Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez
- Téma inditó zsuzsanna03
- Kezdés dátuma
Egy saját idézetem:
" E rohanó világban a minket körülvevő hatásoktól függően az idő multával egyre eltérőbb reakcióink lehetnek ugyanazon dologra...-" Ezen gondolataim alapján vallom, hogy manapság már önmagunk megismerése is egyre nagyobb feladatunk a mindennapi életünkben. Már már ez is kihívás. De meg kell ismernünk magunkat, ez még sikerülhet. Mások valódi énjére úgysem derülhet fény, sohasem. Mert mindenki filmszerepet játszik...-"
Kerner Tamás 2012.03.06. 21:22
" E rohanó világban a minket körülvevő hatásoktól függően az idő multával egyre eltérőbb reakcióink lehetnek ugyanazon dologra...-" Ezen gondolataim alapján vallom, hogy manapság már önmagunk megismerése is egyre nagyobb feladatunk a mindennapi életünkben. Már már ez is kihívás. De meg kell ismernünk magunkat, ez még sikerülhet. Mások valódi énjére úgysem derülhet fény, sohasem. Mert mindenki filmszerepet játszik...-"
Kerner Tamás 2012.03.06. 21:22
Gondolatom:
Istenem, hogy meg tudnak változni a dolgok egyik napról a másikra. Barátok, Szerelmek, szokásaink, érzéseink, lelki világunk. Egyszer boldogok vagyunk, máskor szomorúak. Egyik nap nevetünk, másikon sírunk.
Én is változom. Napról napra, jól vagy rosszul, de változom. Kinek szemében jó irányban, kinek rossz irányban… Mindenki annak lát, aminek akar…- Mindenkivel olyan vagyok, mint amilyen ő velem…
Valaki(k) elvesz(nek) tőlem valamit, valaki(k)től kapok valamit.
Mostanában sokan, sok mindent vettek el tőlem, legfőképpen jó érzést belőlem, de egyet Ők sem vehettek el. Ez nem más, mint a becsületem.
Barátaim, azt mondom most nektek, hogy ilyen esetben ne szomorkodjatok, hiszen mindig jön majd valaki, aki segít feldolgozni egy csalódást, és ott lesz veletek és segít, ha baj van, ha valami fáj. Ki elfeledteti gondjaitokat, kiben megnyugvásra találtok. Kit megszerettek talán, s ki majd egyszer viszonozza ezt a szeretetet.
Vagy nagy ígéretek után, Ő is ellök Titeket magától, amikor szükségetek lenne Rá!?!? S ő is elvesz majd tőletek valamit…-
De ne szomorkodjatok ekkor, hiszen majd jön valaki, aki segít feldolgozni ezt csalódást, és ott lesz veletek, és segít, ha baj van, ha valami fáj. Ki elfeledteti gondjaitokat, kiben megnyugvásra találtok. Kit megszerettek talán, s ki majd egyszer viszonozza ezt a szeretetet.
Vagy nagy ígéretek után, Ő is ellök Titeket magától, amikor szükségetek lenne Rá???
És ő is elvesz majd tőletek valamit…-
Manapság magányos vagyok, és egyre jobban úgyérzem, jöhetne már egy lány, aki esetleg befizet egy űrsétára, vagy körbecipel Olaszországon, vagy Walesen és Londonon, megajándékoz egy BMW-vel, kapok tőle egy házat, vagy egy Yamaha Tyros 3 szintetizátort, teljes hangfelszerelést ... lehoz nékem egy csillagot...-
De nem! Nem! Az igazság az, hogy engem az tenne boldoggá, ha végre rámmosolyogna egy lány, s meg-megölelne, minden hátsó szándék nélkül...-
Még 2011 januárjában megismertem egy lányt, P ucsek Katalint. Úgy éreztem, talán Reá vártam, hisz: Ő segített feldolgozni egy nagy csalódást, segített a bajban, amikor valami fájt. Elfeledtette gondjaimat, benne megnyugvásra találtam. Ő volt az a lány, akit - mint még soha senki mást - oly nagyon megszerettem, aki viszonozta ezt a szeretetet.
De ez is elmúlt az idővel...
Akkor lökött el magától, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rá...-
Először fájt, de ma már nem szomorkodom, mivel tudom, hogy most is jön majd valaki, aki segít feldolgozni eme, óriási csalódást, és ott lesz velem, és segít, ha baj van, ha valami fáj. Ki elfeledteti gondjaimat, kiben megnyugvásra találok. Kit megszeretek talán, s ki majd egyszer viszonozza azt a szeretetet, vagy nagy igéretek után, Ő is ellök magától, amikor szükségem lenne Rá!
