You are using an out of date browser. It may not display this or other websites correctly.
You should upgrade or use an alternative browser.
You should upgrade or use an alternative browser.
Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez
- Téma inditó zsuzsanna03
- Kezdés dátuma
A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.
– Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek – hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. – Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!
A hang és a tréfa egyaránt Túlparti beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót gyakorta hetekre száműzték a bárból.
Ratz a pult mögött tett-vett, műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcarakományra való, pohárba csapolt kirint töltögetett. Észrevette Case-t és elmosolyodott, kivillantva fogsorát, a kelet-európai acél és barna szuvasodás e szövedékét. Case a bárpultnál telepedett le, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész között, akinek arcát törzsi díszhegek gonddal kimunkált sorai barázdálták.
– Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal – mondta Ratz, ép kezével egy teli korsót tolva át a pulton. – Netán valami dolga van magával, Case?
Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.
A csapos mosolya kiszélesedett; legendásan csúf ember volt. A bárki számára hozzáférhető szépség korában az effajta nélkülözés már-már lovaglásnak tűnt. A régimódi műkar feldunnyogott, ahogy gazdája egy újabb korsó után nyújtotta; orosz katonai protézis volt, hétfunkciós, erővisszacsatolásos manipulátor, piszkosrózsaszín műanyaggal borítva.
[Neurománc, első rész, Chiba City blues]]
– Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek – hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. – Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!
A hang és a tréfa egyaránt Túlparti beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót gyakorta hetekre száműzték a bárból.
Ratz a pult mögött tett-vett, műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcarakományra való, pohárba csapolt kirint töltögetett. Észrevette Case-t és elmosolyodott, kivillantva fogsorát, a kelet-európai acél és barna szuvasodás e szövedékét. Case a bárpultnál telepedett le, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész között, akinek arcát törzsi díszhegek gonddal kimunkált sorai barázdálták.
– Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal – mondta Ratz, ép kezével egy teli korsót tolva át a pulton. – Netán valami dolga van magával, Case?
Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.
A csapos mosolya kiszélesedett; legendásan csúf ember volt. A bárki számára hozzáférhető szépség korában az effajta nélkülözés már-már lovaglásnak tűnt. A régimódi műkar feldunnyogott, ahogy gazdája egy újabb korsó után nyújtotta; orosz katonai protézis volt, hétfunkciós, erővisszacsatolásos manipulátor, piszkosrózsaszín műanyaggal borítva.
[Neurománc, első rész, Chiba City blues]]
A 2081. évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nemcsak isten és a tőrvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges mádon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt jobb külsejű, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Mindez az egyenlőség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhető.
Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz, még mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.
[Vonnegut: Harrison Bergeron]
Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz, még mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.
[Vonnegut: Harrison Bergeron]
Az előzményekből:
Kezdetben volt az Univerzum teremtése.
Ez sokak rosszallását kiváltotta, s elterjedt vélemény szerint nem tartozott a legjobb húzások közé.
Sok faj véli úgy, hogy a teremtésért valamiféle isten volna okolható, ám a Viltvodle VI jatravartidjai arra a nézetre hajlanak, hogy a Mindenség valójában a Nagy Zöld Trüsszentő orrlikából esett ki eredetileg.
A jatravartidok, akik örök rettegésben félik le életüket a Nagy fehér papír zsebkendő eljövetelére várva, apró kék teremtmények, fejenként több mint ötven karral, ennélfogva az egyedüli olyan fajt képviselik az Univerzum történetében, amely előbb találta fel az aeroszolos hónaljsprét, mint a
kereket.
Mindazonáltal, az Őstrüsszentés elmélete nem nyert széles körű elismerésre a Viltvodle VI-on kívül, ezért az Univerzum talányosan képtelen volta folytonos magyarázatkeresésre sarkallja a kutatókat.
Példának okáért, az egyik hiperintelligens, pándimenzionális faj épített valamikor egy Bölcs Elme nevezetű gigantikus szuperkomputert, hogy egyszer s mindenkorra kikalkulálja a Választ az Életet, az
Univerzumot meg a Mindent illető Végső Kérdésre.
[Douglas Adams: Vendéglő a világ végén]
Kezdetben volt az Univerzum teremtése.
