makedón kézre került.A kikötővárosok visszahívták a hajóikat és megfosztották a perzsákat a flottájuktól. A tenger felől többé nem fenyegette veszély Alexandroszt. Dareiosznak írt válaszával világossá tette minden tisztje számára, hogy a Földközi-tenger keleti területeinek meghódítása Alexandrosz terveinek csak egy része volt: ő az Akhaimenidák örökségét akarta, az egész perzsa birodalmat, és nem csak egy részét.

Alexandrosz tehát továbbvonult déli irányba, és a következő elfoglalandó város Gáza volt, amely ellenállt a makedón hadaknak. A perzsák mellett a környéken élő filiszteusok is részt vettek a harcban. Az ostrom három hónapig tartott és a teljes férfilakosság legyilkolásával ért véget. Batiszt, a város perzsa parancsnokát Alexandrosz életben hagyta és egy harci kocsihoz kötözve halálra vonszoltatta.

III. Alexandrosz hadjáratai V.

Egyiptom elfoglalása (i. e. 332–331)

Pelusziumban (ma Port Szaíd) várta őt Mazakész perzsa satrapa és kinyilvánította Egyiptom kapitulációját. Ezzel megszűnt az ok a katonai beavatkozásra. A makedónok Héliopoliszba vonultak, ahol Alexandrosz fáraóvá és Amon-Ré fiává kiáltatta ki magát. Innen továbbment Memphiszbe. Az antik források megemlítik, hogy az út során a makedónokat és görögöket mindenhol felszabadítóként fogadták. Lehetséges, hogy ez valóban így volt, hiszen az egyiptomiak tizenegy évvel ezelőtt elveszítették perzsaellenes harcukat. Alexandrosz megnyerte az egyiptomiakat azzal a lépésével, hogy hagyta a hatalmi pozíciókat helyi lakosokkal betölteni.

Alexandrosz a Nílus mentén észak felé vonult és i. e. 331. januárjában a Földközi-tenger partján megalapította legjelentősebb városát, Alexandriát. A város később Egyiptom fővárosa lett, ma is a legszebb és a legnagyobb Nagy Sándor városai közül.

Márciusban Alexandrosz 600 km-t tett meg a sivatagon keresztül, hogy elérje Amon isten Szíva-oázisban található jóshelyét. Hogy ott milyen üzenetet kapott, nem tudjuk. Az ókori források szerint a Zeusszal azonosított Amon isten isten kinyilvánította neki származásának titkát, azt hogy az uralkodó az ő fia. Viszont kétségtelen, hogy ezután Alexandrosz „Zeusz fiának” szólíttatta magát. Szívából visszatért Memphiszbe, ott időzött még néhány hétig, majd tovább indult Palesztinába.

III. Alexandrosz hadjáratai VI.

Perzsia belső területeinek meghódítása (i. e. 331–330)


331 májusában Alexandrosz visszatért Türoszba. Itt megparancsolta a város újjáépítését, s szövetséges föníciaiakat telepített le. 15 000 katona érkezett tavasszal Makedóniából, és júliusban Türosznál csatlakoztak Alexandroszhoz. Így serege 40 000 gyalogosból és 7000 lovas katonából állt.

Alexandrosz kelet felé vonult Szírián át és elérte az Eufráteszt. A terve az volt, hogy innen dél felé Babilonba vonul, de a perzsa hadsereg Mazaeus satrapa vezetésével elvágta az utat. Alexandrosz kikerülte a sereget, amely nagyobb volt, mint az övé, és tervét megváltoztatva észak felé vonult. Eközben Dareiosz összevonta csapatait Asszíriában, és ez a haderő volt az, amellyel Alexandrosz találkozni akart. 331 szeptemberében a csapata elérte a Tigris folyót.

Szeptember 20-án, közvetlenül a csata előtt, holdfogyatkozás volt, amit a perzsák rossz előjelként fogtak fel. A makedón sereg 11 km-re táborozott a perzsa hadseregtől egy Gaugaméla nevű falu mellett, amely a régi asszír főváros Ninive romjai közelében volt, s ezért a következő csatát gaugamélai csataként ismerik. Dáriusz nagyszámú seregében igen sok volt az idegen zsoldos. Baktriából (Afganisztánból), valamint Pakisztán és India vidékeiről rengeteg idegen zsoldos érkezett, s harci elefántokat is bevetettek. Október 1-jén a makedón és a perzsa sereg összecsapott; a makedónok ezúttal is győztek, bár Dareioszt nem ölték meg és nem fogták el. Majdnem ugyanaz történt, mint az előző ütközetnél: bár a perzsák létszámbeli fölényben voltak, a perzsa uralkodó nem tartott ki, hanem pánikba esett és elmenekült. A király menekülése után serege gyakorlatilag megsemmisült. A király rossz stratégiája is hozzávezetett a vereséghez. Alexandrosz uralma alá hajtotta a babiloni területeket és bevonult a világ leggazdagabb városába, Babilonba. Mazaeusz, aki a csata után Babilonba vonult vissza, átadta a várost Nagy Sándornak, aki az Istár-kapun át lépett be a városba, és kikiáltatta magát „Ázsia királyává”.