Nem szomorkodom...-
Mára rájöttem, az én életem egy örök körforgás. De élvezem, amikor fent vagyok, és igyekszem felemelkedni, amikor lennt vagyok...-
Istenem, hogy meg tudnak változni a dolgok egyik napról a másikra. Barátok, Szerelmek, szokásaink, érzéseink, lelki világunk. Egyszer boldogok vagyunk, máskor szomorúak. Egyik nap nevetünk, másikon sírunk.
Én is változom. Napról napra, jól vagy rosszul, de változom. Kinek szemében jó irányban, kinek rossz irányban… Mindenki annak lát, aminek akar…- Mindenkivel olyan vagyok, mint amilyen ő velem…
Valaki(k) elvesz(nek) tőlem valamit, valaki(k)től kapok valamit.
Mostanában sokan, sok mindent vettek el tőlem, legfőképpen jó érzést belőlem, de egyet Ők sem vehettek el. Ez nem más, mint a becsületem.
Barátaim, azt mondom most nektek, hogy ilyen esetben ne szomorkodjatok, hiszen mindig jön majd valaki, aki segít feldolgozni egy csalódást, és ott lesz veletek és segít, ha baj van, ha valami fáj. Ki elfeledteti gondjaitokat, kiben megnyugvásra találtok. Kit megszerettek talán, s ki majd egyszer viszonozza ezt a szeretetet.
Vagy nagy ígéretek után, Ő is ellök Titeket magától, amikor szükségetek lenne Rá!?!? S ő is elvesz majd tőletek valamit…-
De ne szomorkodjatok ekkor, hiszen majd jön valaki, aki segít feldolgozni ezt csalódást, és ott lesz veletek, és segít, ha baj van, ha valami fáj. Ki elfeledteti gondjaitokat, kiben megnyugvásra találtok. Kit megszerettek talán, s ki majd egyszer viszonozza ezt a szeretetet.
Vagy nagy ígéretek után, Ő is ellök Titeket magától, amikor szükségetek lenne Rá???
És ő is elvesz majd tőletek valamit…-
Manapság magányos vagyok, és egyre jobban úgyérzem, jöhetne már egy lány, aki esetleg befizet egy űrsétára, vagy körbecipel Olaszországon, vagy Walesen és Londonon, megajándékoz egy BMW-vel, kapok tőle egy házat, vagy egy Yamaha Tyros 3 szintetizátort, teljes hangfelszerelést ... lehoz nékem egy csillagot...-
De nem! Nem! Az igazság az, hogy engem az tenne boldoggá, ha végre rámmosolyogna egy lány, s meg-megölelne, minden hátsó szándék nélkül...-
Még 2011 januárjában megismertem egy lányt, P ucsek Katalint. Úgy éreztem, talán Reá vártam, hisz: Ő segített feldolgozni egy nagy csalódást, segített a bajban, amikor valami fájt. Elfeledtette gondjaimat, benne megnyugvásra találtam. Ő volt az a lány, akit - mint még soha senki mást - oly nagyon megszerettem, aki viszonozta ezt a szeretetet.
De ez is elmúlt az idővel...
Akkor lökött el magától, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rá...-
Először fájt, de ma már nem szomorkodom, mivel tudom, hogy most is jön majd valaki, aki segít feldolgozni eme, óriási csalódást, és ott lesz velem, és segít, ha baj van, ha valami fáj. Ki elfeledteti gondjaimat, kiben megnyugvásra találok. Kit megszeretek talán, s ki majd egyszer viszonozza azt a szeretetet, vagy nagy igéretek után, Ő is ellök magától, amikor szükségem lenne Rá!