Ez sokak rosszallását kiváltotta, s elterjedt vélemény szerint nem tartozott a legjobb húzások közé.
Sok faj véli úgy, hogy a teremtésért valamiféle isten volna okolható, ám a Viltvodle VI jatravartidjai arra a nézetre hajlanak, hogy a Mindenség valójában a Nagy Zöld Trüsszentő orrlikából esett ki eredetileg.
A jatravartidok, akik örök rettegésben félik le életüket a Nagy fehér papír zsebkendő eljövetelére várva, apró kék teremtmények, fejenként több mint ötven karral, ennélfogva az egyedüli olyan fajt képviselik az Univerzum történetében, amely előbb találta fel az aeroszolos hónaljsprét, mint a
kereket.
Mindazonáltal, az Őstrüsszentés elmélete nem nyert széles körű elismerésre a Viltvodle VI-on kívül, ezért az Univerzum talányosan képtelen volta folytonos magyarázatkeresésre sarkallja a kutatókat.
Példának okáért, az egyik hiperintelligens, pándimenzionális faj épített valamikor egy Bölcs Elme nevezetű gigantikus szuperkomputert, hogy egyszer s mindenkorra kikalkulálja a Választ az Életet, az
Univerzumot meg a Mindent illető Végső Kérdésre.
[Douglas Adams: Vendéglő a világ végén]
Talán már ideje, hogy elkezdjem feltárni azt az igazságot, amelyhez a véletlen és a kutató kíváncsiság juttatott el. Akkor fizikus voltam. A magas hőmérsékletek kutatója. Olyan szakember ez, aki úgy foglalkozik a tűzzel, mint a sírásó az emberrel. Hármasban, Maartensszel és Ganimaldival dolgoztunk a nagy Boulder-plazmotronnál. Régebben a tudomány a lombikok, kémcsövek és állványok sokkal kisebb arányaiban tevékenykedett, s az eredmények is megfelelően apróbbak voltak. Mi egymilliárd watt energiát vettünk le az államközi gyűjtősínről, beengedtük az elektromágnes hasába, amelynek csak egyetlen tagja 70 tonnát nyomott, s a mágneses tér gyújtópontjában nagy kvarccsövet helyeztünk el.
A villamos kisülés átfutott a csövön, egyik elektródától a másikig, és ereje akkora volt, hogy letépte az atomokról az elektronburkot, csak az izzó magok pépje maradt, elfajult maggáz, vagyis plazma, amely a másodperc százmilliárdod része alatt felrobbant volna, gombafelhővé változtatva bennünket, a páncélt, a kvarcot, az elektromágneseket betonalapjukkal, az épület falaival és messzire csillogó kupolájával együtt, sokkal gyorsabban, mint ahogy ennek az eseménynek a puszta lehetőségét elgondolhatjuk ha nincs az a mágneses tér.
A mágneses tér összenyomta a plazmában haladó kisülést, hővel lüktető zsinórt sodort belőle, elektródától elektródáig feszülő vékony fonalat, amely kemény sugárzást lövellve remegett a kvarcba zárt vákuumon belül, a mágneses tér nem engedte a millió fok hőmérsékletű, meztelen magrészecskéket az edény falához közeledni s így megmentett bennünket és kísérletünket. De mindezt, a fennkölt ismeretterjesztés nyelvén előadva, megtaláljátok bármelyik könyvben, s én csak a rend kedvéért ismétlem el ügyetlenül, hiszen valamivel kezdeni kell, és mégiscsak bajosan tekinthető e történet kezdetének holmi kilincstelen ajtó vagy vászonzsák nagyon hosszú ujjakkal. Igaz, most éppen túlozni kezdek, mert ilyen zsákokat, ilyen zubbonyokat már nem használnak. Nincs rájuk szükség, amióta felfedeztek egy bizonyos vaderős nyugtatószert. De nem erről akarok beszélni.
