Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez - új tagoknak.

Dalriada:

A Szikla legendája

Sem Maros két partján tenger csodafűvel,
sem imádságokval, sem jámbor énekvel,
nem tudták javasasszonyok megjajítani
a rég betegen halódó szegényembert.

Mondá egyszer öreg bába a szenvedőnek:
amaz magas sziklán csodás füvek teremnek,
öreget fiatalítnak, bajt gyógyítanak,
abból ha lehetne venni, vége a bajnak.

Sziklának nagy meredekjén ember sose járt,
hegyébe talán még a madár is félve szállt,
csak betegnek kicsiny fia tett erős vigaszt:
utat lel a sziklán, s csodafűvel kórt mulaszt.

Feljutott hát végre, nagy üggyel, nagy bajjal,
talált majd a fűből, tépett is marékkal,
de ahogy indult volna, az ösvény lezárult,
fel még csak jutott, de lefelé nem visz út.

Kiállt hát rögvest a szikla tetejébe,
gyógyírt megmutatta, majd rejtve ingébe,
búcsúzóul néhány szót még elkiáltott,
abban a pillanatban leugrott a mélybe.

Így halt a fiú, ki apját oly erős szerette,
hogy gyógyírért cserébe életét adta érte,
s azontúl fogva a sziklát nem nevezik másnak:
mindenki így ismeri: a Fiú sziklájának.

Dalriada:

A Tavasz dala


Tán most lészen vége mindennek, mi szabad…
Idegen üldözi legjobbjaink, és mi marad?
Elfelejti majd, dicső őseink, múltunk…
Új hitet, új életet kell megtanulnunk...

Templomok épülnek majd szép ligetinkben,
Nyomorult szolgaként barátunk a Nincsen.
Ha nem hiszünk magunktól,
Hiszünk majd parancsra, (s)
Végignézzük tétlenül, ha lelkeink akarja…

Újabb gyalázatra riad,
Anyám, gyötört, árva fiad.
Újabb gyalázatként, orvul,
Testvér testvértől elfordul.

Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz,
Ki mindeneket újítasz, fákat virágba borítasz,
De nekünk békét, sosem hozhatsz!
Szállj fel, Sólyom, legyél csillag,
Maradj vélünk, nekünk pirkadj,
Hajnalhasadtáról hírt adj,
Mutass utat, hej, Kikelet!

Az ég, a föld hallja meg,
A tűz, a víz lássa meg,
A föld nyelje el, víz-ár borítsa el!
A jég, a kő hallja meg,
Fény, sötét lássa meg,
Hamu elvakítsa, tűz-láng eméssze el!

Száműzze föld és ég,
El ne hagyja éhínség,
Sírját az erdei vad kaparja szét!
Az ég, a föld hallja meg,
A tűz, a víz lássa meg,
A föld nyelje el, víz-ár borítsa el!

Árva gyermek, kinek anyját máglyára dobták,
Falvak népe, kinek hátát szöggel ostorozták,
Regősink, gyógyítóink tűzzel megvakítva,
Új hit jele karddal a húsukba szakítva.

Rovásbotok lángra vetve, törve, meggyalázva,
Ős eleink szent csontjai trágyadombra hányva,
Védbástyáink lángtengerben nyelte el a föld.
Maradt a nép, rémült, szolga, rabigába tört.

Újabb gyalázatra riad,
Anyám, gyötört, árva fiad,
Újabb gyalázatként, orvul,
Testvér testvértől elfordul.

Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz,
Ki mindeneket újítasz, fákat virágba borítasz,
De nekünk békét sosem hozhatsz!
Szállj fel, Sólyom, legyél csillag,
Maradj vélünk, nekünk pirkadj,
Hajnalhasadtáról hírt adj,
Mutass utat, hej, Kikelet!

Dalriada:

Ágnes asszony 1. , 2. rész

Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.

Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
"Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet."

Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
"Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred."

Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
"Jaj, galambom, hogy' mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!"

Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind belefér egy fél szembe.

Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrülne.

Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.

Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.

Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek ülnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.

"Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád."

"Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vizen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te."

Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: "meg nem őrül."

De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.




Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.

"Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek."

"Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!"

Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.

"Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet."

S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.

Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.

Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.

Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.

És ez így megy évrül-évre;
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.

Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.

Dalriada:

Árpádházi Margit balladája

Néztem az égen kirajzolódó görög éjszakát
Csillagfény tengerében.
Jó uram koldusként, vakon kereng a
Hatalmas várnak börtönében.
Hová vet sorsom, hiába kérdem.
Zsoldosok dúlását meg sem értem.
Új hajnal fénye virrad- e még rám?
Vagy becstelenség?
Kolostor- magány?