Nem szomorkodom...-
Mára rájöttem, az én életem egy örök körforgás. De élvezem, amikor fent vagyok, és igyekszem felemelkedni, amikor lennt vagyok...-
Életem értelme - honnan jöttem, hová megyek
Annó egy fekete hajú, csodálatos asszony méhében, köldökzsinórral voltam a világhoz kötve...-
A nyolcvanas évek elején anyám, Zircen életet adott nekem. Attól fogva Édesanyám az én jövőmet tartotta szeme előtt, a nevelésem adta élete értelmét. Tudom...- Azon szép nap óta szájammal hozzákötődtem e furcsa világhoz. A számmal, mert amit megkívánt, magába vette. És csak akkor tudtam meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem...-
A szájam a közvetlen tapasztalat forrása. Mikor valamivel meg akartam ismerkedni, azt a számba dugtam. Igazán csak akkor tettem valamit magamévá, ha meg is ettem. Majd később beszélni is megtanulva, csak akkor tudtam meg valakiről, hogy ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá. Eleinte gőgicsélve, majd értelmes szavakat szőve. Bátorodtam...- Nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam. Ezek alapján bátran mondanám, a szájnak három tevékenysége van: táplálkozik, beszél, és csókol. A csókról most hallgatnom kell, bár nem szívesen...- Beszélgetésről, majd a későbbiekben...Beszélek hát a táplálkozásról:
Így lassacskán már 28 évesen, átvitt értelemben számba vettem már életemnek valamely részét, megízleltem, majd lenyeltem. S ennek legtöbbjét szerettem, de volt rágós része is, melyet nem...- És időnként megint, és megint csak jóllaktam az életből...- És sokszor gyomorrontást is kaptam...-
Ki vagyok, honnan jövök, hová megyek? Emberi létem kezdete óta, ésgyomorfájdalmaim közepette, alapvető kérdéseim ezek. De valójában mégsem kaptam e keserű finomságtól minderre választ. Ahogy ébredezek ebben a folyamatban, egyre inkább azt látom magam körül - egyre többet fogyasztva tűnő életem keserű, ám mégis jóízű húsából - hogy egy felnőtt világban élek. És Őt ízlelgetvén lassan rájövök, az életem leginkább arról szól, hogy gyermekségemből nagyszerű felnőtté, a társadalom hasznos és kiváló tagjává váljak. Felnőttebbé, mint amilyen valóságában még most is vagyok...-
Azért én mégis mosolygok ezen felismerésemen, hiszen úgy gondolom, hogy önmagában az élet tökéletesen értelmetlen, így viccesnek tűnt a felfogásom, miszerint 27 éves, de mégis gyermeki életem értelme: a felnőtté válás, vagyis a „Sehova kapuján” való belépés.
Szerintem életem - alapjában véve - önmagában értelmetlen, így én magam választhatom meg annak célját, mi vagyok, és csak én határozhatom meg saját életem értelmét. Ez utóbbi nem könnyű feladat, azt elfogadva, hogy esetleg a semmiből érkeztem és oda is térek vissza a nagy-nagy semmibe, elfogadva a mulandóságot, hogy minden változik és semmi nem örök. Bele is veszek abba a szakadékba, ami ezt a fajta teremtő tudatosságot és azt az élet hiábavalóságának felismerését választja el egymástól. Számomra az emberi élet értelme és egyben célja a szeretet megtapasztalása, a felnőtté válás mellett, bár nem hiszem, hogy ebben jelentősége van az évek számának…-
Ebben a kontextusban a jövőbe való gondolkozás, vagyis - így anyámra visszagondolván - a nevelés értelmét veszti. Alapban nem hiszek a nevelésben, mert én az együttlét erejében hiszek. Szerintem egyetlen emberen van jogom dolgozni, egyetlen embert alakítgathatok és az én magam, vagyok.
Ha a jelenem a jelenről szól és nem a jövőről, lehetőségem nyílik a másik megismerésére, lehetőségem nyílik arra, hogy találkozzak vele az időtlenségben...-
Így gondolataim során rájövök, csak őrlődök, ha az életem értelmét szeretném kinyilvánítani. Ez így túlságosan bonyolult számomra. És borzalmas így őrlődni...