[Stanislaw Lem: Az igazság]
A villamos kisülés átfutott a csövön, egyik elektródától a másikig, és ereje akkora volt, hogy letépte az atomokról az elektronburkot, csak az izzó magok pépje maradt, elfajult maggáz, vagyis plazma, amely a másodperc százmilliárdod része alatt felrobbant volna, gombafelhővé változtatva bennünket, a páncélt, a kvarcot, az elektromágneseket betonalapjukkal, az épület falaival és messzire csillogó kupolájával együtt, sokkal gyorsabban, mint ahogy ennek az eseménynek a puszta lehetőségét elgondolhatjuk ha nincs az a mágneses tér.
A mágneses tér összenyomta a plazmában haladó kisülést, hővel lüktető zsinórt sodort belőle, elektródától elektródáig feszülő vékony fonalat, amely kemény sugárzást lövellve remegett a kvarcba zárt vákuumon belül, a mágneses tér nem engedte a millió fok hőmérsékletű, meztelen magrészecskéket az edény falához közeledni s így megmentett bennünket és kísérletünket. De mindezt, a fennkölt ismeretterjesztés nyelvén előadva, megtaláljátok bármelyik könyvben, s én csak a rend kedvéért ismétlem el ügyetlenül, hiszen valamivel kezdeni kell, és mégiscsak bajosan tekinthető e történet kezdetének holmi kilincstelen ajtó vagy vászonzsák nagyon hosszú ujjakkal. Igaz, most éppen túlozni kezdek, mert ilyen zsákokat, ilyen zubbonyokat már nem használnak. Nincs rájuk szükség, amióta felfedeztek egy bizonyos vaderős nyugtatószert. De nem erről akarok beszélni.
[Stanislaw Lem: Az igazság]
Szép, november végi reggel volt. Éjjel havazott valamicskét, de a földet borító friss hólepel nem volt vastagabb háromujjnyinál. Még sötétben, mindjárt a reggeli dicséret után, misét hallgattunk egy völgybéli faluban. Azután útnak indultunk, neki a hegyeknek, épp mikor a nap felkelt.
Ahogy a hegy körül kanyargó, meredek ösvényen kaptattunk, megpillantottam az apátságot.
Nem az azt minden oldalról övező falak látványa nyűgözött le – hisz hozzájuk hasonlót sokat láttam már az egész keresztény világban –, hanem az a súlyos tömegű építmény, melyet hamarosan így ismertem meg: az Aedificium. Nyolcszögletű konstrukció volt, de távolról négyszögűnek tetszett (tökéletes ábra, Isten városának szilárdságát és bevehetetlenségét fejezi ki); falai dél felől az apátság fennsíkján magasodtak, északon viszont mintha mindjárt a hegy tövéből szökkentek volna nyílegyenesen a magasba. Azt is mondhatnám, hogy alulról nézve újra meg újra úgy rémlett, mintha maga a kőszikla folytatódnék, és mit sem változtatva színén és matériáján, egyszer csak bástya s torony formálódnék belőle (óriások műve, kik igen otthonosak földön és égben egyaránt).
[Umberto Eco: A rózsa neve]
Ahogy a hegy körül kanyargó, meredek ösvényen kaptattunk, megpillantottam az apátságot.
Nem az azt minden oldalról övező falak látványa nyűgözött le – hisz hozzájuk hasonlót sokat láttam már az egész keresztény világban –, hanem az a súlyos tömegű építmény, melyet hamarosan így ismertem meg: az Aedificium. Nyolcszögletű konstrukció volt, de távolról négyszögűnek tetszett (tökéletes ábra, Isten városának szilárdságát és bevehetetlenségét fejezi ki); falai dél felől az apátság fennsíkján magasodtak, északon viszont mintha mindjárt a hegy tövéből szökkentek volna nyílegyenesen a magasba. Azt is mondhatnám, hogy alulról nézve újra meg újra úgy rémlett, mintha maga a kőszikla folytatódnék, és mit sem változtatva színén és matériáján, egyszer csak bástya s torony formálódnék belőle (óriások műve, kik igen otthonosak földön és égben egyaránt).