Bár a görögök az ázsiaiakat barbároknak tartották, Alexandrosz más szemmel nézte őket. Babilon pompájától elbűvölve parancsot adott az épületek megkímélésére. Megbocsátott Mazaeusznak is és kinevezte babiloni helytartónak.

Ötheti időzés után Alexandrosz továbbvonult kelet felé, hogy megtámadja Perzsia nagy városait. Szúza harc nélkül adta meg magát. 330 januárjában foglalták el a makedónok a perzsa fővárost, Perszepoliszt. A város számos lakója a makedónok bevonulása előtt öngyilkos lett vagy megszökött. Alexandrosz katonái a várost kifosztották és a királyi palotát földig rombolták.

III. Alexandrosz hadjáratai VII.

Dareiosz menekülése és halála (i. e. 330)

Bár Perzsia már Alexandrosz kezében volt, III. Dareiosz király még életben volt és elmenekült. Miután Alexandrosz megtudta, hogy Dareiosz Médiában van, júniusban követte nyomait északnyugatra, Ekbatana felé. Dareiosz híveinek már nem volt több reménye Perzsia visszaszerzésére. A tökéletes vereség két lehetőséget hagyott: a megadást vagy az élethosszig tartó menekülést Dareiosz kíséretében. A királyi család egyik tagja, Bithanész, elhatározta, hogy Ekbatanában marad, ahol fogadta Alexandroszt és feladta a várost. Alexandrosz újra tanújelét adta nagyvonalúságának, és egy perzsát nevezett ki Média helytartójának.

Dareiosz közben továbbmenekült. Remélte, hogy Baktriában búvóhelyre talál, hiszen ott rokona, Bésszosz volt a satrapa. De Bésszosz elfogatta és küldöncöt küldött Alexandroszhoz. Felajánlotta, hogy Dareioszt átadja a makedónoknak, ha cserébe Baktria szabad marad. Alexandrosz nem tárgyalt, de folytatta az üldözést. Bésszosz júliusban megszökött és túszát magával vitte, de útközben megölette. Dareiosz testét Nagy Sándor Perszepoliszba vitette, és ott illendően, királyhoz méltóan eltemettette. Az Akhaimenidák törvényes utódjává Alexandroszt választották.

III. Alexandrosz hadjáratai VIII.

Bésszosz üldözése (i. e. 330–329)

Időközben Alexandrosz belátta, hogy a perzsa birodalom feletti uralom biztosítása érdekében szüksége van a perzsa nemesek támogatására. Dareiosz meggyilkolását felhasználta arra, hogy a perzsákat a Bésszosz elleni bosszúhadjáratra szólítsa fel, aki eközben IV. Artaxerxész néven Perzsia Nagykirályává koronáztatta magát. Alexandrosz katonái nem lelkesedtek azért, hogy az ősi ellenségük halálát megbosszulják, és hogy a perzsákkal közösen harcoljanak, bár a baktriai harcosok sokat harcoltak (így Gaugamela mellett is) a görög-makedón sereggel. Ezen kívül az ország északkeleti része is teljesen ismeretlen volt számukra. Az ottani provinciák, Baktria és Szogdiana körülbelül azon a területen feküdtek, ahol napjainkban Afganisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán.

330 augusztusában indította el Alexandrosz új hadjáratát, és legelőször Hürkaniát foglalta el, a Kaszpi-tenger déli partjain fekvő perzsa szatrápiát. Ellenfele Oxüartész volt, Dareiosz egyik testvére. Hürkania helyett az Arián keresztül vezető úton indult Baktria felé. Aria szatrapája ekkor Szatibarzanesz volt, aki részt vett Dareiosz elfogásában. Alexandrosz elfoglalta a fővárost, Artakoánát, lakosait eladta rabszolgának, és a várost átnevezte Alexandreiának; mai neve Herat.