Láthatóan egy útvesztőbe kerültem, mely a nihilizmus határához vezet ki. Biztos vagyok benne, hogy jó irányba indultam? Költői kérdés? Tény, hogy minden, ami létezik, elpusztul egyszer (sőt furcsa módon még az is, ami nem létezik), állítólag még az Univerzum is. Az élet értelme, a vége. Ezzel azt akarom mondani, hogy semminek sincs értelme addig, amíg el nem pusztul, így ennek igaznak kellene lennie, pl. egy bolygóra vagy az Univerzumra is. De valóban nincs értelme egy bolygónak a rajta élő (a Föld esetében) kvintilliónyi élőlénnyel, vagy az Univerzumnak a statisztikai valószínűség szerint benne élő még több és még összetettebb rendszerekkel? Aligha. Úgy érzem, hátra kellene lépnem párat azért, hogy jobban megnézhessem az egész gondolatmenetet…-
Minden dolog, amely létezik, annak köszönhetően létezik, hogy integritása, tehát összetettsége nagyobb (vagy csak karakterisztikájában más) lett, mint a környezetéjé. Ez talán azonnal érhető, de érdemes feltételeznem, hogy nem. Ezért rövid kitérőként illusztrálom egy példával, mely szerint: végy egy diót, ültesd el és figyeld mi történik. Természetesen ideális esetben kifejlődik a diófa. A diófa létezik, ebben megegyezhetünk...- Azt látod, hogy a magból kinő egy hatalmas fa. Ezt látjuk, de ez csak a látszat, mert mi történt valójában??? A mag a több évtizedes lassú folyamat során átszervezte a körülötte lévő anyagot, annak formációját úgy, hogy az ott lévő (vagy pl. az eső által oda került) anyag fának "látszódjon". Mi az a momentum tehát, ami a fát létezővé tette? Az integritása, mely megváltozott, pontosabban növekedett a fejlődése során. A fát alkotó anyag korábban is ott volt a földben (és persze szintén szóba kerül az eső is, de ennyire felesleges precíznek lennünk), a fa mégsem létezett, mert az anyag addig nem a fának megfelelő integritás, tehát szervezési minta szerint rendeződött el, amíg a mag mint kiindulópont segítségével el nem kezdődött az átrendeződés. Azért van ott fent csillag, mert a fát ugyan létezőnek vettük, de mint látjuk, a fa nem létezik. Ami létezik, az az integritása. Miért lyukadtam ki erre?
Azért, mert ahhoz, hogy az életem értelmén gondolkodjam, előbb a létezésem titkát kell megértenem, ugyanis csak annak lehet értelme, ami létezik, bár a létezés ténye nem feltétlenül vonja maga után, hogy annak értelme is van, mindenesetre nem létező dolognak értelme sem lehet...-
Mindennek megfelelően kell újragondolnom az élet értelmének kérdését. Szemlélem úgy a világot, hogy az valójában a látható formájában nem létezik, csupán a mögötte lévő láthatatlan Idea (az integritásának képi információja) - igen, ez a Platón-féle idea - létezik, melynek megfelelően rendeződik az anyag, az Idea látens megnyilvánulásaként, egyben mérőműszereként.
Az életem lényegében ugyanolyan folyamat, mint a fa. ( vagy ha más példát hoztam volna, akkor most mást írhatnék ide ). Tehát csak a fejemben létezem, és a tietekben csak annyira létezem számotokra, mint amennyire megnyilvánulok Nektek, amennyire megérintem az életeteket, lelketeket.
A létezésem értelme a saját létezésem maga. És mivel létezésem sokszor küzdelemmel jár, kézenfekvő Madách számára az a gondolat, hogy az élet célja a küzdés maga, bár ebben van némi szabadságharckori nyomor is, tehát az élet nem törvényszerűen nehéz, csak az a baktérium látja így, mely kémiailag ellenséges környezetben keletkezett és pusztult is el, és nem lehetett tanúja a táptalaj eljövetelének…-
Ha egymás mellé állítanám a diófát és a szederfát, megkérdezném, melyikük életének van több értelme? A diófáénak, mely árnyékot ad, diót is, és arzénnal mérgezi a talajt maga körül, ha nem gondozzák? Vagy a szederfának, melyre generációk másznak fel megtömni a bendőt? De a kérdés valójában, nem az, hogy mi az élet értelme, hiszen az élet a ténylegesen nem létező, csak virtuálisan, látszólagosan létező dolgok - jellegzetesen szerveződött részecskehalmazok - interakciója, hanem az, hogy én milyen értelmet adok neki. Hogy mit teremtek. Ha nem tetszik, amit teremtettem, teremtek mást. Megtehetem, hiszen a hatalom a kezemben van. Hogy mondhatok ilyet?
Megnéztem a testem működését a diófa viszonylatában, és látom, hogy az anyaga ugyanúgy megvolt már, mint a diófáé, csak épp mást teremtettem belőle: testet. De valóságában én az idea vagyok, mely az Akarat, mely a testemet a rendelkezésre álló anyagokból, azok átszervezésével megalkotta, és életem során folyamatosan szervezi, rendezi, alkotja is, mintegy 20-30 tonnányi anyagból. A testem folyamatosan átalakul, és egyszer meghal, pontosabban a molekulái elvesztik a megnövekedett integritásukat, melyet a Redfield testévé szerveződés nyújtott számomra, és szétszélednek más, kisebb szerveződéseket alkotni. Az Idea, tehát az Akarat azonban, mely a testem anyagához az integritást rendelte, örök, örökké volt (régies, ma már nem használatos igeidőt használva: vala) és örökkön létezni fog.