[Umberto Eco: A rózsa neve]
1sö elömeneti jelenés - március 3
Dr Strauss aszongya lekel írnom amit gondolok és emlékszek meg mindent ami velem történik mostanától. Nem tudom mér de aszongya fontos mer így fogják látni hogy használhatnak e engem. Reméllem tudnak használni mer Miss Kinnian aszongya lehet hogy megfognak okosítani. Szeretnék okos lenni. Charlie Gordonak hívnak a Donner péknél dolgozok ahol Mr Donner 11 dollárt ad egy hétre meg kenyeret és süteményt amenyit akarok. 32 éves vagyok és a jövő hónapba lesz a születésem naplya. Montam a dr Straussnak és Nemur profeszornak hogy nem jol tudok írni de aszongya nembaj aszongya írjak csak éppenugyahogy beszéllek és ahogy foggal urazást írok Miss Kinnian osztójába a beekman iskola köszpontba a szelemileg visza marat felnötek részére ahová járok tanulni 3 szor egy héten a szabad időmbe. Dr Strauss mongya írjak egy csomot mindet amit gondoltok és mindet ami velem történik de mos már nem gondoltok semit és mer nem tudok többett írni akor mára abba is hagyom tiszteletet Charlie Gordon
[Daniel Keyes: Virágot Algernonnak]
Dr Strauss aszongya lekel írnom amit gondolok és emlékszek meg mindent ami velem történik mostanától. Nem tudom mér de aszongya fontos mer így fogják látni hogy használhatnak e engem. Reméllem tudnak használni mer Miss Kinnian aszongya lehet hogy megfognak okosítani. Szeretnék okos lenni. Charlie Gordonak hívnak a Donner péknél dolgozok ahol Mr Donner 11 dollárt ad egy hétre meg kenyeret és süteményt amenyit akarok. 32 éves vagyok és a jövő hónapba lesz a születésem naplya. Montam a dr Straussnak és Nemur profeszornak hogy nem jol tudok írni de aszongya nembaj aszongya írjak csak éppenugyahogy beszéllek és ahogy foggal urazást írok Miss Kinnian osztójába a beekman iskola köszpontba a szelemileg visza marat felnötek részére ahová járok tanulni 3 szor egy héten a szabad időmbe. Dr Strauss mongya írjak egy csomot mindet amit gondoltok és mindet ami velem történik de mos már nem gondoltok semit és mer nem tudok többett írni akor mára abba is hagyom tiszteletet Charlie Gordon
[Daniel Keyes: Virágot Algernonnak]
Mr. Jones, a Major gazdája, bezárta éjszakára a tyúkólakat, de már olyan részeg volt, hogy a szellőzőlyukakat nem jutott eszébe elzárni. Lámpájának táncoló fénykörében végigtántorgott az udvaron, a hátsó ajtónál lerúgta csizmáját, a mosogatókonyhában a hordóból csapolt magának még egy pohár sört, aztán elindult az ágy felé, ahol Mrs. Jones már javában horkolt.
Mihelyt a hálószobában kialudt a fény, a tanya gazdasági épületében heves mocorgás és fészkelődés támadt. Napközben ugyanis híre ment, hogy az öreg Őrnagy, a díjnyertes fehér kandisznó, előző éjjel különös álmot látott, és szeretné elmondani a többi állatnak. Megbeszélték hát, hogy összegyűlnek a nagy pajtában, mihelyt Jones gazda eltakarodik, és biztonságban lesznek. Az öreg Őrnagyot (mindig így nevezték, bár a kiállításon Willingdon Szépe néven szerepelt) olyan nagyra becsülték a farmon, hogy mindenki kész volt lemondani egyórai alvásról, hogy meghallgathassa, mit akar mondani.
[Orwell: Állatfarm]
Mihelyt a hálószobában kialudt a fény, a tanya gazdasági épületében heves mocorgás és fészkelődés támadt. Napközben ugyanis híre ment, hogy az öreg Őrnagy, a díjnyertes fehér kandisznó, előző éjjel különös álmot látott, és szeretné elmondani a többi állatnak. Megbeszélték hát, hogy összegyűlnek a nagy pajtában, mihelyt Jones gazda eltakarodik, és biztonságban lesznek. Az öreg Őrnagyot (mindig így nevezték, bár a kiállításon Willingdon Szépe néven szerepelt) olyan nagyra becsülték a farmon, hogy mindenki kész volt lemondani egyórai alvásról, hogy meghallgathassa, mit akar mondani.