Közben Philótasz, Alexandrosz hű vezérének, Parmeniónnak a fia összeesküvést szervezett Nagy Sándor ellen. Hogy ez valóban igaz volt-e, vagy sem, ma sem világos. Lehet, hogy ez az eset csak ürügyül szolgált Alexandrosz számára, hogy megszabaduljon Parmenióntól, aki kritikusainak szószólójává lépett elő. Alexandrosznak az a szokása, hogy kedvelte a perzsákat és szívesen viselte öltözéküket, sok görög szemében azt jelentette, hogy egy barbár néppel a kelleténél szorosabb kapcsolatot tart fenn. A perzsákkal szemben tanúsított mérsékelt politikája miatt is háborogtak. Philótaszt a helyszínen kivégezték, pedig még a kínpadon is ártatlanságát hangoztatta. Alexandrosz egy küldöncöt küldött Parmenión helyetteséhez, hiszen öreg hadvezére, aki annak idején a trónra segítette, Ekbatanában maradt és valószínűleg az egészről nem tudott semmit. A helyettes követte Alexandrosz parancsát, és megölte Parmeniónt.

A Tarnak folyó mellett megtett fáradságos utazás után érte el Alexandrosz 329 áprilisában a mai Afganisztán középső területét, ahol megalapította újabb városát, amit szintén Alexandriának nevezett el: Alexandria a Hindukusnál (ma Chârikâr). Innen akart Alexandrosz átkelve a hegyeken Baktria területére behatolni. Egy legenda szerint megtalálta azt a hegyet, amelyen Prométheusz volt leláncolva.

Amint a hírek megérkeztek Baktriába, hogy Alexandrosz közeledik, és átkelt a Hindukuson, Baktra (ma Balch) lakosai rettegni kezdtek, hogy a várost megbüntetik, ezért elüldözték Bésszoszt. A fáradságos átkelés a hegyeken arra kényszerítette a katonákat, hogy málhásállataik egy részét megegyék. Kimerülten érkeztek Baktriába, és az harc nélkül megadta magát.

Alexandrosz nem sokáig időzött Baktriában, hanem követte Bésszoszt, aki északra az Oxusz folyó (Amu-darja) felé menekült. A 75 km-es menetelés a száraz sivatagon keresztül sokak végzetét jelentette. Bésszosz közben elpusztíttatott minden hajót, amellyel az Amu-darján át lehetett volna kelni, így a makedónoknak öt napba telt, míg elég tutajt készítettek az átkeléshez. Azután bevonultak Szogdianába, ami a mai Türkmenisztán területén volt.

Bésszosz kísérete nem akart tovább menekülni. Fellázadtak ellene, elfogták és átadták Alexandrosznak, aki bebizonyította könyörtelenségét, és Bésszosz orrát és fülét levágatta. A megcsonkított foglyot átadta Oxüartésznek, és ő Médiában arra a helyre vitte, ahol Dareiosz meghalt. Ott Bésszoszt keresztre feszítették.

Alexandrosz eközben továbbvonult észak felé és meghódította Szogdiana fővárosát, Marakandát (ma Szamarkand). Ezzel a Perzsa Birodalom minden része a kezébe került.

III. Alexandrosz hadjáratai IX.

Alexandrosz Szogdianában (i. e. 329–327)

Szamarkand elfoglalása után Alexandrosz továbbvonult egészen a Szir-darjáig és ott 329 májusában egy újabb várost alapított, Alexandria Eszkhatét, vagyis a Legtávolabbi Alexandriát, a mai Hodzsent Tádzsikisztánban. Ez idő tájt Szogdiana népe fellázadt Alexandrosz ellen. A lázadás vezetője Szpitamenész volt, aki elárulta és Alexandrosznak átadta Besszoszt. A szogdok, akik Alexandroszt örömmel üdvözölték, most úgy látták, hogy az egyik idegen elnyomást a másik váltotta fel, s lemészárolták a város védelmére hátrahagyott görög és makedón katonákat. Alexandrosz összevonta csapatait és az egyik lázadó várostól a másikig vonult, hetet közülük megostromolt és megölte a városban lakó összes férfit, amivel elrettentő példát statuált. Közben Szpitamenész visszafoglalta Marakandát, ám Alexandrosz újra elfoglalta. Szpitamenész elmenekült. Mivel a serege legyengült és erősen megfogyatkozott, Alexandrosznak abba kellett hagyni az üldözést. Bosszúból azoknak a parasztoknak falvait és szántóföldjét felperzselte, akik a szogd felkelésben részt vettek. i. e. 329/328 telén a déli méd területekre vonult vissza és várta új seregét, amely nyugatról sikeresen meg is érkezett.