Láthatom, hogy mindent én teremtettem, teremtek hát értelmet az életemnek....- Mert kell! Ilyen esetekben azt szoktam mondani: "Az embert a beszédjével való kapcsolat teszi naggyá, melyben részt vesz, s a szerep melyet felvállal. E beszédes kapcsolatot, pedig az áldozat teszi naggyá, melyet meghoznak érte."
Újabb kitérőként beszéljünk az erkölcsről, az etikáról. Mi van az erkölcsösséggel, helyesebben az etikával? Az erkölcsösség jó, mert azáltal, hogy segíti az ember környezetét a létezésben, növeli annak integritását vagy megakadályozza az integritásának csökkenését. És látom, hogy az erkölcsösség ezért jó. Az, hogy a szederfa csak finom gyümölcsöt ad, jobb, mintha diófaként adna egy kevésbé finom termést, és még mérgezné is a talajt. Jobb, mert növeli és nem csökkenti a környezet integritását. Ezért ebben a szemléltetésben a szederfa életének több értelme van, mint a diófáénak. Megfigyeltem, hogy ha összetettebbé teszem az életemet azzal, hogy minél gazdagabb kapcsolatrendszert építek, lehetőleg mennyiségében és elsősorban minőségében egyaránt, növelem a testem méretét, mivel az akaratom hatását kiterjesztem a testem határain túlra...- Miért mondanak egyes embereket "nagy ember"-nek? Mert valami olyan speciális kapcsolatot hoztam létre valamilyen aspektusban (pl. megmentett x életet, vagy valamilyen más, elvontabb viszonylatban), hogy a létezésem már túlmutat saját testemen és közvetlen környezetén, és jótékonyan kiterjedt azok életére is, akik életére az akarata hatással volt. És nagy embernek lenni: jó. Csak azon múlik, milyen értelmet teremtek az életemnek... Ilyen egyszerű az egész. Csak tisztábban kell látnom létezésem mibenlétét. Az eligazít…-
Kollegám szerint egy idő után az ember fia megtanulja a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulja, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezdi megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászokik, hogy emelt fővel és nyitott szemmel legyen képes fogadni a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, ha egy szájába vett dologtól mást is kapott, mint amit várt ízt...- És belejön, hogy minden tervét a mára alapozza, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalja, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér...
Hát ezért mondom Nektek, műveljétek hát saját kertecskéteket, Ti magatok ékesítitek fel saját lelketeket, és nem mástól várjátok, hogy virágot hozzon ... És tanuljátok meg, hogy valóban sokat kibírtok... hogy önmagában valóban erősek és valóban értékesek vagytok...-
Mindezek gondolatokat összefoglalván azt mondanám, létezésem értelme – mivel csak magamat formálhatom igazán, és ezt úgy kell tennem - hogy kisgyermek koromból e társadalom egy remek, hasznos felnőttjévé váljak. E felnőtté válás mellett az életem további értelme és egyben célja a szeretet megtapasztalása. Adni, adni, és kapni. Ennek eléréséhez kezemet kell nyújtanom minden új társaságnak...- Szerepet vállalni ebben a világban, megérinteni az emberek lelkét. Beszélni, beszélni, és beszélni, mert az ezzel való kapcsolat naggyá tesz engemet. És szavakkal új ismeretségekre tehetek szert...- Lányt csókolni, és bármi is lett a történet vége, emelt fővel, emberként fogadni jót és rosszat.