[Orwell: Állatfarm]
Az Arrakisra való elindulás előtti héten, amikor már szinte elviselhetetlen őrjöngéssé fokozódott az utolsó napok sürgése-forgása, egy vénasszony jött látogatóba a fiú, Paul anyjához.
Meleg éjszaka volt a Caladan-kastélyban. Az ősi kőtömeg, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-család otthonául, most hideg verejtékes érzetet keltett, mint mindig, ha időváltozás közeledett.
Az öregasszonyt az oldalajtón engedték be, elhaladt a boltozatos folyosón Paul szobája mellett, és megengedték, hogy egy pillanatra megnézze az ágyban fekvő fiút. A majdnem a padlóig leeresztett függőlámpa halvány fényénél az álmából felriadt fiú csak egy vaskos női alakot látott az ajtóban állni, egy lépéssel anyja előtt. Az öregasszony árnyalakja boszorkányszerű volt – haja összegubancolódott pókhálóként fogta körül sötétbe borult arcát, melyből csak az ékkőként ragyogó szem világított.
– Nem kicsi a korához képest, Jessica? – kérdezte az öregasszony. Sípolt, dongott a hangja, mint egy felhangolatlan baliset.
Paul anyja lágy alt hangján válaszolt:
– Az Atreides-ivadékok közismerten későn szoktak növésnek indulni, Tisztelendő Anyám.
– Mondják, mondják – dünnyögte az öregasszony. – De hát már tizenöt éves…
– Igen, Tisztelendő Anyám.
– Ébren van és hallgatózik – mondta az öregasszony. – Ravaszdi kis gazfickó! – Kuncogott. – De a fejedelmi személyeknek szükségük is van a ravaszságra. És ha csakugyan ő a Kwisatz Haderach… hát…
Az ágy sötétjében Paul éppen csak résnyire nyitotta ki a szemét. A két, madár módra csillogó ovális – az öregasszony szeme – mintha kitágult, fölizzott volna, ahogy az övébe nézett.
– Aludj jól, ravasz kis gazfickó! – mondta az öregasszony. – Holnap szükséged lesz minden erődre, hogy elviseld a gom-dzsabbaromat!
Ezzel elment, maga előtt tolta Paul anyját. Határozott döndüléssel csukódott be mögöttük az ajtó.
A fiú szeméből elszállt az álom. Mi lehet az a gom-dzsabbar?
[Frank Herbert: A Dűne]
Meleg éjszaka volt a Caladan-kastélyban. Az ősi kőtömeg, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-család otthonául, most hideg verejtékes érzetet keltett, mint mindig, ha időváltozás közeledett.
Az öregasszonyt az oldalajtón engedték be, elhaladt a boltozatos folyosón Paul szobája mellett, és megengedték, hogy egy pillanatra megnézze az ágyban fekvő fiút. A majdnem a padlóig leeresztett függőlámpa halvány fényénél az álmából felriadt fiú csak egy vaskos női alakot látott az ajtóban állni, egy lépéssel anyja előtt. Az öregasszony árnyalakja boszorkányszerű volt – haja összegubancolódott pókhálóként fogta körül sötétbe borult arcát, melyből csak az ékkőként ragyogó szem világított.
– Nem kicsi a korához képest, Jessica? – kérdezte az öregasszony. Sípolt, dongott a hangja, mint egy felhangolatlan baliset.
Paul anyja lágy alt hangján válaszolt:
– Az Atreides-ivadékok közismerten későn szoktak növésnek indulni, Tisztelendő Anyám.
– Mondják, mondják – dünnyögte az öregasszony. – De hát már tizenöt éves…
– Igen, Tisztelendő Anyám.
– Ébren van és hallgatózik – mondta az öregasszony. – Ravaszdi kis gazfickó! – Kuncogott. – De a fejedelmi személyeknek szükségük is van a ravaszságra. És ha csakugyan ő a Kwisatz Haderach… hát…
Az ágy sötétjében Paul éppen csak résnyire nyitotta ki a szemét. A két, madár módra csillogó ovális – az öregasszony szeme – mintha kitágult, fölizzott volna, ahogy az övébe nézett.
