<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w
ontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]-->
Faludy György
Zsuzsának a tömlöcből
Cellám falán akasztófákat látok
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy
nem bír le bennem félelem, halál,
s győzöl itt is, vaksi muslincák közt
ahogy rovom sétámat fel s alá
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben ízes barackmagként a számban
édes nevedet forgatom , Zsuzsa.
Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült asztalán.
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.
Ha sírsz, meghallom, s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha,
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi
arany cikázik. keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?
Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: -fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hínár,
bizsergő csókunk langyos eper-íze,
utunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír vagy az anyaméh.
S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontomon,
magom kivész, mert nem a piramisok
búzája, mely bír ezer éveket,
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek,
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron -pántos és nehéz
napfényben s akkor a rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceánnyi méz.
S ha meg kell halnom, sírgödrömbe állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tünt lépteim neszét.
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz -madárárny a ködben-
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangod
szegődik melléd az utamon, ahol
zokogásod láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.
Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel
vagy pimasz gőggel az ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kinek hiába játszotok bújócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csónakokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;
közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintom emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyenled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését,
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,
dunnád csücskére állok ragyogón.
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes maradtam, szép és fiatal.
Szerelmünk győz - éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon
késő nászunkra édes hegedőnek
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep. Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök,
csak ez a vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa -
de az idö visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.
(Az ávó pincéjében, 1950 szeptember)