Látom, a szolganép kínhalált halt,
A kincseket adná elő a hadnak.
Részeg tivornya lármája zajlik, a prédán
Karddal összemarakodnak.
Hová vet sorsom, hiába kérdem,
Szép Szülőföldemtől messze tértem.
Órák a percek, tán végzetem vár,
Vagy becstelenség, kolostor- magány?!
Zászlók lobogtak, és kürt hangja szólt,
Csillagok hulltak, császár vére folyt.
Gyűlölettel harsant köznép szava.
A Szent Palotába lázadás hatolt.
Híveid, Császárné, elfogytanak.
Mentsd puszta életed, óvd meg Magad.
A zárda mélyén, ha sorsod fordul,
Majd újra a trónról hallatszik szavad.


Kérlek, Öregisten, áraszd meg a vizet!
Apám ajtajáig vigyen el engemet!
Vigyen el engemet, szép szülőhazámba,
Lelkemnek e földön nincsen nyugovása.
Nem lész nyugovása lelkemnek e földön
Tág rónára vágynék, s
Vár aranyos börtön.
Segíts, Öregisten! Áraszd meg a vizet!
Puszta szél hazába vigyen el engemet!

Dalriada:

Szent László 1. , 2. rész

Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.


Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.


Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.


Köti kardját tűszőjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.


És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti,
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.


Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyén völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.


Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.


Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.


Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.


Ide, ide, jó vitézek!
Gyűjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.


Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.



Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.



Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:


Nem a székely, nem is Laczfi.
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.


Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.


Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.


S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.

Dalriada:

Az Ötödik Nap

Élet tört fel dalaikból,
Lángolt szívükben a harag,
Iszony csengett szavaikból,
S testükbõl emeltek falat.
Nézték gyermekek halálát,
És csak sírtak tehetetlen.
A Halál ölelte aráját, s
Népük maradt temetetlen.

"Élõ smaragdot kér a Haragos Úr,
Rám néz most minden,
Családom gyászba borul.
Egy éj, és elvégezve…
A csendet nézem, érzem
Lelkem messze szabadon száll,
Eggyé válok népem büszke õseivel
S véremtõl gyógyul a Föld."

Az Õsök Õsének eljöttekkor
Nem létezett még szó,
Csak hit, amely halált kívánt:
Szíveket faló.
Két erõ vívta örök harcát
Téren innen és túl:
Az egyik tanított és épített,
A másik áldozott vadul.

"Tollas Kígyó, mondd, hogy létezhetsz,
Ha nem táplál a vér?!"

"A bölcs tudás, s a béke
A vérnél többet ér."

"Márpedig én Füstölgõ Tükör,
Én voltam itt elõbb,
S tudásod már semmit sem ér
Ha vérzel színem elõtt."

"Taníts, érlelj, kutasd az újat
Békés-vértelen,
Mert az Ötödik Napban jár a világ,
S az idõnk nem végtelen."

"Épp' ezért kell gyilkolni,
Ezért ember-szívet falok,
Életben kell tartani
Az Ötödik Napot.
Letépett testrészekkel,
Ürülékkel díszítem magam,
Belekkel, zsigerekkel
Fonom be lobogó hajam.
Lenyúzott emberbõrbe öltözve
Éltetem a Napot,
Mert így õrizhetjük meg,
Mit a teremtõ ránk hagyott."

"Elmegyek hát, de emlékezzetek:
Visszatérek még!
A Keleti Tengeren túlról jövök,
S velem lesz az ég!
Hagyjatok fel a gyilkolással,
S teremtsetek jövõt,
Az utat megmutattam,
És most gyûjtsetek erõt!"

Távoli kéklõ hegyek között,
Magasan, tenger felett
Tovább élt a nép, amely
Áldozat szívet evett.
Tudásuk lassan elveszett,
És a múlt ködébe merült,
Véres templomaik árnya maradt csak,
A többi sírba került.

Élet tört fel…

Dalriada:

Beteg a Föld

Beteg a tested, beteg a lelked
Valami végleg tönkrement benned
Eltemetnek elevenen, nincs jövőd
Elrohad minden, beteg a Föld

Zöldül az arcod, valami fojtogat
Megírták előre a sorsodat
Ember voltál, állat leszel
Bőrödbe ég valami durva jel

Kihűl a Föld! Pusztul a Föld!

