Versek, idézetek...

József Attila:


"És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok. "

Madách Imre

Jegyezd meg jól,
de ne csüggedj soha,
Remény, csalódás
Küzdelem, bukás
Sírig tartó nagy versenyfutás
Keresni mindig a jót, a szépet,
S meg nem találni -
Ez az élet!

Tóth Árpád: Kitárom ablakom

Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.

Így, így, - nem szégyellem a könnyet én
És nem irígylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,

És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket.

FODOR ÁKOS: GYŰRŰ


mindenről te jutsz eszembe
rólad minden eszembe jut
minden rólad jut eszembe
mindenről eszembe jutsz
mindenről te jutsz eszembe

Juhász Gyula - Tavasz ez is...


Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt
És nem tudom a sírját...
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nők még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz...

" Kárpátokban zokognak a fák
A Maros mentén sír a vadvirág
Sír az erdő sír a mező
Mert ez a szép Magyarország egy nagy temető


Rég veri már az Isten a Magyart, verje is hát míg együtt nem tart
Mert aki Magyar szeresse egymást:
Minden Magyar tegyen most egy Szent fogadást!
Hogy: Nem Nem soha nem nem soha Nem leszel Te rab Magyar Hazám,
Mert te te rabló az uralmad úgysem tart soká, mert úgysem tudod legyőzni a büszke Magyart
Jusson eszedbe te gyáva, hogy minden hiába:
Tízmillió Magyar mondja, hogy NEM, NEM, SOHA!"

(id. Nemes Miklós nyomán)

Hajnal Anna: Mondd, mit adjak Neked


Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.


Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba mig csak vissszalátok,
a táj tied legyen.


Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.


Neked adom az erdők lehellését,
érezzed arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.


az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.

Ismerj meg igy: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.


S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
itéletedre - vess el, avagy tarts meg -
magamat megadom.

Váci Mihály:

Gyalog szerettem volna jönni


Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.

Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"

Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"

Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

"Milyen kétségbeesetten igyekszünk ápolni a bizalmat azokban, akiket igazán szeretünk.
Minden józan érv ellenére megpróbálunk okokat lelni a bizalomra.
Mert a hit elvesztése rosszabb, mint a kiábrándulás."

Sonia Johnson

Anna Ahmatova

SÁRGA FÉNY ÖMLIK, ESTE LETT…

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj – nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyerekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

Arthur Lundkvist

VALAHOL

Valahol van egy hiány, ami erő is,
van egy ugrás, ami csak egyszeri,
valahol egy vízesés nem hagyja magát befogni,
vagy állat összerogyásig menekül
s bizonyosságát a rácsnak sose éri el.
(Valahol, mondani milyen könnyű, valahol)

Valahol
fekete méz pereg ágy sodronyából, zongorából,
telefon csörög egy odvas fában,
sín mentén mászik egy árva kéz.
Valahol menekül, egy kutya menekül
guruló hordóabroncson át,
patkányként a tőke fial szaporán,
erdő gyászol napnyugtába siető folyót,
régi temető fekszik feledve,
apró halálfejek nőnek a fákon.

Szobrok vannak valahol,
szobrok, nem tudnak elaludni hajnal előtt,
a harcosok lándzsát nyelve nem tudnak elesni,
hold, sebesült orca, locsogó ferde száj,
valahol egy élet, csupa varrat, bennfeledve a tűk.
(Milyen könnyü mondani, Valahol)

Erdős Olga:

Néha úgy hiszem

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.

Hiába mosolyog az ajkad

Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed fáradt, fénytelen.
Hiába hazudsz jókedvet, boldogságot -
mást tán be tudsz csapni,
ám engem nem.

Figyeled a tréfás, badar beszédet,
s együtt nevetsz a többivel,
én tudom csak, hogy ez nem érdekel téged,
mikor pillantásod a távolba réved el.

Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed zokog könnytelen.
Bántó torzképpé változik az arcod,
mely oly kedves nekem.
Szép, szép az álom,
hogy ezentúl mosolyogni fogsz
az egész világon,
de ezt nem érted soha meg,
mert hűtlen társad elárul:
a szemed.

