Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez
- Téma inditó zsuzsanna03
- Kezdés dátuma
Ez nem az én versem, de olvasásra ajánlom! 1
Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse....
Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.
Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse....
Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.
2
Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tieddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.
Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tieddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.
3.
Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy IGEN !!
Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy IGEN !!
4.
Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?
Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.
Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?
Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.
Ez sem saját, de kifejező....
Két kezed...
Hívó szavad hallom, száguldok feléd. Messziről látom felém nyújtott kezeidet.
Az egyik hív, siettet, szorosan ölelne. Mindennél erősebben húzna magadhoz s én simulnék hozzád boldogan.
Másik kezedet magad elé nyújtod. Erős karod nem enged közelebb.
Húzol-taszítasz.
Így is értelek. Így is érezlek. Ne félj! Sem túl távol sem túl közel nem merészkedek.
Két kezed...
Hívó szavad hallom, száguldok feléd. Messziről látom felém nyújtott kezeidet.
Az egyik hív, siettet, szorosan ölelne. Mindennél erősebben húzna magadhoz s én simulnék hozzád boldogan.
Másik kezedet magad elé nyújtod. Erős karod nem enged közelebb.
Húzol-taszítasz.
Így is értelek. Így is érezlek. Ne félj! Sem túl távol sem túl közel nem merészkedek.
találtam, osztom
Meddig..?
Ültem a pályaudvaron, és hallgattam a kopogó esőcseppeket. Kipp- kopp… Mellettem egy aktatáskás férfi idegesen kapkodva kutatott az iratai között. Érdeklődéssel figyeltem, de úgy látszott, nem találta meg, amit keresett, mert hirtelen abbahagyta, és elrohant… kipp- kopp… Egy anyuka gyors mozdulatokkal tekert egy nagy sálat a mellette álló kislány nyakába, utána felkapta a kicsit, és eltűnt a tömegben… kipp- kopp… iskolás fiúk és lányok viccelődve váltották egymást. Az emberek siettek, még arra sem szakítva időt, hogy levegőhöz kapjanak. Fázósan összehúztam magamon a kabátot. A lábamat felhúztam, és a kezemet átkulcsolva köréfontam. Végül az államat a térdemre támasztottam. Magam sem tudtam, mit keresek, de fürkésző tekintettel figyeltem tovább az elhaladókat.
Egyszer csak észrevettem őt. Ott állt, a hátát egy oszlopnak támasztva, az egyik kezében egy csonka cigarettacsikk füstölgött. Zöld munkaruhát viselt. A tekintete üres volt és reménytelenség sugárzott belőle. A cigaretta már majdnem tövig leégett, csak akkor dobta el, lassan, mintha nehezére esett volna megválni tőle. Szinte óráknak tűnt, mire leért a földre. Rátette a lábát, és először jobbra, majd balra fordította. Párszor még ismételgette a mozdulatot; mint aki meg akarja őrizni a pillanatot, amely jelentéktelen, de mégsem annyira, mint a következő. Egyszer csak megszólalt, rekedtes hangon.
-Valamiből nekem is élni kő!- senki sem hallotta. Körülnézett. Nem, tényleg nem hallotta senki. Lassan, fáradt mozdulatokkal elindult, és ekkor tűnt fel, hogy egy kis, zöld tartályt húz maga után. Sorra kezdte kiüríteni a kukákat, hajlottan, görbén.
Az esőcseppek szelíden hullottak az esernyőkre… kipp… kopp… cigarettacsikk még mindig ott volt. Átléptek rajta, nem vették észre. Kipp… kopp… Miért? Nem tudtam. Még mindig ott ültem a hideg, kék padon, ami most hirtelen sokkal barátságtalanabbnak tűnt. Csurom víz volt a ruhája. Már majdnem végzett, amikor megállt, felegyenesedett, és a távolba révedt. Halványan elmosolyodott. Nem hittem a szememnek. De a mosolya egyre kivehetőbbé, egyre gyengédebbé vált. Állt az esőben, és mosolygott. Nem értettem, miért. Mosolygott az emberekre, a szürke városra, az esőre, a sorsra, a keserűségre, ami talán nem is keserűség, már nem az, mert megváltoztatta. Neki sikerült. Azután megértettem. Nem erre a világra mosolyog, hanem valami sokkal távolibbra, megfoghatlanabbra, amit csak ő ismer. Pár percig még így állt, azután folytatta útját, és lassan eltűnt a szürkeségben.
