Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez - új tagoknak.

Ha túl sokat foglalkozol azzal, mi jó vagy rossz az embertársadban, megfeledkezel a saját lelkedről, és kimerít, majd legyőz az az energia, amit mások megítélésére pazaroltál.

Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt.

A lelkében még mindig a magány fekete szele fúj.

Félni attól, hogy mindent, amit elértünk, egy puszta álomért elcserélünk, teljesen természetes.

Szeretlek, mert az egész mindenség összefogott, hogy elérjek hozzád.

A boldogságot pedig egy homokszemben is meg lehet találni. (...) Csak kevés ember megy azon az úton, amely számára ki lett jelölve, amely a személyes történet és boldogság útja. A többiek számára a világ rémisztőnek tűnik, és ezért valóban rémisztő lesz. A szív azután egyre halkabban szól, de sosem némul el teljesen.

Higgy a szívednek (...), de ne felejtsd el, (...) senki nem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik.

Bizonyos dolgokat nem kérdezhet meg az ember, hogy ne meneküljön el a saját sorsa elől.

Amikor keresünk valamit, az a valami is keres minket.

Ha meg tudnám érteni, mi történik a világban, azt is megérteném, ami velem történik.

Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni

Az emberek azért tévednek el a sivatagban, mert hagyják, hogy félrevezessék őket a délibábok.

Az élet is káros az egészségre. Előbb-utóbb mindenki belehal.

Ha tudjuk az illető nevét, egyúttal azzal is tisztában vagyunk, hogy valóságos, hús-vér emberrel állunk szemben, nem pedig valami elvont ellenséggel. A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során többször elismétli és azonosul vele.

A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni. (...) Megéri folytatni. És folytatni fogjuk, akkor is, ha tudjuk, hogy a lelkünk, bár örökkévaló, ebben a pillanatban az idő hálójának foglya, a maga lehetőségeivel és korlátaival.

Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előle, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni. (...) De bárhogy küzdök ellene, mindig (...) győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem".

Radnóti Miklós: Rímpárok holdas éjszakán

Az ablakok keresztjén hold csöpög,
A borzas macskák apró ördögök.

A háztetőn a fény aranyburok,
jönnek komor, sötétlő kandurok.

Rezzenve jönnek, vonják lábukat,
Hét eb van itt, de távol száz ugat.