És élvezni az életem minden egyes percét és bízni magamban és tudatosítani magammal, hogy fontos vagyok embertársaim számára, és értékes...-
De mégis úgy gondolom, és érzem, hogy valójában nem lehet megfogalmazni egyértelműen az Élet, és magam vonatkoztatásában a saját életem értelmét. Hiszen gondolatom szerint, az életet csak nem végig kelljen élni ahhoz, hogy átérezhessük, miért is éltünk, melyek voltak azok az élmények, dolgok, amelyek miatt érdemes volt élnünk, - s ha akkor még nem húzna bennünket annyira a menny, vagy pokol kapuja, - miért szeretnénk tovább élni. És ezeket csak akkor érezhetjük át, amikor a halál küszöbén állunk....-
Kerner Tamás 2009. 08. 15. Nagyesztergár
Annó egy fekete hajú, csodálatos asszony méhében, köldökzsinórral voltam a világhoz kötve...-
A nyolcvanas évek elején anyám, Zircen életet adott nekem. Attól fogva Édesanyám az én jövőmet tartotta szeme előtt, a nevelésem adta élete értelmét. Tudom...- Azon szép nap óta szájammal hozzákötődtem e furcsa világhoz. A számmal, mert amit megkívánt, magába vette. És csak akkor tudtam meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem...-
A szájam a közvetlen tapasztalat forrása. Mikor valamivel meg akartam ismerkedni, azt a számba dugtam. Igazán csak akkor tettem valamit magamévá, ha meg is ettem. Majd később beszélni is megtanulva, csak akkor tudtam meg valakiről, hogy ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá. Eleinte gőgicsélve, majd értelmes szavakat szőve. Bátorodtam...- Nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam. Ezek alapján bátran mondanám, a szájnak három tevékenysége van: táplálkozik, beszél, és csókol. A csókról most hallgatnom kell, bár nem szívesen...- Beszélgetésről, majd a későbbiekben...Beszélek hát a táplálkozásról:
Így lassacskán már 28 évesen, átvitt értelemben számba vettem már életemnek valamely részét, megízleltem, majd lenyeltem. S ennek legtöbbjét szerettem, de volt rágós része is, melyet nem...- És időnként megint, és megint csak jóllaktam az életből...- És sokszor gyomorrontást is kaptam...-
Ki vagyok, honnan jövök, hová megyek? Emberi létem kezdete óta, ésgyomorfájdalmaim közepette, alapvető kérdéseim ezek. De valójában mégsem kaptam e keserű finomságtól minderre választ. Ahogy ébredezek ebben a folyamatban, egyre inkább azt látom magam körül - egyre többet fogyasztva tűnő életem keserű, ám mégis jóízű húsából - hogy egy felnőtt világban élek. És Őt ízlelgetvén lassan rájövök, az életem leginkább arról szól, hogy gyermekségemből nagyszerű felnőtté, a társadalom hasznos és kiváló tagjává váljak. Felnőttebbé, mint amilyen valóságában még most is vagyok...-
Azért én mégis mosolygok ezen felismerésemen, hiszen úgy gondolom, hogy önmagában az élet tökéletesen értelmetlen, így viccesnek tűnt a felfogásom, miszerint 27 éves, de mégis gyermeki életem értelme: a felnőtté válás, vagyis a „Sehova kapuján” való belépés.
Szerintem életem - alapjában véve - önmagában értelmetlen, így én magam választhatom meg annak célját, mi vagyok, és csak én határozhatom meg saját életem értelmét. Ez utóbbi nem könnyű feladat, azt elfogadva, hogy esetleg a semmiből érkeztem és oda is térek vissza a nagy-nagy semmibe, elfogadva a mulandóságot, hogy minden változik és semmi nem örök. Bele is veszek abba a szakadékba, ami ezt a fajta teremtő tudatosságot és azt az élet hiábavalóságának felismerését választja el egymástól. Számomra az emberi élet értelme és egyben célja a szeretet megtapasztalása, a felnőtté válás mellett, bár nem hiszem, hogy ebben jelentősége van az évek számának…-
Ebben a kontextusban a jövőbe való gondolkozás, vagyis - így anyámra visszagondolván - a nevelés értelmét veszti. Alapban nem hiszek a nevelésben, mert én az együttlét erejében hiszek. Szerintem egyetlen emberen van jogom dolgozni, egyetlen embert alakítgathatok és az én magam, vagyok.
Ha a jelenem a jelenről szól és nem a jövőről, lehetőségem nyílik a másik megismerésére, lehetőségem nyílik arra, hogy találkozzak vele az időtlenségben...-
Így gondolataim során rájövök, csak őrlődök, ha az életem értelmét szeretném kinyilvánítani. Ez így túlságosan bonyolult számomra. És borzalmas így őrlődni...