i. e. 328 elején Alexandrosz visszatért Szogdianába. A források szerint az Amu-darjánál egy újabb Alexandriát alapított, ami talán a mai Ai Khanum településnek felel meg. A szogd felkelők elleni harc egy évig tartott. Az első hónapban bebizonyosodott, hogy Szpitamenész hívei nem adják fel egykönnyen a harcot. A lázadás vezetőjét végül nem a makedónok, hanem egy sivatagi törzs tagjai, a masszagéták fogták el, és a fejét elküldték Alexandrosznak.

Miközben a győzelmet ünnepelték, viszály támadt Alexandrosz és hadvezére, Kleitosz között. Az idősödő Kleitosznak nemsokára Baktriába kellett mennie. Az ok az életkora volt, de Kleitosz ezt sértőnek érezte. Amikor mindketten ittasak voltak, Kleitosz elkezdte dicsérni Philipposzt, Alexandrosz apját. Ezzel annyira megsértette Alexandroszt, hogy kitört a veszekedés, ami közben Alexandrosz hiába kereste fegyverét, amit az egyik testőr óvatosságból félretett. Alexandrosz tartott az árulástól, ezért izgalmában kiragadott egy lándzsát egy őrt álló katona kezéből, és megölte vele Kleitoszt, aki Granikosznál megmentette az életét. Amint észhez tért, azonnal teljes szívéből megbánta a tettét: azt mondták, hogy sírt, panaszkodott, és megpróbálta megölni magát. Mindenesetre úgy tekintett erre a tettére, mit egy súlyos hibára, azonban Alexandrosz hajlama az alkohol túlzott élvezetére – bár kizárólag társaságban ivott – továbbra is olyan gyengeség maradt, amitől gyakran elveszítette az önkontrollját.

A következő évben, i. e. 327-ben Alexandrosz még két szogd hegyvidéki erődítményt foglalt el. Ezután az ellenállás teljesen megszűnt. Két évig lázadt Szogdiana Alexandrosz ellen, és vonta bele újabb és újabb csatározásba, de végül a legtöbben meghaltak vagy rabszolgasorba jutottak. Mielőtt Nagy Sándor visszatért volna Baktriába, 11 000 főből álló katonaságot hagyott Szogdiana megszállt területein.

III. Alexandrosz hadjáratai X.

Alexandrosz Baktriában (i. e. 327)


Baktriába visszatérve Alexandrosz egy sor olyan parancsot adott ki, amely nem nyerte el a katonák vezetőinek tetszését. Mivel a szogdianai hadjáratokban a baktriai lovasok kitűnő segítségnek bizonyultak, Alexandrosz megparancsolta a hadvezéreinek, hogy 30000 perzsa és baktriai ifjút képezzenek ki a makedón harcmodor szerint. A lovasságban is alkalmazta a helyieket. A katonák idegenkedve fogadták a parancsot, mert még mindig nem bíztak a perzsákban.

Alexandrosz Baktriában feleségül vette Rhóxanét, egy előkelő szogd, Oxüartész (nem azonos Dareiosz testvérével) lányát. A házasság okáról eltérő vélemények születtek. Plutarkhosz szerint szerelemből vette el, hiszen az első pillantásra beleszeretett Ázsia legszebb asszonyába. Ezenkívül megpróbálta bevezetni a perzsa udvari etikettet. Ennek egyik része volt az a szokás, hogy aki a király elé járul, az térdre veti magát. De katonái ellenállásán megbukott, hiszen a büszke makedónok és görögök csak isteneik előtt térdeltek le. Így Alexandrosz legtöbb hadvezére annyira megalázónak érezte ezt, hogy megtagadta. Csak a perzsa alattvalók számára maradt kötelező.

Alexandrosz hasonló rendelkezéseit szintén annyira megalázónak érezték, hogy a görög katonák között nyílt lázadás létrejötte fenyegetett. Hogy ezt megelőzze, Alexandrosz a kíséretében lévő emberek egy részét, közöttük udvari életrajzíróját is, kivégeztette.