Hiába mosolyog az ajkad,
ha elfojtott könnyeid
visszafolynak fájó szívedig,
hogy még jobban fájjon...
Jaj, csak a szemedből
bánatod hírnöke
nehogy kitaláljon!

(Baranyi Ferenc)

Váci Mihály:

Még nem elég!

Nem elég megborzongni
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövõnket? tudni kell!

Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsõnek,
Elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
Aki vezetni mer!

Nem elég a jóra vágyni:
A jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hûvös ész?!
Több kell: -az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
De seb és szenvedély,
Keresni, hogy miért élj,
Szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég-a Világért!
Több kell: -a nemzetért!
Nem elég: -a Hazáért
Több kell most: -népedért.
Nem elég: Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar.
Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor.
És hogy miért?
Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád.
Te magad vagy a homokvihar.
Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet.
Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél. ...

...Amikor véget ér, magad sem érted, hogyan szabadulhattál meg élve belőle.
Vagyis valójában még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy egyáltalán elhaladt már fölötted.
Csak egy dolog világos: túl ezen most már nem az vagy, aki voltál, mielőtt ide beléptél volna.
Igen, a viharnak ez az értelme."


/Murakami Haruki: Kafka a tengerparton/

"A szép rögtön kell, az igazira alszunk egyet.
Szívünk lebeszélhető, de rá sosem.
Testet lehet venni, lelket csak eladni.
Van akit gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
Az igazit elhagyjuk a többiért a többit az igazi miatt.
A biztos megöl de túléled, a kétely éltet de belehalsz...."

Elrugaszkodtam a földtől, a messzi végtelenbe, színt varázsol a sok csillag szürke életembe. Képzeletem elszabadult, s messze-messze szárnyal, a szellemem találkozik egy pár sötét árnnyal. Gonosz árnyak taszítanak a szédítő mélybe, de lelkem belekapaszkodik a süvítő szélbe. Visszaemel a magasban úszó felhők fölé, s visszatérek én az égbolt ékszerei közé. Szállok köztük szélsebesen s angyalokat látok, fényár lebeg körülöttük és feléjük szállok. Így szól egy hang: Hé, kishaver, térj vissza a földre! Szálljál le a felhők közül s nézzél lassan körbe! Majd meredten és bágyadtan lassan körbelesek, s hirtelen egy más világból jól pofára esek.

Szergej Jeszenyin:

Micsoda éj !

Micsoda éj! ! Nem alhatom.
Teliholdkor szökik az álom.
Még őrzöm és kuporgatom
maradék kincsem: ifjuságom.

Játék ez, dehogy szerelem !
Kihűlt éveim utitársa,
engedd most, hogy szegény fejem
belemerítsem holdsugárba;

mutasson gyötrött arcomon
irgalmatlan, kemény redőket.
Nem ábrándít ki, jól tudom:
sosem szerettél, én se téged.

Szeretni csak egyszer lehet,
s nekem idegen vagy te régen.
Hársak hiába intenek
térdig hóban, talpig fehérben.

Hiszen tudod, s én is tudom:
a kékes téli holdsugárban
nem virág porzik águkon -
halottan állnak, zúzmarásan.

Dobáltad kincseid te is
másoknak, s én is mást szerettem.
Játsszuk tovább - mindegy ugyis -
az olcsó szenvedélyt mi ketten.

Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
hamis tüzedtől hadd remegjek.
Kék májusról hadd álmodom,
s arról, akit sosem felejtek.

(Fordította:Rab Zsuzsa)

"Most még ne mondj semmit
majd akkor ha megjöttél,
most még ne mondj semmit
csak akkor ha döntöttél,
még ne mondj semmit addig
míg nem érted, mit tettél.
Ne mondj semmit még
mert nem vagy,
nem jöttél.
Most még nem létezünk,
csak játszunk,
csak játsszuk, hogy élünk,
mert ez nem az amit akartunk
mert amit akartunk, attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
most még ne mondd, már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat, melyekből élet fakad,
melyek vége nem a pokolba szakad."

/Benkő Péter:Most még.../

A rohanó világban megkoptak a fények,
halványak a hitek és halványak a remények.
Nem szeretnénk mást,csak hinni a szóban,
őszintén szeretni,és bízni a jóban!"