Láthatóan egy útvesztőbe kerültem, mely a nihilizmus határához vezet ki. Biztos vagyok benne, hogy jó irányba indultam? Költői kérdés? Tény, hogy minden, ami létezik, elpusztul egyszer (sőt furcsa módon még az is, ami nem létezik), állítólag még az Univerzum is. Az élet értelme, a vége. Ezzel azt akarom mondani, hogy semminek sincs értelme addig, amíg el nem pusztul, így ennek igaznak kellene lennie, pl. egy bolygóra vagy az Univerzumra is. De valóban nincs értelme egy bolygónak a rajta élő (a Föld esetében) kvintilliónyi élőlénnyel, vagy az Univerzumnak a statisztikai valószínűség szerint benne élő még több és még összetettebb rendszerekkel? Aligha. Úgy érzem, hátra kellene lépnem párat azért, hogy jobban megnézhessem az egész gondolatmenetet…-
Minden dolog, amely létezik, annak köszönhetően létezik, hogy integritása, tehát összetettsége nagyobb (vagy csak karakterisztikájában más) lett, mint a környezetéjé. Ez talán azonnal érhető, de érdemes feltételeznem, hogy nem. Ezért rövid kitérőként illusztrálom egy példával, mely szerint: végy egy diót, ültesd el és figyeld mi történik. Természetesen ideális esetben kifejlődik a diófa. A diófa létezik, ebben megegyezhetünk...- Azt látod, hogy a magból kinő egy hatalmas fa. Ezt látjuk, de ez csak a látszat, mert mi történt valójában??? A mag a több évtizedes lassú folyamat során átszervezte a körülötte lévő anyagot, annak formációját úgy, hogy az ott lévő (vagy pl. az eső által oda került) anyag fának "látszódjon". Mi az a momentum tehát, ami a fát létezővé tette? Az integritása, mely megváltozott, pontosabban növekedett a fejlődése során. A fát alkotó anyag korábban is ott volt a földben (és persze szintén szóba kerül az eső is, de ennyire felesleges precíznek lennünk), a fa mégsem létezett, mert az anyag addig nem a fának megfelelő integritás, tehát szervezési minta szerint rendeződött el, amíg a mag mint kiindulópont segítségével el nem kezdődött az átrendeződés. Azért van ott fent csillag, mert a fát ugyan létezőnek vettük, de mint látjuk, a fa nem létezik. Ami létezik, az az integritása. Miért lyukadtam ki erre?
Azért, mert ahhoz, hogy az életem értelmén gondolkodjam, előbb a létezésem titkát kell megértenem, ugyanis csak annak lehet értelme, ami létezik, bár a létezés ténye nem feltétlenül vonja maga után, hogy annak értelme is van, mindenesetre nem létező dolognak értelme sem lehet...-
Mindennek megfelelően kell újragondolnom az élet értelmének kérdését. Szemlélem úgy a világot, hogy az valójában a látható formájában nem létezik, csupán a mögötte lévő láthatatlan Idea (az integritásának képi információja) - igen, ez a Platón-féle idea - létezik, melynek megfelelően rendeződik az anyag, az Idea látens megnyilvánulásaként, egyben mérőműszereként.
Az életem lényegében ugyanolyan folyamat, mint a fa. ( vagy ha más példát hoztam volna, akkor most mást írhatnék ide ). Tehát csak a fejemben létezem, és a tietekben csak annyira létezem számotokra, mint amennyire megnyilvánulok Nektek, amennyire megérintem az életeteket, lelketeket.
A létezésem értelme a saját létezésem maga. És mivel létezésem sokszor küzdelemmel jár, kézenfekvő Madách számára az a gondolat, hogy az élet célja a küzdés maga, bár ebben van némi szabadságharckori nyomor is, tehát az élet nem törvényszerűen nehéz, csak az a baktérium látja így, mely kémiailag ellenséges környezetben keletkezett és pusztult is el, és nem lehetett tanúja a táptalaj eljövetelének…-
Ha egymás mellé állítanám a diófát és a szederfát, megkérdezném, melyikük életének van több értelme? A diófáénak, mely árnyékot ad, diót is, és arzénnal mérgezi a talajt maga körül, ha nem gondozzák? Vagy a szederfának, melyre generációk másznak fel megtömni a bendőt? De a kérdés valójában, nem az, hogy mi az élet értelme, hiszen az élet a ténylegesen nem létező, csak virtuálisan, látszólagosan létező dolgok - jellegzetesen szerveződött részecskehalmazok - interakciója, hanem az, hogy én milyen értelmet adok neki. Hogy mit teremtek. Ha nem tetszik, amit teremtettem, teremtek mást. Megtehetem, hiszen a hatalom a kezemben van. Hogy mondhatok ilyet?
Megnéztem a testem működését a diófa viszonylatában, és látom, hogy az anyaga ugyanúgy megvolt már, mint a diófáé, csak épp mást teremtettem belőle: testet. De valóságában én az idea vagyok, mely az Akarat, mely a testemet a rendelkezésre álló anyagokból, azok átszervezésével megalkotta, és életem során folyamatosan szervezi, rendezi, alkotja is, mintegy 20-30 tonnányi anyagból. A testem folyamatosan átalakul, és egyszer meghal, pontosabban a molekulái elvesztik a megnövekedett integritásukat, melyet a Redfield testévé szerveződés nyújtott számomra, és szétszélednek más, kisebb szerveződéseket alkotni. Az Idea, tehát az Akarat azonban, mely a testem anyagához az integritást rendelte, örök, örökké volt (régies, ma már nem használatos igeidőt használva: vala) és örökkön létezni fog.