III. Alexandrosz hadjáratai XI.

Az indiai hadjárat (i. e. 326)

A Perzsa Birodalom egészének meghódítása után Alexandrosz határozatot hozott arról, hogy birodalmát keleti irányba terjeszti ki. India a görögök számára legendák ködébe vesző terület volt, amit senki nem ismert. Az a terület, amelyet akkor Indiaként ismertek, nem azonos a mai Indiával. Ott kezdődött, ahol a Perzsa Birodalom véget ért: Kelet-Afganisztánban. Felölelte Pakisztánt és természetesen a mai Indiát. Az akkori India nyugati területe I. Dareiosz uralkodása alatt a Perzsa Birodalom része volt. Természetesen a perzsák a teljes meghódítására törekedtek, de keresztül vinni sosem tudták, akárcsak Görögországét. India nem volt egységes állam, hanem számos kevéssé ismert kis államból állt. Az indiai hadjáratnak nem volt katonai oka, valószínűleg Alexandrosz kíváncsiságával és harci kedvével magyarázható.

326 elején két görög-perzsa hadtest indult el a Kabul folyó völgyébe, amely akkoriban India része volt. Az előrenyomulás különösen kegyetlen volt. Alexandrosz a meghódított területeken egyre ritkábban gyakorolt nagylelkűséget. Városokat és falvakat romboltatott le és a lakosságot megölette. A két hadsereg az Indusnál találkozott. Alexandrosz a Kabul és az Indus között fekvő területet Gandhara provinciának nevezte el, és kíséretének tagját, Nikanórt nevezte ki helytartóvá.

Az Indus másik partján Alexandrosz küldöttségét fogadta Omphisz, Taxila királya. Taxila kb. 30 km-re feküdt a mai Iszlámábádtól. Alexandrosz Omphisz udvarában felszólította Pandzsáb többi államát, hogy hódoljanak be neki és ismerjék el istennek. Ezt a Hüdaszpész (Dzselám) folyó túlpartján fekvő Pauravasz királya, Pórosz megtagadta. Májusban, az esős időszakban kelt át Alexandrosz a Hüdaszpészen görögökból, indiaiakból, makedónokból, perzsákból és baktriaiakbók álló seregével és legyőzte a Pórosz fia által vezetett lovas sereget. A szövetségesek tovább vonultak kelet felé. Számszerűleg fölényben voltak Pórosz seregével szemben, de nehezen igazodtak el az állandó esőzésben a dús erdős területen. Közben értesítéseket kaptak arról, hogy Pórosz harci elefántokból álló egységet tart fenn, amivel a görögök és makedónok legfeljebb csak Gaugamelánál találkoztak, de igazán nem ismerték ezt a harcmodort. A Hüdaszpész melletti csatában legyőzték az indiaiakat. Plutarkhosz szerint Sándor kedvenc lova, Bukephalosz, már a csata előtt időskori gyengeségben elpusztult (már 33 éves volt), valójában azonban az ebben a csatában szerzett végzetes sérülésébe pusztult bele.[81] Az ő emlékére alapította Alexandrosz Bukephala városát (ma Dzsalapur). Pórosz a csatában megsebesült, és ő lett Alexandrosz helytartója Pauravaszban, egyben új barátja is.

Messze keleten, a Gangesznél feküdt Magadha fejedelemsége, amit maguk a pandzsabiak is alig ismertek. Alexandrosz ezt a földet is meg akarta hódítani. Pauravasz eligazította őt az útvonalat illetően. Sándornak nagy serege volt az egyre fogyatkozó makedónok és görögök mellé besorozott indiai, közép-ázsiai és perzsa, valamint baktriai katonákból, de a heves monszunesőkben küzdötte magát tovább a demoralizált sereg és az egyik megáradt folyó után kelt át a másikon. Július végén érték el a Hüphaszisz (ma Biasz) folyót, és Magdaha egyre távolabbinak tűnt. Bár csaknem India közepén jártak, de a katonák fellázadtak és megtagadták a továbbvonulást. Alexandrosz magánkívül volt, de sem a szónoklatok, sem az ígéretek nem hatottak a végsőkig kimerült emberekre. Valószínűleg ebben a hosszú kalandozásban az eredeti görög-makedón sereg fele már meghalt a háborúkban, a többiek pedig hazájukba akartak visszamenni. Az indiai szubkontinens éghajlata teljesen kikezdte az európai katonák egészségét, de még az ázsiai katonák sem voltak teljesen hozzászokva. Noha Sándor seregében képzett orvosok dolgoztak, azoknak a tudása már egyáltalán nem terjedt ki az olyan betegségek kezelésére, amit az itteni éghajlat, a rovarok és más okozott. Alexandrosz a Hüphaszisz partján alapított még egy Alexandriát, ahol veteránokat telepítette le, akik már csak reménykedhettek abban, hogy valaha visszatérnek Görögországba.