Mindent akartál, a semmi jutott
Nem lehetsz hős, csak szép halott
A kifosztott világban nincs helyed
Ha jó leszel, valaki majd eltemet

Kihűl a Föld! Pusztul a Föld!

Dalriada:

Szondi Két Apródja 1. , 2.rész

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifjú térdel, kezükben a lant,
Kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopjával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezükben a lant,
És pengeti, pengeti, sírván."

Feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Mert meg nem marad itt anyaszülte.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Mondjad neki, Márton, ím ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.


Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
Pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Dalriada:

Igaz Hittel

Kellesz nekem, igazság szava..
Csillag vezet, és majd eljutok oda, ahol
Virágok élnek, s világok égnek..
És nincs még talán minden oda.

Repíts, álom, mondd el a választ,
Mely útra lép, aki helyesen választ?

Élni újra, s nem várni újra?
Hideg szívvel árnyékba bújva, vagy
Szembefordulni a széllel?
Igaz hittel, szenvedéllyel?

Engedj tovább! Ne kelljen életem
Áldoznom, s miért a félelem, ha
Úgyis utolér a hazugság szava, de
Nincs még talán minden oda…

Repíts, álom, mondd el a választ,
Mely útra lép, aki helyesen választ?

Élni újra, s nem várni újra?
Hideg szívvel árnyékba bújva, vagy
Szembefordulni a széllel?
Igaz hittel, szenvedéllyel?

Árván, állok fenn a vártán.
Szélnek szabad szárnyán szállnék messze már.
Virradjon rám hajnal, égnek bízott arccal.
Búból tenger haddal. Gondolatim vár.

Ott az én hazám, hol a hívó szóra felzeng a dal,
Ott az én hazám, hol a szív és lélek egyet akar.
Ott az én hazám, ahol harcol, és remél még a vér, és
Végül célba ér.

Vesd ránk szemed, Világok Világa!
Él majd neved, Gyógyulás Virága..
Földi éltünk Hajnalcsillaga, és
Nincs még talán minden oda..

Repíts, álom, mondd el a választ,
Mely útra lép, aki helyesen választ?

Élni újra, s nem várni újra?
Hideg szívvel árnyékba bújva, vagy
Szembefordulni a széllel?
Igaz hittel, szenvedéllyel?

Dalriada:

Hej, virágom...

Hajnalra pirkan, kürt hangja harsan,
mint víznek árja, indul a sok had,
csillag az égen, fűszál a réten,
nincs annyi, mint a szép lovas sereg.

Mind közt a legszebb, és levitézebb,
hej, erős a karja, szélsebes lovával,
vágtában immár napnyugatra indul,
kedvesem dalától a föld is megremeg.

Kőfalak mögött még bátor a vére,
gúnyolódik még ma gőgös nyugat népe,
kincse, virága, ajándékul immár
rózsámnak én most véren megveszem.

Hej virágom, virágom
véget ért jó világom,
messze földön kedvesem,
hej, nyomát fel nem lelem,
egyedül élem életem-halálom!
Hej virágom, virágom
véget ért jó világom,
messze földön kedvesem,
hej, nyomát fel nem lelem,
épségben jöjjön vissza azt kívánom.

Dalriada:

Búcsúzó

Ideje már bujdosásimnak,
Eljött már távozásomnak.
Bús-szomorú utazásomnak,
Fájdalmas és nehéz búcsúzásomnak.

Angyalodat én Istenem,
Küldjed hogy kísérjen engem!
Hosszú utamban vezéreljen,
Minden ártótól, gonosztól megmentsen!

Az messzi ismeretlenbe megyek.
Véletek többet már nem lészek,
Ha újra nem is láthat szemetek,
Azért rólam el ne feledkezzetek!

Sorsom akármerre mégyen,
Rólatok el nem felejtkezem,
Minden járáson-kelésen
Véletek lesz majd emlékezetem!

Hajnalnak fénye, vezess az úton,
Mély, sötét éjszakán, láng, vigyél át!
Szél és felhők, távoli erdők,
Föld takarja el bús lábam nyomát.

"Feljött a nap tisztulásra,
indulni kell más tájra.
Pázsit fogja a nyomomot,
nem járom udvarinkot.
Mikor megyek hazafelé,
nyílik az ég kétfelé.
Ragyognak rám csillagok,
mer' tudják, árva vagyok."

Köszi

jó ez az oldal

esik

esik

sajnos

a

kedvenc

idézetem:

"Ma mosoly, holnap könnyek