Láthatom, hogy mindent én teremtettem, teremtek hát értelmet az életemnek....- Mert kell! Ilyen esetekben azt szoktam mondani: "Az embert a beszédjével való kapcsolat teszi naggyá, melyben részt vesz, s a szerep melyet felvállal. E beszédes kapcsolatot, pedig az áldozat teszi naggyá, melyet meghoznak érte."
Újabb kitérőként beszéljünk az erkölcsről, az etikáról. Mi van az erkölcsösséggel, helyesebben az etikával? Az erkölcsösség jó, mert azáltal, hogy segíti az ember környezetét a létezésben, növeli annak integritását vagy megakadályozza az integritásának csökkenését. És látom, hogy az erkölcsösség ezért jó. Az, hogy a szederfa csak finom gyümölcsöt ad, jobb, mintha diófaként adna egy kevésbé finom termést, és még mérgezné is a talajt. Jobb, mert növeli és nem csökkenti a környezet integritását. Ezért ebben a szemléltetésben a szederfa életének több értelme van, mint a diófáénak. Megfigyeltem, hogy ha összetettebbé teszem az életemet azzal, hogy minél gazdagabb kapcsolatrendszert építek, lehetőleg mennyiségében és elsősorban minőségében egyaránt, növelem a testem méretét, mivel az akaratom hatását kiterjesztem a testem határain túlra...- Miért mondanak egyes embereket "nagy ember"-nek? Mert valami olyan speciális kapcsolatot hoztam létre valamilyen aspektusban (pl. megmentett x életet, vagy valamilyen más, elvontabb viszonylatban), hogy a létezésem már túlmutat saját testemen és közvetlen környezetén, és jótékonyan kiterjedt azok életére is, akik életére az akarata hatással volt. És nagy embernek lenni: jó. Csak azon múlik, milyen értelmet teremtek az életemnek... Ilyen egyszerű az egész. Csak tisztábban kell látnom létezésem mibenlétét. Az eligazít…-
Kollegám szerint egy idő után az ember fia megtanulja a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulja, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezdi megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászokik, hogy emelt fővel és nyitott szemmel legyen képes fogadni a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, ha egy szájába vett dologtól mást is kapott, mint amit várt ízt...- És belejön, hogy minden tervét a mára alapozza, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalja, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér...
Hát ezért mondom Nektek, műveljétek hát saját kertecskéteket, Ti magatok ékesítitek fel saját lelketeket, és nem mástól várjátok, hogy virágot hozzon ... És tanuljátok meg, hogy valóban sokat kibírtok... hogy önmagában valóban erősek és valóban értékesek vagytok...-
Mindezek gondolatokat összefoglalván azt mondanám, létezésem értelme – mivel csak magamat formálhatom igazán, és ezt úgy kell tennem - hogy kisgyermek koromból e társadalom egy remek, hasznos felnőttjévé váljak. E felnőtté válás mellett az életem további értelme és egyben célja a szeretet megtapasztalása. Adni, adni, és kapni. Ennek eléréséhez kezemet kell nyújtanom minden új társaságnak...- Szerepet vállalni ebben a világban, megérinteni az emberek lelkét. Beszélni, beszélni, és beszélni, mert az ezzel való kapcsolat naggyá tesz engemet. És szavakkal új ismeretségekre tehetek szert...- Lányt csókolni, és bármi is lett a történet vége, emelt fővel, emberként fogadni jót és rosszat.
És élvezni az életem minden egyes percét és bízni magamban és tudatosítani magammal, hogy fontos vagyok embertársaim számára, és értékes...-
De mégis úgy gondolom, és érzem, hogy valójában nem lehet megfogalmazni egyértelműen az Élet, és magam vonatkoztatásában a saját életem értelmét. Hiszen gondolatom szerint, az életet csak nem végig kelljen élni ahhoz, hogy átérezhessük, miért is éltünk, melyek voltak azok az élmények, dolgok, amelyek miatt érdemes volt élnünk, - s ha akkor még nem húzna bennünket annyira a menny, vagy pokol kapuja, - miért szeretnénk tovább élni. És ezeket csak akkor érezhetjük át, amikor a halál küszöbén állunk....-
Kerner Tamás 2009. 08. 15. Nagyesztergár
S ami eszembe jutott most:
"Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül Ő."
"Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül Ő."
17. A processzor füsttel működik, ha kimegy belőle a füst, nem működik tovább.
lk
Hasonló témák