III. Alexandrosz hadjáratai XII.

Visszatérés Perzsiába (i. e. 326–325)

A Hüdaszpészig vezető nehéz út szeptemberig tartott. Sándor azonban olyan úton akart visszatérni, ahol sehol sem volt, hogy legalább valami újat lásson. Bukephalában 800 hajót építtetett, amelyekkel a folyón egészen az Indiai-óceánig kellett lehajózni. Ez azonban nem volt elég arra, hogy az egész sereget elszállítsa, így a hajókat a gyalogosok a parton kísérték. Novemberben hagyták el Bukephalát, és tíz nap múlva elérték azt a pontot, ahol a Hüdaszpész találkozik az Akeszinesszel (ma Chenab) egy zuhatagban, s ezen a helyen sok hajó süllyedt el és sok görög katona halt meg.

A további út olyan indiai államokon vezetett át, amelyeket Alexandrosz nem igázott le. A sereget újra és újra megtámadták, és a görögök, makedónok és a perzsák elpusztították a falvakat és városokat, ami az útjukba esett. Alexandroszt az egyik csatában egy nyíl súlyosan megsebesítette. A vállán keresztül a tüdejét is érte, de Alexandrosz túlélte. A lábadozásának idejét arra használta fel, hogy egy újabb várost alapítson az Akeszinesz és az Indus összefolyásánál, amelynek mai neve Uch. Az új provincia helytartójává pedig apósát, Oxüartészt nevezte ki.

Amikor Alexandrosz megtámadta Sindh városát, serege előtt szabaddá vált az út dél felé. Mielőtt a monszun újra elkezdődött, a sereg 325-ben elérte az Indus torkolatát és az Indiai-óceánt. Alexandrosz itt egy újabb várost alapított, Xülinepoliszt (ma Bahmanabad) és megerősítette flottáját. Mivel csak serege negyedét tudta a tengeri úton elindítani, a nagyobb részével szárazföldön kellett visszatérni Perzsiába. 325 augusztusában a szárazföldi sereg Alexandrosz vezetésével útnak indult. A flotta Nearkhosz parancsnoksága alatt egy hónappal később sietve kelt útra, mivel az őslakosok között lázadás kezdődött.

A mai Beludzsisztán neve akkoriban Gedroszia volt. Jóllehet a perzsák óvták a gedrosziai sivatagon való átkeléstől, Alexandrosz vállalta a kockázatot, hiszen az óceáni parti hegységek erre kényszerítették ill. ez tűnt számára a legrövidebb útnak. A hadsereg létszáma ma is kérdéses; a 100 000 fölötti számok bizonyosan túlzottak, a 30 000 körüli becslések inkább reálisak. A hatvan napig tartó vesződséges átkelés alatt a hőguta, a kiszáradás és a fáradság tizedelte a hadsereg tagjait és a kísérőket: a férfiak fele és az összes asszony és gyerek odaveszett. Alexandrosz a katonáival együtt gyalogolt, és velük tűrte a hőséget és a szárazságot. Decemberben értek a katonák Purába (ma Bampur), Perzsia egyik déli határvárosába.

Nemsokára ezután Ekbatanában meghalt Héphaisztion, a király gyermekkori barátja, akit fejedelmi pompával szállítottak Babilonba, de kinek ravatala mellett is világot rengető tervekkel foglalkozott. Nem kevesebbről volt szó, mint hajóhad építéséről, amely az Eufráteszen keresztül jutott volna el a Perzsa-öbölbe, hogy Nagy Sándor meghódíthassa Arábiát.

A diadokhoszok háborúi

Sándor a hatalmas birodalom egybentartását modern közigazgatásának köszönhette. A perzsa mintára megszervezett szatrapia-rendszer azonban halála után a visszájára fordult. Alexandrosz birodalmának különböző részeit egy-egy hadvezére irányította. Ezek mindannyian részt vettek Sándor hadjárataiban, és az általuk uralt területek meghódításában oroszlánrészt vállaltak. Azonban Sándor abba nem gondolt bele, hogy halála után ezeknek a nagyhatalmú szatrapáknak meghatározó szava lesz abban, hogy ki foglalja el a makedón trónt. Sőt mi több, lassan ezek a hatalmasságok arra is rájöttek, hogy saját hatalmukra és országaikra támaszkodva ők is megszerezhetik az egész birodalom feletti hatalmat.