– Aludj jól, ravasz kis gazfickó! – mondta az öregasszony. – Holnap szükséged lesz minden erődre, hogy elviseld a gom-dzsabbaromat!
Ezzel elment, maga előtt tolta Paul anyját. Határozott döndüléssel csukódott be mögöttük az ajtó.
A fiú szeméből elszállt az álom. Mi lehet az a gom-dzsabbar?
[Frank Herbert: A Dűne]
Egy ember távcsővel. Így kezdődött: egy ember állt az út szélén, egy arizonai kisváros fölé emelkedő dombháton, egy téli estén.
Roger Shawn hadnagy kedvetlenül nézte a távcsövet: a hideg fémcsövet prémbekecsben és vastag kesztyűben nehéz lesz kezelni. A holdfényes hideg levegőbe kiáradó lélegzete el fogja homályosítani a lencséket; kénytelen lesz sűrűn törölgetni vaskos, kesztyűs ujjával.
Nem tudhatta, hogy ez amúgy is hiú kísérlet lesz. Távcsővel nem lehetett felfedezni a város titkait. Meglepődött volna, ha megtudja, hogy azok, akiknek ez végül sikerül, a távcsőnél milliószor hatékonyabb műszereket használnak majd.
Van valami szomorú, naiv és emberi abban, ahogyan Shawn felkönyököl egy sziklára, és a távcsövet a szeméhez tartja. A távcső, bár kezelése körülményes, legalább vigasztalóan ismerős érzést kelt a kezében. Ez lesz halála előtt az utolsó kellemes érzése.
Elképzelhetjük és képzeletünkben lejátszhatjuk, hogy mi történt ezután.
[Michael Crichton: Az Androméda törzs]
Roger Shawn hadnagy kedvetlenül nézte a távcsövet: a hideg fémcsövet prémbekecsben és vastag kesztyűben nehéz lesz kezelni. A holdfényes hideg levegőbe kiáradó lélegzete el fogja homályosítani a lencséket; kénytelen lesz sűrűn törölgetni vaskos, kesztyűs ujjával.
Nem tudhatta, hogy ez amúgy is hiú kísérlet lesz. Távcsővel nem lehetett felfedezni a város titkait. Meglepődött volna, ha megtudja, hogy azok, akiknek ez végül sikerül, a távcsőnél milliószor hatékonyabb műszereket használnak majd.
Van valami szomorú, naiv és emberi abban, ahogyan Shawn felkönyököl egy sziklára, és a távcsövet a szeméhez tartja. A távcső, bár kezelése körülményes, legalább vigasztalóan ismerős érzést kelt a kezében. Ez lesz halála előtt az utolsó kellemes érzése.
Elképzelhetjük és képzeletünkben lejátszhatjuk, hogy mi történt ezután.
[Michael Crichton: Az Androméda törzs]
Égetni: gyönyörűség volt. Különleges élvezettel nézte, hogyan égnek, feketednek meg, alakulnak át a tárgyak. Az óriáskígyóhoz hasonló fecskendő, amelynek sárgaréz végét öklében szorongatta, úgy köpte a világra a petróleumot, akár a mérget. A vér a fejébe tolult; s akár egy csodálatos karmester, aki a tűz és láng szimfóniáit vezényli, Kezével megsemmisítette a múlt cafatjait, szénné égette romjait. Lélektelen arccal viselte a 451-es számmal jelzett tűzoltósisakot, szemében sárga fény égett. A feladatára gondolt, és felkattintotta a gyújtószerkezetet. A falánk lángok körülnyaldosták a házat, és vörösre, sárgára, feketére festették az esti égboltot. Tűzbogarak raja zúdult a házra. Montag a megszokott látványra volt kíváncsi, arra, ahogy a könyvek - amelyek úgy égtek, akár a galambszárnyak - elhamvadnak a ház tornácán, udvarának gyepén, és a tűzfészek tetején megjelennek a piros mocsári mályvához hasonló lángnyelvek.
Az égő könyvek csillogtak, szikráztak, majd elhaltak a szélben, amely uszályként vonszolta a fekete füstöt.