Néhány pillanatig még kutattam, hátha meglátom, vagy csak egy zöld foltot kivillanni a ködben, de soha többé nem láttam. Felszálltam a buszra, és leültem az ablak mellé. A kezemmel kicsit megtöröltem a párás ablaküveget, és kinéztem az esőbe. Kipp… kopp… Megpróbáltam én is átérezni, ami a mosolya mögött volt, és végre az is világossá vált előttem, miért tett mindent olyan lassan. Neki minden pillanat örök; nem siet, mert nincs miért. Az eső szelid csepergése lassan vad zuhogássá változott. Az üvegen kicsi patakok indultak. Megpróbáltam visszanézni oda, ahol eltaposta a cigarettacsikket, de már csak a rohanó, fázós és ideges embereket láttam, akik mind sietnek, mert nem érnek rá. Az pedig mellékes, hogy közben elszáll mellettük az élet…
Azóta hiszek az örökké tartó pillanatokban.
Meddig..?
Ültem a pályaudvaron, és hallgattam a kopogó esőcseppeket. Kipp- kopp… Mellettem egy aktatáskás férfi idegesen kapkodva kutatott az iratai között. Érdeklődéssel figyeltem, de úgy látszott, nem találta meg, amit keresett, mert hirtelen abbahagyta, és elrohant… kipp- kopp… Egy anyuka gyors mozdulatokkal tekert egy nagy sálat a mellette álló kislány nyakába, utána felkapta a kicsit, és eltűnt a tömegben… kipp- kopp… iskolás fiúk és lányok viccelődve váltották egymást. Az emberek siettek, még arra sem szakítva időt, hogy levegőhöz kapjanak. Fázósan összehúztam magamon a kabátot. A lábamat felhúztam, és a kezemet átkulcsolva köréfontam. Végül az államat a térdemre támasztottam. Magam sem tudtam, mit keresek, de fürkésző tekintettel figyeltem tovább az elhaladókat.
Egyszer csak észrevettem őt. Ott állt, a hátát egy oszlopnak támasztva, az egyik kezében egy csonka cigarettacsikk füstölgött. Zöld munkaruhát viselt. A tekintete üres volt és reménytelenség sugárzott belőle. A cigaretta már majdnem tövig leégett, csak akkor dobta el, lassan, mintha nehezére esett volna megválni tőle. Szinte óráknak tűnt, mire leért a földre. Rátette a lábát, és először jobbra, majd balra fordította. Párszor még ismételgette a mozdulatot; mint aki meg akarja őrizni a pillanatot, amely jelentéktelen, de mégsem annyira, mint a következő. Egyszer csak megszólalt, rekedtes hangon.
-Valamiből nekem is élni kő!- senki sem hallotta. Körülnézett. Nem, tényleg nem hallotta senki. Lassan, fáradt mozdulatokkal elindult, és ekkor tűnt fel, hogy egy kis, zöld tartályt húz maga után. Sorra kezdte kiüríteni a kukákat, hajlottan, görbén.
Az esőcseppek szelíden hullottak az esernyőkre… kipp… kopp… cigarettacsikk még mindig ott volt. Átléptek rajta, nem vették észre. Kipp… kopp… Miért? Nem tudtam. Még mindig ott ültem a hideg, kék padon, ami most hirtelen sokkal barátságtalanabbnak tűnt. Csurom víz volt a ruhája. Már majdnem végzett, amikor megállt, felegyenesedett, és a távolba révedt. Halványan elmosolyodott. Nem hittem a szememnek. De a mosolya egyre kivehetőbbé, egyre gyengédebbé vált. Állt az esőben, és mosolygott. Nem értettem, miért. Mosolygott az emberekre, a szürke városra, az esőre, a sorsra, a keserűségre, ami talán nem is keserűség, már nem az, mert megváltoztatta. Neki sikerült. Azután megértettem. Nem erre a világra mosolyog, hanem valami sokkal távolibbra, megfoghatlanabbra, amit csak ő ismer. Pár percig még így állt, azután folytatta útját, és lassan eltűnt a szürkeségben.
Néhány pillanatig még kutattam, hátha meglátom, vagy csak egy zöld foltot kivillanni a ködben, de soha többé nem láttam. Felszálltam a buszra, és leültem az ablak mellé. A kezemmel kicsit megtöröltem a párás ablaküveget, és kinéztem az esőbe. Kipp… kopp… Megpróbáltam én is átérezni, ami a mosolya mögött volt, és végre az is világossá vált előttem, miért tett mindent olyan lassan. Neki minden pillanat örök; nem siet, mert nincs miért. Az eső szelid csepergése lassan vad zuhogássá változott. Az üvegen kicsi patakok indultak. Megpróbáltam visszanézni oda, ahol eltaposta a cigarettacsikket, de már csak a rohanó, fázós és ideges embereket láttam, akik mind sietnek, mert nem érnek rá. Az pedig mellékes, hogy közben elszáll mellettük az élet…
Azóta hiszek az örökké tartó pillanatokban.
Hasonló témák