Kr. e. 323-ban ennek a jelei még csak csíráiban mutatkoztak meg. Nagy Sándor hatalmat szimbolizáló pecsétgyűrűjét Perdikkasz birtokolta, így ő foglalhatta el a trónt, és Eumenész segítségével megpróbálta összefogni az óriási terület hadvezéreit. Perdikkasz Szeleukoszt kinevezte a királyi elit lovasalakulatok élére, és továbbra is a birodalom keleti részének meghatározó szereplője maradhatott.



Első diadokhosz háború (Kr. e. 321-320)

Kr. e. 321-re a különböző régiókban egyre jobban megerősödtek a korábbi szatrapák, egyre gyakrabban nevezték őket diadokhoszoknak, azaz utódoknak. Ez is utalt arra, hogy a központi hatalom mind nagyobb terhet jelentett a leghatalmasabb hadvezéreknek, akik ekkor öten voltak: Antigonosz Monophtalmosz, a később Makedóniában és Trákiában uralkodó Antigonidák felmenője, I. Ptolemaiosz Szótér, Egyiptom utolsó fáraódinasztiájának alapítója, Szeleukosz, az indiai és perzsa területek ura, Antipatrosz, aki Babilónia legfőbb szatrapája volt és Lüszimakhosz, aki Kis-Ázsia, valamint Trákia egyes részeinek uralkodója volt.

Perdikkasz már korábban háborúban akarta érvényesíteni hatalmát a hadvezérek ellen, azonban az igazi háború akkor indult meg, amikor a Szeleukosz vezette összeesküvők 321-ben meggyilkolták a birodalom uralkodóját, Nagy Sándor örökösét. Kitört az első diadokhosz háború, amelynek tétje az egész birodalom fölötti hatalom volt. A vezérek nem bírtak egymással, és végül a triparadeiszoszi békében megegyeztek abban, hogy Antipatrosz foglalhatja el a kormányzói tisztet, az uralkodói seregek vezére pedig Antigonosz lesz.



Második diadokhosz háború (Kr. e. 319-317)

A diadokhoszok békéje azonban nem tartott sokáig. Szövetségek és ármányok szövődtek a háttérben egymás ellen. Antipatroszt ugyan elismerték, de előre látható volt, hogy halála után ismét ki fog törni a háború. A hadurak azonban addig sem tudtak várni. Antigonosz és Eumenész között háború pattant ki Kis-Ázsia keleti részeinek birtoklásáért. A birodalom egysége a végét járta, és mindez még nagyobb megerősítést nyert, amikor Antipatrosz meghalt, és végakaratában gyermekére, Polüperkhónra ruházta a kormányzói hatalmat. A diadokhoszok egy emberként lázadtak fel a néhai uralkodó döntése ellen. Szeleukosz a háborúban Antigonosz oldalára állt, és a központi irányítást erőltető Eumenész seregei ellen lépett háborúba. A harcok elérték Médiát is, amelynek vezetője, Peithón megpróbálta útját állni Eumenész katonáinak, de a folyók mesterséges megárasztása és a méd sereg nem volt elég a hadvezér megállítására. Ezért Peithón Szeleukoszhoz menekült, és a vele kötött egyezség értelmében a méd satrapa lemondott birtokairól Szeleukosz javára cserében azért, hogy az kiűzte Eumenész seregeit országából. A keleti végek vezére így elfoglalta egész Médiát és Babilónia is a kezére került. Szeleukosz elfoglalta a Tigris folyó stratégiai átkelőhelyeit is, és értesítette Antigonoszt a biztonságos átjárókról, hogy az egyesített seregek legyűrjék Eumenész hadait. A harcok elültével Antigonosz lett a birodalom legfőbb kormányzója, aki az anyaország és a birodalom központi területei fölött uralkodott. A béke ezúttal sem volt tartós.