Vad vigyor ült Montag koromfüstös arcán. Tudta, ha beér a tűzőrségre, a tükörből feketére mázolt bohócpofa néz rá vissza. Később, mikor nyugovóra tér, érezni fogja, hogy a sötétben is mosolyog, mindig mosolyog. S ez a mosoly - amióta az eszét tudja - sohasem tűnik el az arcáról.
[Ray Bradbury: Fahrenheit 451]
Az égő könyvek csillogtak, szikráztak, majd elhaltak a szélben, amely uszályként vonszolta a fekete füstöt.
Vad vigyor ült Montag koromfüstös arcán. Tudta, ha beér a tűzőrségre, a tükörből feketére mázolt bohócpofa néz rá vissza. Később, mikor nyugovóra tér, érezni fogja, hogy a sötétben is mosolyog, mindig mosolyog. S ez a mosoly - amióta az eszét tudja - sohasem tűnik el az arcáról.
[Ray Bradbury: Fahrenheit 451]
A lét egyenlő volt a szünet nélkül növekvő erővel.
Az erő a más Trrg-ek fölötti győzelemből származott.
Valaha, megszámlálhatatlan évezredekkel előbb, nyolcszor ekkora volt a bolygón álló Trrg-ek száma, és sűrűn épültek az utódok. Volt egy pillanat – valamikor, nagyon régen –, amikor mindennek el kellett dőlnie. A fegyverek készen álltak. Akkor voltak még, akik azt jósolták, hogy ez a válság fogja eldönteni a Trrg-ek fajának létét, s ha az erőszakos megoldáshoz nyúlnak, akkor a faj örökre elbukik.
Trrg kilencedik emelete most erre a jóslatra emlékezett. Nem vált be, nem is válhatott be. A gyengék rettegése sugallta. Ő a harcot választotta. A gyengék már nem léteznek, s ő túlélte az évezredeket, s minden évezreddel gyarapodott erejében.
Az első nukleáris háború egy kis ritkafém-lelőhelyért folyt le. Hetven másodpercig tartott.
A vesztesek megszűntek létezni, fegyvereik átszálltak a győztesekre. Akiben élt a létösztön, az a következő háborúra gondolt, s megkezdte bonyolult védelmi rendszerének kiépítését, a támadó fegyverek tökéletesítését, a robothadseregek előállítását. Időleges szövetségek születtek távoli Trrg-ek között, mások ellen. A szövetségek felbomlottak, a volt harcostársból halálos ellenség lett. Örökössé vált a háború.
[Lengyel Péter: Ogg második bolygója]
Az erő a más Trrg-ek fölötti győzelemből származott.
Valaha, megszámlálhatatlan évezredekkel előbb, nyolcszor ekkora volt a bolygón álló Trrg-ek száma, és sűrűn épültek az utódok. Volt egy pillanat – valamikor, nagyon régen –, amikor mindennek el kellett dőlnie. A fegyverek készen álltak. Akkor voltak még, akik azt jósolták, hogy ez a válság fogja eldönteni a Trrg-ek fajának létét, s ha az erőszakos megoldáshoz nyúlnak, akkor a faj örökre elbukik.
Trrg kilencedik emelete most erre a jóslatra emlékezett. Nem vált be, nem is válhatott be. A gyengék rettegése sugallta. Ő a harcot választotta. A gyengék már nem léteznek, s ő túlélte az évezredeket, s minden évezreddel gyarapodott erejében.
Az első nukleáris háború egy kis ritkafém-lelőhelyért folyt le. Hetven másodpercig tartott.
A vesztesek megszűntek létezni, fegyvereik átszálltak a győztesekre. Akiben élt a létösztön, az a következő háborúra gondolt, s megkezdte bonyolult védelmi rendszerének kiépítését, a támadó fegyverek tökéletesítését, a robothadseregek előállítását. Időleges szövetségek születtek távoli Trrg-ek között, mások ellen. A szövetségek felbomlottak, a volt harcostársból halálos ellenség lett. Örökössé vált a háború.
[Lengyel Péter: Ogg második bolygója]
Hasonló témák
- Válaszok
- 311
- Olvasás
- 29K
- Válaszok
- 5
- Olvasás
- 2K