Harmadik diadokhosz háború (Kr. e. 315-311)

Antigonosz sajátjának érezte a központi hatalom legyőzését, és mint Nagy Sándor birodalmának örököse úgy érezte, serege élén fel tudja támasztani a hajdani dicső birodalmat. A Szeleukosz által birtokolt Babilónia határán állomásozó seregei ezért már 316-ban megindultak a nem is olyan régen még szövetségesként tisztelt perzsiai satrapa ellen. Szeleukosz belátta, hogy nincs sok esélye a pihent hadakkal támadó Antigonosz ellen, hiszen a keleti tartományokban vészesen lecsökkent támogatottsága, és az új állam adminisztrációját sem fogadták el több helyen. A lázadástól tartó hadvezér tehát jobbnak látta elmenekülni. Egyiptomba utazott, ahol Ptolemaiosszal szövetséget kötött Antigonosz ellen. Az egyiptomi szövetséghez csatlakozott Lüszimakhosz és Kasszandrosz is. Szeleukosz a háborúban az egyiptomi flotta egy részét vezette, majd a hadsereg élére állhatott. Kr. e. 312-ben a szövetséges hadak Gázánál döntő vereséget mértek a Démetriosz Poliorkétész, Antigonosz gyermeke által vezetett seregre. Ezek után Szeleukosz önálló sereget akart, amelyet Ptolemaiosz hálából biztosított is számára. 800 gyalogossal és 200 lovassal Szeleukosz még ugyanabban az évben elfoglalta Szíriát és vakmerő hadműveletek során egész Babilóniát uralma alá hajtotta.

Kitörő ünnepléssel és örömmel fogadták a régi uralkodót, aki nem tétlenkedett, és az Antigonosz által elvett korábbi tartományait is vissza akarta szerezni. 312 végén megtámadta Antigonosz egyik szatrapájának, Nikanorésznak a területeit, amelynek eredményeként Szeleukosz elfoglalta Elámot és Médiát is. A történelem ettől az évtől számítja a Szeleukida Birodalom megalakulását, és I. Szeleukosz uralkodását is. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy az egykor egységet alkotó makedón birodalom addigra részeire bomlott, és a különböző hadvezérek felvették a királyi címet, amellyel mindannyian a makedón uralkodói házra akartak utalni, és ezáltal uralmukat legitimmé tenni.



Negyedik diadokhosz háború (Kr. e. 305-301)

Szeleukosz Média elfoglalása után nem állt meg, bevonult Perzsiába és később Indiát is meg akarta hódítani. A nagyszabású tervek megvalósításához egy időre erőt gyűjtött. A 312-ben nyíltan megalapított birodalmának ekkor választott fővárost. Kr. e. 305-ben a Tigris partján fekvő Szeleukeiát tette meg egyre bővülő birodalmának központjává. Ekkoriban egyébként igen sok hellenisztikus várost alapítottak a birodalomban. A krónikák a következő évek hadi vállalkozásait homályba burkolják, amiből arra lehet következtetni, hogy Szeleukosz indiai hadjárata valószínűleg kudarcba fulladt. A Csandraguptával vívott háborúk egyre komolyabbá váltak, ugyanis Szeleukosz Perzsia egyes részeit kénytelen volt átadni a Maurja uralkodónak. Amikor a birodalom nyugati feléből érkezett követek megkérték Szeleukoszt, hogy avatkozzon bele a Kis-Ázsiában fellángolt háborúba, Szeleukosz békét kötött Csandraguptával. A Kr. e. 302-ben megkötött szerződés szerint Szeleukosz lemondott a mai Pakisztánról és Afganisztán déli részéről, de cserébe az indiai uralkodó ötszáz harci elefántot adott át neki.

A békekötés idejében nyugaton javában dúlt a negyedik diadokhosz háború. Antigonosz nem tett le a birodalom egységesítéséről, és ezért megtámadta Lüszimakhoszt, akitől Kis-Ázsiát és Trákiát is el akarta venni. Ptolemaiosz és Szeleukosz is szövetségre lépett a trák királlyal, és Kr. e. 301-ben a phrügiai Ipszosznál sor került a döntő összecsapásra. A keletről érkezett újszerű harci elefántok gyakorlatilag megsemmisítették Antigonosz és Démetriosz seregeit. A csatában Antigonosz nemcsak trónját, de életét is elveszítette. Halálával végképp elenyésztek az alexandroszi birodalom feltámasztására tett kísérletek. A csatát nagyrészt Szeleukosz nyerte meg, ezért a békében ő diktálta a feltételeket. A hajdani hadvezérek azon vették észre magukat, hogy Szeleukosz a kis európai részt és Egyiptomot leszámítva a hajdani birodalom jelentős részét uralma alatt tartja. Szeleukosz uralma az ipszoszi csata után nyugaton egészen Phrügiáig terjedt. Ez később újabb konfliktushoz vezetett, azonban a béke után egy időre elült a régi hadvezérek versenye. Az új birodalmakat igyekeztek megszilárdítani, és ezzel Szeleukosz sem volt másként.